Fenyőerdő mélyén

Vanessa

A bordószín Vauxhall Adam-om motorja csendesen dorombol ma is az erdei nyomtávú úton. Imádom a fenyveseket, ahogy felém borulnak minden egyes munkába vezető utamon. Egyetlen sáv van errefelé kijárva, amely jól látszik akármikor erre jövök. Ezen már annyiszor elgondolkodtam, hogy napjában kétszer teszem meg én az utat, a főnököm is néhányszor, de ennyi is elég a kétsávos nyomtávhoz? Bekormányzom a Vauxhallom a madártetőszerű kis parkolóhelyemre és csak bámulom a főnököm birodalmát. Hatalmas ablakok nyílnak a fenyvesekre, és most visszatükrözik az ezüstfenyők óriási erdejét.  Ujjaimmal a kormányt simogatva ülök a kocsimban és álmodozok. Milyen lehet ebbe a házba hazatérni? Távol mindentől, elzárva a világtól, sehol egy teremtett lélek csak az erdő.  Fűzős sportcipőmmel kilépek az esőbe és próbálom kerülni a tócsákat, kezemben a kulcsokat csörgetem és mielőtt bőrig ázok bemenekülök a ház biztonságos melegébe.

-          Jó reggelt! – kiáltom be, bár tudom, hogy reménytelen próbálkozás. Hétfőn reggel erre a kiáltásra sosem kapok választ. A karórámra pillantok és megállapítom, hogy kilenc óra múlt öt perccel, és a főnököm ezek szerint még mindig ágyban. Ha nekem is a házam lenne az irodám én is megtehetném, hogy akkor mászok ki az ágyból, amikor csak akarok. A krémszín járólapon nyikorog a cipőm talpa. A reggeleim általában mindig ugyanúgy indulnak. Szeretem a munkám, de tényleg. Mert innen nem lehet elkésni. A főnökömet abszolút nem érdekli, hogy mikor és hogy érkezem és távozom, egyáltalán nem is értem, minek kell neki személyi asszisztens. Mert hivatalosan az vagyok. Szerintem valójában csak azt akarta, hogy valaki elpakolja az iratokat az asztaláról, témák szerint mappába, és valaki lefőzze neki reggel a kávét. Tehát miután megérkezem, megpróbálok személyi asszisztensi külsőt kölcsönözni magamnak, mert bár meglehetősen ritkán, de előfordul, hogy ügyfelek érkeznek az erdei házba, vagy külső beszállítók, vagy a munkások, mérnökök, tárgyalásra igyekvő ismeretlenek. Igaz én vezetem a főnököm határidőnaplóját, de váratlan esetek mindig akadnak. Lerántom magamról a farmerem és az elnyűtt több éves pulóverem és fehér blúzra és szürke térd felett érő ceruzaszoknyára cserélem öltözékem, a harisnya már rajtam van, itt csak a körömcipőbe bújok bele és ideje felnéznem az emeletre. Kopog a cipőm sarka a lépcsőn, ahogy az emeletre tartok.

-          Liam! -  tolom be a tenyeremmel a hálószobája ajtaját. Tessék, a főnököm, hason fekve szétterülve a királyi méretű franciaágyában, egy szál lepedővel a derekán. Hát éppen nem egy főnök típus.

-          Korán jöttél! – morogja a párnájába. Hála istennek legalább nincs mellette semmiféle cicababa. Meg tudok őrülni, amikor a nőivel kell találkoznom a lépcsőfordulóban.

-          Liam, negyed tíz van, és tízkor várnak Ezüstharmaton a munkások! -  lépek a gardróbszekrényhez és rutinosan lekapok egy inget a vállfáról. Szemem megakad a gyönyörű panorámán. Liam de Noir  hálószobájának mennyezettől padlóig terjedő tolóajtós ablakai a fenyvesekre és a tengerre néznek. Meg sem érdemli ezt az álomszép kilátást, mert sosem értékeli.

-          Hagyj aludni! – dünnyögte Liam a párnába.

-          Főzök lent kávét. Ezeket vedd fel! – dobom az ágyra a ruhákat és kopogó cipővel elhagyom a hálószobáját. Fárasztó egy pasas!  Már lefő a kávé, mire leér az irodaszintre. Rám sem néz, csak beletúr göndör hajába és kávéscsészét keresgél a konyhapultnál. Jön-megy, leforrázza a kezét és az íróasztalánál keresgél. Reménytelen eset!

-          Bejövő hívás! – szólok rá az íróasztalom mögül, ahogy felvillan a zöld fény a vezetékes telefonon és meg is csörren.

-          Fogadd! – égeti meg a nyelvét és felszisszen.

