Vörös napnyugta

Maria vonszolta magát egyik napról a másikra. Nem volt kedve élni, ahogy nem volt értelme egyedül bóklászni Holdszálláson sem. Ha nem mehet az erdőbe, akkor csak a faluba mehet, de a faluba is az erdő szélét követve tud menni, ami olyan hatalmas kerülő. Mégiscsak unalmas ez a vidék. Pontosabban unalmas Robin nélkül. Amíg meg volt adva az esély, hogy bármikor összefuthat Robinnal, addig csupa izgalom és várakozás volt minden nap. Minden napot egy ajándékká színezett a remény, hogy a fiú ott lesz, rátalál, beszélgetnek és… és mi történik? Maria maga is belátta, hogy fogalma sincs mit tudott volna kezdeni a fiúval. Nem is ismeri. Eddig mint rablótól félt, most mint férfitól fél. Kész őrület az egész! A könyvtárszoba ablakain bámult ki a fenyvesek szélére. Az erdő, szinte egy karnyújtásnyira van, a mező túlsó oldalán, csupán ennyi a távolság, ami elválasztja Robintól is. Mégis világok távolságának érezte most. Legalábbis úgy élte meg, mintha büntetésben ülne. Bezárva a kastélyba. Hiába sétálgatott Holdszállás udvarában, a paradicsomültetvények, a muskátlik között. A tenyérnyi kis Holdszállás udvaráról is mindig a nagy csábító hatalmas rengeteg felé pislantgatott. A fenyvesek nélkül a völgy sem ugyanaz, ahogy Holdszálláson sem olyan élni már, mint amikor Robinnal találkozhatott.

Maria szomorkásan bámulta maga előtt a naptárat. Csendesen telt el a tizenötödik születésnapja. A nagybátyja talán a napját se tudja. A nevelőnője pedig a paplakból nem tudott elszabadulni ezen a napon. Ezzel az évvel nem lett bölcsebb. Képtelen döntéseket hozni, és mire hallgasson most mégis? Az eszére, mely a tiszta erkölcsösségre inti, vagy a szívére, mely Robinhoz húz és arra bíztatja engedjen a fiú vágyainak. Bárhogy is dönt valamit elveszít. Vagy Robint, vagy… a szüzességét. Jaj Istenem!


Maria haragosan lapozott vissza a könyvben, amit eddig állítólagosan olvasott. Megint elkalandoztak a gondolatai! Már oldalakon át csak a betűket nézte egymás után, de fel sem fogta miről is szólt a könyv. Amióta betette a lábát Holdföldére minden olyan szörnyen bonyolult lett és úgy tűnt mindent neki kell megoldania. Ez a föld rá várt. De vajon Robin? Robin is rá várt? A fiú csak abban az esetben várja az erdőbe, ha kész megadni neki azt, amire vágyik. Maria pedig a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy milyen is Robin vágya. Elsöprő lendületű és borzongató és nedves és féktelen, izgalmas. Még csak rá gondolt a fiú csókjára, de máris átfutotta a remegés. Hátborzongató volt már csak az elképzelés is, hogy olyan közel legyen a fiúhoz, ahogy még soha senkihez. Ahogy azok a fekete szemek, erős karok olyan dolgokra csábítsák, amire még korábban gondolni sem merészkedett. De Robinnal megtapasztalni azt az ismeretlen világot, nagyon különlegesnek és csábítónak tűnt. Robin egyenlő volt a veszéllyel és a veszélyes élettel. Túl sokat követel a fiú? Vagy inkább mindent! Feltételek nélkül! Robin nem a világ járása szerint gondolkodik, az erdőben saját törvényeik vannak a de Noiroknak. S Robinnak is.

Robin nélkül unalmas az erdő és Holdfölde is. Milyen lenne, ha mégis beleegyezne a fiú feltételeibe? Miben lenne másabb az élete Holdföldén? Egyáltalán számít már bármi más mint Robin? Tulajdonképpen mit áltatja itt magát? Hiszen neki is kell a fiú, ha tetszik szüksége van rá, miért is járna annyit nála a gondolata, ha nem azért, mert a fiú nélkül már üres az élet, sivár Holdszállás és…egyébként is szerelmes belé! Maria félretolta a könyvet.

Nem tudta kiverni a fejéből. Hogy is tudta volna? Most is ott lebegett a szeme előtt a fehér szőrű lovát megülve. Hosszú lovaglóruhában, elegáns fekete kalapban, csipkefátyollal, és bőrkesztyűvel. Nem lehetett nem látni, hogy a lány már kész hölgy, sőt nő! Karcsú teste már nem egy kislányé volt, Maria napról napra egyre felnőttesebb és nőiesebb volt. Miért baj hát ha férfiként a nőt látja Mariában? Annyira szép volt, vörös haja kibukott a fekete csipkefátyol alól, kalapja hegykén ült a fején.

