Minden megoldatlan

A luxusvilla folyosóján Corinne szobájával szemben kapta meg a vendégszobát Armand. Fogalma sem volt hányadán áll a feleségével. Annyi mindent egymáshoz vágtak. Annyi mindent  tisztáztak az elmúlt napokban, az elmúlt fél évben, amennyi húsz év alatt csak gyűlt bennük. Armand cipőjének hangját elnyelte a szőnyegborítás. Halkan kopogott át a felesége szobájába.

- Tessék! – kiáltotta ki Corinne. A fésülködőasztalnál ült és levelet írt.

- Bejöhetek? – kérdezte Armand. Becsukta maga mögött az ajtót, s lassan átszelte a szobát.

- Épp Dylannak írok levelet. Olyan kellemetlenül érzem magam, hogy itt voltam Londonban és mégsem búcsúztam el tőle, kikísérhettem volna. Azt hiszem mindig is jobb apja voltál te, mint amilyen anya én voltam.

- Nem igaz Corinne. És ne gyötörd magad ilyen gondolatokkal csodálatos anya vagy – mosolygott Armand.

- Ha annyira csodálatos anya lettem volna, akkor talán  eszedbe jutott volna, hogy újra anyává tegyél – nézett fel a tükörbe Corinne.

- Ez a legnagyobb tüske igaz? – sóhajtotta Armand, s felemelte a kezét. – Ezt neked hoztam – Corinne feje tetejére helyezte a koszorúvá font fagyöngyöt. Corinne szeme megrebbent. Az a koszorú volt, amit ő félbehagyott azon a napon. S a férfi befejezte a koszorút és utána hozta. Istenem! Hát ez a férfi a férjem! Armand babrált egy kicsit a vörös tincsek közt, eligazgatta a hajában.

- Utánam hoztad! – fúlt el Corinne hangja.

- Nahát Mrs. De Noir, ön fagyöngy alatt van – bazsalygott rá Armand a tükörben, Corinne Armand hasának döntötte a fejét, de Armand nem hagyta annyiban, felhúzta magához a székről az asszonyt és lágyan az ajkaira hajolt. Corinne beleborzongott az érintésbe. Armand becézőn simogatta Corinne állát, kézfejével és ujjaival simítgatva. Az arcát, a nyakát, a fülei ívét. – Tudod Corinne, az ember természetes ösztöne az, hogy minél több utódot hozzon a világra, sőt többet, mint amennyit el bír tartani.

- Tényleg? – mormolta Corinne.

- Ühüm, és hát ennek korlátokat kell szabni, korlátok nélkül…már legalább egy tucat gyerekünk lehetne Corinne – hintett csókokat Corinne arcára Armand.

- Szeretném, ha elfogadnád a bátyám pénzét – motyogta Corinne.

- Rendben.

- Szeretném ha néha mi is feljönnénk Londonba – nézett fel Armand fátyolosan csillogó szemeibe Corinne.

- Oké – húzta le Corinne válláról a köntöst Armand.

- Mit csinálsz Armand? – kérdezte Corinne homlokráncolva, s visszatartotta a köntöse szegélyét.

- Hát ez csak rajtad áll – mérte végig a feleségét Armand. Corinne bársonyos fehér bőre szinte megrészegítette. Hullámokban omlott a hátára a vörös hajzuhatag. Puha apró szeplői alatt a fitos orrát most feltartva kíváncsian nézett fel rá. Nagy szürke szemei most is kérdőn, de komolyan nézték. Corinne lélegzetelállítóan gyönyörű nő volt. A felesége. A karcsú testével, a tündéri bájával, az ellenállhatatlan szeplőkkel, az izgató vörös hajával, imádta ezt a nőt! És képtelen lett volna elengedni. Csak vele volt teljes az élete, mindig is. Amióta csak ismerte, Corinne kellett az életébe, a csacsogásával, a kedvességével, a bronzvörös hajával, a szeplőivel, imádta a szeplőit, a haja hullámait, az ajkait és azokat a szürke szemeket, amik olyan rejtelmesen komolyan és bölcsen tudtak rá nézni.

