Eső után köpönyeg

Corinne kedvetlenül fésülte a haját a tükörnél.  Naptárában nézte a  hetet. Még annyi nap, és Armand csak szombaton ér rá! Csak szombaton! S nem is minden hétvégén ért rá vele foglalkozni. Mindjárt vége a nyárnak és Armand nem tudja értékelni, hogy ő most van itt és télen nincs. Persze igazságtalan a fiúval. Armand egész nap húzza a több kilós hálókat, halászik, tocsog a jéghideg vízben és igazán alig lát a bevételből valamit, mert minden folyik át a londoni villa fenntartására. Na meg a londoni életvitel fenntartására. Mert tagadhatatlanul szinte minden pénzük arra megy, hogy Londonban elhitessék milyen jól is állnak a de Noirok. Corinne már egyáltalán nem értette, hogy miért van erre szükség. Hogy miért kínozzák az egész családot ezzel. Nem is akarta már tudni. Armand után vágyakozott. Mióta is vannak itthon, már több mint két hónapja.  A július a legszebb hónap. A legforróbb, ha felmelegedne egy picit a víz a tengernél akkor talán úszhatnának is. Bár Armand szerint annyira hideg a legmelegebb napokon is a víz, hogy az úszás nem élvezet benne, inkább csak szükséges rossz. Már július van? Corinne kezében megállt a fésű, s egyszerre mintha forró vízzel öntötték volna le, majd jéghideg vízzel. Kiesett a kezéből a fésű és a padlón koppant. Corinne apró fehér ujjai remegve lapozgattak a kis bőrkötéses kézi naptárban. Ide-oda forgatta a kis vékony lapokat. De nem látott és nem érzékelt semmit. Hol vannak a napok, hol van az utolsó jelölés, miért nem látja. Corinne ide-oda lapozgatott, idegesen, remegő ujjakkal, egész testében reszketve, szíve feldübögött a füléig, itt kalimpált a fülében, düb-düb-düb. Milyen idegesítően tud verni a szíve is! S hol van már, miért nem lát semmit, miért nem talál semmit? EZ már január, minek lapozott ennyire előre?! Mit is keres? Miért is lapozgatja ezt a kis könyvecskét? Corinne homlokráncolva állt le a kapkodásban. Elfelejtette, hogy mit akart. Nyugalom. Valamit keresett a naptárban. De mit is? Corinne lehunyta a szemét mélyeket lélegzett. Mit kerestünk? Ó igen, megvan. Az utolsó menstruáció időpontját. Jól van, csak egy kis fekete X jelet kell keresni az egyik naptári nap csücskében. Amióta hazajött mindent elfelejtett, csak teltek a napok, nem volt fontos, hogy hétvége van, vagy hétköznap van. Mert csak az volt a fontos, hogy hány nap múlva ér rá Armand. Egybefolytak a napok, a hetek, az éjszakák. Áprilisban még itt a jelölés, egyértelműen. De azóta nem jelölt. Miért nem? Elfelejtette volna? Hiszen ott volt a május is meg a június is. De hát nem is foglalkozott ilyesmivel amióta hazajöttek. Mindent csak Armand töltött ki. Csak most jutott eszébe, hogy jelölni kellene. Most hogy eszébe jutott, hogy közeledik az augusztus és milyen jó lenne, most a születésnapján az erdőben szeretkezni, hiszen tavaly pont akkor nem tudtak. De hát ezt akkor is be kellett volna jelölnie. Az ilyesmit mindig bejelölte. Erről nem feledkezett még el sosem. Akkor most miért nincs jelölés? Furcsa módon nem is emlékezett rá, hogy amióta hazajöttek lett volna vérzése. De hát hogy lehet az ilyesmi? Az nem lehet, hogy terhes! Hiszen mindig védekeztek?! Vagy nem? Jézusom már nem is tudom! Corinne sietve, kapkodva, reszkető kézzel tűzte kontyba a haját. Beszélnie kell Armanddal. Mindenképpen. Még akkor is, ha ez valami egészen más. Tudnia kell, hogy teljesen kizárhatja az eshetőségét annak hogy terhes! Istenem! Az nem lehet, hogy gyereket várok! Jézusom, hiszen még tizennégy sem vagyok! Corinne felcsuklott az elfojtott sírástól. Magára kapta a vastag kötött kendőjét, a tengerparton mindig olyan hideg a szél… Fabian a kertben bóklászott. Bizonyára ehető gyümölcsök után keresgélt. Feltűnt neki a sápadt Corinne sietése.

