Hirdesd, hogy miénk e vár

Vanessa

• Liam!!! - törtfehér nagyestélyiben lép hozzánk egy magas hosszú sötét hajú nő. Határozott a fellépése elegáns, karcsú, tip-top nő. Olyan, mint aki nagyon befutott az életben. Nagyon sikeres, és ez süt róla. Na és persze ettől máris oda az önbizalmam, meg úgy az egész estém. - Úgy örülök, hogy eljöttél - nyomja arcát Liaméhez.
• Marianne - Vanessa, Vanessa - Marianne - mutat be futólag Liam. Sosem értem a főnökömnél, minden nőjének csak a keresztnevét ismerem. Mintha éppen annyira jelentéktelen lenne a vezetéknevük, mint amilyen futó az ismeretségük időtartama.
• Örvendek! - mosolyog rám széles szép mosolyával a nő. Nem értem miért nem vele jött a főnököm, olyan jól megértik egymást. Vajon ez a nő is megvolt neki?  S én miért gondolkodok mindig ilyeneken valahányszor bemutat a főnököm valakinek? Túl sok nőt láttam már abban a tengeri panorámás üvegablakos hálószobájában? Marianne kezét nyújtja, futólag megszorítom, és ő már vezeti is Liamet befelé a várba. Sokára ébredek rá, hogy a sok ember még csak a személyzet. Rajtunk kívül még senki sincs a hatalmas lovagteremben. Marianne lelkesen magyaráz, közben kihúzza magát, jön- megy. Árad belőle a szó. Liam csak hümmög, időnként biccent. Idegesen zsebre vágja a kezét. A csokornyakkendőjét igazgatja. A terített asztalnál haladunk végig. Pazar ez a szép fejedelmi-lovagi asztal, értékesek a készletek.  Bárcsak olyan lennék mint ez a nő. helyette csak itt botorkálok mögöttük, mint egy kellék. Most már végleg annak is érzem magam.
• Liam jó lesz itt? Jó az elrendezés. Mond ha kényelmetlen! - sokáig nem is értem miről beszélnek, aztán látom, hogy egy apró mikrofont igazgat Marianne. Lepillantok az ültetőkártyára amin előttem a nevem áll. Mellette Liam de Noir. Megrángatom Liam ingujját.
• Mi az? - fordul felém Liam.
• IZé…. őőő… miért ülünk mi az… asztalfőn? - meredek végig az asztalon amiből mi így kiemelkedünk.
• Az első fogásunkhoz Pinot Noir lesz. Itt kellene elsütnöd egy De Noirnál természetes viccet - Marianne-ből csak árad a szó, lelkes, magyaráz, csupa lendület. Mintha csak kávét reggelizne;ebédelne, és vacsorázna. Finomak a mozdulatai, szép a keze, kifinomult az egész nő. Utálom magam! Miért nem tudok ilyen lenni? Kedves de magabiztos. Helyette sután igazgatom a könyökömnél a kék stólámat és azon gondolkodom még a fehérnemű sem érte meg ezt az estét. Liam fáradtan sóhajt. - Készítettem egy kártyát az est menetéről, és láthatod mikor mi lesz a feladatod. Csak egy kártya - mosolyog elragadóan Marianne és átnyújtja a kemény pezsgőszín kis kártyát. Liam ránéz. - Az ezüst fenyőket ne oda! Bocsássatok meg! - siet el Marianne.
• Ki ez a nő? - követem a szememmel az elegáns ruhás alakot.
• Marianne a vár igazgatónője - mondja Liam magától értetődő természetességgel, miközben homlokráncolva nézi a kezében tartott kártyácskát. Döbbenten meredek ki a fejemből. A főnököm csak így! várigazgatónőket ismer. Egészen bensőségesen, ha puszilkodnak és tegező viszonyban vannak. Én még jobban eltörpülök ebben az egész világban. Annyira távol állok minden előkelőségtől. Nem mozgok ilyen körökben, nem ismerek igazgatókat. Egy kezemen meg tudom számolni hogy hány telefonszám van a telefonomban. A főnököm meg itt van köztük az asztalfőn.
• Szóval miért is ülünk mi ketten az asztalfőn?
• Mert enyém a vár - feleli Liam. Akaratlanul is, de elnevetem magam. Nem olyan természetes módon, hanem hisztérikus nevetéssel.
• Tessék?
• Mondtam.
• Az nem lehet.
• Miért nem? De Noir vagyok, ez meg egy de Noir vár - logikus az érvelés, kétségtelen. De… nem is tudtam, hogy ez egy de Noir vár. Ez biztos, hogy egy vicc.
• A mai világban nincs magántulajdonban vár.
• Na és az angol királynő? Neki is van több vára és kastélya.
• De az a királynő.
• Igen, én meg egy lord vagyok - feleli olyan természetességgel Liam, hogy eltátom a szám.
• Ez egy vicc. Mi van ma április elseje? - nézek körbe és zavartan huzigálom a kesztyűmet a könyökömnél. Liam ismét a könyökömnél fogva húz, kivezet a teremből, le a hatalmas kövek és macskakövek közt a vár elé és a turisztikai tábla elé állít.