- Ezt hogy érted? – a kérdés olyan ártatlan és buja volt, most Corinne cseresznyeszín ajkairól. Vonzotta Armand tekintetét a szája. Vérvörösre akarta csókolni, újra és újra, amíg Corinne nem könyörög, hogy maradjanak örökre együtt.

- Hogy csak elcsábítom a feleségem, vagy…

- Vagy? – Corinne megemelte apró vékony szemöldökét.

- Vagy… megpróbálhatnánk…tudod…összehozni egy kisbabát – túrt a hajába idegesen Armand.

- Komolyan mondod? – hunyorított rá kétkedve Corinne.

- Hát… vannak fenntartásaim. Már vagy húsz éve nem csináltam gyereket, fogalmam sincs hogyan kell – vigyorgott rá szélesen Armand.

- Szerintem vannak még halvány emlékeid – húzta végig az ujját Armand karján Corinne. Armand torokból, mélyről jövő nevetéssel felnevetett, s magához akarta húzni az asszonyt, de Corinne rátette tenyerét a karjára, s megfeszült.

- Mi a baj? – kérdezte Armand, megérezve Corinne vonakodását. – hiszen te mondtad, hogy… ezt akarod.

- Igen, de nem most – sütötte le a szemét Corinne.

- Nem most? – ráncolta a homlokát Armand. – Hónapok óta nem élsz velem, fogalmam sincs, most menstruálsz? – Corinne elvörösödött és ellépett a férfi elől.

- Muszáj mindent így kimondanod? Nem akarok ilyesmiről beszélni veled – nézett ki az ablakon Corinne.

- Nem akarsz ilyesmiről beszélni velem? – nevetett Armand. – Corinne, a férjed vagyok!

- A férjem vagy, aki megcsalt, aki előkészítette a válási papírokat, aki megpróbál most is mindent az ágyban megoldani. Utánam jöttél, de csakis azért, hogy döntésre bírj.

- Mit szeretnél mit tegyek?

- Nem tudom, megcsaltál, próbálom feldolgozni, a fájdalmat. De főleg azt hiszem hagyj egy kis időt.

- Corinne! A minap kicsit sem zavart mindez! Lefeküdtél velem! – nézett rá döbbenten Armand. – nem tudlak követni.

- Bizonytalan vagyok saját magamban, az érzéseimben, szeretnék találkozni Wayne-el – hajtotta le a fejét Corinne. A férfi nevének említésére Armand megfeszült és hátrált néhány lépést.

- Wayne! – mormolta maga elé Armand.

- Megértesz?

- Próbállak. Hidd el Corinne próbállak! – Armand nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy nem könnyítettem meg a sorsunkat, a dolgainkat, a bejelentésemmel. Nem foglak megtartóztatni. Ha akarod tedd meg, amit akarsz, Wayne-el, másokkal, nem állíthatlak meg, hiszen én sem voltam jobb. De hibáztam, és sajnálom, hogy ezzel a hibával fájdalmat okoztam neked, mert ha valakinek, akkor neked soha nem akartam fájdalmat okozni Corinne. Nem szándékosan. Mindig próbáltam neked könnyíteni, próbáltalak boldoggá tenni. Csak tudom, hogy nem sikerült. Különösen a végén nem. Elvesztettem a módot, hogy hogyan is tehetnénk egymást boldoggá, és te sem segítettél nekem ebben, hogy megmond. Lehet, hogy késtem, de utánad jöttem Corinne. És… én kimondtam azt, ami mindig is igaz volt és lesz. Szeretlek Corinne, ahogy soha egy percig sem szűntem meg szeretni téged. S nem vettem most itt Londonban sem észre, hogy te már nem mondtad viszont, hogy szeretsz – halkult el Armand hangja. – Csak be akartam köszönni és jelezni, hogy kérésednek megfelelően átköltöztem a villába. Jó éjszakát!

 

Amióta olyan halkan kattant az ajtó Armand mögött Corinne soha nem érzett bizonytalanságot érzett. Visszautasította a férjét. Belegondolva egész házaséletükbe, soha nem tett ilyet. S nem érezte jobban magát ettől a visszautasítástól. Zavartan emelte le a fejéről a fagyöngykoszorút és a fésülködőasztal fiókjába dobta. Armand felajánlotta mindazt, amit akart tőle. Londoni hétvégéket, Fabian jutalmait, egy kisbabát. Armand mindenben kedvére akart lenni, amit kért, abban engedett és beleegyezett és kész volt megtenni. Miért kellett mégis ilyen szívtelenül elküldenie?

