Titkok és szavak

A Temze- partján etették a galambokat. Corinne szoknyája körül ugráltak a szürke galambok, csipegették a pogácsadarabokat. Wayne a zacskót leeresztette, s a Temze koszosszürke vizére bámult.

- Mit csináljak, mit csináljak? – kérdezgette újra és újra Corinne.

- Corinne egyik férfiról a másikra helyezné a döntések súlyát. Ez nem helyes, hogy ebbe most engem is belerángat – tiltakozott Wayne mosolyogva.

- Ki másra gondolhattam volna? A Bátyámra?

- Én potenciálisan rossz választás vagyok. Özvegy férfi vagyok, aki sok időt tölt magával. Ennek megvannak a maga veszélyei, hogy befolyásolni akarnám. A férje sem akarja befolyásolni és én sem. Corinne döntsön és lépjen tovább a döntésének megfelelően.

- De nem tudok dönteni – szórta le a morzsákat kétségbeesetten Corinne.

- Armand mindig mindent megoldott, mindig mindent elintézett, döntött, csinálta, amit kell, ha más nem, akkor a bátyám, vagy az apám. A családunk tele van férfiakkal. És én lány vagyok ebben a családban! Nem egy beházasodott nő! Hanem egy közülük. Abba nőttem bele, hogy mindig volt férfi a közelemben, aki megoldotta a dolgokat helyettem. Harmincegynehány évet így éltem le. Ez rögződött bennem. Már nem tudok kitörni belőle. Képtelen vagyok. Dönteni.  Igen, döntésképtelen vagyok Wayne. Adjon okot, hogy elváljak! – szólította fel a férfit Corinne.

- Corinne! – nevetett Wayne.

- De hát megcsókolt!

- Nem fogom lebeszélni a férjéről! Eszem ágában sincs. Én is szerettem a feleségem és tudom, hogy ez nagyon fájna a maga férjének is. Nem, eszem ágában sincs olyasmivel kecsegtetni, hogy feleségül kérném, ha elválna. Gondolja meg, a bátyja nyakán marad. Talán majd az öt gyerekét magához viszi, hogy egyedül lehessen a feleségével, hol itt, hol ott.

- De, de nem tenne ilyet igaz? Hiszen… feleségül kérne, amint elváltam! Válaszoljon! Ne gyötörjön Wayne! – ragadta meg a férfi karját Corinne.

- Ha ló nincs a szamár is jó alapon? Ne sértsen meg Corinne! – húzta fel az orrát játékos sértettséggel Wayne.

- Miért nem segít nekem egy kicsit sem Wayne? – nézett rá reményvesztetten Corinne.

- Van egy nagyon hasznos tanácsom a maga számára – fordította szembe magával Corinnet a vállánál fogva Wayne.

- Hallgatom – nézett fel rá kitágult szemekkel Corinne.

- Nézzen a szíve mélyére, és ott, meg fogja találni a választ – mosolygott szélesen Wayne és kacsintott. Gyönyörű lencsezöld szeme volt ma a férfinak. És olyan pajkos volt, csupa huncut csintalanság. Szinte élvezte a nő gyötrődését.

- Kegyetlen, kegyetlen férfiak! – karolt bele Corinne a férfiba és együtt sétáltak tovább a Temze-parton.

 

 

-          Wayne-el van! – fújta ki a füstöt feszülten Armand.

-          Igen – bólintott Fabian, ahogy a parkban sétáltak a tó körül. Rótták és rótták a köröket. Anna a tavi madarakat figyelte.

-          Miért tudnék ettől felrobbanni? – szívta meg a cigarettát Armand.

-          Miért nem jössz hozzánk a villába? Ne könnyítsd meg Wayne helyzetét se – fordult felé Anna ismét.

-          Corinne keres valakit, aki meghozza helyette a döntést, szerintem most Wayne-ben reménykedik – ráncolta a homlokát Fabian. – Nem biztos, hogy kedvező lesz a döntés számodra Armand.

