Vissza a fenyvesekhez

A napfény átszűrődött a színes falevelek között. Színpompás lombok hajoltak az erdei ösvény fölé, olyan volt a táj, akár egy festő palettája, a természet élénk színeivel karnevált tartott az ősz köszöntőjén. A legdominánsabb a narancs és a sárga különös párosa volt a mélybordó és élénkpiros függönye előtt. Ragyogtak a hamvas falevelek a napfény kölcsönözte csillogásban, szebb hátteret természet nem kölcsönözhet a béke és harmónia együttes energiájához. Ropogott a száraz avar a fekete bőrcsizma súlya alatt, könnyű terhét cipelte a férfi a karján. Szürke szegélyes mogyoróbarna szemek csodálkoztak az ösvényre hajló lombok sűrűjére. A napfény játszadozott rajtuk, megcsiklandozta a levelek telt hasát, keringőt járt a levelek hegyéről lecsüngő apró harmatcseppekkel. Csak az ütemes lépésritmus avarban lejtett andalító monotonitása zavarta fel az erdő csendjét. Reccs-reccs,…ropp-ropp…




A szürke szegélyes szemek egy pillanatra találkoztak a sötétbarna szempárral.

- Vajon mire gondolhat? – szólalt meg a terhét cipelő férfi és megtorpant. Apró pufók kezek nyúltak a magasba.

- Hogy milyen jó lenne fára mászni! – felelte a csecsemő helyett röhögve Lionel.

- Vagy lehet, hogy szeretné megfogni a napfényt – mélázott a férfi és megigazította karján a súlyától egyre lejjebb csusszanó kis csomagot. A kisfiú hátát apja mellkasának vetve erre gurgulázó hangot hallatott és apró lábait fürgén meglengette a levegőben. Tetszett neki a természet. Világosbarna göndör kis fürtjei vígan lengedeztek, ahogy fejét, most ide-oda forgatta apja mellkasának dörgölődzve.

- Hé, Robin! Mióta lettél te ilyen romantikázós? – lengette meg a tenyerét az unokaöccse tekintete előtt Lionel. – Inkább madarat akar fogni, nézd hogy kapkod utánuk! – vigyorgott kis unokaöccsére Lionel. A kicsi visítva nevetett és erősebben rúgdalódzott apja karján ficánkolva. Robin az alkarján ülő csecsemő combját erősebben szorította, nehogy leejtse, s jobb kézzel a gyerek hasát is megtámasztva szorította a mellkasához.



A kis Fabian így szerette a legszívesebben járni az erdőt az apjával. Így mintegy karosszékben kényelmes biztonságban ült apja karjában, lábai lengedeztek a levegőben és szabadon szemlélődhetett a fenyvesek birodalmában.

- Ezt most csak azért mondod, mert nekünk kellene madarat lőnünk – Robin felnyúlt és könnyedén letépett egy levelet. Megforgatta az ujjai közt a zöldes-vöröses tölgyfalevelet. Lionel figyelte Robin vizsgálódását. Ismerte már jól, ezt a mozdulatot tőle. A levél viaszos felén apró sötétbarna pontokat keres, az erezeténél pedig kis pondrók után kutat. Robin sokszor végzett ilyen rutinellenőrzéseket, hogy hamar kiszűrje a levélbetegségekből, ha egy fa megbetegszik és még idejében megakadályozza az erdő elfertőződését. Robin a növénybetegségek mestere. Vigyázott mindig is saját tulajdonára, az erdőre. Most, hogy még kisebb területre szorultak, már szinte napi vizitet tett a kis tenyérnyi erdőben, hogy ellenőrizze a fák állapotát.

- Minden oké? – kérdezte Lionel miközben a cserjésben saját fia után nézett. – Hova tűnt ez a kölyök? Remélem, nem ugrott bele valamelyik nagyvad csapdánkba, mert kitekerem a nyakát!

- Menj és a kutyámat is hozd vissza! – intette Robin és Fabiant az avarba tette. A gyerek apja ujjaiba kapaszkodva vígan ugrándozott. Felhúzta a lábát szinte a feje fölé aztán vissza leengedte az avarba. Robin a magasba lendítette, majd visszatette a talajra.