 

Ismét itt van a londoni társaság estjén, egy bál kellős közepén. Corinne fekete bársonyruhája szorosan simult a bőréhez. Apró tüllök csiklandozták a kebleit, melyek közé ékalakban simult Anna drágaköves nyakékje. Corinne nagyot kortyolt a pezsgőből és Wayne-re mosolygott. Tudta, a férfi érzi rajta a feszültségét. Hogyne érezné, amikor Armand a terem másik végéből bámulja őket. Nem feltűnően, de azért rájuk néz.  Corinne csak azért is elfordította a fejét és sugárzó mosollyal a mellette ülő férfira villantotta fogait. Már legalább két fordulót táncolt Wayne-el úgy, hogy Armand szeme mindvégig rájuk szegeződött. Fogalma sem volt miért gyötri a férjét szándékosan. De elégtételt akart venni. Élvezte a bálokat, Wayne kitüntető figyelmét, a drága ruhákat, ékszereket, ételeket és pezsgőket. Igenis elégtétellel figyelte, hogy bosszút állhat Armandon a fájdalomért, amit okozott neki.

-          Hogy állnak a válással? – kérdezte csendesen Wayne.

-          Jegeltük a témát – kortyolt nagyot a pezsgőből Corinne. Még sosem ivott ennyi pezsgőt egyszerre. S már érezte a hatását. A fejébe szállt az édes buborékos ital.

-          Az ital nem megoldás semmire Corinne – tette a kezét Corinne csuklójára, ahogy látta a nő egy újabb pohárért nyúl.

-          Nem akarok hazamenni, se a halászházba, se a bátyám villájába, sehova. Nem akarok a családommal lenni. Érti Wayne?

-          Kezdem úgy érezni, hogy harcol valami ellen Corinne – jegyezte meg óvatosan a férfi. – Lehet, hogy a saját érzései ellen?

-          Vigyen haza magával Wayne! – ragadta meg a férfi karját Corinne.

-          Corinne! Túl sokat ivott, had kísérjem haza, a bátyjához – kérte Wayne.

-          Nem, magával akarok maradni! – nézett fátyolos szemekkel a férfira Corinne. – Kérem, menjünk el innen, képtelen vagyok tovább itt maradni – állt fel Corinne, s a kezét a férfi felé nyújtotta. Wayne habozva fogadta el, és a karjára vonta Corinne karját.

-          Biztos, hogy ezt akarja?

-          Felajánlottam, hogy magával akarok lenni és visszautasít? – támadt a férfinak Corinne. Wayne a fejét ingatta, de intett a kocsisának, hogy indulni készülnek. Corinne a londoni utcák fényét nézte, ahogy haladtak Wayne palotája felé. A belvárosi palota csupa ablakból állt. Wayne elvette a pelerint és saját köpenyét is félretette. A nő mögött haladt a folyosón. Corinne álmodozva pillantott körbe.

-          Szép helyen lakik! – sóhajtotta Corinne.

-          Corinne, mégis mit szeretne? Árulja el nekem! Mire megy ki ez a játék? – téblábolt mögötte Wayne bizonytalanul.

-          Tudja a férjem azt hazudta, hogy szeret engem. Ha igazán szeretne, sosem csalt volna meg. Ugye Wayne, maga sosem csalta volna meg a feleségét? Ha egyszer szereti! – Wayne bölcsen hallgatott. Csak csendben követte az asszonyt, aki most végtelen nyugalommal, könnyed cipőkoppanással, suhogó szoknyával halad végig a palotán.

-          Miért akarta, hogy elhozzam ma ide magammal? – kérdezte gyanakvóan Wayne.

-          Magától nem találja ki? Maga olyan okos, bizonyára nem okoz gondot magának egy egyszerű vidéki nemesasszony kívánsága. Ki tudja találni, hogy mit akartam.

-          Félek, meggondolatlanság mindez a részéről Corinne – simítgatta a bútorok szegélyét zavartan Wayne.