-          Pedig mi neked drukkolunk – súgta oda Anna mosolyogva.

-          Ne befolyásoljátok! – rázta a fejét Armand.

-          Egy szóval se, esküszünk – szorította meg felesége kezét Fabian.

-          Bevallom örülnék, ha Corinne meghozná már azt a döntést. Lehet rá kellene hatnom egy kicsit – grimaszolt Armand. – Igazatok van, ma délután átugrok.

-          Akkor ma este Royal Albert Hall? – kacsintott a feleségére Fabian.

-          Mehetünk – ragyogott fel Anna arca. Fabian bohókásan elkapta a nő derekát és néhány lépést táncolt vele a tó körül.

 

 Corinne a villa szalonjában olvasott, amikor látogatót jelentettek. Fabian és Anna valami titkos romantikázásra mentek ma, vagyis nem mehetett velük. Wayne-el ma már találkozott micsoda este! Szép ez a luxusvilla, de egyedül azért mégsem érzi magát olyan jól benne. A szalonba Armand lépett. Látványosan sietősen érkezett. Esik kint. Nagy londoni esernyővel jött, s áttúrta a haját, ami még így is nedves lett egy kicsit.

-          Szia – tette zsebre a kezét Armand közönyösen.

-          Szia – csippant egyet a sarokban Corinne.

-          Ezt hoztam, neked – nyúlt hátra a farzsebébe Armand, s a gyűlölt válási papírok példányát dobta az asztalra, úgy volt hajtva, hogy Corinne azonnal látta, azt a példányt már Armand is aláírta utána. Már csak a Corinne-nál lévő példány érintetlen.

-          Ó, a másik papírt is? – nyögte Corinne.

-          Hát időszerű lenne, már három hete fent vagyok Londonban, totál leégtem, nem akarok visszaélni James vendégszeretetével sem, Dylan meg ma indult expedícióra, szóval…

-          Dylan hajója ma futott ki!? – sipította Corinne, s az arcára tette a kezét.

-          Aham, délelőtt, innen a Temzéről indultak, kikísértem.

-          Ó istenem! Itt voltam a városban és elfelejtettem! Pedig mintha nekem is említette volna, milyen anya vagyok én?! – szörnyülködött Corinne s idegesen le-fel kezdett járkálni. wayne-el volt, inkább mint hogy a fiától búcsút vegyen? Hát milyen anya ő?!

-          Ne aggódj, nem igazán foglalkozott velem se, vele volt az a csinos kis biológiaszakos lány, azzal volt elfoglalva.

-          Ó!

-          Láttad te is már?

-          Aham, tényleg csinos.

-          Nagy fiú lett – mosolygott zavartan Armand. – Már nem mi érdekeljük.

-          Nem hittem, hogy eljön ez az idő is – futott fel Corinne szája széle is.

-          Szóval, hozod a papírt? – kérdezte Armand kissé türelmetlenül.

-          Máris – Corinne a szobájába viharzott a papírért, s későn vette észre, hogy a férje követte.

-          Szép szoba – lehelte Armand, s óvatosan leereszkedett az ágy szélére. Corinne zavartan keresgélt az éjjeliszekrény fiókjában.

-          Igen, Fabian mindenre költ amire csak tud – jegyezte meg futólag Corinne. – Meg is van, tessék! – söpört félre egy kósza hajtincset az arcából Corinne.

-          Előbb írd alá! – tolta vissza Corinne felé a papírokat Armand.

-          Jaj igen, persze – Corinne zavarban volt, idegesen lépett a fésülködőasztalhoz. Armand felállt és követte.

-          Elegáns parfümillatod van.

-          A bátyám vette.

-          Nem Wayne.

-          Nem – tartotta a papír felé a tollát Corinne.

