Holdudvarban jártam

Madárcsicsergés dallama röppent a frisszöld levelek között, melyeket megvilágított a déli napfény metsző fénysugara. Áthatolt az ágak és levelek sűrűjén és sugárnyalábokban vetette meg lábát az erdei tisztáson a nap. Csendesen döngicsélt egy méhecske a tisztás soványszín virágai között, bizonytalan röpvonala szüntelen változott. Az erdő nyugalmát látszólag semmi sem zavarta meg, egy-egy szellő tett bóklászó kósza kört a tisztás felett, s meglengette a lángoló hullámos vörös fürtöket, melyek megcsiklandozták a száraz, elsárgult könyvlapokat. A lány pipacsszín ajkait lágy sóhaj hagyta el, ahogy lapozott egyet a könyvben, de tekintete el-elkalandozott a nyomtatott sorok felett. Álmodozva nézett fel a fölötte terebélyesedő tölgyfa koronájára, s szürke szeme ezüstösen csillogott, ahogy a szűrt napfény megvilágította sápadt arcát. Hátát a masszív tölgyfa törzsének vetette, s árnyékában élvezte a szórt napfény kellemes simogatását. Felhúzott térdeihez támasztotta a bőrkötéses könyvet, s ujjait a lap szélén futtatta. Arcán játszadozott a szélben lengedező levelek árnyéka, mindig más helyen világítva meg az arcát és a vállát. Már nem borzadt el a vidéki élettől. Ellenkezőleg, kezdte felismerni annak szépségeit. Távol a világtól, az emberektől, béke és nyugalom honolt a völgyben és az erdőben. Kezdte megszokni és megszeretni ezt a lelassult életet, ahol mindenre van idő, ahol észrevétlen folynak egymásba a nappalok, az éjszakák, s csak az évszakok váltakozása jelzi az idő múlását. Szeretett itt időzni a tisztáson a környező tölgyelegyes fenyves zárt birodalmában, ahol órákat tölthetett, anélkül, hogy bárki megzavarta volna békés magányát. Pedig mennyire vágyott volna rá! Elfordítva fejét a tisztásról. Haragudott önmagára is. Bármennyire titkolta Holdszálláson, vagy maga előtt, ezekkel az erdei sétákkal egyetlen célja volt: újra találkozni Robin de Noirral. Hiába korholta magát tettéért, mégis minden száraz időben azon kapta magát, hogy reggel abroncs nélküli alsószoknyát keres a ruhásládájába, ugyanis az erdőben képtelenség volt hatalmas krinolinos szoknyában közlekedni, erre az első próbálkozások után rájött, amikor ruhái sorra tönkrementek és kilyukadtak a veszélyes terepen. Nem hiába: a londoni divat nem a fenyvesekben tett sétához volt igazítva. Ha nem akarja nevetségessé tenni magát, le kell mondania az erdőben ezekről a fényűző széptevésekről. De kinek is akarná ő itt tenni a szépet? Komolyan Robinnak? Annak a semmirekellő tolvajnak? S egyáltalán miért gondol folyton a fiúra? Ahogy telt-múlt az idő egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy a fiúhoz szálltak a gondolatai. De hogy ne gondolt volna rá azok után a kalandok után, amiket együtt átéltek! Már maga a megfogalmazás is milyen intim! Sietve rázta meg a fejét és gyorsan a könyv fölé hajolt. Belepirult már az intim szó gondolatába is. Robin és az intim szó egy mondatban egy fiatal ártatlan lány képzeletének túl sok, ahhoz hogy szívdobogás nélkül gondoljon rá. Kalandok?! Megmenteni a völgyet csak egy kaland volt csupán? Mindketten tisztában voltak vele, hogy azon a végzetes éjszakán titkos szövetség köttetett közöttük. De csak egyetlen éjre? Ennyi jutott neki Robin de Noirból?! És a szövetségből, ami egy pillanatra összekapcsolta őket? Annyi kérdés kavargott benne azóta is feloldatlanul, persze, hogy már aludni sem tud nyugodtan és szüntelen Robinra kellett gondolnia. Hogy vajon ő mit gondol a történtekről. De ez a beszélgetés sohasem hangzott el közöttük. Azóta a bizonyos este óta ott a tengerparton, azóta nem találkozott a fiúval. Egyáltalán hogyan fogadná a fiú, ha újra találkoznának? Olyan kérdések voltak ezek, melyekre nem tudta a választ, s melyeket nem is mert senkinek sem feltenni. De úgyis elkerülhetetlen a találkozásuk, a két család hamarosan egyesülni fog, amikor a bácsikája itt a falu templomában feleségül veszi Robin nővérét. Egy családba tartoznak onnantól! Milyen zavaros is lesz! És érthetetlen! Korábban ha csak betette a lábát az erdőbe bizton belebotlott Robin. Most már napok óta itt tartózkodik a nap nagy részében az erdő mélyén, de a fiút sehol sem látta. Miért nem akar rátalálni Robin? Szándékosan kerüli! Talán jobb is így! Maga sem tudta, hogyan boldogul majd a helyzettel, hogy ha egyesül a két család, akkor akarva akaratlan már elkerülhetetlenül találkozni fog Robinnal, ha máskor nem is az ünnepek alkalmával bizonyosan. Hogyan viselkedjen vele? Hogy ne árulja el magát, hogy folyton rá gondol?