-         Hova mégy hugi? – kiáltott oda neki.

-         Csak sétálok egyet az erdőben! – kiáltott vissza corinne.

-         Ebédre visszajössz?

-         Még nem tudom – felelte rá oda sem figyelve Corinne. Szedte a lábát, futott, kapkodott. Hasába megint belenyilalt az a furcsa fájdalom. Ami olyan értelmetlenül és váratlanul nyilalt belé néha, mostanában, az utóbbi hetekben itthon. Talán csak felfázott Londonban. Végigbotorkált a parton.  Szinte nem is látott, csak futott, ment, nézte maga előtt a köveket, a végtelen tengert, zavart volt, ideges, teljesen összekuszálódott benne minden gondolat és minden érzés. Nem tudta, hogy mi történik vele, nem is értett semmit. Egyetlen dologban volt biztos, hogy Armanddal beszélnie kell. Fel sem fogta, hogy a fiú végigszaladt a mólón és most megragadta a vállát, s megrázta.

-         Corinne! Figyelsz rám? Mit keresel itt? – kiáltotta át az orkánerejű szelet Armand.

-         Téged – kiáltotta vissza Corinne.

-         Mondtam, hogy a héten nem érek rá Corinne. Még szerencséd, hogy a szél miatt nem tudtunk ma messzebb kihajózni.

-         Nem baj vártam volna rád! – felelte idegesen Corinne.

-         Még le kell fednünk a csónakokat – mutatott a móló felé Armand.

-         Megvárlak… a fogadóban!

-         Nem, látom, hogy van valami, mond! Sápadt vagy, rosszul nézel ki, baj van?! – harsogta túl a szelet Armand.

-         Lehet. Nem tudom. Armand… én… lehet, hogy…terhes vagyok – sírta el magát Corinne.

-         Tessék? Semmit sem hallok ettől a kurva széltől! Mi van? – kiáltotta Armand. Corinne szeméből csak potyogtak a könnyek, haját csapkodta a szél, sápadt volt és csak sírt kétségbeesett arccal nézve rá. Armand meg még mindig nem értette, hogy mi van, nem hallotta a lány vékony kis hangját. Corinne nincs hozzászokva a szélviharban kiabáláshoz.  – Corinne! Mit mondtál?! – rázta meg a lányt a vállánál fogva Armand.

-         Azt, hogy terhes vagyok! – ordította el magát Corinne. Ezt már élesen és egyértelműen meghallotta Armand. Megrökönyödve nézett rá. Kikerekedett szemekkel. Bambán. Értetlenül.

-         Hogy mi…mi vagy?! – hörögte szörnyülködve Armand. – De…de a kurva életbe is! Hiszen védekeztünk! Biztos vagy benne?! – túrta át a haját idegesen Armand.

-         Én… nem tudom – sírta Corinne és a kézfejével törölgette a könnyeit.

-         A francba is! a rohadt életbe! – most már nem csak a szél miatti kényszerből kiabált Armand. Dühös volt és ideges. – Biztos vagy benne Corinne, vagy csak az idegeimmel játszol?! – támadt a lánynak.

-         Hogy feltételezhetsz ilyet rólam! – sikította Corinne. – Szerinted nekem ez olyan vicces?! – harsogta vissza Corinne.

-         De védekeztünk! – csattant rá haragosan a lányra Armand.

-         Én is tudom! Ne ordibálj velem légy szíves! – kiáltotta vissza Corinne.