-          Tetszik az illatod, ez az új Corinne-illat is finom – mormolta Armand, s orra lágyan érintette Corinne füle mögött a bőrt.

-          Befolyásolsz mégis? – hunyta le a szemét Corinne.

-          Dehogy, azt hittem már döntöttél – felelte Armand, s ártatlan szemekkel nézett rá, ahogy tenyerét Corinne derekára tette, s maga felé fordította. Corinne csupa szürke szem volt és vörös hullámos haj, és áfonyaillat és szeplő. Imádta a szeplős orrát, a vörös ajkát, a kedves kis csipogását. Az istenit! Nem akarta elveszíteni a feleségét! Hogyan is akarta volna! Világéletében megőrült ezért a nőért! Amióta csak ismeri szerette! Miért vergődnek mégis egymás mellett?

-          Armand! – hebegte Corinne, s kezéből kiesett a toll az asztallapra. Armand tekintete a fűző által felpréselt melleire siklott. Szinte megtántorodott ettől a látványtól. Corinne alakja asszonyos volt, mégis fiatalosan lányos. De ez a fűző, hát ez igen. Corinne mellei kétszer akkorának tűntek, mint amilyenre emlékezett. És ez a csábító sötétlila muszlinanyag olyan sejtelmes lila ködbe burkolja azokat a buja telt kebleket. Őrjítően kívánatos. Ahogy Corinne illata is. Drága parfümillat, a finom bársonyos bőrön. Armand ujjai a vörös tincsek közt babráltak, s bontotta le a finom tűzésből. Végigsimította Corinne tarkóját, beletúrt a hullámos sötétvörös hajzuhatagba, s magához szorította a feleségét.

-          Armand! – zihálta Corinne, Armand ajka kereste a száját, a leheletét érezte az arcán, s aztán ajkuk egymásra talált. Armand a ruha kapcsait keresgélte, fáradhatatlan ujjai a fűző szoros selyemzsinórjait lazították, Corinne esetlenül hajtotta a homlokát Armand vállára. Kábult volt, összezavarodott, nem értett már semmit és teljesen üres volt a feje, s nehéz is. Armand levette a ruháját, s határozottan húzta az ágyra, mélyen belélegezte a parfümillatot Corinne bőréről.

-          Nagyon finom az illatod. Jaj Corinne! Annyira, nagyon hiányoztál! – Armand nem tudott betelni az érintésével, mindenütt érinteni akarta a nőt, a haját, a bőrét, a karját, a csípőjét, a lábai finom vonalát, a feneke ívét. Corinne a párnára hajtotta a fejét és gombolta a férje ingét,  lesöpörte férje válláról, tenyerét Armand forró mellkasára tette. Bőr ért a bőrhöz, az annyira ismerős vonalakhoz, hiszen mindig is ismerte Armand bőrének remegését, a szíve ritmusát, az illatát. Corinne a férfi vállába mélyesztette a körmét. Armand súlya a lábai közé nehezedett, s az ágy nagy dörrenéssel vágódott a falhoz, ahogy megkezdte az aktust. Homlokát Corinne vállára hajtotta, csókjait a nő mellkasára hintette, ahogy a puha matracon könyökölt. Corinne mélyen szívta magába a férfi erejét, reszketve feszült meg a teste. Gyors menet volt, eszméletlenül gyors, mindketten hiányoztak már egymásnak, az érzés, az érintés, Armand mindig is nagyon jó volt ebben, a vad extázisú gyors szexekben. Armand kifulladva nyögött fel, s próbált elhúzódni.

-          Ne, még ne! – nyüszítette halkan Corinne. – Maradj! – kapaszkodott a férfiba, s lábaival erősebben tartotta fogva a férfi csípőjét, nehogy menekülni tudjon.

