Fenyvesek lordja

"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...

2014. április 18., péntek

Végső megbeszélés


Válási papírok. Jézusom! – Corinne az ujjaival próbálta hűteni forró homlokát. Alig négy oldal telegépelt szöveg, és ha aláírta, kész vége. Húsz évet lezárhat az életéből. Egész éjszaka a paragrafusokat olvasgatta.  Reszkettek az ujjai. Ő egyszerűen képtelen dönteni. Neki ez nem megy. Sosem döntött semmiről. Mindig a feje felett rendeztek dolgokat. Ki készíttette vajon elő ezeket a papírokat. James Fabian ügyvédje volt és jó barátja, de Armand kapcsolatban van vele. Bármelyik férfi indítványozhatta, hogy gépeljék le a formanyomtatványt. Alig néhány sor az, amiből kitetszik, hogy valóban kettejükről van szó. Dylan nagykorú volt, nem kellett nyilatkozniuk, hogy kinél maradjon a gyerek. Armand kifizette a halászházat, ami Dylan nevén volt, az egyetlen örökös nevén. Hát voltaképpen ők ketten vagyontalanok. Nincs min vitatkozni, tárgyalni, osztozkodni. Egy házaspár, akik húsz évet leéltek az életükből egymás mellett és papíralapon semmit nem tudnak felmutatni csak azt, ami a nyers valóság. Van egy nagykorú fiuk. De ő már nem tartozik hozzájuk. Így a gépi tinta kékes anyagával a száraz papíron olyan kegyetlenül fejbevágja ez az egész. Küzdöttek húsz évet. S miért? Hogy legyen Dylannek egy halászháza, amit valószínűleg potom pénzért elad, és az első expedíciójában fel is éli. Szinte sírhatnékja volt, hogy ennyi volt ez a húsz év küzdés. Hogy semmit se tudnak felmutatni. Ott vannak, mint amikor gyerekek voltak. Se pénzük, se jövőjük.

-          Még hordod a karikagyűrűnket – törte meg Corinne mélázását a papírok felett a férje hangja. Armand sült halat rendelt. Ő már nem a papírokat nézte, ismerte a szöveget. Corinne-t figyelte, aki homlokráncolva próbálta értelmezni a jogi szöveget.

-          Igen, elfelejtettem még levenni – emelte meg enyhén az ujjait, s futólag a vékony karikagyűrűre pillantott. Milyen megkopott volt már és milyen megtört. Corinne mindig félt, hogy annyira pici, vékony és szinte csak egy aranyfonál az egész, hogy bármikor eltörheti és akkor mi lesz. – Szeretnéd visszakapni? – nyúlt zavartan az ujjához Corinne, hogy lehúzza.

-          A tiéd. Maradjon – intette le Armand, s futólag találkozott a tekintetük, de Corinne azonnal el is kapta a tekintetét. Szemvillanása a férje gyűrűsujjára csúszott. Armand keze most is vörös foltokban játszott, száraz, szinte pikkelyes a kézfeje. Corinne tudta, hogy fájhat neki. Annyiszor látta tőle azt a tehetetlen kézrázó mozdulatot, hogy fáj a bőre ahogy feszíti a száradás és tudja, hogy valahol úgyis fel fog hasadni, s ha bekeni, a kenőcs is csak csípi a hajszálrepedéseket a bőrén. De ott volt ezen az egyszerű dolgos, halászkézen a karikagyűrűjük. Amit húsz éve vett neki a férfi a megspórolt pénzén. Megkopva, fényét vesztve, de még mindig ott volt. Mint a házasságuk. Istenem mennyit dolgozott ez a férfi érte! Értük! A fiáért! Ezzel a két kézzel, a fájós két kezével! – Corinne szemét elfutott a könny.

-          Egy perc és jövök! – suttogta Corinne, s sietve felállt, s a könnyein át a mosdót kereste. Armand felállt, ahogy visszatért az asztalhoz.

-          Minden rendben? – kérdezte halkan, s aggódón Corinne-t nézte.

-          Persze – mosolygott rá futólag Corinne. – Halat rendeltél – jegyezte meg csendesen.

