Én, Alex Goodwin

A karórámon  8. 31-et jelez a kijelző. Már megint késésben.  Liam kitekeri a nyakam. Kilencre biztos, hogy nem érek oda az irodába. Még az alagsorban molyolok. A birodalmamban. Amikor fiatal tervezőként önálló lakást néztem az volt a szempontom, hogy legyen a lakásomnak a teljes alapterületével megegyező alagsora. Fura, de nem igazán vannak ilyen típusú házak. Eredetileg sorházi lakást akartam a belvárosban, mert szeretek központban lakni. Én nem vagyok olyan mint Liam. Amikor megalapítottuk a céget, Liam kikötötte, hogy ő a Holdvölgyi Fenyvesekben akar lakni, tehát kompromisszumként én is a környéken kerestem lakást. Liam felajánlotta, hogy építsük meg és végülis belementem.  Egy  Kendal külvárosi telket választottunk, ami közvetlenül a Tóvidék Nemzeti Park szélén áll és közvetlenül rálátni a házból az egyik kisebb típusú tóra.

Egy csomószor elképzeltem már, hogy milyen jó lenne kutyát tartani, de egy család nélküli építész nem vállal be kisállatokat, egyszerűen nem hurcolhatom magammal állandóan. Még azt is elképzeltem, hogy reggelente futok egy kört a tó körül. Tulajdonilag nincs közöm a tóhoz, hiszen nem lehet kisajátítani egy nemzeti park tavát, de végülis a környékén senki más nincs. Innen tíz perc Kendal belvárosa, ami nekem teljesen ideális táv. S ha kivételesen nem találkozok birkákkal az úton akkor negyven perc alatt Liamnél vagyok. Ha jól nyomom. ha nem akkor egy óra. Azért, mert gáz útviszonyok vannak. Végig kell autóznom Anglia tagadhatatlanul egyik legvonzóbb táján, mert a Tóvidék nagyon szép. Ha süt a nap élmény a kocsikázás. De hát Angliáról beszélve, és annak is egy északi pontjáról, a döntő többségben ködben és esőben vezetek.

Szóval késésben vagyok. Ha jól számítom csak fél tízre fogok odaérni. De igazán nem is tudom, hogy a hobbimnak vagy a munkámnak hódolok. Amikor Liammal szobatársak lettünk az egyetemen, akkor körvonalazódott bennünk, hogy  a cég alapvetése hogyan nézzen ki. Liam a magasépítészet felé ment, ezért főleg az ő projektjei az irodaházak, én pedig a tájépítészet felé toltam el az irányt. Tehát én szoktam a kilátótorony és csarnokterveket csinálni. Bár már nincs elhatárolódás igazán mert mindig kikérjük egymás véleményét. Általában azért dolgozunk mindig együtt, mert a DeNoir alapkoncepció lett, hogy minden illeszkedjen a környezetébe és hozzuk közelebb a természetet. Tehát  az építész- tervező mérnöki mellett végigcsináltam a tájépítészetet is, míg Liam a magasépítőt. És bevallom sokkal jobban szeretem ezt  a külső formavilágot megalkotni, mint a belsőt.  Ha épületszerkezetekre gondolok mindig arra gondolok hogyan tudom megnyitni a természet felé. ezért én szeretem a magasított falelemeket, mert ezáltal nyitottabb lesz és nincs olyan, hogy ne lehetne betenni egy-két felső szerkezeti ablakot. Az én mániám a csigalépcsős lépcsőházi megoldás, ami végig üvegfalas, mert így teljesen nyitott a külső tájra az épület egy tulajdonképpen csak funkciót betöltő része. A lépcsőházban csak el akarunk jutni a földszintről az emeletre és így tovább. Nincs egyéb haszna. De ha ez egy panorámaablaknál van, akkor akaratlanul is kinézünk és az az igazi, ha odakint szépet látunk.