Nem hunyta le a szemét, mert nem jött álom a szemére sem, mindig ez a kép köszöntötte még behunyt szemhéja alatt is. De ez a jelenés a szürkületben, a lebukó nap vöröses derengésében. Ez nem álom. A lány hajszíne egybeolvadt a naplemente narancsos vérvörös sötétlő árnyalataival. Ökölbe szorult a keze, ahogy érezte, az ujjai bele akarnak mélyedni a hullámos, lágy tapintású vörös tincsek közé. Érezni akarta az ujjai közt a hűvös simításukat. Megrántotta a kantárszárat a lány és csak ült a nyeregben, meg sem moccant. Egyre fogyott a világosság körülöttük, de megállt az idő számukra, csak a föld forgott a maga csendes észrevétlen lépteivel haladt előre, a nap lebukott a horizonton, eltűnt a fák közül a fénye, s Maria tincseit vörösesbarnára festette az esti sötétség.

Miért nem mozdul már? Miért nem szól már csak egy szót is? Maria kétségbeesetten, belső vívódással és a torkában dobogó szívvel nézte a fiút, ahogy a fatörzsnek dőlve, karba tett kézzel áll ott és csak mered rá, mozdulatlanul. A tartásából zárkózottság, már-már elutasítás sütött. Meggondolta magát? Vagy máris kiverte a fejéből ahogy tervezte? Talán már nem is érdekli? Későn jött! Túl sokáig tépelődött Holdszálláson! Bőrkabátjáról csak a tartókapcsok világítottak a sötétségben, s a fa alatt álló fiúra egyre nagyobb sötétség borult, nem láthatta az arcát, az arckifejezését, a tekintetét. Szólalj már meg! Az Isten verjen meg! Hát eljöttem, halálra vált izgalommal, de elszántan! Itt vagyok, érted és értünk! Életem legnagyobb lépését tettem meg, mely talán a legelhibázottabb is lesz! Mondd! Most elégedett vagy?! Vagy szóhoz sem jutsz a döbbenettől? Hogy én Maria Merryweather elszántam magam egy bűnös és titkos kapcsolatra Robin de Noirral? Tégy már valamit! Küldj el vagy szoríts magadhoz, nekem már mindegy!

Úristen! Itt van! Nem kérdés, a lány hozzá jött. Csakis és kizárólag hozzá. Látszott a komoly szemek elszánt tekintetéből. Maria felvértezve magát, felvállalva azt, amivel a tettük járhat itt van. Kész feláldozni magát kettejük oltárán! Méltó vérhullatás lesz ez valóban? Nem tudta levenni a szemét a lányról. A büszke tartásáról, a határozott egyenes tekintetéről. Nem ismert még senkit a világon aki olyan áldozatkész lenne mint Maria. Sem férfi sem nő, a nyomába sem érhet. S ez a nő, őt választotta. Megérdemli komolyan egy ilyen lány odaadását és szerelmét? Hiszen kétség sem fér hozzá, a lány szerelemből van itt. Tisztább és nemesebb érzelmek vezérlik mint Robint. Hát ezért oly ellentétesek ők. S most ismét csodálva nézett fel a lányra, aki szembenézett a legnagyobb nehézségekkel is, aki minden félelme és kétsége ellenére itt van, csak miatta. Csak azért mert vele akar lenni!

Robin végre megmozdult, ellökte magát a fatörzstől és lassú, megfontolt lépésekkel közeledett. Bőrnadrágja minden lépésnél megfeszült a combján, csípője férfiasan mozgott, Maria felé közeledve letépte szeméről a selyemkendőt és látszott az erő és a céltudatosság a mozdulatain. Maria megszeppenve ült a nyeregben s remélte, hogy belső bizonytalansága nem látszik rajta. Mert az erdei tisztáson egy férfi közeledett hozzá, egy igazi vadász, becserkésző, puha mozdulatokkal, készen, hogy lecsapjon áldozatára. Maria visszafojtott lélegzettel, le sem vette tekintetét a közeledőről. Robin megállt mellette és felnézett rá. Maria már szinte megfulladt, de nem merte kiereszteni tüdejéből a levegőt. Most mi lesz?

