Eltérő vágyak

Susogtak a fák levelei. A de Noir vár ablakából hallatszott fenyvesek közt fújó szél lágy, simogató hangja. A madárcsicsegésbe gyerekkacaj röppent. Az udvaron játszott Fabian és Autumn a gyerekekkel. Kemény dolog lehet öt gyereket nevelni. Corinne el sem tudta képzelni, hogy ennyi gyerek legyen egyszerre egy házban. Neki mindig csak az az egy volt Dylan. Emmáékhoz gyakran átjárt, babanézőbe, gyerektotyogásba, de valahogy ma másként hallotta ezt az egészet. Talán mert a családjában volt.

-         Summer! April! – hallatszott Fabian dallamos kiáltása és a kislányok vad viháncoló nevetése volt rá a válasz. – Megvagytok! – Corinne szemét elfutotta a könny, s a szobája ablakából lenézett a családra.

-         Integessetek Corinne néninek! – mondta a lányainak Fabian. Summer apja hátán lógott fejjel lefelé, de kis karját a magasba lengette.

-         Szia corinne néni gyere le! Meglepetést hozott apu! – futott a várfal alá April.

-         Innen fentről megnézem – intett a gyereknek Corinne, s az ablakpárkányra könyökölt.

-         Mutasd már azt a meglepetést apa! – tette csípőre a kezét Forest.

-         De türelmetlen itt valaki! – nézett sötéten a fiára Fabian. – Ezért te kapod meg utoljára!

-         Ó, ez olyan igazságtalan! – dobbantott Forest.

-         Amúgy is lányoké az elsőbbség – kacsintott Melanie-ra és Maggie-re Fabian. A lányok a szoknyájukat markolva kuncogtak.

-         Miért csak én vagyok fiú?! – lógatta az orrát Forest és tehetetlenül beállt a lányok után a sor végére.

-         Így, így mindenkinek jut. Mindenkinek, ne tolongjatok – Fabian fehér kendővel takart kis fogantyúkat adott sorba a lányoknak. Előbb a kicsiknek. Summernek és Aprilnek.

-         Ó, mi ez? – sustorogtak a lányok.

-         Valami mozog benne – állapította meg Forest, ahogy megkapta a sajátját.

-         Na lerántsuk a leplet? – kérdezte Fabian a gyerekeket.

-         Igen, igen! – visítozták.

-         Egyszerre! Egy-kettő- három!- Fabian egy könnyed mosollyal Autumn elé is tartott egyet, aki lerántotta a leplet. Hat fehér galamb volt ketrecben.

-         Ez mi? – méregette April a szép madarat.

-         Ó de szép!

-         Megsimogathatom?

-         Ha benyúlok elugrik? – mérlegelte Forest és ujját a ketrecbe nyomta.

-         Elengedjük – jelentette be ünnepélyesen Fabian.

-         Elengedjük! – háborodott fel Forest. – Apa! De azt mondtad igazi ajándékot kapunk! – méltatlankodott.

-         Jaj, te mindig méltatlankodsz Forest! – fogta meg fia vállát Fabian. – Ez egy olyan ajándék, amit csak most foghatsz kézzel. Minden elengedett madár egy teljesülő kívánság. Én most a kívánságaitok teljesülésének reményét adom ajándékba.

-         Ó – nézte Melanie áhítattal a galambját.

-         Bizony. Engedd el és közben kívánj valamit és az teljesülni fog! – suttogta bizalmasan Fabian, s a lányához lépett. Melanie izgatottan nyitotta ki a kalitka ajtaját. A madár egy ideig bizonytalanul ide-oda ugrált, aztán huss kirepült. Melanie nevetve nézett a madara után a levegőbe.

-         Kívántál valamit? – kérdezte Fabian. Melanie erősen bólogatott.

-         Igen, köszönöm apu! Te mindig kitalálsz valamit! – bújt Fabianhoz Melanie, s Fabian futó csókot hintett Melanie szőke fürtjei közé.