-          Megszokás – felelte Armand, s belekortyolt a fehérborba. Corinne hátradőlt a széken és nézte a férjét. Armand is volt Londonban fiatalkorában. Miért gondolta, hogy az ő férje egy falusi barom? Hogy tévedhetett ekkorát? Hogy is gondolhatta ezt a férjéről? Mintha nem is ismerné! Szégyellte magát ezért a gondolatért. Armand hűvösen nyomta az ezüstkést a halba, úgy omlott szét a puha halhús, mintha vaj lenne. Armand annyira kultúrált tudott lenni. Hiszen… nemes volt. Még ha ez a szó pusztán csak formalitás volt, már vagyonilag semmit sem jelentett. Armand halászott és nem is ragaszkodott hozzá, hogy egyéb bánásmódban részesüljön. Azonosult a környezettel és nem fitogtatta családi származását. Mi értelme lett volna. S valahogy ez a tudat rögzült is bennük.  Corinne-ban is. A férje egy halász és nem több. S ő titkon talán valóban egy hercegre várt. Nem a sajgó lábait forró vizes vödörben áztató férjre, aki fel-felszisszen, ha  meg kell mozdítania a kezét, nem csinálta feltűnően, tényleg nem, de amikor éjjel-nappal ezzel él együtt, akkor valahol…már idegesítette a fogak közt szűrt levegő hangja, a gyógykenőcs illata. Mikor vesztette el a csodálatát a férje iránt és mikor kezdte el mindez idegesíteni benne? Sosem tette szóvá, csak tűrte csendesen, ahogy Armand se panaszkodott sose, csak tűrt csendesen, s néma menekülésében egy másik nő karjaiban keresett vigaszt.

-          Ízlik? – kérdezte udvarias érdeklődéssel Corinne. Armand némán fürkészte a feleségét. Komoly változás. Corinne távolságtartó. Kimért. Hűvös és idegen. Nem ő főzte az ételt. Nem arra vár feleletet, hogy most elégedett-e az étellel, mint férj. Csak távolságtartásból. Mint két idegen Londonban, egy étteremben egy asztalnál.

-          Továbbra is áll az állításom, a legjobb halat a fogadóban sütik – mosolyodott el Armand.

-          Már nem is emlékszem az ízére… - játszott a kristálypohara szélével Corinne.

-          Mert nem akartál beülni, pedig hívtalak.

-          Igen – biggyesztette le az ajkát szomorkásan Corinne. – Be kellett volna néha ülnünk igaz?

-          Jó lett volna.

-          Csak tudod… rossz emlékek – fúlt el Corinne hangja. Armand szeme puhán elsötétedett. Utoljára akkor voltak a fogadóban, amikor Corinne közölte vele, hogy úgy érzi terhes. Azóta bármikor hívta Corinne-t mindig voltak kifogások. Többnyire az, hogy már főztem ma, vagy ne költsük a pénzt olyasmira. Sosem gondolta, hogy a feleségének az az emlék ad okot, hogy kerülje a fogadót. Sosem gondolt így erre, hogy Corinne szerint ez egy rossz emlék. Amikor ő erre emlékezett, akkor mindig Dylan arca villant fel előtte, és az, hogy végülis akkor tudta meg a hírt, hogy nagy eséllyel… apa lesz. Ott a fogadóban. Neki a fogadóról csak jó emlékei voltak. Neki ez sosem volt negatív így utólag. De nem. Corinne számára ez egy nagyon negatív emlék volt. Hát ezt sem tudta. Sok minden más mellett.

-          Elmondhattad volna, nem kellett volna ez miatt kerülnünk, sok más emléket is szerezhettünk volna, közösen, Dylan-el együtt – tologatta a haldarabot a tányérján Armand.

-          Többet kellett volna őszintének lennünk – harapott a szája szélére Corinne.

-          Belegondolva, húsz év alatt nem beszéltünk ennyit, ilyen komolyan kettesben egy asztalnál, felnőttként – rázta a fejét hitetlenkedve Armand.

-          Eljöhettünk volna Londonba. Miért nem jöttünk mi soha? – nézett rá értetlenül Corinne.

-          Igen, felkísérhettük volna Dylant is. Aztán beülhettünk volna valahova, kettesben.

-          De nem tettük.

-          Döbbenetes, hogy mennyi mindent akartunk és mégsem mondtuk el egymásnak. Hogy megcsinálhattuk volna és mégsem tettük. Hogy az egész életünk a megtehettük volna és a miért nem csináltukból áll – nézett el a poharára Armand.

-          Csak minden a pénzről szólt és neked sosem volt pénzed semmire.

-          Kérhettem volna Fabiantól – rántotta a vállát Armand. – Aztán visszaadom.

-          Úgyse fogadta volna el.

-          De nem akartam más pénzén ellátni a családomat, ezt megfogadtam, tudod.

-          Túl büszkék voltunk. Túlságosan tartottuk magunkat a sértett büszkeségünkhöz, és ezért soha nem fogadtuk el a családtól a segítséget – Corinne zavartan nézett körbe az elegáns étterembe. Sosem voltak fényűző, előkelő helyen Armanddal. Felvállalták az egyszerű életet. De mindkettejüknek őrülten hiányzott ez az élet. Sosem vallották be. S most tessék itt vannak, elérték, hogy ketten együtt egy elegáns londoni étteremben vacsorázzanak – s közben a válási papírjaikat hozták magukkal. Hogy juthattak idáig?