Robin felemelte a karját és Maria reszketve érezte, ahogy Robin két tenyere a derekára feszül és mielőtt felfoghatta volna mi történik vele, Robin lekapta a nyeregből és egy határozott lendítéssel talpra állította a földön. Maria a mozdulattól Robin mellkasának esett, s szinte megkönnyebbült, ahogy stabil talajt érzett a talpa alatt. Úgy kapta le a fiú, mintha hópihe lenne, semmi erőlködés nélkül. Szó nélkül. S még most sem szólt hozzá. Csak a tenyere simul még mindig a derekára és szorítja a vékony karcsú csípőt. Maria felnézett a fiú fekete szemeibe, melyek oly mélyek voltak akár egy feneketlen kút sötét mélysége, nem látszódott mit rejtenek azok a mélységek.

- Egyedül is le tudok szállni – szólalt meg Maria a hangját keresgélve.

- Tudom, így viszont volt okom hozzád érni – morogta Robin az orra alatt. Ujjai alatt a bársonyruha puha tapintását érezte. Melyen átsütött a lány testmelege. Látszott a lány szemében a várakozás. Robin sóhajtott egyet. Aztán még egyet. Lenézett a lányra, majd el a lány feje felett a fenyvesek felé.

- Eljöttél – mondta ki a súlyos szót ,szinte végítéletként. – És, most mi lesz Hercegnő? – kérdezte csendesen az éjszakába.

- Én csak a történet elejét ismerem, Te…a végét is Robin – felelte rá halkan Maria. Maga is meglepődött, hogy nem pirult bele mondata kétértelműségébe. De hogy is pirulhatna, amikor eldöntötte, és felvértezte magát, ha kell, akár ma éjjel de Robinnak adja magát. Nem számít, Robint akarta, és ez minden másnál fontosabb volt már számára.

- Nappal még könnyen hazatalálsz erről az útról, de éjszaka… túl későn indultál útnak Hercegnő – jegyezte meg résnyire húzott szemekkel Robin. Pontosan értette Maria mondandóját. A lány eltökélt.

- Kénytelen leszel hazakísérni – emelte meg a szemöldökét ártatlanul Maria.

- Nem szokásom lányokat hazakísérgetni – húzta el a száját Robin.

- Pedig most kénytelen leszel, egy védtelen lány tévedt az erdődbe, nem viselné a lelkiismereted, hogy egyedül keressem az utamat…

- Szerintem már megtaláltad azt az utat Maria – simította a tenyerét a lány derekán a hátára és mielőtt Maria válaszolhatott volna Robin könnyű csókkal lepte meg, olyan váratlanul, egyszerűen és magától értetődően, hogy Maria fel sem tudott készülni rá. Robin meleg húsos ajkai játékosan falták a lány csöppnyi bizonytalan száját a lányt a csípőjéhez szorította és mintha ezernyi csillag robbant volna a tudatukba, ragyogott a vágy, s puha hullámán lebegtette az összeölelkező párt. Maria elgyengülve szédült és hálás volt, hogy Robin a derekánál fogva tartja, mert attól félt összeesik.

Robin borostái csiklandozták az állát, ami borzongató és csodálatos volt egyszerre, megremegett tőle a belsője. A fiú újra le és lecsapott ajkaival áldozatára, nyelve mélyen bejárta Maria szájüregét és fogaival a lány csóktól kivörösödő ajkait harapdálta. Maria tekintete fátyolosan csillogott, arcán a meglepett átszellemültség tükröződött ahogy megvilágította a telihold. Robin megrészegedve emelte fel a fejét Maria ajkairól. A lány ajkai még mindig szomjas virágkelyhekként várták a csókját, s Maria csalódott meglepettséggel emelte fel szemhéját, hogy a fiúra nézzen, miért hagyta abba. Ajkai telten, nedvesen és buján kínálták magukat, s a lány szürke tekintetéből ülő ártatlan kérdéstől Robin majd eszét vesztette.

- Jézusom Maria ne nézz így rám! – szólt fuldokolva Robin.

- Miért? – kérdezte Maria értetlenül, a szemében könyörgő vágy suhant át, s ahogy ajkai megmozdultak a rövid kérdés közben és szinte csalódottan lebiggyedtek, egyszerűen túl sok kísértést okoztak. Robin lihegve szegezte tekintetét a lány csókra éhes ajkaira, melyek ártatlan kívánságukat suttogták, s mikor Robin ismét rájuk hajolt nősziromként nyíltak szét Robin behatoló nyelve előtt. Maria sóhajtva keresett támaszt. Robin ragadta meg a lány apró kezét és a tarkójához húzta. Maria félénken fogadta a gyengéd irányítást és szédülve túrt a fiú hullámos, sötétbarna hajába. A göndör tincsek az ujjai köré csavarodtak, izgatóak voltak az apró fürtök, a fiú meleg mellkasa, a keze biztos tartása. Bármi következzék is, Maria lehunyt szemmel Robinra bízta magát.