Már gyerekként is maketteztem. Nekem a makettezés a hobbim. A titkos kis alagsori birodalmamban tulajdonképpen makettezek. Persze ez most már főleg munka, nagyon ritkán készítek csak úgy a magam szórakozására maketteket, bár azért előfordul, azok főleg közlekedésirányítási elemek.

Mivel a céghez a tőkét Liam adta fel sem vetődött, hogy a Goodwin belekerüljön a cégnévbe és tulajdonképpen nem is bánom. Liam nagyon sok felelősséget átvállalt ezzel, és én nem bírom a stresszt, ami ezzel jár. Felragasztom az utolsó elemet is a makettasztalra és  mint egy svédreggelis tálcát tenyeremre emelem és kiaraszolok vele az alagsorból.

Beismerem messze nem áldoztam annyit a saját házam megtervezésére. Egy csomó mindent kicsit ráhagytam Liamra. Én funkció orientált vagyok. És azt szeretem a széppel kivitelezni. Nekem az volt a lényeg, hogy legyen egy hálószoba és egy tágas fürdőszoba.  Én inkább az autóválasztásban nem engedtem. Főleg azért, mert én elég sokat utazok és ezt már a telekválasztásnál tudtam. Egyrészt Liamhez az irodába én megyek. És olyan autót akartam amivel a szerpentinen is élmény a vezetés, másrészt mivel a Manchasteri egyetem  Építészmérnöki karán és a Tájépítészeti Tanszékén vagyok óraadó, a hét leghülyébb időpontjaiban be kell mennem Manchasterbe. Már fogalmam sincs, hogy keveredtem be az egyetemre tanítani. Az biztos, hogy a volt diploma témavezetőm kért meg, hogy helyettesítsem Manchesterben, aztán  megalapítottuk a céget, és mindenképpen akartak külsős nagy projektekben jártas  oktatókat és ott ragadtam. Aztán egyre több órát sóztak rám.

Igazándiból egyáltalán nincs szükségem az egyetemi tanári fizetésemre, ez már a kezdetektől nem erről szól. Inkább valamiféle tudományos presztizs. Ráadásul nekem a versenyzés az egyik mozgatórugóm. Egy-két tanítványt is építészeti versenyre készítek fel és magam is állandóan versenypályázatokat keresek. A Pritzker-díjat is én erőltettem. Liamot nem izgatja az ilyesmi. Ő dolgozni szeret, kimenni terepre, rendben és kézben tartani a dolgokat,  elkezdeni, dolgozni, lezárni, újat csinálni. Én mindennel versenyezni akarnék.

Szóval az életem nagy részében ingázok. Manchaster, Liam háza és a saját Kendal melletti lakásom között.  Ezért is választottam telket a kettő közé, így nagyjából ugyanannyi távot kell megtennem akármerre indulok. S igyekszem úgy időzíteni a napokat, hogy csak az egyik irányba kelljen elindulnom egy nap. Ezek a normál hétköznapok, és aztán ott vannak a külföldi projektek, meg az ország leglehetetlenebb helyein lévő építkezések.  Szerintem amennyi vendégéjszakát én Anglia szállodáiban töltöttem azzal eléggé megdobtam a hazai turisztikát. A fél életemet meg a kocsiban töltöm. Úgyhogy ezért a Jaguár XJ. Egyszerűen fantasztikus kocsi. Imádom úgy ahogy van. Szerelmes vagyok belé. Ha feleségül vehetném a saját autómat megtenném.  Akárhova begurulok egyszerűen olyan, mint amikor a príma primadonna megjelenik a színpadon. Mindenki odanéz. Ha kigyorsítok mindenki érzi, hogy valami történt az úton. És bírom ezt, hogy odanéznek a kocsira, hogy a benzinkútnál, ahogy tankolok az üvegen át az én autómat nézik. Talán ez is egy verseny a szememben nem tudom. A hátsó üléseket szinte mindig döntöm, mert állandóan makettek és tervrajzok vannak a csomagtartóban és a hátsó ülésen végignyúlva.

