Robin és a klán

Egy egész lavinát indított el a tolldíszekről feltett kérdésével. Ebben egyre biztosabb volt, ahogy Robin elszánt haladási sebességével próbált lépést tartani a sötét erdőben. Az ő szeme nem volt úgy hozzászokva a holdvilághoz, mint Robiné, és Robin otthoni terepen mozgott. Helyzetelőnyben volt, hiszen ő ismerte az erdőt, Maria viszont elképzelni sem tudta, hogy merre tartanak már. Abban biztos volt, hogy kevés közös erdei sétáik során ezt a területet még sosem érintették. Megváltozott az erdő is. A fák sűrűbben zártak, soraik között nehezebb volt az átláthatóság, az átvágási útvonalakat csak Robin ismerte. Maria botladozott Robin mögött, de a fiú nem engedte el a kezét, csak vonszolta maga után a lányt és észre sem vette, hogy Maria csetlik-botlik az ismeretlen környezetben. Ráadásul Maria szemének ez sötétség volt. Robin kifejezetten világosnak tartotta az éjszakát, hiszen a teljes telihold ragyogó fénye világította az utat. Egy lámpás sem adhatott volna több fényt. Ez a halvány derengés átszűrődött a fák között. S Robin már tudta, hogy közel járnak a táborhelyhez. Megtorpant. S Maria szinte felbotlott benne.


- Semmit sem látok – sopánkodott Maria, s riadtan nézett körbe. – Erre felé ugye nincsenek vadállatok? – bújt közelebb Robinhoz félősen.

- Az állatok nagy része alszik éjszaka – karolta át Mariát Robin.

- És a baglyok? – tiltakozott szerény tudása martalékaival Maria.

- Ne aggódj a baglyok nagy vadászok, de nem rád vadásznak kedvesem – vigyorodott el Robin.



El kellett ismernie egy olyan kis védtelen virágszál mint Maria okkal fél az ismeretlen és nagy erdő kellős közepén. Mariának szokatlanok az éjszakai erdő neszei és zajai. Számára minden félelmetes itt. A hangok, a sötétség, az árnyak, az ismeretlen. Maria még sosem tartózkodott sötétben az erdőben. Persze, hogy számára ez az új élmény inkább ijesztő semmint barátságos. Tekintettel lehetne a lány riadalmára. Elvégre Maria most csak rá támaszkodhat. Csak hozzá fordulhat. Robin áttette Maria kezét a bal tenyerébe átvezetve a lány karját maga előtt és mellkasával és alkarjával támasztotta meg a lány karját és hátát, míg másik kezét Maria derekára csúsztatta, hogy ha megbotlana elkaphassa. Így félig egymás mellett haladtak tovább.



Maria ettől a fogástól nagyobb biztonságban érezte magát. Végre nem érezte azt minden lépésnél, hogy sünre, vagy gyíkokra lép, hogy felbotlik egy kiálló gyökérben, hogy bokrokba gabalyodik, vagy észre sem veszi és egy kiálló faág vágja homlokon, vagy szúrja ki a szemét. Borzalmas ez az erdő! Minden össze-vissza nő, mindent elborít a természet, az állatok kiszámíthatatlanok. De most, hogy Robin biztonságos mellkasának dőlhetett, hogy érezte Robin kezének tartását, és a fiú időnként figyelmeztette az útjukba kerülő egy-egy akadályra, egyszeriben sokkal könnyebbnek bizonyult a haladás. Így volt ideje elgondolkodni azon, hogy valójában mit is csinálnak itt az erdőben és hova is tartanak. Fokozatosan lassult a járása, majd hirtelen megállt.

- Mi a baj? – nézett Maria elé a gyér ösvénynek nevezhető útvonalra Robin. De gyakorlott szeme semmi különöset nem talált, ami megállásra késztethette a lányt. Maria homlokráncolva fordult kissé hátra, hogy szembenézhessen Robinnal.

- Mond Robin…most a klánodhoz viszel? – kérdezett rá sejtelmeire Maria.