-          Hol kell aláírnom? – kérdezte Corinne rekedtes rebbenő hanggal, s apró bőrtáskájában keresgélt tollat.

-          Igen ezekre én is mostanában döbbentem rá. Miután elmentél. Benéztem néha a világítótoronyba, apámhoz. Olyan fura. A szomszédainktól kértünk tanácsokat, pedig talán a családunk is hajlott volna arra, hogy segítséget nyújtsanak nekünk. Erre apámék világítottak rá, hogy ott voltunk a parton, s éveken át feléjük se néztünk. Csak én is megharagudtam rájuk, tudod akkor, amikor…terhes voltál, és…ők nem voltak ott és igen… húsz évig mégsem lehet csak egy ilyen eset miatt büszkeségből, dacból elhatárolódni – beszélt és beszélt Armand. Corinne letekerte a töltőtoll elejét és várakozón nézte a papír fehér szegélyét. Istenem hát mivel állíthatnám meg ettől az őrültségtől, vagy tényleg ezt akarja?- sóhajtott magában Armand – Itt,  a jobb szélen kell aláírnod – tartotta oda a mutatóujját Armand.  Corinne nézte a férfi erőteljes kezét itt a papír felett, s mély levegőt szívott a tüdejébe, ahogy lendületes C betűvel elkezdte aláírni a válási papírokat, a betűvel, amit Armand tanított meg neki írni. Milyen fura, nem fog változni a neve. De Noir marad.  A férfi keze felemelkedett a papírról, s Armand döbbent tekintettel nézte, hogy Corinne megtette. Elsőként, ő írta alá a papírt. Tehát Corinne mégiscsak a válást akarja. Ó ne!

-          Biztos, … Corinne, biztos, hogy ezt akarod? – simította át a felesége arcát Armand, ujjai megérintették Corinne puha, bársonyos bőrét, a fülében a gyémántfülbevalót, a haja selymes bronzvörös hullámos tincsét. S rémülten érezte, hogy szívja magába a felesége látványát, a kedves kis szeplőket az orra körül, az ajka rózsasziromhoz hasonló színét, s ahogy felnéz rá, azokat a tiszta szürkéskék szemeket, amivel gyerekként is olyan felnőttesen tudott nézni. Most mintha megfordult volna a dolog, felnőttként nézett, de mintha még azt a gyerek Corinne-t látná maga előtt. Szívta magába az utolsó pillanatokat, amiket még a felesége közelében tölthet. Nem, nem nem! Az agya lázasan sikított, de tudta, hogy nem tehet semmit ellene. Corinne döntését tiszteletben kell tartania. Ez a helyes.

-          A másikat is alá kell írnom gondolom – nyújtotta át Corinne az asztal felett a papírokat. Halk volt a hangja.

-          Igen, mindkét példányt – ocsúdott fel réveteg nézelődéséből Armand, s átvette a papírokat, majd a saját példányát átnyújtotta. Corinne a végére lapozott, s riadtan látta, hogy a papír érintetlen. Armand még nem írta alá a saját példányát? – Corinne tekintetében átfutott a rémület. Istenem!

 

Találkozott a tekintetük az asztal felett. Armand kezében már az a lap volt, amin ott száradt Corinne aláírása, a beleegyezése, hogy igen, el akar válni. Armand viszont csak a papírok egy érintetlen változatát adta át. Tehát mindkét papíron Corinne aláírása fog szerepelni elsőként. Vagyis ő kezdeményezte és írta alá beleegyezőleg elsőként a válást. Ez a döntés az ő döntése lesz! Úristen! Hogy rakhatott ekkora döntést egyedül rá?! Miért csinálja ezt? Miért nem lehetett tisztességesen játszani ezt? 

-          Én… én azt hittem, te már aláírtad, a te példányodat – nyögte Corinne megtörten.

-          Szerettem volna inkább elfogadni a te döntésedet és utoljára aláírni – mondta komolyan Armand.

-          De… de – Corinne tehetetlenül nézte a papírlapot maga előtt. Ha most ezt is aláírja, akkor már csak Armand aláírása  kell rá és kész. És elváltak. Nem tudta mit csináljon. Megkapta a papírokat. Azt hitte mindenki aláírja a saját példányát és úgy hozzák aláírva, aztán kicserélik. Armand olyan nyugodt. Armand vele mindig ilyen volt. Támogatóan ott állt minden eseménynél mögötte.

-          Szeretnél még gondolkodni rajta? – kérdezte halkan Armand.

-          Miért csinálod ezt? – suttogta Corinne könnybe lábadt szemmel. – Döntéshelyzetbe kényszerítesz! Miért?

-          Mert volt alkalom, amikor nem adtam ezt meg neked, szeretném jóvátenni – felelte Armand egyszerűen, nyugodt tekintettel, szinte bátorító pillantással.