-         Jól van, jól van, na következő! Jól gondoljátok meg a kívánságot és ne felejtsétek a madárral küldeni! – Fabian leguggolt a két legkisebbhez is, s megvárta, míg azok is megismerik a szabadoneresztés élményét. A madarak már tovaszálltak, csak az élményt hagyták meg. Az öt gyerek egymásra mosolygott. Titkos kívánságok.

-         Imádlak apu! – karolta át apja derekát Maggie.

-         Én is, én is! – a lányok belekapaszkodtak Fabian nadrágjába. Csak Forest nézte távolról lánytestvérei bolondériáját.

-         Hékás lányok! Ennyi nővel nem bírok még én se! – nevetett Fabian. Megsimogatta a gyerekek fejét, mindegyikét egyesével, a lányok orrára puszit nyomott, Forestet meg vállon veregette.

-         Na nyomás befelé, aki bújt aki nem megyek! – kiáltotta el magát Fabian. A gyerekek előreiramodtak, Fabian visszanézett Autumnra.

-         Kívántál te is valamit? – nézte a nőt.

-         Persze, de nem árulom el, csak ha teljesült – nyúlt a férfi keze után Autumn, s visszasétáltak a várba. Corinne bánatosan hajtotta a fejét az ablakkeretnek. Talán tényleg Fabiannak van igaza. Miért van az, hogy még az ő elcseszett bátyja is boldogabbnak tűnik?

-         Corinne néni elbújhatok a szobádban? – kérdezte csendesen az ajtóból Summer.

-         Persze Summer gyere be! – intette magához a lányt. A kislány megállt a türkös fésülködőasztalnál.

-         Nahát, de érdekesek, térdelt fel a székre Summer és végigtapogatta az asztalkán álló tárgyakat. Rákönyökölt az asztalra és komoly arccal szemlélte az anyagokat.

-         Ezek mind természetes anyagok – magyarázta Corinne.

-         Huh, nekem ezüstfésűm van – simogatta meg a finomra lakkozott fafésűt Summer.

-         Befonhatom a hajad? – kérdezte Corinne a kislány mögé lépve.

-         Jó! – helyezkedett le a széken kényelmesen Summer és a tükörben felvigyorgott kis tejfogaival a nagynénjére. Corinne kifésülte a kislány haját. Puha gesztenyebarna haja volt. Olyan lágy, mint a legpuhább tollpaplan. Kis pihe vékony szál kislány haj. Summer lesütött szemmel csendesen tűrte, hogy a finom hűvös ujjak a haját fésülgessék. Apró piros ajkak, komoly kis kerek arcocska, halványbarna szempillák és hosszú gesztenyebarna haj.  Summer a lábát lóbálta a levegőben, ahogy várta, hogy elkészüljön a remekmű. Corinne újra és újra átsimított a finom kis tincseken. Sosem fonta még senkinek sem a haját, csak a sajátját. Az anyja hajához nem érhetett, nem volt más nő, akinek hajat fésülhetett volna. Dylan mindig csak az ujjaival szántotta végig a haját, akár az apja és kész, részéről a fésülködés el volt intézve. Nem, nem volt lánya, akinek fonhatta volna a haját. Corinne észre sem vette, hogy peregnek a szeméből a könnyek.

-         Summer, megvagy! – kiáltott Fabian.

-         Ó! – Summer leugrott a székről és morcosan elbandukolt. Fabian a húgát nézte a tükörből. Corinne könnyes szemekkel viszonozta a pillantását.

 

 

Este tíz óra volt. Ide nem hallani hajókürtöket, nem világít a világítótorony fénye. Corinne az ágyban ült és bámult ki a csillagokra. Könnyed koppanás után a bátyja nyitott be. Karján átvetve, egy finom puha takaró volt.

-         Akarsz beszélni róla? – kérdezte csendesen Fabian.

-         Nem akartam az ágyadba bújni, gondolom Autumn már utál miatta!