Most is egy makett foglalja el a jaguár hátsóját és kényelmesen elterpeszkedik rajta. Olyan látványos, hogy a legtöbb makettembe beköltöznék és ott laknék. Amit imádok ebben az impozáns dögben, hogy irtó halkan lehet közlekedni vele. Szinte nincs is menetzaj.  Márpedig eléggé meg kell tolni a kocsit, hogy odaérjek Liamhez. Egy ilyen kaliberű kocsival elkerülhetetlen hogy begyűjtsek pár gyorshajtási bírságot, de nem igazán hat meg, ha egyszer senki nincs az utakon.

Már megint szemerkél az eső. Az ablaktörlők lassan mozgásba lendülnek, az ülésem masszázsfunkcióját is beindítom és gyorssprintelek  Liam felé. A Tóvidék Nemzeti Parkot kerülöm, Kendalt elhagyva kifelé a világ végére. Ez Anglia egyik hegyvidéki területe, elég sokan kirándulgatnak errefelé.  Kevesen haladnak ezeken a szerpentineken. Ez már főleg természeti övezet. Sok a földút. A szerpentineken a gyorshajtás azt jelenti, hogy az egyenes szakaszon megtolom, a kanyarokban lefékezek, amitől egy kigyorsítás visszalassítás hullámban ring az egész autó. Állítólag hátul ülve eléggé ki lehet tőle dobni a taccsot.  A makettjeim elég jól tűrik.

Fél óra alatt Ezüstharmaton vagyok és kicsit végigszáguldozom az alvó kis településen és Liam nyomtávos eső áztatta kis erdei útjára hajtok. Ha túl gyorsan pörgetem a kocsit, akkor tiszta sár lesz, úgyhogy visszafogom magam és nyugodtan kormányzok. Nincs időm kocsit mosatni is ma.  Végre lefékezek. Beállok Liam madártetőszerű beállója alá, Vanessa régi helyére és  a csomagtartón át kiemelem a makettet. Az ajtó nyitva van és a makettel bearaszolok az irodába.

