Megválaszolatlan kérdés

A nevelőnő szerepét mintha Loveday vette volna át Maria életében, legalábbis Maria úgy érezte, hogy Loveday valahol az anyja szerepét szeretné elfoglalni az életében és ez korábban kielégítette, most viszont szinte az idegeire ment vele. Gardedámot kapott, ami felettébb bosszantó és idegesítő volt. Loveday sokszor kapta Mariát álmodozáson és ez egyre kínosabb volt. Holdszállás szalonjában Loveday a zongoránál ült és fel-felpillantott Mariára, aki az ablakpárkányon ülve francia kézimunkázással ütötte agyon az idejét. Maria mindig azt tanulta a hűvös nő nyugalma a kézimunkából árad. Megnyugtat, kikapcsol, ráadásul minden meggondolatlanságtól megóv. Mekkora hazugság! Most itt hímez, de közben görcsösen csak a hímzőrámát babrálja, már kétszer le kellett bontania az aranyszálat, mert a minta mellett hímzett és egyáltalán, képtelenség odafigyelni, amikor most is Robin csókjának emlékétől remeg.




Maria most már semmit sem értett. Elment az erdőbe. Készen, hogy a fiú megérintse, úgy, ahogy még senki. De nem tette meg! Miért nem tette meg? Miért visszakozott? Senki sem volt aki megállíthatta, megzavarhatta volna őket, vagy megtilthatta volna. De Robin döntött. S Mariának nem volt beleszólása a fiú cselekedeteibe. Egyszerre könnyebbült meg és vált kifejezetten mérgessé is. Robin olyan kiszámíthatatlan! Persze mindig is az volt! Ó a csudába ezzel a virágmintával! Eddig olyan jól ment a hímzés és nyugalom, de most egyik sem! Ennek is Robin az oka!Vajon mit csinálhat a fiú? – eresztette le az ölébe a hímzést elábrándozva Maria.

- Minden rendben Maria? – nézett fel rá a zongora mögül Loveday. – Olyan nyugtalan vagy!

- Talán csak az időjárás teszi, vagy a kiadós ebéd! - mosolygott rá Maria vörös tincseit megrázva. Mi van vele, hogy ennyire meglátszik rajta minden? Ez cseppet sem kedvező, itt Holdszálláson a nagybátyja szeme előtt. Hogyan rejthetné el az érzéseit?

- Pihenj le egy kicsit, ha szeretnél, bár ma uzsonnára meghívtam Robint, - Maria kezéből kiesett a hímzőráma, és sietve lehajolt érte, még jó is, mert úgy elpirult, hogy azt jobb, ha senki sem látja. Robin ide jön! Még ma? Miért nem tudja ezt Loveday előre közölni! Akkor hajat moshatott volna, és felvehetett volna egy mutatósabb ruhát. Ez a sápadtarany taft olyan nagyon sápítja és olyan idétlen a szabása is. Ó! -… jó lett volna ha találkoztok, szeretném, ha egy család lennénk és ti is jobban kijönnétek egymással – Kedves Loveday! Ennél jobban talán már mégsem kellene kijönnöm Robinnal! – jegyezte meg magában gúnyosan Maria, de hangosan csak ennyit válaszolt:

- Hát ha valóban azt szeretnéd Loveday, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egy nagy család legyünk – jegyezte meg Maria, s csak ő tudta, hogy szavai mennyire kétértelműen csengenek. – A kedvedért megvárom, amíg Robin megérkezik.