-         Nem akarok kiabálni veled! Menj a fogadóba, mindjárt jövök én is! – legyintett Armand és öles léptekkel visszasietett a mólóra.  Corinne a könnyein át is nézte Armandot, ahogy vad indulattal rángatja a vásznakat. Ideges volt, feszült, dühös, haragos. S mindez miatta. A csudába is! Corinne bebotorkált a fogadóba és ugyanoda ült, ahol közel egy éve ültek. Mennyivel boldogabb volt akkor. Milyen szép volt akkor minden. Most csak a komorság van itt vele. A szürke tengervíz vad csapkodása. A viharos szél fütyülése, a foga vacogása. A magánya, a félelme, az idegessége.  Összekulcsolt ujjaira nézett, maga elé. Lehangoltan, tanácstalanul, bizonytalanul, idegesen. Észre sem vette, hogy Armand megérkezett a fogadóba és kivett egy szobát. Csak azt, hogy a fiú megáll mellette és megfogta a karját.

-         Menjünk fel! – szólt neki fojtott hangon Armand és előre indult az emeletre. Bezárta maguk mögött az ajtót és nézte Corinne-t ahogy fázósan dörzsölgeti a karját.

-         Armand…

-         Kezdjük még egyszer. Elölről – vett mély levegőt Armand, hogy megnyugodjon. – Tehát azt állítod, hogy terhes vagy.

-         Igen.

-         Biztos vagy ebben?

-         Nem.

-         Akkor mire alapozod? – forgatta meg a szemét ingerülten Armand.

-         Hát tudod…nem volt… - nézett el feszélyezetten Corinne.

-         Kimaradt a vérzésed? – kérdezett rá egyenesen Armand.

-         Igen – vörösödött el Corinne.

-         Mikor jött meg utoljára? – dobolt az ujjaival türelmetlenül Armand.

-         Áprilisban – suttogta halálra váltan Corinne. Armand lehunyta a szemét.

-         Már két és fél hónapos terhes vagy és csak most szólsz?! A kurva életbe is Corinne! – csapott az asztalra idegesen Armand.

-         De nem…nem vagyok benne biztos, nem jelölgettem most és… - kapkodott magyarázkodásba kezdve Corinne. A haját simítgatta idegesen, habozott, hebegett. Azt sem tudta mi történik. Armand le-fel járkált. Feszült volt, ingerült, tehetetlen, és kétségbeesett egyszerre.

-         Most te szórakozol velem Corinne!? Tudom, nem tudom, jelölgettem. Basszus ennyit nem tudsz fejben tartani, hogy rendben volt-e a ciklusod? Ezt is én tartsam számon vagy mi a francokat akarsz? – csattant rá Armand.

-         Én csak… nem vettem észre…

-         Corinne! Vannak más jelei is annak, hogy terhes vagy, vagy ennyi, hogy elfelejtettél jelölgetni? – Armand nézett rá várakozón. De Corinne csak bámult rá nagy kerek szemekkel. – Ugye tudod mire gondolok? Reggeli rosszullét, szédülés, hányás, bármi?

-         Nem, nem volt…de hát nem…

-         Szóval te most azt állítod, hogy elfelejtettél jelölgetni és ezért terhes vagy? TE tisztára hülyének nézel? Védekeztem Corinne! Esküszöm neked, hogy védekeztem.

-         Nem tudom. Sokszor csináltuk egymás után, és volt hogy éppen csak átmostad azokat a beleket, nem tudom.  De nincs jelölés a naptáramban.  Biztos, hogy nem volt, hogy nem húztad fel? – kérdezte idegesen Corinne.

-         Jézusom Corinne – dörzsölte át az arcát fáradtan Armand. – Nem hiszem el, hogy ezen vitatkozunk.  Figyelj, bérelek egy szekeret itt a halászfaluban és bemegyünk Ezüstharmatra az orvoshoz. Egy orvos táncsak képes megállapítani, hogy mi vagy. És mi a bajod rendben? És akkor legalább már tudjuk, hogy miről kell beszélnünk, mert én nem bírom ezt a bizonytalanságot idegekkel. TE gyerek vagy, én meg férfi, nem értek annyira ezekhez a dolgokhoz.

