Liliomvirág

Egyikük sem tudta, hogyan értek a legközelebbi tölgyfa széles törzséhez, csak Maria arra eszmélt, hogy Robin az enyhén hajlott fatörzsnek dönti és remegő ujjai a szoknyája bársonyanyagát simítják. Csak egy vékony selyem alsószoknya volt a ruhája alatt, s Robin forró ujjai megérintették a combja belső ívét. Maria megremegett az érintése alatt és öntudatlan nyögés tört fel belőle, s riadtan bámult fel a fiúra. Robin vörös kendőjét igazgatva kapta el testét Maria vonagló törékeny alakjától. Feltüzelve kifulladva bámulta a lányt. Maria a fatörzsnek simulva pihegett, arca kidörzsölődött Robin borostáinak durva érintésétől. A szeme szinte lázasan csillogott, mellkasa szaporán emelkedett és süllyed és zavartan seperte le a szoknyáját, hogy az ismét eltakarja a lábát.


- A francba is! – túrt a hajába Robin mély sóhajjal és hátat fordítva Mariának az erdei úton kissé eltávolodott a lánytól. Próbálta visszanyerni a lelki egyensúlyát. Megnyugodni és szabályosan lélegezni. Hihetetlen, hogy elveszíti a fejét, ha Mariával van. Őrület és egyben nem is kérdés, hogy ez történik. A vér száguldott az ereiben, és szinte emberfeletti erővel parancsolt magára. Nyugalom! Csak semmi kapkodás! Maria zavartan dőlt az egyik keresztbe döntött farönknek. Ő is kereste még a helyes légvételt, amire meglehetősen nehezen talált rá. Égett a bőre, ahol Robin borostái kidörzsölték érzékeny bőrét, úgy érezte a nyelvével képtelen lesz valaha is még egyszer beszélni, annyira megbénította Robin csókja, és most már csak a szerelem nyelvén kívánt kommunikálni. S reszkettek a lábai, melyekhez Robin éppen csak hozzáért.

- Valamit rosszul csináltam? – kérdezte csalódott ijedtséggel még mindig zihálva Maria. Robin visszafordult felé, de kellő távolságot tartott és bágyadtan a lányra mosolygott.

- Dehogy… - fújtatott még mindig kimelegedve Robin, s apró mosolyra futotta tőle az ártatlan kérdést hallva. – Csak hát…nekem is van még lelkiismeretem… - járta be Maria testét lázasan Robin pillantása.

- Lelkiismereted? Én ezt nem értem - ráncolta a homlokát Maria, s karjait tehetetlenül leengedte maga mellé, mert nem bírt támaszkodni rajtuk, annyira remegtek.

- Tudnom kell valamit, mielőtt… - Robin zavartan elnézett, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie, és újra a hajába túrt.

- Micsodát? – furcsállta Maria reszkető ujjaival zavartan a szoknyáját gyűrögetve.

- Hümm, hát ezt elég nehéz lesz körülírni… - Robin kimelegedve lengette meg magán fekete ingjét, mely nedvesen a mellkasára tapadt. Mennyire gyűlölte a kínos beszélgetéseket!

- Nem kell körülírnod kérdezz rá! – vonta össze a szemöldökét értetlenül Maria.



Annyira fiatal ez a lány! Istenem! De mégis mennyire? Robin teljesen elbizonytalanodott. A lány teste azt sugallta, hogy már nem kislány, hanem nő, kész kis hölgy, de hát mégsem támadhat rá. Ha véletlen mégis tévedne!? Nem akart liliomtipró lenni! Ezt még egy de Noir sem teheti meg! Micsoda őrült bizonytalanság! Hiszen a lány még alig nőhetett ki a babázásból, és miért egy ilyen iszonyatosan fiatal lányra vetette ki éppen a csapdáját? Miért ez a lány kell neki? Csupa bonyodalom az élet. De akkor is tudnia kell, mert azért bármilyen érzéketlen és erőszakos is a természete, ezt kívánja a természet rendje és tisztessége. De hogyan fogadna a lány egy efféle kérdést. Az ilyen kérdéseket nem szokás szemtől szembe feltenni. Ezt még Robin is tudta. Csak hát a helyzet szülte ezt az abszurdumot is. Senki sem közvetíthet közöttük. Máshogy pedig ezt nem fogja megtudni. Robin átdörzsölte a homlokát és a szája előtt összekulcsolva a kezét Mariára nézett.