- De hallgasd csak, mintha lódobogást hallanék, ez ő lesz! – pattant fel a zongoraszékről Loveday, s kisietett a fogadócsarnokba. Maria kipirult arcára szorította a tenyerét és a hatalmas ablakon kikukkantott a bejárati kapu felé. Valóban fekete bőrszerelésben, saras csizmával Robin érkezett egy fekete deresen. Már leugrott a lóról, és épp az elébe siető Loveday felé fordult. Maria szíve majd kiugrott a helyéből. Ó Istenem! Most hogyan viselkedjem? Mennyire kellemetlen dolog is ez! Maria idegesen tette egyik kezéből a másikba a hímzőanyagot. Mi a csudát csináljak ezzel? Maria izgatottan toporgott az ablak előtt, végül ledobta a keretet az ablakpárkányra és épp a hajfonatához nyúlt, hogy legalább azt kioldja, mert befont hajjal akár egy tízévessel is vetekedhetett volna, tudta, hogy mennyire gyerekes vele, csak hát arra nem gondolt, hogy Robin ma beállít hozzájuk. A haja már elviselt volna egy mosást és hát egyszerűbb volt befonni ma reggel. Erre tessék! Maria a masnit ráncigálta, ami teljesen becsomósodott, mikor Robin Loveday oldalán belépett a szalonba.



Maria megakadt a mozdulatban, és idegesen nyelt egyet a belépő magas fiúra nézve. Aj, milyen bosszantóan jól néz ki! Ő bezzeg felkészülhetett a találkozásra! Színes madártollai peckesen álltak, a kalapja sem volt olyan poros, mint szokott, és most le is vette és a kanapéra dobta. Olyan ruganyosan és háziasan mozgott itt a szalonban, mintha minden délutánját Holdszálláson töltené.





Már el is felejtettem milyen édesen ártatlan! Aranyszínben van, akár egy igazi Hercegnő! Szemében az izgatott csillogás csak nekem szól és az arcán a kedves kis pír! Üde lett tőle a lány és élettel teli, pedig csak Robinra nézett! Hogy lehet ilyen hatással erre a lányra? Olyan döbbenetes! És egyben olyan ellenállhatatlan! A napsugár beragyogta az ablakok kereszttüzében álló Mariát, arany ruhája visszaverte a fényeket. Szinte vakító volt, Robin szeme is káprázott a látványától. Szótlanul bámultak egymásra, ami kívülről akár méregetésnek tűnhetett.



Loveday zavartan pillantott egyikről a másikra. Robin sötéttel kihúzott szemhéja még komorabb volt, mint szokott. Maria arcán pedig haragos lángrózsák nyíltak. Remélhetőleg nem gyűlölték meg egymást néhány hét alatt!

- Nem is üdvözlitek egymást? Remélem nem miattunk vagytok ilyen mérgesek egymásra? – tördelte a kezét megszeppenten Loveday.

- Dehogyis Loveday! – szelte át a szalont Robin és fellépkedett Mariához a zongora mellé. Maria mozdulatlanul állt és csak várta a közeledő fiút. Robin fölé magasodott és arcán furcsa grimaszba torzult mosoly jelent meg. - Örülök, hogy újra látlak…húgom – frissen borotvált arca súrolta Mariáét, ahogy ajkát a lány puha kipirosodott arcára szorította. Maria mélyen magába szívta a pillanatot, a napfény vörösre festette enyhén leeresztett szemhéját, érezte a madarak énekét, a fák suhogását, Robin bőrét a bőrén. Az egyetlen mozdulat, amit bárki előtt felvállalhatnak. Robin arccsókja volt.

- Bátyám – rebegte vissza Maria megilletődötten és szinte fájt elhúzódnia a fiútól. Az arccsók véget ért és ő ott állt csalódottan, lehangoltan, de mosolyt erőltetve magára, s nézte ahogy a fiú ismét Loveday felé fordul.

- Elégedett vagy Loveday? – kérdezte lelépkedve a lépcsőről nővérére meresztve szemeit.

- Öcsém! Te sosem változol! – nevetett kedvesen Loveday és Digwid behozta az uzsonnához felszolgált szendvicseket és aprósüteményeket a friss teával. – Hol marad Benjamin!

- A könyvtárszobában láttam utoljára, szóljak neki, hogy az uzsonna tálalva? – hajolt meg az inasuk szolgálatkészen.

- Mindenképpen szeretném, ha ő is részt venne az uzsonnán, de ne fáradjon, magam szólok neki, nem szeretném, ha utasításnak vélné az invitálást – pattant fel Loveday.

- Addig töltsetek magatoknak máris itt vagyunk – mosolygott a két fiatalra Loveday.