A belső tépelődést nem folytathatta tovább, mert valami nedves és szőrös a kezéhez ért és szinte úgy tűnt felfalja az ujjait, Maria riadt kiáltással ugrott talpra és észre sem vette, hogy öléből a könyv a földre zuhant.

- Shadow! Vissza! Lábhoz! – csattant fel a rekedtes mély kiáltás. Maria szíve először a rémülettől, most viszont már az izgalomtól akart kiugrani a mellkasából. Itt van! Jézusom! Ez ő!



A tisztás túlsó oldalán feketében, izmos combjára simuló bőrnadrágban valóban ott állt, álmai központi szereplője Robin de Noir. Rakoncátlan göndör fürtjei csaknem a szemébe lógtak, ahogy a fejébe nyomott fekete kalap lenyomta a sötét tincseket. Tenyerével újra a combjára csapott, hogy a kutyát visszaterelje, pedig az állat izgatottan szaglászta a lányt és kétségtelenül barátságosan viselkedett. Farkát fürgén csóválta és mohón bámult fel a lányra, aki azonban már ügyet sem vetett az állatra, csak a fekete szemek perzselő tekintetét viszonozta. Fogalma sem volt mit fog reagálni a fiú. Sarkon fordul és elmegy? S úgy tűnt maga Robin is ezen hezitál. Látszott, ahogy mozgott az ádámcsutkája, szorosan összezárt ajkai makacsul hallgattak és markáns arcélén meg megmozdult egy ideg.



A kutya végre engedelmeskedett a határozott parancsnak és visszaügetett Robin lábához és meghunyászkodva Robin lábához bújt. Gazdája még mindig néma harcjátékot folytatott a tisztás túlsó oldalán álló lánnyal, fenntartva a szemkontaktust. Ahogy megmozdult a lány kiáltása állította meg.

- Robin! – a lány tett előre egy bizonytalan lépést, aztán mégis a tölgyfa törzsét tapogatva visszahúzódott hozzá.

- Mit akarsz, Maria!? – csattant a haragos, türelmetlen kérdés. Maria lázasan törte a fejét, hogy mivel marasztalhatná még csak legalább egy percig a fiút. El kellett ismernie szánalmas a próbálkozása és igyekvése, ráadásul a feje teljesen kiürült, abban a pillanatban ahogy meglátta teljes hús-vér valójában Robint. S a valóság sokkal jobb volt mint várta. Az emlékeiben már csak elmosódottan derengett a fiú arcvonása, magassága, termete. Az a szilaj izzás, ami körülvette, s amit most is érzett innen a tisztás túlsó végéből is. Jézusom mindjárt elájulok! – kapaszkodott Maria a fatörzsbe, s belemélyesztette körmeit a háncs repedéseibe. Hogy lehet hogy ilyen mély benyomást tegyen rá, ilyen távolságból is a fiú! Mi lenne a közelebb jönne? Szörnyet halna?

- Nincs időm kivárni, amíg összeszeded a gondolataidat Hercegnő! – jegyezte meg gúnyosan Robin, s hátat fordítva az ellenkező irányba indult.

- Én csak…szerettem volna megköszönni, hogy segítettél nekem, akkor – préselte ki magából sietve Maria, miközben kislábujjáig elvörösödött. Ennél átlátszóbb és ostobább mondat el sem hagyhatta volna a száját. Tényleg egy ostoba libának tarthatja! És nem is ok nélkül! De legalább megállásra késztette a fiút. Legalább addig is láthatja, így hátulról, ugyanolyan ingerlő mint elölről. Istenem milyen jó vágású srác!

