A bajtárs tanúvallomása

Fabian egyesével akart beszélni a fia legjobb barátaival. Félt, hogy ha együtt vannak, akkor összezárnak és mélyen hallgatnának. De ha személyesen, egyesével vallatja őket, talán fény derülhet néhány titokra. Néhány bizalmasabb információra a fia utolsó hónapjait illetően.  Beau Proust izgatta a leginkább. A búcsúvacsorán ő volt a leghallgatagabb. A felszín fecsegése eltakarja azt, amit a mély rejt. A többi sokat beszélt. De Beau nem. Fabian bízott benne, hogy nem véletlenül. Talán Beau jobban ismerte a fiát, mint a másik kettő. Talán több titkot is tud róla. Vallomásokat. A fiú komoly volt. Vagy csak kellően gyászos hangulatot igyekezett magára ölteni. Nem lehetett eldönteni. Hűvösen fogott kezet, elfogadta a felkínált teasüteményt, töltött teát. Hátradőlt a székén és várt. Nem kezdett el locsogni, mint a másik kettő. Nem tocsogott a sajnálattól minden delejes mondata. Nem nézett szánakozón Fabian szemébe. Nyugodt volt, megingathatatlan, mint egy pohár víz. Olyan férfi, akire titkokat lehet bízni.

-          A fiamról szerettem volna beszélni magával – kezdte Fabian nyugodtan. - Cigarettát?

-          Nem.

-          Whiskyt?

-          Nem. A tea éppen elég.

-          Jól ismerte Forestet?

-          Nem mondanám. Melyikünk mondhatja azt, hogy igazán kiismertük őt?

-          Eddig három emberről tudok, aki ezt a választ adta erre.

-          Valóban?

-          Igen. Az egyik, jómagam vagyok. Igen, a saját apja. Aztán jön maga. És a sort egy… egy hölgyemény töri meg. Shannon Price. Mond magának valamit ez a név? – Fabian fürkészőn figyelte a szemközt ülő fiatalember reakcióit. Beau. Leeresztett szemhéjjal, nyugodtan kavart egyet a teáján. Talán csak a derekán feszültek meg az idegek. A gerince mentén lett keményebb a tartása. De szobormerev tartásán nem látszott semmi.

-          Hallottam már – felelte kitérően Beau.

-          A fiam szájából is? – csapott le rá vallatón Fabian.

-          Miért érdeklődik most hirtelen és egyszerre Shannon Price felől Monsieur? – nézett fel a szemébe Beau.

-          Hát nem különös? Ha megemlítem a fiamat, akkor mindenki tudja jelzőkkel illetni. okos, bátor, szeretnivaló, szenvedélyes, vakmerő, céltudatos, komoly annyi féle kifejezést használnak rá. Amivel valahol bizonyára mi is egyet tudunk érteni, ha nagyon akarunk, de ezeket a kifejezéseket teljesen egyértelműen nem mi használjuk rá. Hanem mások. Idegenek. Olyanok, akik távol voltak tőle, a világától.  De mi nem tudjuk ilyen tisztán látni őt. Ha valakit túlságosan is közelről ismerünk, akkor olyannak érezzük, mintha nem ismernénk. A sok részlettől nem látjuk az egészet. Nem tudunk teljesen tiszta karakterleírást adni róla, mert… mert annyira összetett, hogy nem lehet egy-két tulajdonsággal leírni. Nem állíthatjuk bizonyosan, hogy kiszámítható a személyisége és várható, hogy milyen lépésre mit reagál. Ha igazán mélyen ismernék őt, akkor mindezen pozitívnak tűnő tulajdonság ellentettjeit is látnák.

-          Vagyis ostoba, csélcsap, hetvenkedő, komolytalan, meggondolatlan, szemtelen és arrogáns? – húzta fel a szemöldökét Beau.

-          Halottról csak jót igaz? Mindenki a szép dolgait emeli ki. Mintha soha nem lettek volna sötét dolgai, negatívumai. Mintha nem lett volna komplex egész ő. A jó és rossz tulajdonságaival együtt.  Érdekes nekem több rossz tulajdonsága jut eszembe mindig is.

-          Forest is ember volt, mint mindannyian. Hibákkal. Sebezhetőséggel – mártotta a teasüteményt a teáscsészébe Beau.

-          Mi volt a legnagyobb hibája?

-          Azon kívül, hogy megtanult repülőgépet vezetni? – húzta futó mosolyra az ajkait Beau.

-          Ő maga mit tartott a legnagyobb hibájának? – kérdezte Fabian. – Mondott magának valaha ilyet, hogy hibázott?

-          Hiba? Nem… nem emlékszem, hogy ő maga fogalmazott volna így valaha is. De sokszor emlegette, hogy máshogy csinálna dolgokat. Ha hamarabb észre vette volna. Ha lehetősége lett volna. Ha ideje lett volna. Ilyesmiket.

-          Shannonnal kapcsolatosan  emlegette azt, hogy mi lett volna ha?

-          Nem. Miért érdekli Shannon? Nem is volt a temetésen. Nem is ismeri igaz?

-          Még nem ismerem, de szeretném megismerni. Őt jobban ismeri, mint a fiamat?

