Gretna Green

- Robin! – kiáltotta át az erdőt Lionel. – Állj már meg! Napok óta beszélni sem lehet veled.


- Mit akarsz?! – csattant rá Robin és megtorpant.

- Fura vagy – állapította meg Lionel.

- Mikor lesz már kész ez a kicseszett ház? – nézett fel fásultan a félkész állapotban árválkodó vadászházra Robin. Újra elővette a kését és vagdosni kezdte a leceket.

- Miért olyan fontos most, hogy elkészüljön? – ült le a mértékkel Lionel.

- Dolgozz, ne tátsd itt a szád! – rivallt rá Robin idegesen és csak vágta a méretre jelölt fenyődarabokat. A vadászház területén kivágták a fenyőket és most a kivágott fából fogják beburkolni kívül-belül a házat. Meleg fényű és barátságos erdei ház lesz belőle. Robinnak nagyon tetszettek a tervek, a helyet maga választotta ki, mert imádta innen a kilátást a fenyvesekre. A ház csak az övé, az anyai örökségéből építi, így az apjának semmi köze sem lehet hozzá se most, se később. S most éjjel nappal megállás nélkül az egész klánja azon dolgozott, hogy még a tél beállta előtt felhúzzák a házat lakható állapotra.

- Eddig nem volt ilyen sürgős – jegyezte meg Lionel.

- Hát ez van! A dolgok megváltoztak! – vágta rá flegmán Robin és egy ölnyi fedőléccel ismét nekiállt a ház oldalának és nekikezdett a szögeket beverni.

- Mond, hogy nem Maria az oka a sietségnek – lépett oda Lionel, hogy segítsen a fedőleceket tartani.

- Ha ezt mondanám, hazudnék – csapott nagyot a szögre Robin és az belecsapódott a friss fenyőfa anyagába.

- Figyelj Robin! Ismerlek. Megszállott lettél, napok óta itt éjszakához a faháznál, éjjel-nappal dolgoztatnád az egész klánt. Mariát is hanyagolod.

- Maria szobafogságban van – emlékeztette Robin. – Ráadásul kurvára hideg van idekint, én sem akarom, hogy megfázzon, nem fogok a nővérem szoknyája mellett ülve bámulni a zongorázó Mariára egész életemben.

- Mit tervezel?

- Nem tetszene a válaszom.

- Jézusom Robin megijesztessz! – sziszegte Lionel, s szembe rántotta az unokaöccsét.

- Nem végzünk! – bökött a fejével a lecekre Robin.

- Áruld el, mire készülsz! – kiáltott rá Lionel.

- Nem lehet. Csak a támogatásodat kérem! – vett a szájába egy újabb szöget Robin és végigmérte az eddig felütögetett leceket, majd egy újat helyezett a legutolsó mellé és kivéve a szöget az ajkai közül a léc közepére helyezte, majd a kalapáccsal egy erőteljes ütést mért rá.

- Hogy támogassalak, ha azt sem tudom mit akarsz tenni! – elégedetlenkedett Lionel. Lionel némán figyelte az unokaöccsét. Robin elszántan ütötte újra és újra a szögeket a lécbe. Ha nem látta volna azt az eltökélt kifejezést Robin arcán, akkor arra gyanakodhatott volna, hogy megőrült. De nem, a srác teljesen józannak tűnt. Annyira, hogy napok óta még csak nem is ivott. Lionel nem beszélt. Robin szótlansága mély titkokat takar, ezt pontosan tudta. Így csak adogatta neki a leceket, a többiek az emeleten a hajópadlókat rakták le a hálószobákba. Az egész klán a házon dolgozott. És döbbenetes templóval haladtak. Robin már hajnalhasadáskor kint volt a vadászháznál, és iderendelte a teljes klánt. A de Noir fiúk pedig gyorsan és jól dolgoztak. Így épít egy egész család egy házat. S a rokonok munkaereje meglátszott a vadászház változásain is. Így húzták fel Lionel világítótoronyhoz hasonló házát. Így emelték fel Lucien házát is. Könnyedén, gyorsan, együttes erővel, a tucatnyi fiatal fiú.