- Hümm, csak a saját erdőmet mentettem, ez van – rántotta meg a vállát Robin és látszott a tartásán, hogy tovább akar indulni. Jaj ne! Végre találkoznak, szemtől szemben! Ketten, fültanúk nélkül! Tartsd már vissza valahogy! Akárhogy, de ne tűnjön el megint napokra! Maria felkapva a szoknyáját átfutott a tisztáson és megállt Robinnal szemben, útját állva az ösvényen.

- Nem akarsz beszélni róla? – nézett fel kutatva a fiú arcába Maria.



Nahát! Így nappali fényben tűnik ki, hogy az orrán apró szeplők gyöngyöznek, és a járomcsontján is! Ez az esti sötétben fel sem tűnt! Vagy csak a napfény hozta ki a szeplőit? – Robin komoran bámulta a lányt maga előtt.

- Nem! – mondta ki Robin, s még saját magát is meglepte milyen ellenszenvesen és elutasítóan cseng a hangja. Maria kitágult szemekkel nézett rá, s ártatlan arcáról értetlenség áradt. – Nem akarok beszélni veled semmiről! – egészítette ki Robin, látva, hogy a lány valószínűleg már a kérdést is elfelejtette. Miért kell ilyen hidegnek lennie? Mert ezt érdemli! Na de miért? Semmi oka haragudni a lányra. Már hogyne volna! Most is itt szorongatja a karját, ami felettébb ragacsos. – Vedd le rólam a kezed! – nézett le a saját karjára Robin. Maria zavartan, és kábult lassúsággal de követte Robin tekintetét, s közben szürke szeme megakadt a fiú ingjének nyakkivágásán, melyek láttatni engedték a fiú fekete göndör mellkasszőrzétének egy kis szeletét, melynek látványától elakadt a lélegzete, s ahogy a csupa bőr és toll, sűrűjén végigfutott a szeme tényleg megállapította, hogy görcsösen Robin alkarjába mélyeszti ujjait. Sietve eresztette el a fiút. Robin kiszabadulva a szorításból átdörzsölte a kézfejét, hogy a ragadós érzést feloldja.

- Szamóca! – pirult el Maria a szoknyájába törölgetve az ujjait. – Itt szedtem a…

- Tudom merre vannak szamócabokrok! – vágott a szavába ridegen Robin és bosszankodva kapta magát azon, hogy a lány lehajtott fejét követve a hullámos lángvörös tincseket bámulja és azokat az apró dekoltázs fölé lengette a szél. Robin ráharapott az alsó fogsorára és mélyen letüdőzte az erdei levegőt, amitől megemelkedett széles mellkasa. – Mennem kell!

- Aranyos jószág – nézte Maria a lábának ugráló apró kis gömbölyű kutyát. Csak most vette észre, hogy rémületének okozója csak egy játékos kölyökkutya volt. Most vidáman csaholgatott, próbált ugatni a maga kis kölyökkutya módján. Ellenállhatatlanul édes volt.

- Kis ostoba! – pillantott le az izgága kutyára Robin is és nemtetszéssel bámulta, hogy milyen barátkozós a kutya, akihez most lehajolt Maria és puha szőrét simogatta vékony ujjaival. – Vadászkutya lesz belőle, csak még meg kell nevelni. Egy év múlva már ő kísér a vadászatokra – mesélte Robin, de utána rá is harapott szószátyár nyelvére. Mit érdekli Mariát, hogy mit akar ő a kutyával? Egyáltalán mit fárasztják itt egymást? Semmi köze a lányhoz, ahogy a lánynak se hozzá, csak szakadna már le arról a kis dögről és had mehessenek. Robin komoran nézte, ahogy kutyája hanyattvágja magát Maria előtt. Remélem nem a gazdája belső lelkivilágát akarja szimbolizálni! – forgatta meg a szemét Robin látva hogy a lány eleget tesz a kutya vágyának és megvakargatja a hasát.

- Korábban volt itt egy nyúlcsapda – jegyezte meg Maria leguggolva a fejével a tisztás felé bökve.

- Valóban – biccentett rá zárkózottan Robin.