-          A francba Corinne! Engedj! – kiáltott rá rémülten Armand, s az utolsó pillanatban csusszant ki  Corinne forró préselő öléből. Remegve zihált Corinne keblei közt, ahogy magja a lepedőre ömlött.  Pihegve törölgette homlokáról az izzadtságot. Corinne lábai erőtlenül ölelték körbe a derekát. Corinne szinte élettelenül a kimerültségtől feküdt alatta.

-          Ez egy hajszálon múlt Corinne – fújtatott Armand. Corinne hűvös ujjai lágyan simították át Armand karját.

-          Én… én szerettem volna, ha most kivételesen…nem szakítod meg – sütötte le a szemét Corinne. Armand légzése kihagyott egy ütemet. Még mindig levegő után kapkodott. Kereste Corinne tekintetét, de Corinne csak a takarót nézte. Armand legördült róla, s hanyatt vágódott az ágy másik oldalán. Elcsendesedtek. Egyikük sem szólt semmit. Dylan születése sok mindent megváltoztatott annak idején. Armand, aki mindig főtt állati belekkel védekezett, abban az időben, amikor még  alig lehetett  különösen az erdő szélén üzletben vásárolni ilyesmit. Armand Dylan születése után, mindig a megszakításos közösülést alkalmazta. Bizton elkerülve, hogy ugyanazt a hibát kétszer is elkövesse. Már csaknem húsz éve mindig ugyanígy. Hát ha volt, valami amit Corinne visszasírt a régi lánykorából, akkor azok a pillanatok voltak, amikor együtt értek a csúcsra. Mert akkoriban sűrűn volt ilyen, és jó volt együtt elmerülni a pillanatban. Azóta Armand sosem engedte el magát teljesen. Mindig résen volt. Jó lett volna csak egyszer, a régi időket idézni, még azokat a gondtalan időket.

-          Armand?

-          Pihenjünk egy kicsit – suttogta halkan Armand.

 

Corinne hosszú könnyed álomból riadt fel. Azt sem tudta, hol van és mi is történt. Aztán minden eszébe jutott. Armand, a papírok, a szeretkezésük. Áttapintotta az ágy másik oldalát. De Armand már nem volt mellette. Mennyi az idő? Az aranykeretes óra már délelőtt kilenc órát mutat. Ilyen sokat aludt? Corinne felült az ágyban, magára kapta a köntösét és a fürdő felé igyekezett. De aztán valami nem volt rendben. Valami máshogy volt a rendezettségben. A fésülködőasztalon csak egy papír volt. Corinne közelebb lépett, s lepillantott rá. A válási papírok példánya volt, az amelyiken most egyetlen név szerepelt, de nem a sajátja, hanem Armand de Noir határozott, lendületes aláírása. Corinne ledermedt. Vagyis a másik példányt magával vitte. Aláírta őket? Hát mégis? De…miért? A tegnap este miatt? Válni akar?

 

Corinne végigviharzott az ügyvéd sorházának udvarán. A könyvtárszobába vezették. S meg sem kellett volna lepődnie, hogy a férjét is itt találja. Persze, hiszen Armand itt szállt meg James Prescottnál! A férfiak kávéztak. James futólag felpillantott rá.

-          Tárgyalásra Corinne? Már csak a te példányod hiányzik – nyújtotta felé a kezét James, várva, hogy Corinne átnyújtsa az okirat feleséget illető példányát.

-          Szeretnék négyszemközt beszélni a férjemmel! – csattant haragosan Corinne.

-          Rendben – állt fel James készségesen, s betette maga mögött a nehéz vasalt lap ajtót.

-          Ez meg mi? – nyomta a férje mellkasának a válási papírokat.

-          Azt hittem ezt akarod – nézett fel rá Armand.

-          Megdugtál és leléptél? A feleséged vagyok még! – nézett rá haragosan Corinne.

-          Még nem írtad alá? – nézett le a papírlapra Armand.

-          Miért csináltad ezt? – támadt neki újra Corinne.

-          Hogy dönts már az istenért! Mire vársz? – állt fel Armand és  a papírokat az ügyvédi asztalra tette.