De Noir vár

A várat a 13. században építették I. Edward király uralkodása alatt. A várat és a hozzá tartozó uradalmat az ebben az időben lovaggá ütött Lord Couer de Noir  tette örökös birtokává. A birtok csak a 19. század folyamán jelentett zálogbirtokot, amikor a Montmartre család kezébe került. Ettől eltekintve a de Noir várat mindvégig a de Noir család birtokolta. Ma is magánkézben van. A déli szárnyában a jelenlegi igazgató Marianne de Noir él, a várnak ez a része nem látogatható. A várat 1918-ban az első világháború után nyitotta meg a nagyközönség előtt az akkori tulajdonos Fabian de Noir, a vár mögötti nyugati dombon ma is áll fia, Forest de Noir háborús hősi emlékműve. A várban az első emeleten korabeli festmények láthatók a tulajdonosok és örökösök galériájában.

Nyitva tartás: Hétfőtől szombatig 9-18 óráig.

Liam

Várom, hogy ez az egész hasson rá. Vanessa az éjszakai sötétben hunyorogva olvassa a napszítta szöveget. Már nem nevet. Arcán furcsa szürkés árnyalat fut végig, és a szemére ismét az a bánatos fátyol borul. Szürkéskék szeme ázott sikátormacska megtört tekintetére emlékeztet. Vállai megereszkednek a stóla alatt.