-         Jól van – egyezett bele Corinne. Armand mindent pillanatok alatt elintézett. Kettejük közül mindig is ő volt a felnőtt. Egy halász a falu felé tartott. A szekéren ültek hátul Armanddal szótlanul. Armand intézkedett, Armand volt aki a gondokat vitte a vállán, most is, mint mindig. Hallgatagon ült, csak egy zsebkendőt tartott oda Corinne-nak. Nem akartak beszélni. Kavarogtak fejükben a gondolatok, de legfőképpen a bizonytalanság zavarta őket. Corinne fiatal volt, mit ért az ilyen dolgokhoz egy tizenhárom éves lány. S fölösleges ezért veszekednie vele. Egy orvos megmondja akármi baja is van. Armand beszélt az orvossal is, csak a vizsgálat alatt tartózkodott kint az orvos egyszintes házának előterében. Feszülten várakozott kint, idegesen, s furcsa mód hamarabb végzett az orvos mint ahogy számított rá. Corinne az orvos mögött lépett ki az előtérbe. Armand kérdő tekintetére csak lehajtotta a fejét. Nem is kellett semmit mondania. Armand körül megfordult a világ. Kifizette az orvost, a szekeret, a faluban pedig a kocsma felett egy szobát. Ez az egyetlen nap annyi pénzébe került mint még soha semmi a világon. Corinne csak mint egy báb jött-ment utána, sertepertélt, mint egy koszos kis gyerek. Armand pedig mint egy igás állat csak ment és hajtotta az intézkedés. Rendelt ebédet maguknak, ahogy megérkezett, végre magukra maradtak ott ketten, a kocsma felett, a tisztára sepert szobában, amiért vagyonokat fizetett, legalábbis az ő fizetéséhez képest.

-         Egyél! – szólt a lányra Armand. Corinne turkált a fatálban egy keveset, de aztán letette a villáját.

-         Nincs étvágyam – sütötte le sírástól feldagadt szemét Corinne.

-         Szóval – Armand összekulcsolt ujjaira támasztotta az állát. – Terhes vagy. Orvosilag bizonyítottan gyereket vársz tőlem!

-         Igen… - sírta el magát Corinne.

-         Basszus Corinne! – fakadt ki Armand. – A kurva életbe is mi a jó büdös francokat csináljunk most? Tizennégy éves sem vagy! Jézusom! – temette az arcát a tenyerébe Armand. – Kurvára felcsináltalak a francba és magam sem tudom, hogy hogy! Jézusom! Még tizennégy sem vagy! Felfogtad te egyáltalán ezt?

-         Igen, nem… - sírta tovább Corinne.

-         Jesszusom, most mi lesz? Hogy történhetett ez meg! Hogy? Védekeztem, és mégis! Nem hiszem el! A francba is!  A rohadt életbe! Ebből ki nem mászunk már jól Corinne!

-         Tudom – zokogta Corinne vigasztalhatatlanul az asztalnál.

-         Hogy lehet valami ennyire elcseszett basszus! Szerinted hogy adagoljuk ezt be otthon, egyáltalán, mit  gondolsz mi lesz ha ezt megtudják? Hogy teherbe estél tőlem! Jesszus! Felfogtad Corinne? Se pénzem, semmim, még egy  tisztes szobám sincs ahová vihetnélek! Mit gondolsz miből tartanálak el? Egy családot! Jézusom egy gyerek! A kurva életbe is! És már az egyharmadánál tartassz! Gondolom az orvos már ki is jelentette, hogy nem vállalja az abortuszt.

-         Igen – sírta Corinne.

-         Szóval a gyerek marad a hasadban én meg itt vagyok mint egy rakás szerencsétlenség és nem is értem, hogy mi van. Hogy lehet valamit ennyire elbaszni! Én tudtam, hogy semmi jót nem szülhet ez a kapcsolat. Az elején éreztem ,hogy bele se kellene vágni! A francba is!