- Bármit is tervezel öcskös kezdek attól tartani, hogy nem tudok lépést tartani veled – vakarta a tarkóját Lionel.

- Elég ha egymásra pakolod a leceket – jegyezte meg szárazon Robin.

- Nem erről beszélek – dörrent rá Lionel.

- Én meg nem akarok másról beszélni! – harsogta rá Robin. A kalapálás abbamaradt az emeleten. A készülő balkonról kinézett rájuk valaki.

- Minden oké fiúk, még nem öljük egymást! – vigyorgott fel rájuk Lionel. Visszafordult Robinhoz.

- A javatokat akarom! – nyugtatta Lionel.

- Egy szart akarod a javunkat! Ne hátráltass! – tolta félre Lionelt és újabb métert lépett előre, hogy folytassa a burkolást.

- Maria még nem nagykorú – figyelmeztette Lionel miközben átnyújtotta a fenyőlecet Robinnak.

- Pontosan tudom, hogy mi nem Maria! – sziszegte Robin és durván a falnak nyomta a lecet.

- Robin! Elszánt vagy, csökönyös és csak a hülye fejed után mégy! Szeretném ha bölcs józan férfias lépéseket hoznál nem csak vagdalkoznál mint egy csapdába esett állat! Ha ennyire a kielégülést hajtod és nincs hol megkapnod húzzál le Ezüstharmatra! – fröcsögte Robinnak Lionel.

- Korlátolt vagy! Korlátolt a gondolkodásod is! – forgatta a szemét Robin.

- Akkor mi ha nem a szex Robin? Jézusom egy tizenöt éves lányról beszélünk! Robin! Sem az apád, sem Benjamin Merryyweather nem támogatna semmit köztetek! Érted?

- Tisztában vagyok a helyzetünkkel Lionel! – nézett nyugodt tekintettel az unokabátyjára Robin.

- Akkor meg? Mit pattogsz? Mit akarsz? – dúlt-fúlt Lionel de közben segített Robinnak a burkolásban.

- Ez…sokkal több mint amit valaha éreztem Lionel. S bármennyire is igyekszem tovább várni rá, képtelen vagyok. Eldöntöttem, tulajdonképpen már akkor, amikor ezt a lányt először megláttam…

- Hova akarsz ezzel kilyukadni? – nézett sötéten Robinra Lionel.

- Csak egy lehetőségünk van.

- Mi volna az? – nézett Robinra felemelt szemöldökkel Lionel.

- Megszöktetem – jelentette be Robin.



Lionel másodpercekig csak tátott szájjal bámult rá. Robin zsebre vágva a kezét állta a tekintetét. Szipogott néhányat a hűvös őszi levegőben, elnézett a tarka őszi erdő felé, aztán vissza. Lionel még mindig csak száraz ádámcsutkával nyeldekelt. Látszott, hogy bár felfogta, még igazán nem dolgozta fel az információt magában. Csak mint egy hal tátott szájjal hápogott Robinra.

- Nem.

- De igen.

- Ezt nem teheted.

- Már hogyne tehetném.

- De miért?

- Szerinted ez állapot? Gyakorlatilag az ágyasom. Nem csak szexuálisan de érzelmileg is függünk egymástól. És erre tessék. Ilyen senkik mint Benjamin Merryweather vagy az apám, elszakítanak tőle? Ez neked rendben van? Így van rendjén? Hát nem. Nem fognak neki parancsolgatni, mert egyes egyedül egyvalaki parancsolhat Maria Merryweathernek és az én leszek! – bökött a mellkasára Robin harciasan.

- Jesszusom megdöbbentesz! – rogyott le egy közeli farönkre Lionel.

- Döbbenj is meg, mert elegem van ebből. Hogy bujkálunk, hogy lopott perceink vannak, hogy kunyerálnom kell néhány pillanatot azzal, akivel igazán lenni akarok! És ebben nem állíthat meg senki, sem az apám, se a törvény, sem ti. Senki.

- És Maria? – vágott közbe Lionel. – Tud már róla?