-          Azt mondta szeret. Maga szeret engem Wayne? Mondja  hiszen maga sosem csalta meg a feleségét, tudom, hogy engem se csalna meg soha. Mert maga olyan jóságos, olyan kedves, és sosem gondol arra, hogy megbántson másokat! Szeretném érezni, hogy szeret engem Wayne. Szeressen engem Wayne! Szükségem van arra, hogy egy férfi végre igazán, nőként szeressen! Kérem! – lépett hozzá szinte a férfira esve Corinne, s meztelen karját átvetette Wayne vállán.

-          Corinne, nem lenne szabad ilyesmiket mondania, attól tartok sokat ivott és nem tudja mit beszél.

-          Nem ittam sokat, talán egy picit becsiccsentettem, de hát felnőtt nő vagyok, nem egy ártatlan lány, ne lökjön el kérem, szeressen! – nyomta az ajkait Wayne szájára Corinne.

-          Corinne! – Wayne tehetetlenül próbálta lefejteni magáról a nő karját. – Nem szeretnék visszaélni a helyzetével.

-          Én kértem fel rá! Magával igazán nem akarom elrontani! Kommunikáltam! Elmondtam, hogy mit akarok! Hát semmit sem jelent!?  Ha megmondom az sem számít igaz? Hiszen mindig az van, amit a férfiak akarnak! – Corinne elsírta magát és a földre rogyott Wayne előtt a puha süppedős szőnyegre. Wayne tanácstalanul nézte a lábai előtt síró, kuporgó asszonyt és végül letérdelt hozzá.

-          Corinne! Kérem! Ne sírjon! – próbálta vigasztalón az ölébe vonni a nőt, de Corinne könnyes arccal húzta-vonta magához szorította.

-          Kérem Wayne! Szeressen egy kicsit! Annyira hiányzik, hogy valaki őszintén szeressen! Mindenféle zavaros múlt nélkül! Csak tisztán friss új lendülettel! Kérem csókoljon meg! Azt mondtam, hogy tegye meg! Felhatalmazom! Akarom! Érintsen meg! – zihálta könnyes arccal Corinne. S ajkához húzta a férfi arcát. Wayne Corinne szoknyájára tenyerelt, ajka Corinne könnyektől nedves ajkára tapadt. Corinne melle feldúltan emelkedett és süllyedt, nedves szempillái le-fel rebbentek, s mohón kapott Wayne puhatolódzó ajkai után. Teltek a percek. Corinne karjainak szorítása nem enyhült. Lehunyt szemmel dőlt hanyatt a szőnyegen. Wayne a nő fölé hajolva mélyítette el a csókot. Tenyere önkéntelenül indult felfedezőútra Corinne szoknyáján, míg rá nem talált Corinne finom harisnyás lábszárára. A falon az ingaóra békés nyugalommal ketyegett. Verte az ütemet, végtelen ritmusban. A szobára csak az utcai világítás szórta a fényt. Corinne nem tudta felmérni mennyi ideje feküdt a földön és érezte Wayne egyre intimebb simogatását. Wayne keze a combja külső ívét simította. Wayne ajka a nyakát súrolta. Corinne a mennyezetet bámulta a feje felett, kezdeti odaadó sóhajai lassan elhaltak. Csak feküdt Wayne alatt és… Armandra gondolt. Hiába rázta meg a fejét és hiába próbált a felé hajoló férfira gondolni. Élvezni Wayne lágy érintését, képtelen volt rá. Mert a férje mindenáron beférkőzött az agyába, a bőre alá, a gondolataiba. Pedig tudta, itt, most megtehetné. Az igazán méltó visszavágás Armandnak. Ha lefeküdne ezzel a férfival. Hogy kiegyenlítené a számlát. De képtelen volt megtenni. Pedig kedvelte Waynet. Nem irtózott tőle testileg. Wayne gyengéd volt, s mégis… mégsem…Armand. A fenébe is! Corinne félrefordítva a fejét lesöpörte a szoknyáját. Wayne azonnal elhúzta a kezét és hagyta, hogy Corinne felüljön. Corinne ránézett a férfi zavart arcára. Szegény Wayne, teljesen feldúlt volt. Elvesztette az önkontrollját, haja a homlokába hullott, szeme furcsán villogott és kifulladva próbált lenyugodni. Most aztán igazán ellentétesek voltak. Corinne kijózanodott, nyugodt és távolságtartó volt, Wayne teljesen megrészegedett izgatott volt és nem értett semmit. De nem szólt egy szót sem.