• El akartad mondani valaha is? - rekedtes a hangja ahogy megszólal.
• Mit? Hogy van egy váram? Mert mi van a portfóliómba ezt is töltsem fel a mérnöki diplomám mellé vagy mi?
• Nem… nem tudom. Nálad dolgozom - hebegi Vanessa.
• Miért kellene a beosztottjaimmal közölnöm, hogy mennyi van a bankszámlámon, meg milyen tulajdonok vannak a nevemen?
• Miért olyan sok beosztottad van?
• Hát van házvezetőnőm is - tudom, hogy szemtéség, de nem akarom túlhúzni ezt a drámát. Még a barátnőim nagy része sem tudta, hogy váram van. Jesszus! Dehogy mondanám el! Mennyi álterhességes botrányt kellene megélnem akkor? - GYere! - ragadom meg nem túl finoman Vanessa könyökét és Forest de Noir emlékműve felé húzom, nem akarom, hogy a gyülekező tömeg szem és fültanúja legyen ennek a beszélgetésnek.  A márvány kőpadra ülök az emlékművel szemben. Vanessa csak áll, a holdfényben, nehéz ruhája meg-megcsillan a fényben.
• Igazad van, semmi közöm hozzá, hogy mi van veled, és az anyagi helyzeteddel… de ahhoz igenis jogom lett volna, hogy közöld, nem egy szokványos báli résztvevő vagyok - morzsolgatja az ujjait ahogy mered a háborús emléktáblára.
• Jól van. de mégis mit vártál? Hogy kérdeztem volna? Lenne kedved eljönni velem és végigreprezentálni egy estét?
• Felkészíthettél volna.
• Mondtam, hogy nagyestélyiben gyere.
• Remek. És megfelelek a vár lordjának kísérőjeként? - tárja szét a karját Vanessa.
• Én nagyban leszarom ezt az egészet.
• Tényleg? Minden évben van ez az est?
• Persze. de tíz éve nem voltam, akkor meg, még nem kellett kísérőt hoznom - grimaszolok.
• S most?
• Jubileumi év - dörzsölgetem az állam. A szemem sarkából látom, hogy gyűlnek a vendégek. Nélkülem úgysem kezdik, de… Vanessa fújtat. Az emlékmű előtt toporog. Végül leül mellém a padra.
• Jó mondjad, mit kell tennem - adja be a derekát.
• Egyetlen tánc. Kábé öt perc az egész. A nyitótánc. A többit  csak én parádézom végig.
• Az… nem is olyan vészes - mérlegeli. - Miért nem jöttél az igazgatónővel? - támad nekem újbóli lendülettel.
• azt nem lehet - rázom a fejem.
• Miért nem? Jól reprezentál, láthatóan szereti a várat ,meg ezt az egészet.
• Igen, de ő az unokatestvérem. Nem hozhatom partnerként érted?
• Az unokatestvéred? - kerekedik el Vanessa szeme.
• Hát persze, miért mit gondoltál?
• Hát nem ezt - néz maga elé. A kesztyűt az ujján le fel huzigatja. Megigazgatja a gyöngysorokat. - Szóval, ő egy de Noir? - néz rám oldalt.
• Aham - bólintok laposan.
• Hűha - a térdeimre könyökölök és csak meredek a koszorúkkal teli emlékműre. Helyes srác volt az ősöm.  Ránk ereszkedik az este és a csend. Nem tudom mire gondolhat mellettem Vanessa, de halkan mered a márványra maga elé. Legszívesebben vissza se mennék. Végigülöm itt az egészet Vanessával, ebben a jó kis távol eső csendes helyen és kész. Sokkal jobban élvezném így az estét. A kavicsok, az emlékmű, a pad, innen a kivilágított vár. Nagyon szép. A kék égen, a vár sziluettje, és a fények. Az ég olyan kék most, mint Vanessa ruhája. Tényleg nagyon szépet választott. Semmi túldíszítettség, sima, egyszerű anyag, és szép a stóla hozzá.
• És… milyen tánc?
• Szokásos, angolkeringő. Tudsz?
• hát… éppen a szalagavatómon tudtam - biggyeszti le a száját Vanessa.
• Pedig a jogászbálokon szokott lenni - pillantok Vanessára hamisan.
• Ezzel nem ér viccelődni - emelkedik fel Vanessa. - Egy főpróbát azért tarthatnánk, nem akarok a nagyközönség előtt elterülni.
• Oké - magamhoz húzom és teszünk az emlékmű körül néhány kört. Elég hóbortos dolog zene nélkül a holdfényben egy háborús emlékmű körül keringőzni.
• Azt hiszem menni fog - állít le Vanessa.
• Akkor színpadra - húzom magam után Vanessát.

Vanessa

Arról nem volt szó, hogy egész este viszont tekintetek kereszttüzében leszek. Ahogy beléptünk ismételten a lovagterembe, egy fanfár szólalt meg és színpadiasan kiadták az utasítást, itthon van a vár ura, a várfokra ideje kitűzni a családi lobogót. A várurat felállva fogadta a társaság, Liam pedig olyan elbűvölő arisztokratikus mosollyal biccentett körbe, ahogy végigvonultunk a lovagterem végében az emelkedett asztalfőig, ahogy csak született nemesek tudnak.  Annyira kába voltam, hogy fel sem fogtam, hogy Liam a kezemnél fogva szó szerint bevonul velem. Liam fogadta a köszöntőket és kihirdette az egész hetes viadalok nyerteseit.  Fel sem fogtam, hogy a vállamnál fogva lenyomott a bársonyszékre maga mellé. Határozottan irányította az udvarát és Mariann mint segédje adta az emléklapokat, a szalagokat, a virágokat, a de Noir címeres kendőket.  Ezután köszöntőt mondtak a vár urára, Liam elsütötte a Pinot Noir-os viccet megkóstolta az első fogást és felszólította az egybegyülteket a fogyasztásra.

Alig tudtam néhány falatot leerőszakolni a torkomon. Egyfolytában azt éreztem, hogy valaki néz, vagy inkább mindenki engem néz. És azt találgatják ki vagyok én, honnan jöttem és vajon miért én? Mit gondolnak, hogy Liammal vagyok? Mármint, hogy lefeküdtem a főnökömmel? Belevörösödve sietve kortyolok egy kicsit a borból.