-          DeNoir Építőipari és Tervező Iroda! Vanessa Williams, miben segíthetek? – emelem a fülemhez a kagylót és a számlák exceltáblázatát bámulom a képernyőn.

-          Szia Cicababa! – búgja egy rekedt mély férfihang.

-          Alex! Mit akarsz mondjad? – futnak a billentyűzeten tovább az ujjaim. Alex a főnököm tervezőmérnök társa. Együtt jártak egyetemre és a főnököm meghívta a céghez, még mielőtt végeztek volna az egyetemen. Alex az első számú zaklatóm ezen az istenverte távoli kis helyen, de a próbálkozása teljesen reménytelen. Hiába utasítom vissza, megingathatatlanul nyomul, már néha szinte fárasztó, néha meg aranyos ez az értelmetlen próbálkozása, de tényleg. Ma nem kapott el jó passzban, fáradt vagyok a flörtölős, csajfelszedős játékaihoz.

-          Felébredt már? – kérdezi Alex unottan fütyörészve a vonal túlsó végén.

-          Igen, éppen a Somerseti ház tervrajzait keresi nagyban – pillantok át az irodánkat összekötő ajtón a főnökömre.

-          Remek, akkor add egy kicsit. Puszillak édes! – vigyorog, hallatszik a hangján.

-          Alex az, beszélni akar veled! – teszem a kagylót az asztalra, és most már teljes figyelmemet a számlákra fordíthatom. Liam átveszi a kagylót, de mivel a vezeték az asztalomhoz kényszeríti, fél fenékkel az íróasztalomra ül és a kagylót a füle és a válla közé szorítva széthajtja maga előtt a tervrajzot. Sötétbarna szeme néha fürkészőn rám tekint, úgyhogy, inkább fogom a számlákat és felállok, s a lefűzőmappákat keresem, amikbe a számlákat szoktuk tenni.

Liam

A somerseti házak a legújabb angliai projektjeink. Sokkal jobban szeretek vidéki sorházakat tervezni, mint luxusvillákat Miamiban, de az igazán nagy kihívás az a Japánban tervezett földrengésbiztos lakóépületek egyike. A szakmai befutásomat is egy Japán földrengésbiztos vállalati irodaháznak köszönhetem. S tessék egy egyszerű sorház meghaladja a fantáziámat. Beszűkültem. A sorház az sorház. Miért vagyok ennyire elégedetlen ezzel? Újat akarok adni. A természetbe simuló tervekről híres a DeNoir tervezőiroda, én meg egy sablon viktoriánus sorházzal akarok előhozakodni? Hogyan lehet a sorház hangulatot visszaadni luxuskivitelben hatalmas üvegablakokkal és lapos tetőkkel és süllyesztett garázzsal.

-          Figyelsz rám egyáltalán? – acsarkodik Alex a vonal túlsó végén.

-          Mondjad! – húzok néhány vonalat az emeleti ablakok alá. Talán teraszok hosszan, függőkertként, a hátsó udvar felé?

-          Mi van rajta? – lihegi vigyorogva a telefonba Alex.

-          Mh?

-          A szexi, észbontóan dögös vörös hajú személyi asszisztenseden – nevet Alex.

-          Figyelj, Alex késésben vagyok! – pillantok végig Vanessán, ahogy körömcipőben is lábujjhegyre áll, hogy a felső polcról levegye a fekete mappák egyikét.

-          Füstszín áttetsző harisnya, fekete körömcipő, feszül a fokhagymaforma fenekén a szürke szövetszoknya, ami rásimul a csípőjére, térd feletti rövid szoknya, de ha leül combközépig ér, ha keresztbe teszi a lábát akkor még feljebb csúszik, egészen az ölébe, s a hátsó felvágás olyan hosszú, hogy mindig reménykedsz meglátod-e a bugyiját. Eltaláltam? – szemem végigjáratom Vanessa lábán és egyetértően bólintok.

-          Igen. Miért ezen hívsz – szólalok meg, miután eszembe jut, hogy Alex nem látja a bólintásomat.

-          Nem akartalak felébreszteni, és tudom, hogy így mellette vagy és tökéletes helyzetképet adhatsz róla. Honnan szereztél te ilyen szexi dögöt személyi asszisztensnek?

-          Hasznos infó?

-          Hogy tudsz mellette dolgozni, most komolyan? Hozd magaddal őt is, meg a csarnok terveit! Na csáó! – nyomta ki a telefont Alex. Vanessa visszaült a forgószékébe, és várakozón nézett rám. Csak lassan esett le, hogy azért, mert a fenekemmel elfoglalom az asztala nagy részét a tervrajzaim meg a monitora nagy részét kitakarják. Szürkéskék szemei nyugodtan meredtek rám. A szeme most is sötétkékkel volt kihúzva, ami csak nagyobb kontrasztot adott sápadtfehér bőrének, ami úgy feszült, jellegzetes enyhén kiálló arccsontjára és hűvös, magas homlokára.