• Késtél! Nem is keveset! - érkezik a fogadás Liamtól. Vanessa széke üres. Persze ez nem ritka mostanság. A makettet a nagy asztalra akarom rakni, de az foglalt. Liam tervrajzai vannak rajta szanaszét.
• Vanessa?
• Vanessa? - kérdez vissza Liam, de oda se figyel.
• Tudod, a feleséged.
• Ó igen, bement a városba.
• Veszekedtetek? - megyek vissza és Vanessa asztalára rakom a makettet.
• Nem emlékszem a pontos részletekre - feleli kitérően Liam. - Az biztos, hogy ő most szemfestéket válogat.Mindjárt ránézek a makettre - mondja, de még mindig szerkeszt.
• Jól van. Akkor, nincs aki főzzön nekem teát? - nézek körbe.
• Főzzél magadnak - feleli Liam. Hú de rossz kedve van! Szóval veszekedtek! Felállok és visszamegyek a konyhába és teszek fel vizet forralni. Az irodából koppanás majd szitkozódás.
• A picsába! - Liam gurulós széke mozog, aztán közeledik. Megáll az ajtóban. Egy Earl grey filtert dobok a csészébe és kimérem a cukrot, a víz felforr és ráöntöm a filterre. Egy ideig mártogatom a filtert, majd a szemetesbe dobom. - jó lett - méregeti a makettet Liam.
• Kösz - fintorgom. Belekortyolok a teába. - Figyu csináljuk vagy mi lesz, mert kettőtől előadásom van az egyetemen.
• Mondhatod - Liam leül Vanessa íróasztala elé.
• A parkolókat innen lebontjuk végig és ide tettem, a fák teljesen takarják majd. Így nem a parkolóra látni, hanem  erre a fás részre. Ide teszünk a a talajba egy enyhe ívet, így optikailag nagyobb lesz a térhatás és az emelkedő mögötti kevésbé esztétikus részek részben takarva lesznek a látványtól.
• Ühüm - biccent Liam.
• Aztán arra gondoltam, hogy látod itt, meg lehetne nyitni a tetőt. Így fény is jutna be. A tető alá csinálhatnál egyébként egy gerendaszerkezetet én most osztott kazettákat tettem bele, tudod olyan  pergola hatással.
• Aha, ez tetszik - bólogat Liam.
• Mondjuk nézd - megbillentem az apró tetőt. - Erre gondoltam, tehát  megdöntenénk az üveget, a pergola lenne az  “álmennyezet” ami megszűri a bejövő fényt, és enyhén dél  felé döntenénk az üveget, hogy több fény essen be a belső aulára. Na mit szólsz?
• Okés!
• Fa, üveg, beton, márvány, minden és loft. Abszolút De Noir stílus - sorolom. Liam mindre bólogat. Megnézi a makett szélére rögzített tájolást.
• Biztos nem kellett volna elforgatnom? Csúsztatva a tömböket?  - Liam áttolja az épületeket. - Annyira nem érzem.
• Ha akarod áttehetjük. Nem akartuk, hogy túl sok legyen a beáramló fény - emlékeztetem.
• Igen, de Skóciában? Ez Dél-Walesben lehet indok, de…
• Eltolhatjuk, hogy délibb legyen a tájolás - hozzáigazítom a többi épületet. - De tulajdonképpen alig fogják érezni. Minimális.  Megnéztem a napfényes órák számát. És statikailag nem biztos, hogy jobb.
• Igazán azt nem értettem ennél az egésznél, hogy miért adatbiztonságos a falakat zártan hagyni, és a tetőt nyitva hagyni?
• Mert a tetőablak  a közlekedőfolyosók felé esik - a tetőpanelt leemelve végigmutatom a közlekedőt.
• Mások az ilyesmit szalagfüggönnyel oldják meg - morogja Liam.
• Skóciában?  - a teámat hörpintgetem.
• Lehetett volna az osztott ablakelem, a harmonikaszerű elrendezéssel.
• Túl sok ablakelem minimális eredménnyel. Szerintem jó lesz nekik így. Hagyjuk meg a lehető legdélebb felé eső tájolást. S a tetőtéri ablakokat - iszok még egy nagy kortyot, aztán az órámra nézek. - Mennem kell! - a maradék teát kiöntöm a mosogatóba és a gépbe teszem a csészét. - Maradhat a makett? - kérdezem. - Jók legyetek! -  a slusszkulcsomért tapogatódzóm. Alig lépek ki az Adam gördül be.
• Elfoglalod a helyem - húzza le az ablakot Vanessa.
• Szia! Jó a hajad - vigyorgok rá. Vanessa a fejét rázva leparkol mellém a kavicsra. Szeretem dicsérettel megelőzni a vitákat. Nekem ez a technikám. Általában beválik. Vanessa egy drogériás tasakkal a kezében száll ki, na és persze süteményes zacsival. - De csini valaki! - vigyorgok rá, ahogy végigmérem a krémszín bőrcipőjétől a világos kosztümjéig.
• Alakformáló body - csapja be az Adam ajtaját.
• Gondolj arra, hogy régen fűzőt használtak - mosolygok rá megértően.
• Alex, ne fárassz - sóhajt fel Vanessa.
• Nem állt szándékomban - csippantom a jaguáromat és kinyitom a a hátsó ajtót, hogy visszaállítsam az üléseket.
• Már mégy is? - kérdezi Vanessa, ahogy a bejárathoz lépked.
• Aha, be kell szaladnom a Műegyetemre.  Na csá! - bevágom magam az ülésre, és sebességbe teszem a kocsit.