-          A legjobb lesz, ha visszamegyek a bátyámhoz – sütötte le a szemét Corinne. – Most biztos eljátszottam a finom úrinő külsőmet a szemében. Szégyellem magam – Wayne felállt, lesimította a nadrágját és a kezét Corinne-nak nyújtotta.

-          Corinne, nagyon sok mindenen kell átmennie ezekben a napokban. Nem könnyű a helyzete és nehezen találja magát az érzelmei hullámzásában. Én ugyanolyan elbűvölőnek találom mint mindig – az asztalon lévő rózsacsokorból kihúzott egy szál vörösrózsát és  átnyújtotta Corinne-nak.

-          Mehetünk? – próbálta visszanyerni önuralmát Wayne. Corinne némán bólintott, s követte a férfit. Teljes csendben kocsiztak át Londonon. Corinne nem mert beszélni. Zavarban volt a férfival, akinek majdnem csak úgy felajánlotta magát. Sőt szó szerint felszólította, hogy tegye a magáévá. Miért akarta ezt? Bosszúból? Hogy ihatott ennyit, hogy ilyet tegyen? Nem ismert önmagára. Istenem mennyi butaságot csinál Londonban mostanában!

-          Minden rendben, Corinne? Ne ostorozza magát! Csodálatos estét szerzett nekem és köszönöm, hogy engem választott a javaslatához – nyomott futó csókot Corinne kézfejére Wayne.

-          Jaj Wayne! Jobbat érdemelne nálam! Olyat, aki nem okoz ennyi fejtörést és nem játszadozik így magával – vallotta be tehetetlenül Corinne. – Nincs mentségem a viselkedésemre.

-          De van! S remélem, hogy közelebb vittem ahhoz, hogy tudja a szíve mit sugall – nézett Corinne-ra megértő biccentéssel Wayne. – Jó éjt Corinne! – engedte be a villa felé Wayne.

 

Corinne nekidőlt a villa ajtajának. Ez az egész este egy rémálom volt. még mindig érezte a bőrén Wayne nyálának nedves száradó nyomát és hirtelen vad késztetést érzett rá, hogy lemossa magáról. Ujjai közt a vörös rózsát forgatta, s lépett néhányat a lépcső felé. A szalon nyitott ajtaján át koppanás hallatszott. Mint aki vastag tömör kristálypoharat helyez az asztalra. Armand lépett az előtérbe és merőn a feleségét bámulta. A bálnak már régen vége volt. Armand és a bátyja is hazajött. Corinne kimaradása egyértelmű volt, ahogy az is kivel volt. Az éjszaka közepén távol.

-          Csak nem vártál rám? – kérdezte enyhe élccel a hangjában Corinne.

-          Aggódtam érted – felelte halkan Armand.

-          Kémkedsz utánam? Megvártál? Miért? Hiszen válófélben vagyunk nem? – támadt rá Corinne.

-          Nem tudtam hol vagy, és mégiscsak a feleségem vagy, az éjszaka közepén, Londonban – mondta zsebre dugott kézzel Armand. Olyan nyugodt volt. Határozott tartású. Az ingje felső két gombját már kigombolta, és kihúzta a nadrágjából az ingjét, Látszott, hogy csak várakozott rá.

-          Fél évig nem is érdekelt, hogy hol vagyok és mit csinálok.

-          Te hagytál el!

-          S te csaltál meg!

-          Mindig ugyanazok a körök. Lefeküdtél vele?

-          S ha igen? – sziszegte Corinne.

