Francios és a többiek

Maria munkások hangos kiabálására ébredt. Amikor kinézett az ablakon Robint látta, amint a lova hátára erősített széket készült éppen leoldozni. Mellette egy köpcös emberke állt, csípőre tett kézzel mérte végig a faház környékét. Maria sietve öltözködött, s haját egy masnival félig felkötve sietett le a faház elé. Robin a tárt ajtón éppen beemelte a karosszéket a faházba.

-          Felkeltél? – mérte végig Mariát.

-          Fel – vágta rá Maria alaposan megbámulva a királyi trónusnak is beillő bútordarabot.

-          Remek. Ezt hoztam – cipelte tovább a tömör fából készült darabot és vitte be az üres csiszolt padlóra téve. – Ez lesz az étkezőnk – jelentette ki Robin és a szoba közepére rakta a királyi trónust. Kényelmes kopottas bordó huzata volt. Aranyozott minták futottak benne, szép faragása levélmintákat és indákat formált.

-          ez micsoda? – mutatott rá Maria.

-          szék – vágta rá Robin és beleült a kényelmes karosszékbe.

-          Azt látom. Honnan van? – tette karba a kezét számonkérőn Maria.

-          Honnan? Nem tudom. Van és kész – felelte rá Robin kitérően. Kényelmesen kinyújtotta a lábát és ráérősen simogatta a tollakat a nyakánál. – Éhes vagy?

-          Én…

-          Én is. Íme francia emberünk – mutatott a köpcös emberkére. – A feleségem – mutatott Mariára Robin, miközben a férfit nézte.

-          Nagyságos asszonyom, Francios vagyok Dijonból szolgálatára – hajolt meg könnyedén a francia köpcös férfi. Maria hápogott és értetlenül fordult meg a sarkán.

-          Azt mondtad nem tudsz főzni, felvettem egy szakácsot. Itt fog velünk élni – fonta össze az ujjait maga előtt Robin. Az ajtón újabb munkások léptek be.

-          Örvendek – hebegte Maria, de nem is volt ideje felfogni. Az egész házat elárasztották a munkások.

-          Megyek megnézem a konyhát – jelentette be Francios. Robin csak biccentéssel jelezte, hogy menjen amerre akar.

-          Robin! Egy tucat munkásember rohangál a ház előtt és most már ugyanennyi a házban is. Megmagyaráznád, hogy kik ezek? – mutatott a férfiakra, akik sarat és malterszagot hoztak magukkal.

-          Először is tiszta vízre van szükségünk lehetőleg közel a házhoz, tehát kutat furatok. Kettő: szükségünk lesz téli tüzeléshez kemencékre, kályhákra, igazi, begyújtható kandallókra. A kőműves mesteremberek most ezeket  a munkákat jöttek felmérni és elvégezni, egyéb kérdésed? – húzta el a száját Robin.

-          Én… nekem miért nem szóltál és… - Maria kimeresztette a szemeit, de Robin csak felállt és fejébe nyomta a kalapját.

-          Majd jövök! – biccentett távozva. Robin lóra pattant és elvágtatott. Maria pedig ott maradt egyedül a rengeteg emberrel a házban és a zajjal és a kopácsolással és a tanácstalanságával. most mihez kezdjen? A konyhába ment a szakács után.

-          Tehát maga szakács? – állt meg az ajtóban Maria.

-          Igen – tette le a hajókofferjét a férfi.

-          Tud főzni? – kérdezte Maria.

-          Igen, általában, ha van miből. De itt semmi nincs – vigyorgott rá szélesen Francios.

-          Hol találkozott a férjemmel?

-          A piacon. Péksüteményeket árultam, miközben munkát kerestem és szállást. Ezüstharmaton nem sok szükség van a francia szakácsokra. Egy hete érkeztem a szigetre – felelte Francios.

-          Értem. A férjem péksüteményt vett magánál? – ráncolta a homlokát Maria.

-          Persze. Beszédbe elegyedtünk, és azt mondta lakhatok nála és megfizeti a szolgálataimat.  A faluban is azt mondták a de Noiroknál próbálkozzak munkát találni. Gyorsabb és szerencsésebb voltam, mint hittem – felelte Francios mosolyogva.

-          Mit csinált a férjem a piacon? – mérgelődött Maria.