Nem akartam arra a pillanatra sem gondolni, amikor a vár urát a desszertek előtt felszólítják, hogy nyissa meg a bált és Liam színpadiasan int a lovagteremben a zenekari árkád felé és kezét nyújtva felsegít és a széles de Noir zászló előtt  ritmusra forgatni kezd. Ideges vagyok, nem merek levegőt venni, remeg a lábam, fuldoklok, szédülök, mindenki minket bámul és hányingerem volt ettől. Nem vagyok egy közszereplő, nem bírom az ilyet. Én szeretek a háttérben maradni és nem a fényben. Azt szeretem ha mást néznek. Nem engem. A szeplőimet, a kissé vaskosabb lábaimat. A vörös hajamat, mi van ha leettem a ruhám? Vagy elkenődött a rúzsom.  A keringőringás közepén  csak azt éreztem, hogy Liam elengedi a kezem és az állam alá nyúl hogy felfelé biccentse. Egy pillanatra megállít és felnézek rá.

• Hahó, ne felejts el lélegezni! - mormolja. Egy tompa nyögéssel fújom ki a levegőt és nézem az ádámcsutkáját magam előtt.  Aztán az ajkamra harapok mert arra gondolok, mi lenne, ha megcsókolna. Elhúzódnék-e? Vagy viszonoznám?

Liam

Leállítom a motort Vanessa háza előtt. Hajnal fél három van. Ő biztos, hogy többet ivott nálam. Csak bágyadtan ül a hátsó ülésen, fejét a fejtámlának döntve engem néz a tükörben. A csokrából maradó egyetlen szál rózsát pörgeti az ujjai közt. Az estén egy játék része volt a rózsa-szórás. Nem tudom, hogy érezhette magát az este. Én csak azt tudom, hogy túl akartam lenni rajta. És csak erre tudtam koncentrálni. Túlélni.

• Segítsek kiszállni? - kérdezem, amikor még mindig nem moccan. Kiszállok, és kinyitom a hátsó ajtót. Vanessa kikecmereg a Mokkámból, megvárom még minden anyagdarab távozik az ülésről, majd becsapom a Mokka ajtaját. - Felkísérjelek?
• Ne, kösz, ismerem az utat - legyint. A Mokkának dől, én meg a kocsi tetején dobolok. - Jó este volt?
• Tényleg?
• Aha, bár nem várt feladatok vártak, de összességében érdekes volt egy ilyen lovagi lakoma, a bál, meg úgy minden. Érdekes voltál te is.
• Én?
• sosem láttalak még ebben a szerepedben. Teljesen más vagy.
• Más?
• Igen. Mint aki ide született.
• Képzelődsz.
• Nem, én sosem tudnék ilyen lenni. Te arisztokrata vagy. Még ha a hétköznapokban igyekszel is ezt elfelejteni és elrejteni magadban.
• Ez csak ősi tudás. Még a szülői nevelés, beidegződések, olyan mint a biciklizés. Tudod, ha felülsz rá akkor tudod. Vagy az úszás. Ha évekig nem vagy vízben akkor is az első csobbanás után már tudod, hogy mit kell tenned.
• Komolyan? Ennyi, így megy?
• Igen - abbahagyom a motorháztetőn dobolást. Vanessa rámnéz. Én meg rá. Nézem a borízű ajkait. Tudom, hogy boríze van, mert jóval többet ivott, mint amennyit evett. Ezért ő kicsit spicces, én meg józan vagyok. De tudom, hogy Pinot Noir íze lenne, ha megkóstolnám.
• Ez nem volt randi - ismétlem.
• Igen, tudom. Ha az lett volna akkor most illendőségből megcsókolnál.
• Valahogy úgy.
• De nem.
• mi munkakapcsolatban állunk.
• POntosan. Akkor én most felmegyek - mondja ki a zárszót Vanessa.
• Jól van. hétfő?
• ÜHüm kilenckor - keresi ki a kulcsát Vanessa a táskájából.  Megvárom amíg átsétál az úttesten és a házhoz ér. Már bedugom a slusszkulcsot, amikor Vanessa szólít a halk utcán.
• Liam!
• Igen?
• Kösz a fehérneműt! - vigyorog rám. Én is elvigyorodom és bepöccintem a Mokkát, s erős gázt adok.