-         Armand…

-         Hagyj, ne is szólj hozzám! Annyira ideges vagyok, hogy nem is tudom hogy mit csináljak, veled, meg ezzel az egésszel! Mi a francnak kellett annyit pattognod utánam? Basszus! Ha maradsz a babáidnál, meg a seggeden, akkor nincs ez! Most aztán babázhatsz élesben! De abban nem sok öröme lesz senkinek!

-         Hogy mondhatsz ilyet? Hogy varrhatod mindezt az én nyakamba? Szerinted én mit érzek – sírta Corinne magából kikelve. – Még be sem töltöttem a tizennégyet és végérvényesen terhes vagyok, szerinted fel vagyok erre készülve, szerinted ezt akartam? Azt akartam, hogy gyereksírás és pelenkamosás legyen az életem? Hogy kitagadjanak a szüleim és soha ne lássak senkit és semmit, hogy gyűlöljön mindenki, és megvessenek az emberek, hogy törvénytelen gyereket hozzak a világra? Mi van ha belehalok a szülésbe? Istenem hiszen még csak tizennégy leszek amikor megszülöm. Azt hittem, hogy vigyázol rám, én megbíztam benned, és tessék… itt vagyok egy gyerekkel a hasamban! – hüppögte Corinne. – És az egyetlen akire számíthatnék ebben az egész elcseszett világban, az is csak ordibál és engem hibáztat. Soha nem éreztem ennyire egyedül magam mint most – sírta Corinne. Hátratolta  székét és az ágyra vetve magát zokogott tovább. Armand kikészülve borult az asztalra. S mindkettejük fejében csak egyetlen kérdés ült: Most mi lesz? Lassan csendesedett el Corinne sírása, már csak feküdt az ágyon élettelenül. Minden életkedvét elvesztve, rettegve attól, ami a testében van. Még fel sem fogta igazán. Még meg sem értette, hogy mi történt. Csak azt tudta, hogy ezzel az egésszel minden meg fog változni. Az ő élete biztosan. De valószínűleg az egész de Noir család élete. Armand is sírni akart. De nem ment. Mert gondolkodnia kellett. Most itt megoldani mindent, ami rájuk nehezedett. A gondokra megoldást találni, a problémákat megoldani, dolgokat elsimítani. Corinne terhes, száz százalékosan visszavonhatatlanul az. De annyira fáradt és közben ki kellene találni, hogy mit csináljon. Fáradtan ment át az ágyhoz és leült a sarkára. Corinne-t nézte. Aki arcát a párnába fúrta, s csendben volt.

-         Corinne! – köszörülte a torkát Armand. Nem is mert hozzáérni a lányhoz. Pedig a legnagyobb szörnyűséget amit tehetett, már megtette. Teherbe ejtette a lányt. Corinne megfordult és felült az ágy szélére. Szipogott, de már nem sírt.

-         Haza kell mennem, vacsorára mindenképpen. Próbálom otthon őrizni a látszatot – felelte halkan Corinne.

-         Jó, az jó lesz – bólintott Armand. – Én is hazamegyek és megpróbálok kitalálni valamit rendben?

-         Még néhány hét és valószínűleg már nem lehet titkolni, hogy mi is a helyzet – felelte megborzongva Corinne.

-         Hát…igen – sóhajtotta Armand. Corinne olyan sokáig nem is tartózkodhat otthon. Hiszen kész csoda, hogy eddig nem látszott rajta a terhessége. De valószínűleg hamarosan látszani fog, és akkor már nem titkolhatják, hogy mi történt. – Hazakísérlek.

-         Nem, én most… egyedül szeretnék hazamenni – sütötte le a szemét Corinne.

-         Biztos?

-         Igen, ismerem az utat, nem lesz gond, de szeretnék kicsit megnyugodni út közben – igazgatta meg magán a kendőjét Corinne.

-         Keresni foglak – mondta Armand, ahogy bezárta a szoba ajtaját maguk mögött.

-         Rendben – biccentett Corinne, s ahogy az erdő széléhez értek két ellentétes irányba indultak.