A szalonajtó bezáródott Loveday mögött. Maria leeresztve vállait kimerülten hátradőlt a székén, Robin kendőzetlenül Mariát nézte.

- Mikor tudsz elszabadulni Holdszállásról? – kérdezte lényegre törő türelmetlenséggel Robin.

- Csak nem hiányoztam Robin? – kérdezett vissza Maria.

- Vártalak, a tisztásnál – morogta komoran Robin és látszott milyen ingerült, hogy napok óta, hiába tette.

- Hazakísértél – emlékeztette Maria és a teáskanna után nyúlt, s előbb Robinnak, majd magának töltött.

- Nem akartam, hogy feltűnjön nem vagy a kastélyban – húzta el a száját Robin.

- De tudom hogy nap közben vadásztok és nem akarom, hogy mások is… - Maria megforgatta a szemét.

- Nem lesznek a közelben, ha én azt mondom nekik – csattant rá a birtokos magabiztosságával Robin. – Mikor?

- Akkor csak délelőtt reggeli után délig, vagy délután három és hat között – gondolta végig a lehetőségeket Maria.

- Akkor holnap háromkor, a kedvenc helyeden a tisztáson várni fogok rád – bólintott Robin. Maria szárazon nyeldekelt. Robin tehát találkára hívta, az erdőbe. Mindjárt menten leájul a székről! Érezte, ahogy combjai összeszorulnak, ahogy idegesen egymáshoz préselte térdeit. Lehajtott fejjel kavargatta a cukrot a teájában. Robin várt rá! Már napok óta! Ő erre nem is gondolt, annyira összezavarta a fiú, akkor este, hogy hazahozta. Hogy nem ért hozzá. Hogy? – Robin elkapta a csuklóját és ültében maga felé rántva megrázta.

- Nem hallod? Tehát? Várhatok rád? – sziszegte Maria arcába fenyegetően Robin.

- Várj csak! És engedj el! – nézett sértetten a fiúra Maria.

- Maria! Velem ne játszadozz! Én nem vagyok a városi ficsúrok egyike, hogy eljátszhatod velem ezeket a meneteket! Nem fogok bolondot csinálni magamból miattad! Ott leszel vagy sem? – Robin már szinte ordított és megragadta Maria karját, amit Maria ki akart rántani a kezéből.

Ezt a dulakodást választotta Loveday és Sir Benjamin, hogy belépjenek a szalonba. Robin olyan hirtelen engedte el a lány karját, hogy az majdnem az asztalra koppant. Maria ártatlan mosollyal igyekezett a nagybátyjára nézni. Robin csak haragosan a szájába tömött egy szendvicset. Sem Mariának sem Robinnak fogalma sem volt már utólag, hogy miről is folyt a társalgás az uzsonna alatt. Loveday maga pedig teljes kudarcként élte meg, hogy a két fiatal között hidat építsen, mert egyikük sem lelkesedett azért, hogy a másikkal akár egyetlen szót is váltson. Meg kellett elégednie azzal, hogy legalább egy teremben tartózkodnak és inkább kerülik egymás tekintetét.



Robin már búcsúzkodott, a haragja nem szűnt meg, és a félbemaradt beszélgetést nem tudták folytatni, nem adódott rá több lehetőség. De nem vittek volna véghez már egy kalandot, ha most sem tudják megoldani a helyzetet. Robin szándékosan hátrahagyta a kalapját, amit a lelkesen fecsegő Loveday nem vett észre de Robin sötét szemvillanással még visszanézett az ajtóból Mariára jelezve, hogy várja a válaszát a feltett és még megválaszolatlan kérdésre. Maria nagy levegőt véve elszánta magát és a fiú után vitte a fekete kalapot.

- Robin! – kiáltotta odaszaladva a lóra szökkenő fiúhoz. Most kellő távolban voltak a kapuban egymásba karoló Loveday és Benjamin kettősétől. Maria feltartotta a kalapot a fiúnak. – Ezt majdnem itt felejtetted! – Robin lehajolt a nyeregből a kalapért és közben kérdőn a lányra nézett. S Maria olyan halkan rebegte a választ, hogy senki más nem hallhatta meg, csak Robin: - Ott leszek!