Bevetésre készen

Forest körbenézett a szobájában. Semmi igazán személyeset nem vihet magával. Néhány repülőmodell lebegett a tenger felől érkező szélben a mennyezetről lelógatva. Gyerekként még nem érte el őket, most meg beleverte a fejét, ha nem figyelt. Pedig már tudhatná, hogy melyik hol lóg le a magasból. Mégis szinte élvezte, hogy meglebbentheti a repülőmodelleket és azok körpályán ringani kezdenek a levegőben, felfüggesztésük középpontja körül. Vagy mint az ingaóra, kibillentve nyugalmi állapotukból.  Egy nagy vászonzsákba pakolt. A nyakában egy pilótaszemüveg fityegett. Az ismerős tülkölés hallatszott az ablak alól.

-          Forest! Indulok, nem várok itt a világ végén.

-          Indulj előre, majd utánatok megyek! – legyintett neki az ablakon túl Forest.

-          A cukrászdánál leszünk.

-          Jó, menj csak – kiáltotta fel sem nézve a papírjaiból Forest.

-          Kop-kop. Egy lány vár rád odalent fiam – lépett be Fabian a szobába.

-          Majd utána megyek.

-          Ez az utolsó estéd itthon. A tábori ágyak nem kényelmesek.

-          Apa, ez az egész várkastély nem kényelmes! Költözz el, ideje komfortszintet lépned. Élvezhetetlen az élet itt. Nem a középkorban élünk! Nem élhetsz egy várban!

-          Az angol király is Windsorban él!

-          De ő a király apa! – háborgott Forest.

-          De Noirok vagyunk!

-          Szerintem meg csak egy csökönyös vén szamár vagy, aki nem hajlandó haladni a korral – érvelt Forest. – Nem fogok ide visszajönni.

-          Ezt hogy érted?

-          Nem akarok egy várban élni apa, nevetséges!

-          Amit az őseid a vérükkel védtek, az neked nevetséges!

-          Apa az őseimnek ez védelmi funkcióval bírt, de ma a huszadik században ez egyszerűen vicces és kész.

-          Nagy-britanniában csak azok élnek várban, akik megtehetik.

-          Apa, fölösleges veled vitáznom.

-          Ez az örökséged lesz.

-          A falra mászok ettől a dumádtól – sóhajtotta Forest és a zsák száját összehúzva a vállára dobta a nehéz pakkot.

-          Meg sem érdemled, hogy a fiam légy – poroszkált utána Fabian. Forest a lépcső tetején megtorpant és visszanézett rád.

-          Nem úgy értettem. Csak… nem tudod értékelni, hogy milyen családba születtél.

-          Az, hogy nem tudom értékelni, hogy  a falak hidegek,  a sarokba még a 15. századi ősöm vizelt, hát tényleg lehet, hogy nem ide való vagyok. Ki hozna ide bárkit is?

-          S a lány? Terveid vannak vele?

-          Ki? Lilly-Anne?

-          Neki udvarolsz?

-          Nem. Senkinek sem udvarolok. Rám akaszkodott. ennyi.

-          Elmégy a háborúba. Talán vár valamit.

-          Mit?

-          mondjuk, hogy eljegyezd. Tudod. gyűrűvel.

-          Nem fogok Lilly-Anne-nek gyűrűt adni. Konkrétan közölni akarom vele, hogy keressen mást. Várjon valakire. Lilly-Anne biztos házasodni akar, nem akarom, hogy várjon rám éveket. Engem meg nem érdekelnek az ő téves elképzelései.

-          A legtöbben, akik háborúba indulnak azért biztosítanak maguk után valamit.

-          Nem akarok egy nőt sem kétségek és remények közt hagyni. Akárki csinál is ilyesmit, az nem normális és bolond.

-          Nem lehet, hogy fordítva van? Magányos hősként akarsz elvágtatni a naplementébe?