-          Sosem döntöttem semmiről – rázta a fejét riadtan Corinne.

-          Épp itt lenne az ideje nem gondolod? – kérdezte óvatosan Armand.

-          Az sosem jutott eszedbe, hogy talán szeretem azt, hogy nem kell folytonosan döntéseket hoznom? Hogy van, aki leveszi rólam ezt a terhet?

-          S továbbra is így akarsz élni?

-          Már megszoktam. Igen. Szerettem azt, hogy a férfiak meghozzák felettem a döntéseket és nekem nem kell vele foglalkoznom. Végtelenül egyszerű nő vagyok. Nem olyan mint az anyám, nem olyan mint a te anyád. Akik tudják, hogy mit akarnak az életben, és elveik vannak, meg elképzeléseik, akaratuk és ezt érvényesíteni is tudják.  Szerettem azt, hogy a problémákat van, aki megoldja helyettem. Igen Armand, ez az igazság. S azért menekültem el, mert amikor megtudtam, hogy megcsaltál, akkor az azt jelentette, hogy te magad vagy a probléma és azt ki fogja nekem megoldani? Hát ezért ijedtem meg.

-          Valóban, ez egy döntéshelyzet Corinne. S én szeretném a te kezedbe tenni. Kérlek. Kettőnkért, mindkettőnknek kell ez, te is tudod.

-          Már nem akarod a felelősséget velem.

-          Nem vagy gyerek Corinne. Te magad is tudsz felelősséget vállalni a döntéseidért.

-          Nem érzem, hogy mögöttem állsz ebben és ez új nekem. És nem tudok így stabil lenni.

-          Hogy állhatnék mögötted Corinne? a válási papírjaink vannak a kezedben! – szólt rá erélyesebben Armand. – Mit vársz? Bíztassalak, hogy írd alá? Vagy dugjalak meg az Imperial éttermének asztalán, hogy ne tedd?

-          Armand! – suttogta zavartan Corinne, s lopva körülnézett. Armand nem beszélt hangosan, de mégis, bárki meghallhatta.

-          Bizonytalan vagy?

-          Igen.

-          Az miatt a Wayne miatt?

-          Nem tudom. Talán. Kedvel engem, és én is őt, és ő vállalná, hogy meghozza helyettem a döntéseket.

-          Hát, akkor tessék beszéld meg vele a házasságunkat! – Fogta meg a Corinne által aláírt papírokat Armand. – A másik példányt küldesd majd utánam.

-          Hazamégy? – riadt meg Corinne.

-          Még nem – állt fel Armand, s viharos távozással magára hagyta Corinne-t az étteremben.

 

6 megjegyzés:

  1. Drága Callie!
    Ijj, el se tudod képzelni, hogy örültem, amikor megláttam, hogy van már új fejezet! Már megint annyira érdekel a folytatás, hogy szerintem elalvás előtt még órákig ezen fogok gondolkodni... Szegény Corinne és szegény Armand! Én sem tudom, hogy döntenék most Corinne helyében, úgyhogy érdeklődéssel várom a te döntésedet! Folytasd!
    Puszi: Laura

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Laura!
      Jó tudnom, hogy örömet okoztam, ez nekem is kifejezetten jót tesz. Alkotói válságban vagyok, nagyon nem megy most az írás, nem tudom mi van velem, olyan rég vártam egy kis írásra.
      Remélem elégedett leszel Corinne döntésével... illetve, ahogy én gondoltam... Elalvás előtt mik jutottak eszedbe? :)
      Puszi:
      Callie

      Törlés
    2. Nem is tudom, amellett, hogy tépelődtem eleget a saját gondjaimon, azon gondolkodtam, én mit tennék... De sajnos talán még Corinne-nál is bizonytalanabb alkat vagyok, így szokás szerint kétféle történetet találtam ki fejben; mi lenne, ha így, s mi lenne, ha úgy döntene. :)

      Törlés
  2. Szia Callie!
    Ez...ez.... Corinne! Teljesen együtt érzek vele. Én is döntésképtelennek vallom magamat. Ez egy húzós kérdés lesz.

    Bevallom...én annak is örülnék,ha a végén Wayne mellett találná meg a boldogságot,na, majd meglátom.

    Üdvözlettel: Anita :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Anita!

      Én is bizonytalan lennék a helyzetében. Mert azért Wayne sem rémes alak. De Armand meg a férje. Hát komoly dilemma. Na majd kikeveredik belőle valahogy. Örülök, hogy mindkét opció tetszene. Általában én is így éreztem. :)
      Üdv: Callie

      Törlés
  3. Szia Callie!
    Köszi a válaszodat, jó, hogy egy véleményen vagyunk :)

    VálaszTörlés