-          Nekem úgy tűnt péksüteményt vesz – nevetett Francios. Maria csak legyintett rá, s  otthagyta a konyhában. Nem sokkal később a de Noir unokatestvérek özönlöttek a faházhoz. Lionel vezetésével, Florian falapokat hurcolt befelé.  Maria zavarodottan járkált le fel a vadászházban és kezdte nem érteni, hogy mik történnek körülötte.

-          Ti meg hogy kerültök ide? Mit csináltok? – kérdezgette egyik-másik de Noir után rohangálva a férfiak láthatólag nem foglalkoztak vele és nem tartoztak neki magyarázattal.

-          Ide  a kamrába kellenek polcok, végig a fal mentén. És legalább három nagyobb méretű üst,  a konyhába egy nagy masszív asztal – sorolta Francios a jegyzetelő Floriannak.

-          Lionel! Szóba állnál velem egy pillanatra – állta útját erőszakosan Maria. Lionel megállt. zavartan meghúzta fekete selyemmasniját, ami a haját fogta hátra.

-          Igen? – Lionel türelmet erőltetve magára biccentett.

-          mi ez az egész? A vadászház úgy néz ki mint egy hangyaboly! Szerintem még az ágyunk alatt is van valaki! – hadonászott tehetetlenül Maria.

-          Robin nem mondta? Még tegnap megkért, hogy szóljak a tesóknak, hogy munka lesz. Még tegnap délután kivágtuk a fákat és  fűrészeltünk, vágtunk, hogy nektek legyen itt néhány dolog. Lucienék küldtek nektek egy használaton kívüli dézsát a fürdéshez, meg egyéb kellékeket -  Maria csak fülével hallgatta Lionel beszámolóját, szeme ide-oda cikázott a nagy sürgés-forgáson a vadászházban. Hirtelen ráébredt: hát ilyen az, amikor valakinek  családja van! rokonaik vannak! Akikre lehet számítani! Akiknek csak szólni kell és jönnek és segítenek és megállás nélkül dolgoztak nekik!

-          Ó Lionel! – Maria szemét egy pillanatra elfutotta a könny és a magas férfihoz bújt. Lionel meghökkenten tette a tenyerét Maria derekára és várakozva állt. – De nekem miért nem szólt?

-          Robin azt mondta, csak ezt adjam oda, biztos tudsz vele kezdeni valamit – Lionel egy apró bőrerszényt ejtett Maria tenyerébe, ami súlyos volt, s a csilingeléstől tudni lehetett, hogy nehéz fontok vannak benne. Maria kikerekedett szemekkel nézett rá. – Charlotte kint vár a fogaton – kacsintott hozzá Lionel.

-          Nem! – döbbent le hitetlenül Maria.

-          De igen, menj és nézd meg magad – vigyorgott Lionel. – Minket meg hagyj dolgozni! – csapott könnyedén Maria fenekére, aki felháborodottan nézett vissza rá. Charlotte kék selyemkesztyűjét huzogatva ült egy kétszemélyes fogaton.

-          Maria! Olyan sokára jöttél! Még az ágyból keltél? – mérte végig az egyszerű nappali ruhában öltözött lányt.

-          Még nincs ruhám tudod! De hamarosan lesz – rázta meg az erszényt Maria.

-          Persze! Tegnap éjszaka raboltak a fiúk! – grimaszolt egyet Charlotte. Maria jókedve egyből odalett.

-          Nem! – huppant le Charlotte mellé az ülésre. Charlotte megrántotta a gyeplőt.

-          De, igen… - biccentett hozzá a fejével Charlotte. – De Noir lettél Maria. Szokj hozzá, hogy nem kell tudnod arról, a pénz honnan jött! Tanuld meg a de Noir feleségek jelmondatát: Csak élvezd, és költsd el!

-          Istenem Charlotte, hogy gondolkodhatsz így? – háborgott Maria, s viszolyogva tartotta a kezében a pénzt. Rabolt pénz! Talán vér is tapad hozzá! Talán valakit megöltek azért, hogy ez a pénz most itt legyen! hogy tehetnek Robinék ilyet! Nem és nem ez így nem igazságos! Beszélnie kell Robinnal igen!