-          Fura szag van itt – kezdtem összetekerni a térdemen a tervrajzot.

-          A dauervizem – gurult a billentyűzethez Vanessa. – Megáztam.

-          Ez nem természetes göndör? – mértem végig a válláig érő vörös hajat, amit munka közben mindig félig feltűzött egy fekete csattal.

-          Nem. Természetesen, ázott macska kinézetű vagyok – jelentette ki erre apró ujjait a billentyűzetre helyezve.

-          A szín? – tettem a tekercset egy bőrtokba, s lezártam a kupakját.

-          Az sem természetes.

-          Valami természetes rajtad azért?

-          Természetesen utálom a hülye kérdéseket – vágta rá a monitort bámulva.

-          Ezt megkaptam. Ki kéne hogy rúgjalak.

-          Csak tessék – bágyadtan nézett rám. Beletörődő a szeme. Ezt sokszor megállapítottam. Ő volt az egyetlen jelölt, aki vállalta, hogy a világ végére költözzön ezért a munkáért. Vanessa Ezüstharmaton bérelt egy lakást, és onnan tudom, mert mindent én intéztem neki. Senki sem akart kiköltözni ide. A semmi közepére, egy aprócska településre, hogy onnan erdei ösvényeken igyekezzen a munkahelyére. Vanessa itt volt, egy használt Vauxhallal járt és a magánéletéről semmit sem tudok.  A Vauxhall!

-          Kéne a kocsid – jelentettem ki, miközben a hónom alá csaptam a tervrajzokat.

-          Tessék? – szaladtak fel a ráncok a homlokán.

-          Az enyém bent maradt a városban. Ittam és taxival jöttem haza este, a kocsim még a városban van.

-          Aham, ki akarsz rúgni, de a kocsim kellene –  erre mit mondhatnék. Rávigyorogtam és már nyúlt is a táskájáért és hozzámvágta a kocsikulcsokat. Mellkason talált és majdnem leejtettem mindent a kezemből, hogy elkapjam. – Esik kint! – szólt utánam. Bevágtam az ajtót, s kisietve a Vauxhall hátsó ülésére hajítottam a tervrajzokat.

Vanessa

A főnököm tud mosolyogni. Nem is akárhogy. Szédítően csibészes mosolya van. Ezért tapadtak rá a nők. Lerúgom a lábamról a körömcipőket és bekapcsoltam a rádiót. Az eső ütemesen verte az ablakot.  Liam visszarohan.

-          Hú esik kint. Miért nem mondtad? – Na ez Liam de Noir a főnököm. Kikapott egy fekete hosszú esernyőt az esernyőtartóban sorakozók közül. – Délután jövök csak! – kiáltja még és már el is viharzott. A Vauxhallom eltűnt az erdő rengetegében. Ha egy férfi vezeti mindig máshogy megy, még a hangja is másabb, Liam mindig nagy lendülettel vezet, sietve. A napjaim meglehetősen eseménytelenek. Liam, a főnököm, sokszor utazik. Én ellenőrzöm az emailjeit, a telefonjait, a naptárát. Liam pedig hetekre eltűnik, ha hazaér akkor is többnyire az íróasztalánál ül és rajzol. Ha projekt van, akkor le sem fekszik. vékony hegyű tollai vannak, és szálkás betűi és számjai, de mindig olvasható minden írása.

A szüleim azt hiszik, hogy befejeztem a jogi tanulmányaimat. És egy ügyvédi irodánál dolgozom. A szüleim elképzelései szerint én Londonban dolgozom. Bíróságra járok. A valóságban. Félbehagytam a tanulmányaimat, egy pasiért. Az exem egy életművész volt, aztán rájöttem, hogy nekem is csak kamuzott mindent. A szüleimnek fogalmuk sincs róla, hogy a világ végén élek, és egy olyan munkát végzek, amihez még csak végzettség sem kell. Liam a felvételi beszélgetésünkön megkérdezte, hogy miért jelentkeztem az állásra. A válaszom az volt, hogy el akarok menekülni a világ elől és úgy tűnt ez jó hely lesz erre. Liamnak nem kellett több. Itt vagyok. Liam házában. Amit ő tervezett. tetszik a háza. Modern, letisztult formák, egyszerű alapszínek, közel a természethez. De most elvitte a kocsimat, tehát meg kell várnom, amíg hazaér.