-         Autumn a gyerekekkel van, mesél nekik – hajtotta szét a takarót Fabian. – Na gyere, lelkizős takaró – takarta be a húga lábait, s maga is felült az ágyra, lerúgta a cipőit és felmászott az ágytámláig.

-         Azt mondtad utálod megosztani velem az ágyad – jegyezte meg Corinne, de bátyja mellkasához bújt. Fabian felhúzta az egyik térdét és karjával átkarolta Corinne vállát.

-         Egy nappal több vagy kevesebb igazán nem számít. Nem te vagy az első nő, aki úgy búj hozzám, hogy utána nem húzom meg, szóval, nyugi – döntötte a fejét az ágytámlának Fabian.

-         De rég is csináltunk ilyet Fabian, pedig régen minden este egymás ágyában voltunk – húzta fel a térdét a mellkasához Corinne és elégedetten Fabian oldalához bújt.

-         Igen csak régen mindketten facérak voltunk – emlékeztette Fabian.

-         Milyen igaz. Szeretnék újra az a Corinne lenni – sóhajtott bánatosan Corinne.

-         Mi volt ez mh? Summer és te? – kérdezte lágyan cirógatva Corinne karját.

-         Nem tudom. Olyan kis puha a haja és selymes. És olyan jó kislány és… jaj Fabian, hogy mondjam ezt el…szerettem volna egy kislányt. Mindig is. Főleg miután Dylan egyre nagyobb fiú lett. Amikor elkezdett iskolába járni, akkor majd megőrültem, annyira hiányzott egy gyerek az életemből.

-         Armandnak mondtad ezt?

-         Nem, soha – rázta  a fejét Corinne.

-         Talán, beszélhettél volna erről neki, hogy szeretnél még egy gyereket – mormolta Corinne hajába Fabian.

-         Hát tudod, Armand-al nem lehetett ilyesmiről beszélni. Egyébként is nagyon féltem vele erről a témáról beszélni. Valahogy a gyerektéma nálunk tabu volt. Olyan dolog, amiről jobb nem beszélni. Ha megemlítettem neki, hogy valahol gyerek született, erre mindig csak horkant egyet, hogy termeli a szegénység önmagát, és hogy nem szabad sok gyereket vállalni, meg hogy milyen jó, hogy nekünk csak Dylan van – sóhajtotta lemondón Corinne. – S akkor úgy el is vetettem az ötletet, hogy mi lenne ha… nekünk is lenne újra babánk. Armand valahogy megelégedett, azzal hogy megoldottuk ezt az ügyet és nem akart újabb bonyodalmakat az életünkbe.

-         Armand nem fogadott el tőlem pénzt. Egyedül ő nem. Mindenki más igen.

-         A büszkesége! Az a makacs büszkeség! Csakis az. Pedig én titkon szerettem volna ha könnyebben élünk. Armand azonban azt mondta egy férfi nem férfi, ha nem tudja eltartani a családját. Hát erre mit mondhattam?

-         Armand nagyon határozott és céltudatos.

-         Tudom. Csak… annyira vágytam egy másik gyerekre, akit nem félelemből, nem riadalomból hozok a világra és nevelek fel, nem egy véletlen baleset műve, nem egy nemkívánt gyerek, hanem, akit tudatosan várunk. Érted? Szerettem volna egy olyan gyereket szülni, aki nem kényszer, hanem öröm, a kettőnkké, akit imádhatunk és várhatunk és szerethetünk mindketten, aki nem emlékeztet minket semmi olyan nehézségre, mint amivel Dylan alatt az elején küzdöttünk meg.

-         De erről Armand soha nem tudott.