- Gyerünk Fabien! Lépegess egy kicsit! – noszogatta a gyereket, aki csak azt várta, hogy az apja megint felemelje és ő már emelte is a lábát akrobatikus bravúrral a magasba.

- Soha nem fog megtanulni ez a gyerek járni! – állapította meg Robin. Ahogy fia most dacolva vele le akart rogyni az avar közepébe. Robin a kezénél fogva húzta felfelé a gyereket, mielőtt apró kerek popsija eléri az avar zizegő sűrűjét. – Fabien! – szólt rá a gyerekre, felismerve a turpiskodását.

- Olyan lomha mint te vagy Robin! – röhögte Lionel. – Lusta disznó mint az apja!

- Nagyon vicces! – morogta vissza Robin. Visszahajolt a gyerekhez, aki még mindig tiltakozott a járkáltatás ellen. Nyüszítve próbálta kiszabadítani apró tenyerét apja kezéből. – Gyere sétálunk! – noszogatta meg a lábával egy kicsit a gyereket hátulról. Fabian nyűgösen lépett előre, apja két tenyerébe kapaszkodva. – Ez az…még egyet. Előre – Fabian lebiggyesztette apró kis piros ajkát és minden elszántság nélkül előre lépett. Robin figyelte, ahogy az apró kis lábak tipegtek az avarban, fiának nem tetszett a dolog. Apja lábához bújt és nagy szürkésbarna szemeivel haragosan nézett fel apjára. – Na mi van? – emelte meg a szemöldökét Robin. Az a hatalmas okos homlok, a nagy szürkésbarna szemekkel, mintha Maria és a saját keverékét látná viszont. Maria okos homloka és dacos akaratossága ott feszült közöttük. A gyerek olyan öntörvényű volt mint Robin és olyan makrancos mint az anyja. A csudába is ezzel a gyerekkel! Egyszerűen a fia arcába néz és legszívesebben megrázná vagy megszorongatná, olyan ellentétes érzéseket vált ki belőle, mint az anyja.

- Te kis rosszcsont! – lendítette fel a levegőbe Robin és a gyerek visítva kacagott, ahogy apja a feje fölött megrázta a levegőben. – Mindig csak az legyen, amit te akarsz? – Fabian ficánkolva emelgette a lábát, s ahogy apja lengette a levegőben széttárta a karjait, mintha repülne. – Cipelteted magad? Mh? Azt hiszed mindig a hordárod leszek? – Fabian hasból nevetett apja játékos dorgálására, majd tenyerét apja vállára tette és apja nyakába kapaszkodott ahogy tudott. Apja mellkasán próbált mászkálni és Robin válla fölött nézett bele a rengetegbe. Shadow érkezett ugatva, farokcsóválva izgatottan.

- Hú Robin! Találtam egy döglött sünt! Valami állat jól elbánt vele! – áradozott Armand a kutya után loholva.

- Mondtam, hogy ne nyúlj tetemekhez, te lökött gyerek! – suhintotta nyakon a fiát Lionel.

- De meg akartam nézni milyen a tüskéje! – tiltakozott Armand nyűgösen a tarkóját vakargatva, apja elől elhúzódva. – Robin, hogy kell egy sünnek kitépni a tüskéit? Látni szerettem volna tüske nélkül, hogy néz ki, csak úgy csupaszon – kérdezte Armand a két férfi között haladva. Robin, aki próbálta nyugalomra inteni a fiát, aki látszólag mászókának használta jelenleg, Armand fölött összenézett Lionellel.

- Na most képzeld el, milyen lesz ez a gyerek, ha suhanc korba lép. Minden lányról letépi a ruhát, csak mert tudni akarja milyen csupaszon? – dőlt közelebb Robinhoz vihogva Lionel, hogy fia ne hallja amit mond.

- Armand, úgy nézek én ki, mint aki ki tud tépni egyetlen tüskét is!? – válaszolt Robin Armandnak, miközben szeme összenevetett Lionellel. - Nézz csak rá Mariára! A feleségem tüskéit sem tudom kitépni, pedig azt már próbáltam eleget, egy sün tüskéit még nem…Fabien! – szólt rá a gyerekre, aki cipőcskéjével hegymászást gyakorolva apját néhányszor mellkason rúgta. – Elég legyen most már! – szorította le a gyereket vissza a karjára Robin.