- Pontosan – bólintott Robin és enyhén előbbre tolta a lányt, hogy haladásra ösztökélje. Marai Robin emelkedő és süllyedő mellkasához préselte a hátát, s a Robin testéből áradó meleg szinte átforrósította a fiú fekete ingjének anyagát, Maria szerette ezt az érzést, de most nem tudta értékelni.

- De…de – hebegte Maria tehetetlenül téve egy lépést előre és ahogy tett néhány lépést, már látta az enyhén lejtő oldalban, a fényeket. Nem volt visszafordulási lehetősége, Robin a klán elé fogja citálni és esélye sincs elmenekülni. A fiú szorosan tartja, mellkasa egyszerre bosszantóan széles falnak tűnt, amely elzárta a hazamenekülés útvonalát. Maria megrémült akár egy csapdába esett kis állat és úgy érezte a vegrődése még csak most fog elkezdődni. Egész testében megremegett, egy klán elé kell kiállnia, számtalan férfi elé, ismeretlenek elé, akik mind rablók, kegyetlen bűnözők, jobban belegondolva, nem is akarta már annyira megismerni őket, most hogy itt volt alig néhány lépésnyire tőlük. Félelmetesek voltak.



Tábortűz körül ültek, tucatnyian, vagy még többen. Maria képtelen volt még csak megszámolni is őket. De érezte, hogy megizzad a tenyere Robin kézszorításában és olyan erővel markolta meg a fiú kezét, hogy körmei belemélyedtek a fiú bőrébe. A de Noirok, mind feketében voltak, úgy gyülekeztek ott a tűz körül mint a varjúk a zsákmányon. Nem is kakasok ezek, hanem károgó ijesztő dögmadarak. Kuporogtak ott és kivörösödött arcukat megvilágította a tűz fénye. De a tűzben a harsány nevető arcuk groteszknek és félelmetesnek tűnt. Mind zilált hajúak, rendezetlen fekete bőrruhában, össze-vissza álló tollakkal, akár ördögök madárfészekkel a vállukon. Maria ismerte ezeket a gunyoros nevetéshangokat. Még régről, amikor vele játszadoztak, az egyedüli védtelen lánnyal. S Robin is tagja ennek a csapatnak. De ha Robin egyedül van nem olyan félelmetes, mint most ezek itt egy kupacban. Túl sokan voltak és túl ijesztőek. Túl felnőttek, csupa férfi, mind legalább tíz évvel idősebb nála. Ugyanazt a félelmet érezte, mint amikor először találkozott a klánnal, pedig most Robin vele van. Nem egyedül csöppen közéjük. De mégis, ugyanazok az érzések törtek benne felszínre. Megijedt, s még közelebb bújt Robin oldalához.

- Félek tőlük – vallotta be suttogva Maria. S hangja reszketésén érződött, hogy vallomása őszinte volt. Robin megállította a lányt és megemelte az állát.

- Velem vagy Hercegnő, nem eshet bántódásod. S amúgy is nagyfiúk ők, nem kell megijedned, nem bántanak. S még ékszer sincs rajtad – vigyorgott rá könnyedén Robin és futó csókot hintett Maria kétségbeesetten legörbülő ajkaira.



Nem mutatta ki, de valójában ő is kétes érzésekkel közeledett a klán felé. Fogalma sem volt a fiúk hogyan fognak reagálni, és hogy egyáltalán mit szólnak. Egy lányt visz eléjük. Ilyet még sohasem tett azelőtt. De a klántagok bosszankodása is jogos volt. Már hetek óta nem tartott velük a tábortűznél, már hetek óta hulla fáradtan mászott be az ágyába a de Noir kastélyban, mert nem volt ereje, még éjszakai ébrenlétre a klántagokkal. Túlságosan kimerítette a készenlét, amit Maria okozott. Márpedig Mariával kellően el lehetett fáradni. Hát akkor tessék itt vannak. Ezt akarta a klán nem? Hogy itt legyen velük. Csak Mariát féltette. Maria érzékeny és a klántagok néha olyan tuskók tudnak lenni. Ezt Robin is beismerte, mert hát közéjük tartozott és ő is ilyen volt. De most már nem fordulhattak vissza. Robin megpróbálta elnyomni magában a kétségeit és a félelmeit. A fellépésével Mariát is meg kell nyugtatnia. Hogyan mutathatná azt, hogy minden rendben, ha nem ezt sugározza? Megcsináljuk ezt is, mint eddig mindent. Nem lesz gond! - Bíztatta magát Robin.