-         Hát igen. Évről évre, egyre jobban belefásultam abba, hogy ketten vagyunk és úgy tűnik Armand ezzel maximálisan elégedett. De én már nem voltam így boldog. Gyereket akartam, de nem volt hozzá a férjem partner. Nem is mertem megpedzegetni előtte. Aztán inkább nem mentem kisgyerekek közelébe, mert folyton csak elbőgtem magam, ahogy megérintettem őket, ahogy belélegeztem a kis babaillatukat, ahogy elgyönyörködtem bennük és aztán mindig belemart a szívembe a fájdalom, hogy én tizennégy évesen láttam utoljára ilyesmit és  olyan fiatalon annyira másképp éltem meg, nem úgy, mint amilyen tudatosan most megélhettem volna, hogy kisbabánk van.

-         Armand a férjed, egy próbát tehettél volna rá, hogy megértsen.

-         Eltérő vágyaink voltak. Neki másik nő kellett, nekem másik gyerek. Ez a helyzet. S ezért esett olyan rosszul, hogy azzal a nővel van. Talán neki….neki csinált gyereket – fulladt el Corinne hangja.

-         Armandnak nincs másik gyereke – mondta nyugodtan Fabian.

-         Talán azért nem is akart tőlem gyereket, mert csak azt várta, hogy mikor válhat már el tőlem, mikor nő már fel Dylan. Talán végig csak ezt várta, és nem akart egy újabb koloncot a nyakára!

-         Corinne, ne lovalld bele magad őrült kitalációkba – rázta a fejét Fabian.

-         Hogy csinálod? Az összes gyereked szereted, pedig nem is ugyanattól a nőtől vannak!

-         Corinne mindegyik az én gyerekem, van egy fiam, mi kellene ennél több? – mosolyodott el Fabian.

-         Olyan jól bánsz velük, nem is gondoltam volna rólad.

-         Kösz. Armand is jól bánt Dylannal.

-         Igen igaz, jó apa volt.

-         Na látod.

-         Mindegy most már úgysem számít – bújt beljebb Fabian mellkasába. – Igazad van Fabian utazzunk fel Londonba.

 

 

Fabian méregdrága villát vásárolt London legszebb körzetében. A Montgomery vagyonból futotta rá. Corinne csak ült a hintóban és nem mert kiszállni. Kizárt, hogy ebben a villában lakjon Fabian, ha Londonban tartózkodik. Pedig Fabian már percek óta csak mosolyog rá, és ismételgeti, hogy megérkeztünk.

-         Anna meg fog lepődni, hogy ilyenkor beállítunk, de minden meglepetést megér látnom, ahogy eltátja a száját – tartott egy hatalmas vörösrózsacsokrot kettejük közé széles vigyorral Fabian. – Na gyere lepjük meg a feleségem egy kicsit! Hátha ágyban találom valami suhanccal, akit kirúghatok a lába közül és a helyébe mászhatok! Legalább az előjátékkal már nem kell foglalkoznom – igazgatta a nyakkendőjét lelkesen Fabian.

-         Te tisztára bolond vagy!

-         Az élethez kell egy kis őrület, vagy megőrülsz – felelte Fabian, ahogy kiszállt a hintóból és lesegítette a húgát is, s karon fogva bevezette a villa elegáns fényes márványlapjaira.

-         Anna! Megjöttem! – kiáltotta Fabian a villába.

-         Fabian!?  - hallatszott a meglepett kiáltás az emeletről. – Fabian!? Te itt? Ilyenkor? De hát…ó! – Anna viharzott le az emeletről pongyolában és Fabian nyakába ugrott. Fabian hosszan csókolta a nőt és magához szorította a nőt derekánál fogva. Kettejük közé préselődött a rózsacsokor.

-         Ezt itt, neked, hoztam, ha még nem zúztad le teljesen – engedte el az asszonyt Fabian, s Anna ragyogó kék szemekkel nézte a csokrot. – De helyes vagy! – túrta át férje haját Anna. – Megnőtt a hajad, de nagyon jól áll! – nézte ahogy Fabian mogyoróbarna tincsei a szemébe lógnak enyhén, vad és erotikus volt tőle. Anna megnyalta az ajkát és Fabian fanyar mosolyra húzta az ajkát. Tudta, hogy Anna megkívánta, de elhúzódott a nő és fogadta a vendéget.