- Mikor nő már meg Fabien?! Akkor olyan jókat játszhatunk majd együtt! – kérdezte türelmetlenül Armand.

- Én nem vagyok benne biztos, hogy az olyan jó lesz – nézett gondterhelten Armand után Robin. – Minden rosszba bele fogja vinni! – sopánkodott Robin.

- Aham, mint én téged – bökte oldalba Robint Lionel.



Shadow hangos vakkantással jelezte a vadászházba, hogy megérkeztek. Maria a tornácon várta őket, szürke nappali ruhában, Vörös haja lángnyelvekként omlott a vállára és a mellkasára. A közeledők a tisztáson komótosan haladtak. A nap utolsó sugarai kísérték őket a faház felé. Elöl a vörösesbarna szőrű terrier futott, nyálas pofájában szürkés színű botot szorongatva. Mögötte Armand sáros térdű nadrágjában futott, kipirult arccal. A két bőrkabátos fekete férfi méterekkel lemaradva követte őket, ráérős, öles, férfias léptekkel. Fabien legörbülő ajkakkal bújt meg apja karjában, lábával türelmetlenül rúgdosva Robin oldalát, mintha egy lovat ösztökélne, hogy siessenek már.



Robin vadászlesen alkalmazott éles szemmel figyelte az asszony rezdüléseit. Ismerte már Maria természetét. A nő nyugodt külseje csak álca. A tenyerét csípőre téve várja, rossz jel. Ahogy Fabian meglátta az anyját, mint egy varázsütésre elkezdett sírni. Maria, lelépdelt hozzá az ösvényre és kitépte a gyereket a kezéből.

- Eddig semmi baja nem volt – tárta szét a karját ártatlanul Robin.

- Éhes, az a baja! – szűrte foghegyről Maria és besietett a vadászházba karján a kicsivel. Robin értetlenül nézett Lionelre.

- Ne is foglalkozz vele, ezt a nők értik, én sem tudtam sose, hogy mi van – legyintett Lionel. – Futás fiúk befelé! – szólt hátra a fiának.

- Minden nő sárkánnyá változik, ha gyereke lesz? – dünnyögte Robin, megereszkedett vállakkal lépdelve a kitömött medve előtt.

- Van, aki gyerek előtt is egy sárkány, nézd meg Charlotte-ot – röhögte Lionel. Maria átvágott az előtéren még egy sötét pillantást vetve Robinra. Robin elkapta a nő derekát és megállította. Lehajtotta a fejét, de csak az asszony arcát kapta el a csókja.

- Hagyj! Fabian mindjárt vigasztalhatatlan rohamban tör ki az éhségtől – tolta el magától Robin mellkasát és húzódott el Maria, átsietett az étkezőbe. Robin nagy sóhajjal vállrándítva követte, figyelte, ahogy az asszony az ölébe veszi a kicsit és a főzelékbe mártja a kanalat, majd a gyerek szája elé tartja. Fabien elégedetten nyammogott és most már vidáman csapkodta a polírozott asztallapot.

- Unalmas és fárasztó dolog a gyereknevelés – jegyezte meg összefoglalóan Robin, s lerogyott anyával és gyermekével szemközt a királyi trónusba.

- Finom, ugye finom – búgta a kicsinek Maria.

- Mi is kapunk valamit, vagy jóllakunk azzal, ha nézzük ahogy Fabien eszik? – kérdezte rosszkedvűen Robin.

- Most mi bajod – feszült meg Maria dereka, ahogy felnézett a szemközt ülő férfira.

- Semmi, csak amióta megszületett, körülötte forog a világ – csapott a királyi trúnus karfájára bosszúsan Robin.

- Mert szerinted körülötted kellene forognia igaz? – sziszegte Maria.

- Témánál vagyunk már megint – sóhajtotta unottan Robin és megforgatta a szemét. Hallgatta, ahogy Lionel az előtérben még azon veszekszik Armanddal, hogy vegye le a sáros nadrágját és csizmáját.