- Nem – rázta a fejét Robin. – Még senki sem tud róla rajtad kívül. Előbb meg akarom mutatni neki a házat. Az egyetlen dolgot amit biztonsággal fel tudok neki ajánlani.

- Hát ezért hajtod ennyire?

- Igen, holnap el akarom hozni ide, és ha támogattok, utána irány…: Gretna Green.

- Uramisten! – nyögte kábultan Lionel.





Csodálatos volt ez az indián nyár. A nap sugara megvilágított a lombhullató fák színgazdag koronáit és Maria szinte beleszédült a gyönyörűségbe. Robin kezén fogva sétált vele az erdőben. Mint már annyiszor. Maria imádta ezeket az andalgós sétákat kettesben, távol mindentől. Shadow is velük tartott. Játékos kiskutya volt, fürgén szaladgált. Robin idénként előredobott neki egy botot. Maria nevetve figyelte ahogy a kutya izgalmában szinte felbukott ahogy a botra vetette magát. De a felhőtlenség nem volt teljes. Maria nyugtalankodott, hogy mit kap, ha hazatér, hiszen engedély nélkül hagyta el Holdszállást, amikor Robin egy kaviccsal megdobta Holdszállás zenetermének ablakát. Maria a zongoránál ült és egyedül volt a szalonban. Senki sem vette észre, hogy eltűnt a kastélyból. Voltaképpen megszökött.



Robin pedig furcsa módon feszült volt ma. Bár visszamosolygott ha Maria ráemelte szürke tekintetét, de arcáról nem tűnt el az a különös nyomasztó árnyék. Mintha gondjai lennének.

- Mi a baj Robin? – kérdezett rá végül Maria. Képtelen volt már tovább magában fojtani a kérdést. Egyszerűen nem ment. Látta, hogy a fiút gondok terhelik. És persze saját magát is. És jó lenne ezekről beszélni, de ugyanakkor mit is mondhatnának egymásnak. A gondjuk azonos. Nem találkozhatnak. Soha, sehol, nyugodtan kettesben. Csak ilyen kis szökött fogolyként mint a ma délután. Robin feszengett minden látogatás alkalmával, kínosan érintette, hogy Loveday tud kettejükről, Maria ott van karnyújtásnyira és mégsem érhet hozzá. Egyiküknek sem voltak kellemesek ezek a délutáni teaidők.

- Szeretnék neked mutatni valamit, Hercegnőm – húzta közelebb a lányt futó mosollyal Robin. Maria most is megremegett a becézéstől. Robin mostanában már gúny nélkül mondta ezt. Olyan dús érzelmi töltettel, olyan különösen furcsán, már-már… tényleg szerelmesen? Maria szerette, ahogy Robin kiejtette ezt a szót, és mindig mohón vágyta, hogy a fiú újra és újra így szólítsa. Robin sietősebben húzta maga után a lányt, átvágva a bozótos között. Maria nevetve követte a fiút, aki vonszolta maga után a rengetegbe. Robin elhúzta a faágat s Maria elé tárult a tisztás tetején álló erdei vadászház frissen lakkozott faborítása. Ragyogott rajta a rásütő napfény.

- Ó, ez olyan mint egy mesebeli házikó! Közelebb mehetünk? – lépet Robin elé izgatottan Maria. Robin csak beleegyezőn biccentett. – Ki lakik itt? – Maria felsietett a vadászházhoz, belélegezte a frissen fűrészelt fa csodálatos illatát és még érezte a festés friss szagát. Az ajtó nyitva volt. Maria belépett rajta és meglepődve látta, hogy a ház teljesen üres. Bútorozatlan. Maria meghökkenten nézett hátra a válla fölött Robinra. Robin kifürkészhetetlen arccal nézett vissza rá. Maria suhogó szoknyával térült fordult az üres helyiségekben, mélyeket szippantott a friss faanyag illatából. Kinézett az ablakokon. – Ez a kilátás! Sosem láttam még ilyen szépet! Mintha egyszerre érinthetném a felhőket és a fenyőfák tetejét! – áradozott Maria és szembefordult a fiúval. Robin csendben követte a le-fel rohangáló lányt, szinte árnyként, megfejthetetlen arckifejezéssel.