-          Egyszerűen van annyi józan eszem, hogy nem akarok özvegyet és árvákat magam után hagyni, ha úgy alakul. Most ezért vetsz meg komolyan? Apa annyira máshogy gondolkodunk. te és én.

-          Forest. minden valamire való ember gondol a jövőre. Az utódlásra. Ha minden fiatal férfi a harctéren marad, ki biztosítja a jövő nemzedékét?

-          Majd Te apám. Itthon maradsz és a szép fiatal lányokat kedvedre használhatod. Engem meg hagyj békében ezzel a szarsággal.

-          Miért bánsz így velem!

-          Apa, ez az öröklés csak a Te problémád. S ne azonosítsd a magad problémáit velem. Nekem ez nem probléma. Ha neked az, akkor old meg Te!

-          Most lázadsz ellenem!

-          Ez nem lázadás apa, csak mások a nézeteink. S Te ezt nem tudod elfogadni – Forest mély levegőt vett és a várkapuban még visszafordult.

-          Nem kívánsz sok szerencsét a harcba induló fiadnak?

-          Nem vagyok jó a búcsúzkodásban. Vigyázz magadra és gyere le azzal a géppel!

-          Gép még nem maradt fenn a levegőben apám – biccentett Forest. Szavai kétértelműségét, már csak távozta után értette meg Fabian. A vadászgép akkor is földet ér, ha lelövik, ha lezuhan. A levegőben repülőgép nem marad fenn. Milyen igaz.

Forest kezet fogott a fiúkkal. Mind terep színbe öltözve ültek a lányok mellett. A lányok is egyszerűbb szürke ruhában üldögéltek, limonádét kortyoltak. Beau lehangoltan ült, még Forest érkezésére se kapta fel a fejét.

-          Mi a helyzet? – ült le mellé Forest.

-          Shana úgy néz ki nem is ér ide – sóhajtotta Beau.

-          Kicsoda?

-          A lány, aki leöntött punccsal a banketten, emlékszel?

-          Ja, aham, az az ír csaj. Na és? – kért egy kávét sietve Forest.

-          Nem is tudom. el akartam tőle köszönni. – bizonytalankodott Beau.

-          Tetszik neked?

-          Csinos – vágta rá bizonytalanul Beau. – Vagy nem?

-          Az én véleményem kell ahhoz, hogy megállapítsd? Hát ha annak tartod akkor az. Kész – túrta át a haját Forest megszokásból, mire rájött, hogy a haja a sorozáshoz mérten, most egészen rövid.

-          Shana! Ide, ide! Itt vagyunk! – pattant fel Holly a másik oldalról és a teraszról integetett le, hadonászva, hogy majdnem kilökte a pincér kezéből Forest kávéját. A lány lihegve futott fel a lépcsőn.

-          Holly! Azt mondtad fontos! én meg itt loholtam – fújtatott Shana és a hajába erősített fehér szalagot igazgatta. Barna szövetruhában és hozzá illő cipőben volt, kimelegedve foglalt helyet és mindenki az ő lihegését nézte. Forest végigmérte a lányt. Nem volt túl magas. Amióta levágatta  a haját, mindig egy vékony pánttal tartotta a homlokából kifésülve, a nyakán megkötve. a megkötők vagy a hátára estek, vagy oldalt előre hozta, vagy valami rejtélyes helyre eltüntette. Ma igazgyöngy volt a nyakában. De egyébként lihegett mint egy kutya, piros foltok voltak az arcán, ahogy kimelegedett és egyértelműen nedvesség csillogott a homlokán inkább csapzottnak tűnt mint csinosnak.

-          Mi nem vagyunk neked fontosak? – ütött a mellkasára Patrick vigyorogva.

-          A katonai egyenruha nem a polgári öltözet konfekciórészlegén készül. Számomra lényegtelen – rendelt egy kávét Shana is. – Majd leragadnak a szemeim. A háború divatja a barna és a szürke. Jól beleolvadni a szürke ködös éghajlatunkba. Olyanok leszünk mint az esőcseppek, szomorúan hullva alá az égből.