- Már nincs ott – jegyezte meg Maria. A megjegyzésre természetesen választ várt volna, sőt ez egy fel nem tett kérdés volt. Robin levette a kalapját és a hajába túrva a tisztás felé nézett. Ó igen, valóban a tisztás szélénél elhelyeztek egy csapdát, de…amikor észrevette, hogy Maria kedvenc helye lett ez a terület felszámolta azt.

- Miért? – kérdezte elhalón Maria. S szürke tekintetét felvetette Robinra. A fiú lepillantott rá és másodpercekig némán bámultak egymás szemébe.

- Jobbnak láttam így – rebbent meg Robin tekintete, s az a fény egy pillanatra bejárta Maria alakját. Maria homlokráncolva nézett fel a fölé magasodó fiúra. Nem lehetett leolvasni az arcáról semmit. Robin döntéseit és cselekedeteit nem érthette. De egyértelmű, a fiú megszüntette a csapdát. Vagyis, véletlen sem akart vele találkozni és újra érintkezésbe kerülni. Ezt a mai esetet és csak ez a kis bohókás kölyökkutya okozta, aki játékosan még letért az útról, amit Robin kijelölt neki. Maria tekintetébe a megbántódás csalódott fátyla kúszott, és eleresztve a kutyát felegyenesedett. Némán bámulta a vele szemközt álló fiút, aki zavartan kerülte a pillantását. Nem kényszerítheti Robinra az akaratát, nem erőszakolhatja ki a beszélgetést és a találkozásokat, megalázónak és kínosnak találta a helyzetét most egyszerre. A fiú átlátott rajta és hogy ne látna át egy gyerek gondolkodásán. Jesszus hiszen Robin tíz évvel idősebb nála! Persze hogy tudja, hogy mire gondol és mit miért tesz! S Robin burkoltan a maga zárkózott módján, de az értésére adta, hogy nem kíván vele találkozni és pláne barátkozni. Számára az ügy lezárva. Béke van a két család között. Így hát hagyta, hogy Maria kedvére bóklásszon az erdejében, s mivel Maria mindig csak ezt a kis tisztást kereste fel, hát meghagyta neki az örömöt, hogy a klánnal nagy ívben kerülte az erdő ezen részét. Van még az erdőben számtalan tisztás, csapda és fa. Elfér benne Maria is, ha ez az új hóbortja, hogy az erdőben olvasgat. Hát olvasson! Csak őt hagyja békén!

- Értem – suttogta egészen halkan Maria. S lehajtva a fejét érezte, hogy most nem az álmodozás, nem a különös vágyakozás a fiú látványa után és nem a szűzies pír futja el, hanem a szégyen vörös lángja égeti bőrét. Nevetséges és naiv volt. Sokat kell még tanulnia az életben és nem esztelenül egy már kész felnőtt ifjú után járkálnia az erdőben. Maria kikerülve a fiút a tisztás árnyékos tölgyfája alatt hagyott könyve felé indult. Elfutotta a könny a szemét és érezte, hogy most elveszített valamit. Az álmodozás édes gyönyörét! Ahol a fiú nem utasította el, ahol az élet szép volt gondtalan és boldog és végtelenül…szerelmes! Maria korholta magát ezért a nevetséges gyerekes viselkedésért, hogy kijátszotta magát a fiúnak, és kész csoda, hogy Robin nem élt a lehetőséggel, hogy gúnyt űzzön belőle.

- A francba is! – mordult fel Robin és sarkon fordulva követte Mariát, aki leguggolt, hogy összeszedje a könyv széthullott lapjait a földről. Robin átcsörtetett a tisztáson, kemény léptei szinte dübögtették a talajt, s megállt a fa árnyékában Maria előtt. Maria szeme sarkából egy könny gördült le az arcán, s a lány sietve dörzsölte el, ahogy felfelé meredt az előtte magasodó fiúra. Robin összehúzott szemmel bámult a lányra, jobban haragudott azonban saját magára, mert most is bizsergett az ujjbegye, hogy megérinthesse Maria ibolyakék sifonruhájának anyagát és éles késével felszakítsa a lány fűzőit.

- Válaszokat akarsz Hercegnő?! – kérdezte fenyegető hangsúllyal Robin, s érdes ujjaival a lány puha álla alá nyúlt és leguggolva hozzá a szemébe mélyedt. – Hát tessék! Megkapod! – szűrte a fogai közt vad dühvel Robin és mielőtt Maria észbe kaphatott volna Robin hozzászorította ajkait a lányéhoz.

-