Robin kézenfogta Mariát és megelőzve a lányt, kilépett vele a fénybe. A tűz fénye most már rájuk is vetődött és ezzel megvilágításba kerülve a klántagok is észrevették az érkezőket. A zajok lassan elhaltak a nevetés bennrekedt a beszélgetésfoszlányok elültek. Néma csend fogadta az érkezőket. S minden tekintet rájuk szegeződött.



Fogalmuk sem volt, hogyan nézhettek ki. Ahogy Robin határozottan fogva a háta mögött megbújó Mariát, elszántan kiállt a klán elé, a háttal ülők is megfordultak ültükben, hogy Robinra nézzenek. Maria mélybordó hímzéses ruhában, félénken simult Robin oldalához és látszott rajta, hogy szíve szerint elfutna innen valahova nagyon messzire. Mindketten sápadtak voltak,

- Csak nem friss húst hoztál a körünkbe Robin?! – csattant egy gúnyos pajzán megjegyzés, megtörve a dermedt csendet és a férfitársaság harsányan felröhögött. – Hozd csak közelebb, hagyd, hogy eljátszadozzunk vele egy kicsit!

- Milyen riadt kis szűzpecsenye lesz ebből? Roston sütve! – kontrázott rá valaki a tömegből mire féktelen vihogás csattant. Hatalmas öblös nevetések csattantak.

- Ugyan, hagyjátok már! Robint ismerve nem szűz már a kicsike! – ugratta Robint valamelyik, mire hasukat fogva nevettek, s mind széles ragadozó fogaikat Mariára villogtatták. Zsíros ujjukkal a lányra mutogatva. Maria megremegett. Ocsmány gúnyos és obszcén megjegyzések váltották egymást. Mariának egyszerre melege lett a tűz fényében, és érezte, hogy elvörösödik akár a tűz fölött forgó húsdarabok. Férfiak egymás közt. Milyen más fogadtatásra is várt volna közöttük? Hát ez Robin klánja!

Robin csak még erősebben szorította az ujjait és Maria úgy érezte, hogy összeroppan a szorítás keménysége alatt. De nem láthatta, hogy a fiú osztozik-e a többiek jókedvében, vagy hogy mit reagál az aranyköpésekre, mert előtte állt a fiú.

- Fiúk! Elég legyen!– harsant fel Robin kiáltása túlharsogva a féktelen vihorászást. A klán végre elcsendesedett és pajkos kacsintásokkal Robin szavát várták. – A hölgy a vendégünk ma éjszakára. Maria – húzta maga elé a lányt, aki földbe gyökeredzett lábakkal nem igazán akart előbbre lépni, pláne nem kilépni Robin védő takarásából. – Holdfölde és az én szívem Hercegnője! Ennek kijáró tisztelettel fogadjátok körünkben! – mondta komoran Robin, ahogy közelebb lépett Mariával a tűzhöz. Bejelentését, füttykoncert kísérte, és most még alaposabban mérték végig Mariát.

- Az igen! Csinos pipi a kicsike azt meg kell hagyni Robin! – füttyentett elismerően valaki a háttérből. Robin tisztázni akarta a helyzetet és egyben egyértelművé tenni a klán előtt: Maria hozzátartozik. Ezzel pedig a védelmet kívánta megadni Mariának a többiekkel szemben. A tűz mellől ekkor felemelkedett egy robosztus sötét alak. Szeme alatt szarkalábak futottak már és látszott, hogy ő a legidősebb az egész klánból. Egy kendőbe törölgette zsíros ujjait, miközben közelebb lépett a két érkező vendéghez.