Már csaknem beesteledett mire Corinne a vadászházhoz ért.  Mélyeket lélegzett, mielőtt belépett a faházba. Nem látszódhat rajta, hogy mennyire zaklatott. Hogy mennyire úgy érzi a világ vége érkezett el hozzá. A család a vacsoránál ült. Érződött a jellegzetes erdei gomba illata. Corinne, aki eddig sosem volt rosszul ételtől, most tényleg úgy érezte, hogy felfordul a gyomra. De ennie kell. Így hát belépett az étkezőbe.

-         Merre csatangoltál megint te lány? – ingatta a fejét Robin. – Ha csak egy kicsivel több időt töltenének itthon a gyerekeim azt hiszem jobbak lennének – jegyezte meg Robin.

-         Na! Ne lógasd már az orrod Corinne! Shadow kiszolgálta a családot bőségesen, ha ennyire hiányzik szerzünk egy másik kutyát – paskolta meg a széket maga mellett Maria. Corinne kábán nézett rájuk. Ó persze, mikor is múlt ki a kedves, öreg Shadow? Mintha megérezte volna, hogy új élet lesz születőben. S ő már távozhat innen. Már tavaly is lomha volt a járása szegény öreg kutyának. Az apja már nem is vitte magával a vadászatokra.  Már csak azt várta meg az állat, hogy a család visszatérjen a vadászházba. Hogy még utoljára láthassák, elbúcsúzhassanak tőle. Ez az év igazi tragédiákkal teli. Corinne némán tuszkolta le a torkán a gombákat. Nem is érezte az ízüket. Fabian sem volt a legjobb hangulatban. Ő sokat játszott a kutyával. Együtt nőttek fel. Még jobban mint Corinne. Fabian állt fel elsőként a vacsoraasztaltól, s Corinne azonnal követte is. A szülők csak összenéztek, hogy az állat, hogy a gyerekek szívéhez nőtt, hogy így gyászolják.  Fabian becsukta maga mögött az ajtót, de Corinne máris kopogott rajta.

-         Bújj be! – szólt ki lemondóan Fabian, s lerogyott a bőrszékre a kis kilépő előtt.

-         Beszélni szeretnék veled.

-         Totál magam alatt vagyok, nem foglak tudni feldobni – jelentette ki egyenesen Fabian.

-         Nem is kell, hogy feldobj. Csak valakivel muszáj beszélnem, aki megért – felelte rá Corinne.

-         Akkor mondjad! – rántotta meg a vállát Fabian.

-         De ne így ,hogy háttal vagy nekem! Gyere ide! – ült bátyja ágyára Corinne.

-         Jaj ebből nagy lelkizés lesz! – sóhajtott fel Fabian, ahogy meglátta Corinne négyszemközti ágyban suttogást akar. Corinne mindig ágyban osztotta meg a nagy titkokat vele. Rémes lesz. Nincs kedve hozzá. Rosszkedvű. Oda a hű Shadow, az egyetlen akiért érdemes volt igazán hazajönni. Aki megette a pocsék kajákat, ha Fabian az asztal alatt odadobálta neki. Akivel kettesben is lehetett lenni, ha senki nem volt az erdőben aki játszani akart volna vele. Shadow mindenre kész volt. Erre most Corinne nyavalygásait hallgathatja. Micsoda sorscsapás! Fabian megadóan dőlt hanyatt az ágyon és Corinnera nézett.

-         Baj van – mondta ki nagyot sóhajtva Corinne.

-         Baj? – ismételte meg a szót Fabian, mintha még sosem hallotta volna.

-         Ühüm. Terhes vagyok – nézett szomorúan a bátyjára Corinne.

-         Micsoda vagy? – Fabian úgy pattant fel mint akibe bolha csípett. Egyszerre mindenről megfeledkezett. Shadowról is. Felült és kikerekedett szemmel nézett Corinne-ra. – Komolyan…terhes vagy?  - suttogta Fabian mintha valami csúnya betegség lenne a szó. – Úristen! És Armand…ő….ő tud róla? – kapta a szemét ide-oda az ágytakarón Fabian.

-         Igen. Tud – babrált a párnahajakkal Corinne.