-          Nem, nem válaszolj, azért akartad aláírni igaz, mert mert azt kértem, egyszer az életben azt kértem, hogy… - Corinne zavartan hadonászott.

-          Mit Corinne? Hogy csináljalak fel? Ezt akarod? Újra?

-          A feleséged vagyok…

-          De miért lettél a feleségem? Hah? Mert teherbe ejtettelek! Igen! És Corinne nem fogom újra itt elkúrni az egészet, ne is álmodj róla, hogy csak azért maradjunk együtt újra, mert megint terhes lettél! Nem! Ezért vigyáztam annyira, nem követem el az életünkben kétszer ugyanazt a hibát! – feszült meg Armand nyakán az ér, ahogy magából kikelve kiabált.

-          Tudod Armand nem veszed észre a különbséget! Akkor nem akartam hogy teherbe ejts! De most…igen – hajtotta le a fejét zavartan Corinne.

-          Micsoda? – hördült fel értetlenül Armand.

-          Már olyan régóta, reménykedtem benne, hogy majd egyszer valahogy felhozod a témát. Vagy egyszerűen csak megtörténik. De nem sosem. Te mindig úgy vigyáztál, sosem húztál olyan mosott beleket többet, de nem is együtt jutottunk le a gyönyörig. És sírni tudnék attól, hogy utoljára akkor jutottunk együtt a csúcsra, amikor terhes voltam, tizennégy évesen! – Corinne szeme már megint könnyben úszott. – Annyira vágytam egy kisbabára Armand! Gyereket akartam, újra, én! Én akartam! Felnőttként, nőként! De a döntés a te kezedben volt, mint mindig is. És te nem akartad felhozni sem a témát, nem akartál megkérdezni sem.

-          Mondhattad volna, akármikor, a francba is Corinne, mondhattad volna! – túrt a hajába kétségbeesetten Armand.

-          De nem mertem – suttogta Corinne lehajtott fejjel, s a szemeiből potyogtak a könnyek.

-          Hogyhogy…. Mi az hogy nem merted? A férjed vagyok, jézusom Corinne! Hát ha valakivel akkor velem kellett volna erről beszélned, tudatnod kellett volna velem… nem csak tegnap este azzal a rámmászós módszerrel mintha utolsó kapaszkodót keresnél a házasságunk megmentésére! – járkált fel-alá idegesen Armand.

-          Féltem, mert olyan sokszor mondtad, hogy sok gyerek szegénység, meg hogy elég nekünk ez az egy is és annyira rettegtél attól, hogy újra teherbe ejthetsz! – sírta Corinne.

-          Corinne! A picsába is! – Armand odalépett hozzá és a karjaiba vonta. – Szerinted miért? Mert annyira elbasztam akkor, azzal, hogy teherbe ejtettelek és… és fogalmam se volt mi lenne, ha újra megismétlődne ugyanaz, tudom, hogy már a feleségem voltál, de akkor is… nem…nem akartam ezt újra. Azokat a terheket rád rakni, hogy újra átéld mindazt, amit tizennégy évesen át kellett élned…Barom voltam. Beszélhettünk volna erről. Nem tettük, ezt sem beszéltük meg.

-          Semmit sem beszéltünk meg – húzódott el Corinne. – A bátyám mindenkinek ajánlott fel pénzt nekünk is. De te elutasítottad. Mindenki más elfogadta, csak mi nem Armand! Az nem apám pénze volt, nem a szüleink pénze, az a testvérem pénze volt és te azt is visszautasítottad, megvontad tőlünk.

-          Dylantól semmit nem vontam meg! – csattant Armand.