-          Ha nem így gondolkodsz, akkor megőrülsz Maria! Ez komoly, szóval leszel szíves elfogadni mindent, amit Robin nyújthat! A felesége lettél – mondta határozottan, egyenes derékkal Charlotte.

-          vissza kell adnunk a pénzt annak akitől lopták! – nézett maga elé kétségbeesetten Maria.

-          Te teljesen meghibbantál? – kapta felé a tekintetét Charlotte.

-          Kitől szerezték? – erősködött Maria. – Én majd jobbá teszem őket! Én majd elmegyek egy klángyűlésre és elmagyarázom nekik, hogy ez így törvénybe ütközik és nem helyes és bűn és… - Charlotte lefékezte a fogatot.

-          Add azt a pénzt! – kapta ki Maria kezéből a bőrerszényt Charlotte és kék szemei olyan hidegek és ijesztőek voltak, ahogy Mariára meredtek, hogy Maria önkéntelenül is hátrahőkölt a fogat védelmező bőrülésén. – Maria! Egy férfinak nem parancsolhatsz! Egy de Noirnak nem papolhatsz a törvényről! Soha! Egy de Noir olyan amilyen, attól az ami, hogy rablóbandavezér! Megértetted?! Ne hogy merészeld kioktatni őket! Mert mert te fogod megbánni, Robin elfordul tőled! Soha nem fogja feladni a klánt! Soha nem fogja feladni azt, hogy hogyan szerezte a pénzét! Ezt vésd jól az agyadba! Ha kell írj róla egy bibliát magadnak, egy könyvet! És olvasgasd ismételgesd, jegyezd meg jól! Mert Robin egy istenverte de Noir és az is marad örökre és ezt nem verheted ki belőle, de ő kiverheti belőled az erkölcscsősz magatartásodat és igen Maria megteheti, mert a férjed! – sziszegte Charlotte. – Nem rosszindulatból mondom, csak figyelmeztetlek, hogy ne csinálj ostobaságot! Még gyerek vagy! Nem látod az élet törvényeit! A felesége lettél! Alávetetted magad az akaratának, a törvényeinek, az életének! Ezt vésd az eszedbe! – Maria megszeppenten nézte Charlotte-ot, aki elszántan és keményen vágta az arcába a szavakat, a mondatokat. Az igazságot.

-          Én… én nem akarom, hogy… a gyerekeim is ilyenek legyenek. Hogy raboljanak, hogy ebből éljenek. Szeretném, ha… olyanok lennének, mint én…ha tisztelnének bizonyos dolgokat… ha tisztességes úton szereznének pénzt, amiből élnek és nem így – suttogta rémülten Maria és tenyerét akaratlanul is a nyakára simította. Sosem gondolt még bele ebbe. hogy Robin egy rabló. S ő csak ehhez ért. Ezt tudja majd átadni, a gyerekeinek is!

-          Maria! Ezen, most ne gondolkodj! Tudod, én is azt szeretném, ha a gyerekem örökölne valamit belőlem, s kitörne ebből. Azt hiszed Maria én nem ezt érzem amit te? Városi vagyok, tisztes  alattvalója uralkodónknak! Szerinted az én lelkem nem háborgott? De az idő megoldja a dolgokat, hiszem Maria, hogy te és én, és Solange. Mi, akik városiak vagyunk, mi akik nem a de Noir klán környezetében éltünk, meg tudjuk majd változtatni a de Noir családot. De nem a férjeinket! Hanem a gyermekeinket Maria! Ezt jegyezd meg rendben? – suttogta Charlotte Mariához hajolva. – Megértetted? – ragadta meg Maria kezét Charlotte, s elhúzta Maria nyakkivágásáról.

-          Igen, meg – pihegte Maria, s lesütötte a szemét.

-          Okos kislány, na gyere – húzta maga után a lányt Charlotte.

-          Köszönöm Charlotte – motyogta Maria a nő után botladozva.

-          Mit? – nézett hátra, suhogó szoknyával Charlotte.

-          A tanácsaidat, az… iránymutatásodat – tárta szét a karját bizonytalanul Maria.

-          Csacsi lány! Na gyere nézünk valamit, ami Robinnak is tetszeni fog – kacsintott Charlotte. – Ha már ilyen sok pénzt ajándékozott neked. Szeret Maria! Ezt ne feledd! És hunyj szemet az ügyei felett – karolt bele bíztatóan Charlotte.