-         És… és és…de hát… Te jó ég Corinne! Ez…nagyon… a te korodban…és… mit szólt?

-         Semmit – felelte rá Corinne.

-         Semmit? – hördült fel Fabian. – Megyek és beszélek vele.

-         Nem, ne zavard most. Had gondolkodjon ő is. Én is.

-         Ó Corinne, de hogy lehettetek ilyen buták?! – könyökölt a térdére gondterhelten Fabian.

-         Hidd el, hogy nem szándékosan kerültem másállapotba – húzta el a száját Corinne. Fabian ágyának csavart oszlopához döntötte a hátát és a szoknyáját babrálgatta. – Kikészültem én is , Armand is. És… fogalmam sincs hogy mi lesz. Legszívesebben sírnék, csak már elfogytak a könnyeim – bámult maga elé szinte üveges szemekkel Corinne.

-         Had verjem meg! Megmondtam, hogy vigyázzon rád! Megmondtam neki!

-         Tudom. És ő is tudja. De nem tudjuk, hogy esett, de ez van. Ez történt. Most már nem tehetünk mást, ezen már nem változtathatunk.

-         Olyan nyugodtnak tűnsz Corinne.

-         Pedig nem vagyok az. Majd felrobbanok, vagy legszívesebben meghalnék. Nem tudom. De nem érzem jól magam. Szégyenlem magam, hogy ez történt velem. Egy megesett lány vagyok Fabian.

-         Minden tizedik terhesség törvénytelen.

-         Ez nem vigasz számomra. Mit fognak gondolni rólam az emberek. Egyáltalán mit csináljak egy gyerekkel? Hiszen még én is az vagyok! – Corinne előre dőlt és Fabian párnájába temette az arcát. – Miből éljünk?

-         Ez Armand dolga, hogy ezen törje a fejét és nem a tiéd. Elvégre az ő gyereke. És ő csinálta. Szóval oldja meg – felelte rá keményen Fabian.

-         Fabian, ez nem ilyen egyszerű te is tudod. Nincs is pénze. A szüleivel él. Mi lesz velünk Fabian? – buggyant ki egy újabb könnycsepp Corinne szeme sarkából.

-         Jaj Corinne! Jó nagy bajt okoztatok magatoknak! Meg nekünk is! Istenem, ha ez kiderül Corinne, abból oltári nagy botrány lesz a családban – sopánkodott Fabian.

-         Tudom – sírta Corinne.

-         Figyelj Corinne – simogatta meg húga hátát Fabian. – Ne foglalkozz semmivel, ne gondolj semmi rosszra. Én a testvéred vagyok, lesz, ami lesz. Én veled leszek. Rendben? Amíg engem látsz, addig lesz mit enned neked is, meg a gyerekednek is. Úgyhogy ne sírj! – simogatta meg húga hátát. Corinne vigasztalanul bújt hozzá, s ömlöttek a könnyei, még attól is, hogy Fabian ilyen rendes hozzá. Hogy ennyire érzi a bizonytalanságait. Hogy nem tudja mi lesz vele, meg a gyerekével. Hogyan is történhetett ez vele? Hogy lehetett ilyen ostoba, hogy azt hitte ebből nem lesz baj! Minden tisztességes nő, csak a nászéjszakán adja oda magát a férjének. Ő meg csak így, szerelemből lefeküdt valakivel. Csak hát nem akárkivel, hanem Armanddal. De hát Armand most is csak abortuszról beszélt, arról szó sem esett, hogy esetleg megházasodhatnának. Igaz… hiszen Corinne tizenhárom éves. Nem is nagykorú. Hogyan házasodhatnának ők ketten meg? Ahogy Corinne álomba sírta magát. Fabian betakarta, s hagyta, hogy az ágyában aludjon a húga. Cipőt húzott és kislisszolt a hátsó ajtón az erdőbe.