-          Tudom – bólintott Corinne. – Egyedül abba egyeztél bele, hogy Fabian finanszírozza Dylan taníttatását és minden költségét. De csak Dylan számára fogadtad el az anyagi támogatást. Nekünk nem. Úgy éreztem szándékosan csinálod, megvonod tőlem, azt az apró örömöt is, hogy egy kicsit jobb legyen az életünk. Fabian által tudom, de szerinted én nem vágytam néha egy-egy apró változatosságra? Egy-egy szebb ruhára? Hogy ne a kitaposott kényelmes ezer éves cipőimbe kelljen járnom, hogy feljöjjünk Londonba? Hogy elfelejtsem, hogy egy falusi halász felesége vagyok? Megőrültem ettől, hogy szándékosan teszel szerencsétlenné mindkettőnket!

-          Soha nem gondoltam meg, hogy te ezt így éled meg. Soha nem hittem volna. Megkérdeztelek, hogy jó lesz e így és te rábólintottál – nézett rá értetlenül Armand.

-          Csak rád hagytam. Mint minden döntést Armand. Hagytam, hogy te dönts. Hagytam, hogy tégy úgy, ahogy jónak látod. Hát nem érted? Soha nem beszéltünk meg igazán semmit – nézett rá Corinne végtelen szomorúszürke szemekkel.

-          A kurva életbe is Corinne! De miért ? Miért csak most kell ezt megtudnom, mindezeket… amikor az ügyvédnél vagyunk a válási papírjainkkal?! – csattant rá ingerülten Armand.

-          Hát nem jöttél rá még magadtól sem? – mosolygott fel rá szomorúan Corinne. – Azért, mert soha nem akartuk megbántani egymást. Mert annyira ügyeltünk arra, hogy ne veszekedjünk egymással, hogy béke legyen, hogy minden rendben legyen, hogy jól meglegyünk, mert mindig azt mondtuk, hogy így tiszteljük és becsüljük egymást és szeretjük egymást. Ha nem veszekszünk, nem dacolunk, hanem boldogan élünk egymás mellett. Mert kellett. Mert Dylan miatt így kellett élnünk. Mert gyerekünk volt, akiért felelősséggel tartoztunk és cserébe mindenről lemondtunk. Már a beszélgetésről is.

-          S inkább mindent elnyomtunk magunkban, elhallgattuk egymás előtt azt, ami már szinte ordított a házasságunkban – biccentett Armand. – Igazad van, tényleg így éltünk és tényleg ezt tettük.

-          Sajnálom Armand.

-          Élhettünk volna jobban is, ha beszélünk egy kicsit – biggyesztette le az ajkát Armand.

-          Jól éltünk Armand. Kedves voltál, figyelmes voltál, türelmes.

-          Ahogy te is.

-          Igen úgy éltünk mint két nagyon jó barát, vagy testvér. De nem úgy… mint…

-          Mert testvérek voltunk. Unokatestvérek. Rokonok, még mielőtt megházasodtunk volna. Aztán férj és feleség lettünk. Most mik vagyunk?

-          Nem tudom.

-          Akarod, hogy felcsináljalak? – kérdezte Armand beletörődön és az asztal sarkára ült.

-          Lehet, hogy ezt húsz évvel hamarabb kellett volna megkérdezned – mosolygott rá Corinne

-          Nemet mondtál volna, és nagyon szomorúan éltünk volna már húsz éve egymástól nagyon távol – mosolygott vissza szomorúan Armand.

-          Igaz.

-          Most mi a válaszod? – kérdezte Armand. – Egy szavadba kerül és itt helyben teherbe ejtelek, ha ezt akarod.

-          Ezt ne most beszéljük meg. Ne így – rázta meg a fejét Corinne és kézfejével letörölte a nedvességet az arcáról.

-          Mi legyen a válási papírokkal? – vette fel a két példányt Armand. Corinne kivette a kezéből és egy határozott mozdulattal kettétépte a papírokat.

-          Egyelőre itt maradnak. Holnap gyere át Fabianhoz! – mondta Corinne, s a széttépet papírokat visszanyomta az elképedt Armand kezébe.