- Kié? Ki fog itt lakni? – kérdezett rá újra Maria.

- Te, ha szeretnél. A ház az enyém – felelte Robin mélysötét fekete szemekkel. Maria tompa csuklásszerű hangot hallatott. Szürke szemei zavartan meredtek a fiúra. Maria összezavarodottan nézett körbe, majd újra a fiúra.

- Én… én ezt nem értem – nyögte Maria és pánikszerűen kimenekült a vadászházból a friss levegőre. Robin lassan, komótosan követte.

- Akkor engedd, hogy megmagyarázzam – felelte nyugodtan Robin és nagy levegőt véve a farzsebébe nyúlt. Maria összevont szemöldökkel hallotta, hogy mintha váltópénzek csörrennének a fiú kezében, könnyed nemesfémkoccanást hallott. Maria szemei résnyire húzódtak. Robin komoly volt. Ijesztően komoly. Sosem látta még ilyennek. A legnagyobb krízishelyzetekben sem. És ez ijesztő volt, sőt félelmetes.

- A kérdést egyetlen egyszer teszem fel Maria – suttogta elrekedő hangon Robin.két ujja közé vette a nemesfémet és a levegőbe tartva megcsúsztatta őket egymáson. Olyan volt, mintha két apró pennyst csúsztatott volna a hüvelyk és a mutatóujja között játékosan oda-vissza egymást súrolva. Kicsik voltak, karikaszerű kört alkottak, és nemesfémből készült. De Maria a délutáni napfény narancsos fényében elkapta a csillogásukat. Tökéletesre polírozott kisebb és nagyobb karika surlódott egymáshoz a napfényben, Robin ujjai között. Maria szívverése kihagyott egy ütemet. Karikagyűrűk voltak!

- Robin! – szakadt ki Mariából, a rémület őszinte, sokkoló, lányos hangján. Ösztönösen hátrálni kezdett.

- Sokat gondolkodtam Maria, többet semmint érdemes lett volna. De Noir vagyok. Fogalmam sincs, hogy a családjaink mit és hogyan tesznek, engednek mondanak. Már nem is érdekel. Hogy tisztában légy a helyzeteddel elmondom mi az amit nyújtani tudok. Ez a ház, az enyém, a kettőnké, s ha megelégszel ezzel, s velem akkor garantálhatom, hogy a fejfádra a de Noir nevet véssék.



Robin szeme könyörtelen volt. A szavai nem igazán egy szerelmes szavai voltak. Hűvösek, kijózanítóak annál inkább. Robin most igazán férfiként lépett fel, felelősségteljesen, semmi vakmerőség, semmi hirtelen fellángolás. Egyértelmű volt, Robin már mindent átgondolt. Felépítette ezt a házat, megvette a gyűrűket, és csupán Maria válaszára várt.

- Ne… - hebegte Maria és akár egy riadt őz menekülésre akarta fogni, de Robin megragadta és hátulról átkarolta.

- Lásd be Maria ez már nem mehet így tovább. Én képtelen vagyok kivárni hónapokat, hogy újra a karomban tartsalak, nekem ez már nem megy. Nem megy a futó csókok, kapkodó szeretkezések fülledt légköre. Ha tetszik kinőttem belőle. Nem akarom tovább így folytatni. Olyan utat ajánlok ami tisztességes út. Az én módomon tisztességes. Hivatalos papírokkal.

- Lehetetlen, Anglia törvényei szerint nem vagyok nagykorú, a bácsikám beleegyezése nélkül nem is tehetsz semmit…

- De igen! – fordította maga felé szenvedélyesen Robin. Kutatva nézte Maria sápadt arcát, melyet annyira szeretett. A komoly lány a felnőttes hatalmas homlokával, amin most is redőződnek a gondok. Maria mindig józan és megfontolt volt, hogyan is egyezne bele egy ilyen piszkos ajánlatba?

- Szökj el velem Gretna Greenbe, Maria!