Az éjszaka csendjében apró kődarabok koppantak a hálószoba ablakán. Armand felriadt gondolataiból, s kidugta fejét az erkélyre. Fabian állt lent. Armand tudta, hogy tudja. Azonnal tudta. Corinne tehát beavatta a gondjaikba. Talán jobb is így. Armand lesietett a kihalt folyosón, s a tengerpart felé mutatott. Némán tették meg az utat a fiúk a parthoz, s ott egy sziklára ültek. Nézték a sötéten fodrozódó  vizet. A világítótorony fénye halványan világította meg őket.

-         Corinne elmondta igaz? – kérdezte halkan Armand.

-         Igen. Ezért is jöttem, hogy beszéljek veled. Érted, mint… férfi a férfival. Gondolom senkivel sem beszélhetsz erről.

-         Magamra vagyok. Mint mindig mindenben – bólintott Armand. – Ne kérdezd, hogy hogy csináltam, mert én sem tudom. De bár sose értem volna egy ujjal se hozzá, mert Istenem, annyira nem ezt akartam, nem így. Csak hát…szerettem annyira szerettem, az istenért, annyira akartam és kívántam. De nem ilyen áron. Meg fog gyűlölni ezért Fabian. Érted? Gyűlölni fog, hogy ezt tettem vele.

-         Corinne szeret téged. És a te gyerekedet várja!

-         Igen, de tizennégy lesz mikor megszüli azt a babát! Érted? Istenem hiszen még ő maga is gyerek. Hogyan tudna egyszerre háztartást vezetni és gyereket nevelni. S innentől ez lesz az élete. Vége a fiatalságának, vége a gondtalanságának és mindezt én okoztam neki. Én már annyit gondolkodtam azon, hogy mit tehetnék most. Hogy megszüli a kicsit és nevelem én? Egyedül? Vagy fogadok mellé egy dadát, egy nevelőnőt? De jézusom, hiszen pénzem sincs rá! Micsoda ördögi egy kör ez Fabian. Pénz, minden pénz, ebben a kibaszott világban, minden pénzbe kerül érted? És nekem az az egy nincs. És hát előbb utóbb megtudják Robinék is. Mit szól majd apád? Hova menne Corinne, ha nem hozzám? Istenem Fabian akkora a szar, hogy már nem is nyakig ülök benne, hanem elsüllyedtem az egészben.

-         Mit akarsz tenni?

-         Fogalmam sincs.

-         A gyereknek apa kell. Nem hagyhatod magára Corinnet ezzel a teherrel. Szerinted meddig titkolhatja? Nem maradhat otthon, miközben nő a hasa! Kérdéseket vetne fel, apám talán össze is verné, és te nem hagyhatod ezt érted?! Nem hagyhatod a sorsára, mert nem lehetsz ennyire gerinctelen állat! A húgom, szeret téged és még gyerek. Nem akarta ezt ő sem és nem így akart semmit sem, de ha már ez történt akkor oldd meg!

-         Jó csak nincs pénzem Fabian érted? Mit akarsz, hogy éhezzünk hárman? Hogy megkeserítsem az életét?

-         Otthon biztos, hogy nem maradhat, ezt te is tudod. Apám sosem bocsátja ezt meg neki. Corinne tizenhárom és már terhes!

-         Tudom, én is tudom a francba is! – nézett a tenger felé búsan Armand. – Lehetett volna valami jobb vége ennek az egésznek. Sok mindenen törtem a fejem.

-         Arra nem gondoltál, hogy feleségül is vehetnéd? – húzta el a száját Fabian.

-         Mint unokatestvére? Szülői beleegyezés nélkül? Egy kiskorút? – sorolta az ellenérveket Armand.

-         Anyámat is megszöktette apám Gretna Greenben házasodtak össze. Te is feleségül vehetnéd Skóciában.

-         Csakhogy anyád nem  terhesen tette meg azt az utat – emlékeztette Armand.

-         Hát igen, az igaz – biccentett Fabian.

-         Azonnal feltűnne nekik, hogy Corinne és én eltűntem a család szemében ez…ah, mindegy. Egyedül kell kitalálnom valamit Fabian.

-         Csak siess, ennyit kérek, mert az idő telik és Corinne nem várhat sokáig!

-         Én is tudom.