- Mióta lettél ilyen undok?

- Mindig is az voltam.

- Ki vele mit akarsz?

- A kurva életbe is mit akarnék?! Le akarok feküdni a feleségemmel az a bajom! Mikor tehetem meg? Mert egyfolytában a fiam kénye-kedvét kell figyelnem. Mikor érsz már rám is egy kicsit? Kettőnkre basszus!

- Ne ilyen hangosan!- szólt rá sziszegve Maria és futó pillantást vetett Lionel felé.

- Olyan hangosan ordítok a saját házamban, amilyen hangosan akarok! A francba is! – nézett fia bömbölő arcába Robin. A kicsi megijedt a nagy hangoktól és most éktelen sírásba kezdett. Robin a hajába túrva lökte fel magát az asztaltól és kiviharzott. Maria ringatni kezdte a gyereket. Lionel az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket.

- Elnézést kérünk! – súgta Maria könnyfátyolos szemekkel. Lionel ajakbiggyesztve mosolygott.

- Ugyan miért? Ezt minden kisgyerekes család átéli – nyúlt a zsebébe Lionel és elégedetten markolt a mogyoróból, s a szájába csúsztatott néhány szemet. – Jobb, ha mi megyünk, majd otthon vacsorázunk, kitalálunk ne fáradj! – legyintette le Mariát, és behúzta maga mögött a vadászház ajtaját.



Maria némán figyelte, ahogy a fia nagyokat nyeldekel a főzelékből, békésen nézelődött az étkező nagy agancsai felé, meresztgette a szemeit, időnként kinyújtotta felé a karjait. Fabian szemlélődő életében élvezte a gondoskodást, ami körülvette. Maria megtörölgette a fia arcát és az ölében felvitte az emeletre. Francios már bekészítette a mosdótálban a forralt vizet, amiben Maria megmosdatta a gyereket. Fabian beleült a meleg tálba és anyja vörös hajtincseivel játszott, míg az anyja szappannal átsikálta. Bepelenkázta és felöltöztette. Az ölében tartva a gyereket altatta, amikor Robin belépett a gyerekszobába. Maria csak némán haragosan nézett fel rá.

- Ne haragudj, feszült vagyok – ült le az ágy szélére Robin szemközt Mariával és a kicsivel.

- El vagyok fáradva egyszerűen. Nem tudom értékelni, hogy itt vagy, velem… - Robin figyelte az anyja mellén bóbiskoló fiát. Mutatóujjával könnyedén átsimított a gyerek arcélén.

- Ma sem akart járni tanulni – sóhajtotta Robin.

- Nem akarom erőltetni… - ráncolta a homlokát Maria.

- Nem beszél, nem jár semmit nem akar csinálni, lehet hogy valami baj van vele? – bizonytalankodott Robin fürkészve a fiát nézte.

- Nem hinném, egyszerűen csak még nem jött el az ideje, majd idővel – mosolygott le a gyerekre Maria.

- Szívesen lennék a helyében – intett a fejével a fia felé Robin. – Ott aludhatnék a melleden.

- Robin! – nevetett fel könnyedén Maria. Suttogva beszéltek a gyerekük feje felett. Robin megsimogatta a felesége kezét. De ujjai nem lankadtak, felsiklottak az asszony karján. Megállapodtak a karcsú női nyak vonalán, ujjai beletúrtak a vörös hajzuhatagba. – Robin! – ismételte meg a nevét Maria ezúttal ziháló, elakadó lélegzettel.

- Már elaludt, gyere! – vette ki a kicsit a karjából Robin és a bölcsőbe fektette a fiát, s az asszonyt derekánál fogva a csípőjéhez húzta.

- De ha felébred még! – nézett még a bölcső felé Maria.

- Nem fog. Gyere már! – tapadt éhes, mohó és nedves ajkakkal Maria vonakodó szájára Robin. Ahogy nyelvük a csókban egyesült már Maria is elfelejtett tiltakozni, csak arra vágyott, hogy Robin a karjába zárja és együtt zuhanjanak a meleg szőrmék puha halmára.