-          Hogyan válaszhatnánk két természeti elem közül? Honnan ismeri Shannont?

-          Az most lényegtelen.

-          Szerintem nem. Szerintem maga egyenesen azért hivatott ide, hogy róla kérdezzen. Igazam van?

-          Maga nem ostoba.

-          A fia sem volt az. Ha nem beszélt magának róla, akkor megvolt rá az oka.

-          Mit tud Shannonról? Mit mondott Forest a lányról?!

-          Shanába én voltam szerelmes! – mondta Beau keményen.

-          De mégsem maga kapta meg. igazam van? – vágta rá kegyetlenül Fabian. – Nézeteltérést okozott ez a tény kettejük közt.

-          Rövid ideig. A szerelemben nincsenek logikus magyarázatok.

-          Szerelmes volt Shannonba a fiam?

-          Nem tudom – rázta a fejét Beau.

-          Mikor látta utoljára a lányt?

-          Régen… nem is tudom…

-          Látta az elmúlt egy évben?

-          Nem. Forest találkozgatott vele, utána valahogy nem akartam véletlen sem összefutni vele.

-          Tudja, hogy a lány Foresttől várt gyereket?

-          Shana? Ez… ez…ezt nem tudtam – nyögte ki Beau. – Biztos?

-          Emlékszik arra, mikor találkozott Forest a lánnyal?

-          Körülbelül most lehet olyan másfél éve. De annyira váratlan dolgok voltak akkoriban. Összemosódnak már bennem is az emlékek. Forestről is. A lányról is. Nem is értettem hogyan akadtak egymásra. Soha még csak a szikrája sem volt a levegőben annak, hogy ők ketten. Senki sem látta rajtuk. Vagy nagyon jól titkolták, vagy hatalmas véletlen volt. Emlékszem, amikor Forest váratlanul beavatott, és elmesélte. Nem is hittem neki. Először biztos, hogy nem.

-          Tehát Forest nem tudott róla?

-          Nem.

-          Lehet hinni a lánynak, ha ezt állítja?

-          Shana ilyesmiben sosem tréfálna. egyébként sem a humoráról híres a lány – jegyezte meg Beau.

-          Miért miről híres?

-          Igazán… semmiről. Nem tűnik ki semmivel sem. Mégis… nem különösebben szép, bár csinosnak csinos. Visszafogott, csendes. Olyan típus, akit csak akkor veszünk észre, amikor már belebotlottunk, de előtte nem. Talán Foresttel is ez történt.

-          Átlagos? Unalmas? Jellegtelen?

-          Mindenki más feleségét ilyennek látjuk csak a magunkét nem, igaz?

-          Hát, sokszor talán a magunkét is… egy idő után – ingatta a fejét Fabian.

-          Shannon írt magának – találta ki Beau.

-          Úgy van. S fontolóra vettem, hogy találkoznék vele.

-          Csalódást fog okozni magának, ha különleges nőt vár. Mert Shannon nem az. Bizonyára vár valamit. Hogy ugyan mi fogta meg Shannonban a fiát, vagy engem. Shannon olyan lány, aki a háttérben meghúzódik, aki statiszta a színpadon, sosem rá irányul a fény.

-          akkor mégis hogy?

-          Hogy akadt vele Forest össze? Vagy én? Talán a véletlenek. ez a sorsszerűség. Talán ha két lépéssel lemaradunk, akkor sosem akadunk rá, ha nem akkor nézünk fel, ha nem hajolunk le cipőfűzőt kötni stb. Shannonnal csak a véletlenről lehet szó minden esetben.

-          A legbizalmasabb választ várom magától, ha tudja. Tényleg együtt volt a fiam azzal a lánnyal? Utalt magának ilyesmire?

-          Nem utalt – rázta a fejét Beau. Fabian csalódottan nézett rá, de Beau folytatta. – Egyenesen közölte velem, hogy lefeküdt Shannonnal. Tudtam róluk. Ha Shannon gyereket várt tőle, akkor az úgy is volt.

-          Tehát bízhatok a lány szavában?

-          Shannon szavahihető, ha ez a kérdés.

-          S a fiam… Forest… boldog volt? Vele?

-          Mi a boldogság?

-          Tudati állapot? Érzelem?

-          Forest nagyon józanul gondolkodott mindig is. Hogy boldog volt-e vele? Én erről nem tudok bizonyossággal választ adni. Kérdezze meg az érintett másik felet. Shannon talán tudna magának választ adni, hogy boldognak tűnt-e Forest, amikor vele volt.

-          Tehát maga szerint… beszélhetnék a lánnyal?

-          Én, ha a maga helyében volnék, és a fiamból az egyetlen emlék, egy nő karjaiban volna, egy hús-vér igazi gyerekben, biztos, hogy ragaszkodnék hozzájuk. Minden erőmmel.

-          Köszönöm… hogy eljött, és hogy megosztotta velem mindezt.

-          Forest jó ember volt. Büszke lehetne rá, hogy a maga fia volt.

-          Büszkeség? – Fabian fáradtan mosolygott. – Mi de Noirok mind olyan büszkék vagyunk. Csak éppen mindig önmagunkra. Sosem a családtagjainkra…fura nem igaz? – Fabian kezet fogott a fiatal pilótával búcsúzóul.