-          A ruhaiparban dolgozol? – kérdezte Forest meghökkenve.

-          A dolgozó nő a mai világban sikk – vetett rá egy futó pillantást Shana.

-          Mi azt hittük lányok mind háziasszonyok lesztek – jegyezte meg nevetve Dave.

-          Mi meg azt hittük, hogy ti fogtok feleségül venni – vágta rá Lilly-Anne, haragosan Forestre vetve tekintetét. – Én is dolgozom.

-          Apuci cégénél – vetette oda Beau. – Mit? Iratokat tologatsz az íróasztalodon?

-          És ti? miért követitek mind Forest-et. Mintha nem is lenne saját akaratotok – vágott vissza Lilly-Anne.

-          Sokan bevonulnak – jegyezte meg óvatosan Shana.

-          S lelövetik magukat – nézett haragosan Forestre Lilly-Anne.

-          Még élek – sütötte le a szemét Forest és feszülten a cukortartóért nyúlt. Az ujjai beleütköztek egy hűvös kissé nyirkos kézbe. Shana riadtan húzta el a kezét.

-          Bocsánat, tessék csak. Te voltál itt hamarabb, a te kávéd már biztos nem olyan forró – motyogta az orra alatt Shana.

-          Kösz – felelte egykedvűen Forest és sietve kanalazta a cukrot a kávéjába, majd Shana felé tolta.

-          Mind vettünk repülésórákat. A kiképzésünk végülis jól sikerült és Franciaország tele van fiatal francia lányokkal – jegyezte meg Patrick. – Talán kint is maradok.

-          A háború nem erről szól – vetette ellen Forest.

-          De erről is – mosolygott Patrick. – Még közelebb kerülünk élet és halál határához. Hol máshol akarnánk érezni, hogy még élünk. Az érzékek és a törvények megváltoznak háborúban.

-          Ellátási gondokkal küzdenek. Ha éhes vagy nem nagyon gondolsz másra – érvelt Shana.

-          Elválnak útjaink lányok, talán vissza sem jövünk. Megsirattok minket? – dőlt előre Dave várakozón a lányokra nézve.

-          Előre senkit sem siratunk – tiltakozott Shana.

-          Engem nem érdekel mit műveltek – húzta fel az orrát Lilly-Anne. – Forest! Nem gondoltad meg magad? – szegezte a kérdést a szemközt ülőnek.

-          Nem – kortyolt a kávéból Forest.

-          Akkor már nincs egyéb mondanivalónk egymás számára – Lilly-Anne egy kurta fejbólintással távozott az asztaltól. Forest nyugodtan kortyolta tovább a kávéját. Holly és Shana várakozón összenéztek.

-          Szerintem mi megyünk – emelkedett fel Shana sietősen.

-          Shannon! Várj!  - Beau is felállt és megkerülve az asztalt megállította a karjánál fogva a lányt. – Írnál nekem esetleg. Néha? Nagyon örülnék neki.

-          Beau! – szólalt meg vontatottan Shana. – Semmi okot nem adtam, tényleg nekem egy jó ismerős vagy és nem több és én….

-          Tudom, tudom. De azért írnál? Barátként? – kérdezte Beau.

-          Jól van – adta meg magát Shana. – De ez nem azt jelenti.

-          Nem jelent semmit, de jó lenne leveleket kapni valakitől. A külföldieknek meg azt mondhatom, hogy a kedvesem írja őket. Villoghatnék – vigyorgott Beau.

-          Beau, ti nem javultok meg sosem! – fogadta el a papírt Shana és kifizetve a kávéját lesietett az utca túloldalára.

-          Utál engem – sóhajtotta Beau.

-          Dehogy. Csak nincs beléd esve – rántotta meg a vállát Forest. – Kíváncsian várom, hogy ír-e majd neked.

-          Ha ír, az orrod alá fogom dörgölni minden egyes levelet és hangosan felolvasom neked éjszakánként.