-          Remélem jó volt – emelte meg a szemöldökét Armand. – Ha már engem visszautasítottál – fintorgott Armand. Végignézett a feleségén. Corinne vörös tincseinek tűzése zilált volt. Ajkai vörösek voltak, arcán furcsa pír volt, az egész nő olyan különös volt, olyan idegenszerű. Corinne szeme csillogott, ivott és ez most meglátszott rajta. Corinne sosem rúgott be, sosem ivott annyit. Talán tényleg London hatása. Corinne pótolja az elmúlt éveket. Bálozik, ismeretlen férfiakkal eltűnik órákra, vásárol. Corinne nem az a lány volt most, akit mindig is ismert. Akibe beleszeretett. Ez a nő új volt. Idegen volt.

-          Fáj? Armand? Mh? Egy kicsit fáj azért? – suttogta hűvösen Corinne. Armand nem felelt. Csak viszonozta felesége sötétszürke szemének pillantását.

 

A reggeli nagyon rossz hangulatban telt. A házaspár kerülte egymás pillantását. Fabian pedig bejelentette, hogy besokallt Londontól, ő hazamegy. Anna rábólintott, és kérte a gyerekeiket, hogy a Bath-ba tervezett fürdőzéséhez csatlakozzanak. Fabian beleegyezett, hogy a gyerekek vele menjenek. Armand és Corinne sorsa pedig nem dőlt el. Corinne csak sejtette, hogy a bátyja talán miatta akar távozni a villából és Londonból. Fabian után ment az emeletre. Fabian a bőröndökbe pakolt. Futólag felnézett a húgára.

- mi az Corinne, mond mit akarsz? – sóhajtotta.

- Gyűlölsz igaz? A tegnap este miatt – ereszkedett meg Corinne válla, s az ujjait bizonytalanul kulcsolta össze maga előtt.

- Mondtam én ilyet egy szóval is? – tárta szét a karját Fabian.

- Nem beszélsz velem, amióta Armand fent van Londonban szinte egyáltalán nem beszélsz velem.

- Armand megkért, hogy ne befolyásoljalak ennyi – rántotta meg a vállát Fabian.

- Fabian, mi mindig mindent megbeszéltünk, kérlek! – ült le bátyja ágyára Corinne.

- Corinne! Ez a te házasságod és a te életed! Akkor figyelmeztettelek, az elején, hogy ne ugrálj Armand körül, mert meg fog baszni, emlékszel?

-  Igen – mosolyodott el Corinne.

- Armand világ életében ilyen volt. Ha sokat pattogtak körülötte akkor megtette és kész. Veled is.

- Csak azért voltam kivétel, mert teherbe estem, igaz? – hunyta le a szemét Corinne.

- Ezért lettél a felesége. De sokkal több mindenben voltál kivétel – ült le mellé Fabian.

- Itt hagytok minket kettesben? Miért? Miért nem megy vissza Armand Holdföldére? – suttogta Corinne értetlenül.

- Azt kérted tőle, hogy tartózkodjatok többet Londonban. Azt mondtad gyűlölöd a halászfalut és a halászéletmódot. Legalábbis Armand nekem ilyesmit mondott – jegyezte meg Fabian. – Nos mondtál ilyeneket?

- Igen, mondtam – hajtotta le a fejét Corinne. – De…szándékosan hagytok minket együtt a villában?

- Corinne, ne láss mindenben összeesküvést! Meguntam itt lenni, Anna ilyenkor mindig Bath-ba utazik. Mi is éljük a saját életünket már ha hagyod hugi! – csattant rá Fabian.

- A terhedre vagyok!

- Addig maradsz a villában ameddig akarsz! A húgom vagy, de rám ne kényszerítsd tovább ezt és kész – morogta Fabian. – Hiányoznak a gyerekeim, Autumn, meg az erdő. Ennyi.

- Azt hittem minden egyszerűbb lesz. Amíg Armand nem jött utánam titkon mindig vártam, hogy majd megteszi. Utánam jött. De nem lettem bölcsebb.

- Ez a te házasságod Corinne, senki sem tudja helyettetek megoldani – fogta Fabian a bőröndjét és megindult lefelé a lépcsőn. Corinne nézte, hogy távozik a bátyja a villából. Anna fogata is kigördült az udvarból. Most mi lesz velük? Armand a másik vendégszobában…vár. Kivár… vagy türelmét vesztve ő is távozni fog? Semmi sem lett egyszerűbb, minden csak bonyolultabb lett és mintha mindenki rá haragudna most már… a tegnap este csak rontott a helyzeten.