- Hagyjuk! Gyere hazakísérlek! – lépett Maria legelésző lova felé Robin és elkapta a kantárszárat.

- Nem! – pattant fel Maria a helyéről és átvágva a gyepen Robin elé sietett. – Azért jöttem, hogy…neked adja magam. És most kész, ennyi, meghátrálsz? Ez is egy próba volt csupán? – támadt a fiúnak dühösen Maria és mielőtt hadonászva Robint megüthette volna Robin elkapta a lány csuklóját és rámeresztette félelmetes fekete szemeit.

- Nem gondoltam meg magam, csak addig nem nyúlhatok hozzád, amíg nem győződtem meg bizonyos dolgokról – sziszegte dühösen Robin.

- Miféle dolgokról beszélsz? – kiáltotta rá értetlen tehetetlenségében Maria. Úgy érezte, a fiú csak játszik vele, az érzéseivel és a félelmeivel is. Hogy ide csalta, de valójában semmit sem gondolt komolyan. Hogy amikor végre rászánta magát a lépésre, akkor Robin hagyja ott remegve kiszolgáltatottan és felizgatva. Mert hát persze, hogy nem volt hatástalan Robin támadása, és a teste még mindig remegett a fiú érintése után. Még akkor is ha az ismeretlen bizonytalansággal töltötte el. Most már dühös volt kifejezetten Robinra. Eljött hozzá, és a fiú mégsem tette meg! Csak játszana vele? Hát akkor ki beszél itt komoly dolgokról? Mit akar akkor Robin? Komolyan ennyire ostobának tartja, hogy csak így játszadozhat vele? Hogy lehet ennyire aljas? Robin megrázta a dühöngő lányt és a szemébe vágta a kérdést nyersen, és kíméletlenül.

- Például arról, hogy megvolt-e már az első vérzésed! – sziszegte Maria arcába, s kivörösödve dühösen elengedve a lányt előre sietett. Gyűlölte saját magát is ezért a kérdésért, de tudnia kell, mielőtt egy ujjal is a lányhoz merne érni. Maria kitágult szemekkel bámult a semmibe. Megrökönyödésében csak kiürült fejjel pislogott maga elé.

- Ho…Hogy merészelsz ilyesmit kérdezni tőlem? – hebegte Maria a fiú hátának. Robin nem fordult meg, de visszanézett a lányra.

- Onnan, hogy addig nem lehet együtt egy férfi és egy nő, amíg ez nem történik meg! – húzta el a száját kedvetlenül Robin.

- Mióta érdekel téged, hogy mit lehet és mit nem? – támadt neki gúnyosan Maria.

- Mert ezek a természet szabályai és nem emberi szabályok! Úgyhogy igenis számítanak! Képzeld még nekem is Maria. És én is tudom hány nyarat számolsz, és azt is, hogy az mennyire kevés! – bosszankodott Robin és elégedetlenül

- Gyereknek tartassz?

- A szemem és a vágyaim nem. De nem hihetek csak az érzékszerveimnek és az érzéseimnek. A választ csak te adhatod meg és hogy lásd nem vagyok annyira barbár állat, figyelembe veszem, hogy mi az amire felkészült vagy és mi amire nem!

- Akkor sem kérdezhetsz ilyet! Erről nem beszélhetünk!

- Igen, mert erről a te világodban csak a szülők egyeznek meg házasságkötés előtt! – lökte félre a zablát Robin és lekuporodott az egyik kivágott fa maradék rönkjére.