-         Corinne! Micsoda meglepetés! Hányszor is hívtunk már legalább egy tucatszor! Mindig amikor én Londonba jövök a várból és most végre meglátogatsz minket! Kicsit sápadt vagy – szorította magához sógornőjét Anna.

-         Armand félrekúrt és most már Corinne is tudja – jelentette be nyersen Fabian.

-         Ó! – formálta kikerekedett szemekkel Anna. Nem akart semmi bántót mondani, ezért inkább semmit sem mondott. -  Remek búfelejtő ötleteim vannak! – mosolygott végül Corinne-ra.

-         Ne itasd le a húgom jó? ő nincs hozzászokva úgy a piához mint te! – vigyorgott a feleségére Fabian.

-         Mindig ugrat – rázta a fejét nevetve Anna. – Már alig várom, hogy a karodon beillegjek a báltermekbe, mindenki azt hiszi majd, hogy a fiúszeretőmmel jöttem. Istenem Fabian te egyre vonzóbb és jóképűbb leszel, én meg csak öregszem melletted – indult előre a virágokkal a karján Anna. Már betöltötte a negyvenet akárcsak Armand. S a szőkék valahogy hamarabb öregszenek. Ahogy Fabian egyre férfiasabb lett, egyre inkább látszott, hogy milyen nagyon kell Annának tartania magát a férje mellett.  Kiütközött a korkülönbség és ezt nehéz volt már leplezni. Talán Anna ezért is nézte el fiatal férjének, hogy a de Noir várban egy másik nővel él, szinte élettársi kapcsolatban. – A gyerekeket nem hoztad? – tette vázába a virágokat Anna.

-         Szerettem volna csak a feleségemmel tölteni egy kis időt, a gyerekek mindig mindent megzavarnak – kacsintott Fabian.

-         Corinne! Ez itt a vendégszoba, gyere frissülj fel egy kicsit, le is pihenhetsz! Én ha megérkezek Londonba, mindig úgy érzem magam, mintha egy rablóbanda elől futottam volna.

-         Mert szívem te az elől is futottál. A de Noirok elől menekülsz szüntelen, pedig egy éppen itt van a házadban – karolta át az asszony derekát Fabian. Az ajtó becsukódott mögöttük és a folyosón egyre halkult a hangjuk.

-         És mit csinálnak a rablóbanda tagjai a védtelen nőkkel?

-         Nagyon durván a magukévá teszik őket, letépik róluk a ruhát aztán, addig csókolják őket, amíg el nem ájulnak! – ecsetelte Fabian.