- Üdvözöljük körünkben Holdfölde Hercegnőjét. Lucien de Noir, szolgálatára, Hercegnő – lépett a lányhoz elsőként a férfi és Maria félénken nézett fel rá. Legalább húsz évvel idősebb lehetett Mariánál. Ő már kész férfi. Ez látszott rajta. És nem is tartozott az útonállók csapatához, ezt Maria rögtön kiszúrta. Nem suhanc volt már. Hanem férfi. A férfi a szájához emelte a lány apró kezét és futó kézcsókot hintett rá. Maria zavartan Robinra pillantott, de Robin csak apró fejbiccentéssel jelezte, hogy minden rendben van.

- Gyere öcsém, ne tartsd a szádat! Kért valamit a vezetőd vagy nem!? – mordult hátra Lucien, mire a tömegből valaki kivált és felkecmergett elgémberedett guggolásából. Maria felismerte az alakot, ő volt, az aki először meglátta őket az erdőben, avartól zizegős szoknyájában, rajtakapva őket.

- Lionel de Noir, Robin unokabátyja vagyok, de mi már találkoztunk – kacsintott rá csibészes vigyorral Lionel, de megszorította ő is a lány kezét. S ellépett, hogy átadja a helyét a következő klántagnak. Maria megismerte hát a de Noirok fiatal férfitagjait, Robin klánját. Mindenki alaposan végigmérte őt, és Maria úgy érezte, valamilyen szinten vizsgáztatják is. Zavarta a de Noirok átható pillantása. Vajon mit néznek? Hogy megfelelek-e Robinnak? Hogy elég jó vagyok-e neki? Vagy egyáltalán miket gondolhatnak róla?



Robin a háttérbe húzódva figyelte, ahogy a klántagok lassan egyesével a Hold hercegnője elé járulnak. Nem rohanták le banditákként egyszerre, nem lepték el, mint varjak a zsákmányt. Aki üdvözölte, az vissza is húzódott, s ez megnyugtatta Mariát is. De Robin látta, hogy Maria időnként a tekintetét keresi, hogy tőle merítsen erőt, vagy magabiztosságot. Maria olyan volt, mint amilyennek ismerte mindig is. Szerény, csendes, halk szavú, és komoly. Enyhén kipirult az arca, de hősiesen állta a klántagok tekintetét. S egyszerre nagyon büszke volt erre a lányra. Nem riadt meg, nem futott el, hanem megfeszítve a hátát, végigállta, hogy mindenki végignézze, úgy, hogy közben a legkevésbé sem gondolhatnak róla tisztességes dolgokat. Hiszen vele jött. Úgy, hogy mindenki tudja, napokat töltöttek már el együtt, kettesben, az erdőben. Az egész klán előtt kinyílvánította, hogy Maria az övé, csakis az övé és minden tekintetben. Maria mégis olyan tartást mutatott, ami méltán adott egyenességet az egész helyzetüknek. Több tisztesség volt a lányban, ezt mindig is tudta és ahogy viselte a helyzetet bebizonyosodott, hogy még mindig ugyanannyi van benne. Maria itt maradt, már nem sütötte le a szemét, minden klántagot megnézett magának most szemtől szembe. S a klán megemberelte magát. Nem szemtelenkedtek Mariával. Nem is mertek volna, Robin átható pillantásától fogva tartva. Mert Robin bár karba tett kézzel oldalt húzódva állt, látszólag nyugodtan és fesztelenül, mégis minden közeledő klántagra vetett egy megsemmisítő, de éber és figyelmezető pillantást, hogy rendesen viselkedjenek. Nem is mertek volna Robin előtt bármi rosszat tenni, akár egy ujjal a lányhoz érni, vagy egy rossz megjegyzést tenni Mariára. Robinnál mindig van kés és tudják mit jelent ez. Látták már Robint egyetlen késsel vadkant ölni. Ha a helyzet hozta Robin küzdő szellem volt. Márpedig nem volt kérdés, ha eléjük hozta ezt a lányt, akkor képes érte küzdeni, úgy ahogy egy vadkannal szemben az életéért küzd.