- Ami a mi esetünkben szóba sem jöhet – tette keresztbe a karját maga előtt Maria. Robin nem válaszolt, csak dacosan viszonozta a pillantását. Maria örült a szürkületnek, hogy nem láthatja Robin mennyire kivörösödött már csak a kérdés bizalmasságától is. Nem hogy beszéljen róla. Ő úgy tudta ilyesmiről soha nem beszélhet senkinek, pláne nem egy férfival. Pláne nem egy olyan férfival, aki közölte, hogy le akar feküdni vele. Maria harcolva önmagával sóhajtott és járkálni kezdett le és fel az úton, Robin előtt. A fiú a tenyerébe temette az arcát és kimerülten és kikészülve kuporgott ott, miközben Maria dühösen járkált előtte. Végül Maria elszánta magát a válaszadásra és megállt Robin előtt. Robin felnézett rá, sötét, szinte kétségbeesett tekintettel.

- Igen – mondta Maria, s közben lesütötte a szemét. Robin csak zavart értetlen pislogással meredt rá. – a kérdésedre a válaszom: igen, már…volt vérzésem – suttogta elhalón Maria, és közben végigfutott a fején a gondolat, helyesen tette-e hogy megadta ezt a választ. Talán az utolsó lehetőség volt, hogy visszaforduljon, hogy mentőövként belekapaszkodjon és kimentse magát és Robint is a vétkes szakadékból. De úgyis tudta, hogy ez mit jelent. Robin számára onnantól csak egy kislány, aki gyerekes rajongással csüng rajta. Maria nem ezt a szerepet akarta magára osztani ebben a duettben, hanem a szerelmes nőét.



A sötétség jótékonyan takarta mindkettejük égő arcát. Robin érezte, hogy hátára izzadt az ingje. Némán vívódott magával, hogy válaszoljon-e de rájött, erre nincs okos válasz. Tehát Maria a természet rendje és módja szerint már nő. A kérdés eldöntetett, mert ő magának akarta, a saját asszonyává teszi, itt az erdőben. Robin a térdére csapva felegyenesedett és a sötétben Maria keze után nyúlt.

- Gyere, ideje, hogy hazavigyelek – szorította meg a lány hűvös, remegő ujjait. Maria lesütött szemmel követte a fiút az erdőben. Már semmit nem látott, és valóban képtelen lett volna egyedül hazatalálni. Nem ismeri az erdőt, nem ismeri a haza vezető utat, Robin nélkül sosem találna ki az erdőből. Csak hát…ő nem ezért jött. Ő Robin miatt van itt. Hogy lehet, hogy erre a fiú egyszerűen hazavezeti? Mint egy elkóborolt állatot?



Robin érezte, hogy Maria bizonytalanul lépked mögötte, meg-megbotlik a gyökerekben, melyeket városi szeme nem vesz észre a sötétben. Nincs hozzászokva a szeme az éjszakai erdő árnyainak látványához, teljesen vakon hagyta, hogy Robin vezesse ki. Robin meglátta Holdszállás fényeit az erdőn átszűrődni. Megállította a lovat maga mellett és Maria is megtorpant mögötte. A kastély fényei már bevilágították az utat hazafelé. Maria innentől már egyedül is hazatalál. Robin elengedte a ló kantárszárát, s szembefordult a lánnyal.

- Visszahoztál Holdszállásra. Érintetlenül – vonta össze a szemöldökét Maria.

- Mindennek eljön a maga ideje Maria – válaszolta rá kitérően Robin.

- Tudod, hogy most nem értelek? - kérdezte Maria előre lépve és megfogva a lova zabláját.

- Ha mindent értenél, ismét unatkoznál Mariám! – lépett hozzá Robin és búcsúzóul lehajolt a lány csalódott, szomorú ajkaira. Maria nem viszonozta a csókot, de élvezte a fiú ajkainak melegét, mely beterítette csöppnyi száját. – Jó éjszakát Hercegnőm!