-         Fabian! Ne óh! Ne!....ühm…még… még…. Annyira jó…. Abba ne hagyd! Hiányoztál… – Anna sikoltásait végre elzárta a becsukódó hálószobaajtó hangja. Corinne szomorúan nézett körbe az elegáns villa vendégszobájában. Rózsaszín virágmintás selyemtakaró, Lila rózsamintás tapéta és aranyszegélyes fehér bútorok uralták a szobát. Minden csillogott, finom lakkozott bútorok, nehéz mélykék brokátfüggönyök, egy háromszárnyas tükör a fésülködőasztalon.  S az ajtó mögött saját fürdőszobája volt, hatalmas márványkáddal, vezetékes vízzel és aranyozott csapokkal. Friss levendulaillatú törülközőkkel és drága fürdőolajokkal. Istenem! Hát így is lehet élni? – Corinne már értette, hogy Fabian miért nem tud választani és miért él ennyire kettős életet. Mert mindkettőt akarja, de egyiket sem akarja elveszíteni. Ahogy egyik nőt sem akarta elveszíteni, s egyik életformát sem. Corinne megengedte a vizet. És el kellett ismernie élvezi, hogy a forró víz csak így jön is a kádba, nem kell a kútról felhúzni aztán felforralni és a kádba önteni, vödrönként körülményesen, hogy órákat csak a fürdés vegyen igénybe. Nem itt csak belecsepegteti a drága levendulaillatú fürdőolajat, ami felhabzott a vízben és Corinne nem is törődve, hogy hova esnek a ruhái, meztelenül belépett a fürdőbe, elzárta a csapot és elmerült a forró, bágyasztó csodálatosan illatos vízbe.  A haja mindig kontyban volt, de most lehunyt szemmel egyenként kihúzta a hajtűket és a kád szélére tette. Hagyta, hogy vörös tincsei a vízbe hulljanak, és körülötte ússzanak a hatalmas fürdőkádba. Fabian! Te aztán tudod, hogy hogyan kell élni! – döntötte a fejét élvezettel a kád peremének Corinne. Fogalma sem volt meddig ernyedt el ott a vízben. Talán el is aludt. Csodás volt semmire sem gondolni. Semmi miatt se aggódni. Csak teljesen kiélvezni egy kád forró fürdőt, ami olyan nyugtató volt és mennyei élmény. De a víz lassan kihűlt és Corinne csalódottan nyitotta ki a szemét. Ámultan vette észre, hogy amíg ő szinte elaludt a kádban, hangtalan s néma kezek fürdőköntöst hoztak és a hajtűket is elpakolták, ahogy a ruháit is felszedték a földről és szépen rendre összehajtogatták, sőt az utazótáskáját is kicsomagolták és a kevés kis pipereholmiját a fésülködőasztalra tették, a ruháit pedig a szekrényekbe pakolták. Fabian körül tehát ilyen a kiszolgálószemélyzet. Észre sem veszi, hogy végzik a munkájukat. Az a feltűnő, ha nem végzik.  Corinne kiszállt a kádból és magára kapta a fürdőköntöst és a haját egy törülközőbe csavarta. Szőnyeg borította végig a villát. Corinne mezítláb lépett ki a folyosóra.

-         Corinne! Gyere, gyere éppen uzsonnázunk, utána elviszlek vásárolni! – intett neki Anna a folyosó végén lévő nyitott étkezőből.

-         Még fel akartam, öltözni – hebegte Corinne.

-         Nem az angol királynő fogad, na gyere már, még mi is köntösben vagyunk – sürgette Anna. A házaspár valóban selyemköntösben ült az asztalnál. Fabian haja még nedves volt a zuhanytól. Anna arcára és mellkasára pedig vörös foltokat égetett Fabian borostája. Corinne zavartan ereszkedett le közéjük a körasztalkához.

-         Máris jobban nézel ki, de tényleg – mérte végig Anna. – Először is, bár a ruháid praktikusak és kényelmesek és nem kétlem, hogy Holdföldén megállják a helyüket, de Londonban más most a divat, úgyhogy, beszerzünk neked néhány új ruhát, kiegészítőkkel együtt. A karikagyűrűdön kívül pedig nincs ékszered, és bár én is kölcsönadhatok neked néhányat, de nézünk neked néhány saját hozzád illő egyedi darabot.

-         Anna, ne verjétek költségbe magatokat miattam – tiltakozott Corinne hevesen.

-         Ez nem költség, ez apró rögtönzött kis kedvesség. Neked. És had döntsem el én, hogy mire költöm a pénzemet – legyintett Anna.

-         Vásárolj az mindig kielégít! – húzta el a száját Fabian.

-         Te is kielégítettél ,de ez egészen másfajta kielégülés, kösz hogy megengeded, hogy használjam a pénzem – vágta rá pimaszul Anna. – Siess Corinne, öltözz! – pattant fel Anna, s már el is viharzott.

-         Nagyon lelkes és lendületes – állapította meg corinne.

-         Mindig ilyen, ha megérkezek – legyintett Fabian. – Érezd jól magad hugi! De tényleg! – paskolta meg a húga kezét Fabian.

-         Fabian…

-         Na eredj már! Anna a boltokban és a vásárlásban a legjobb, majd meglátod! – ingatta a fejét Fabian, s egy falásra eltüntetett egy muffint.