Fent a vár fokán

Maria hangulata a mélypontra zuhant és magában beismerte, hogy ezt magának köszönheti. Miért is kellett szóbahoznia azt a csókot!? Most Robin szemében úgy tűnhet, hogy nagy jelentőséget tulajdonított neki, holott a fiúnak ez láthatóan nem volt eget verő dolog. De hát Mariának tényleg az volt! Élete első csókja és hát mégsem akárkitől kapta: Robin de Noirtól. Maria csalódottan emelte szájához az ezüst borosserleget. De hát nem tehet róla, ha nem tudja kiverni a fejéből a tisztás széli eseményeket. Hiszen ott volt és tényleg megtörtént. Ezt Robin sem tagadhatja. Igaz… nem is tagadta. De egyértelműnek tűnt, hogy az egész eset inkább kellemetlen számára, egy emlék, amit gyorsan el akar felejteni és ezt javasolta Mariának is.




Na tessék! Most aztán vérig sértettem! Ilyen a nyers de Noir modor. Nem pont ezekkel a szavakkal és így akarta kifejezni, csak valahogy ez jött ott abban a pillanatban a szájára. Valójában azt akarta elmondani a lánynak, hogy jobb lenne, ha mindketten elfelejtenék és nem tulajdonítanának többet annak a véletlennek, mint ami. Csakhogy maga is érezte, hogy az egész sántít. Mert hát nem volt véletlen és ő maga sem tudta elfelejteni, ellenkezőleg, ha lehet, akkor még többet akart. Csak szerette volna Mariát megkímélni magától és nem akarta, hogy a lány belehabarodjon. Naiv és tapasztalatlan, persze, hogy óriási jelentőséget adott annak a kis semmiségnek is a tölgyfa alatt. Sokkal több mindennel felruházta, mint amit Robin szeretett volna ráaggatni. Mert igen volt benne egy kis kíváncsiság, meg egy kis tehetetlenség és akarat. De azért annál nem nagyon volt több. De hát ezt hiába is magyarázná Mariának. Hatalmas lavinát indított el azzal a csókkal és fogalma sem volt, hogyan menthetné ki belőle Mariát sértetlenül. Vagy még inkább érintetlenül.



Robin gondterhelten és egy világfájdalommal az arcán rogyott vissza az asztalhoz és töltött magának egy újabb pohár bort. Nem lehet elég távol ma Mariától. Egy asztalnál ültek. S mindkettejükön látszott, hogy nem tudnak osztozni a násznép örömében és vigasságában. Maria képtelen volt úgy ülni itt, hogy lássa Robint, ennél még a várbörtön is jobb. Maria könnybe lábadt szemmel felpattant az asztal mellől és felcsippentve szoknyáját kiviharzott a teremből. Sötét volt a várban, a fáklyák fénye világította meg a folyosókat és a belső udvart. Maria már ismerte ezt a helyet, járt itt a menekülése idején. A várfalhoz lépett és lenézett az elterülő fenyvesekre. Végre egyedül volt a bizonytalanságaival. Nem értette mi történik körülötte, és végképp nem értette Robint. Az ő világrendszerében még minden egyszerű és letisztult volt, meg sem fordult a fejében, hogy a szerelem ennyire bonyolult dolog. Komolyan beleszeretett Robinba? Ez annyira lehetetlen. Semmi közös nincs bennük. Semmi nincs, amit egyformán szeretnének, teljesen ellentétes világban éltek, és más az életformájuk, a gondolkodásuk. De Maria kezdett ráébredni, hogy az érzéseknek semmi közük nincs mindezekhez. Robin vadsága vonzotta a legjobban. Igen. Pontosan az. Maria felzokogott s hagyta hogy könnyei a vár kőpárkányára hulljanak.

- Jesszusom Maria! Én nem akartam ezt! – hallotta meg Robin rekedt hangját a háta mögött felcsendülni.

- Minek jöttél utánam! – támadt rá Maria sértett hiúsággal, szipogva.

- Mert szeretek hibát hibára halmozni – felelte Robin maga felé fordítva a lányt és kérdés és kérés és bejelentés nélkül váratlanul és szinte erőszakosan magához szorította a lányt a vállánál fogva és nedves ajkait a lányéhoz dörzsölte. Maria belenyögött a csókba és derékból hátrahajolva próbált elhúzódni, de háta a kőfalhoz simult. Ruhaabroncsa ellipszis alakot vett fel, ahogy Robin térddel a falhoz szorította és Maria tudta hogy nincs menekülés. Nedves ajkakkal próbált levegő után kapni, s Robin kihasználva a helyzetet nyelvével behatolt a lány nedves édes forró szájába, hogy rátaláljon a nyelvére. Gyengéden simította végig a lány nyelvét a nyelvével, szinte vallatva és puhatolódzva, hogy mit lép a lány. Maria meghökkenten állta az ostromot és tiltakozás hiányában Robin tovább merészkedett. Ajkait mohón Maria szájára illesztette és nyelvével kezdetben lassabb majd egyre gyorsabb és vágyakozóbb keringőbe kezdett.



Maria beleszédült Robin nyelvének szilaj rohamába és egész testében megremegett nyelvük újabb és újabb találkozásától. Eszméletlenül jó volt. Akár egy fekete örvény, ami úgy tűnt lerántja a vár fokáról a mélybe a fenyvesek sötét avarába. De Robin tenyere szorosan tartotta a derekát, fölé magasodva nem hagyott választást. Nem volt kérdéses Robin érti a csók mikéntjét és most nem is habozott ezt megmutatni. Össze sem volt hasonlítható ez a nyelves, nedves mohó követelődző birtokbavétel azzal, amit Maria az erdőben kapott Robintól. Igaza volt a fiúnak. Most igazán megmutatta, milyen egy igazi csók és Robinnal ez maga volt a földi paradicsom.

Robin kezdeti próbálkozása válasz nélkül maradt. A lány sóbálvánnyá váltan ernyedt a karjaiba, és csak lassan melegedett át elefántcsont teste, hogy életre keljen és megteljen lüktető élettel, bíborvörös csipkét redőzve az izgalom a lány bőrére. Maria megroggyant térddel kapaszkodott meg Robin fölé magasodó hatalmas széles vállában. S forgott körülöttük a világ, a vágy mámorában Robin elvesztette az időérzékét, fogalma sem volt mióta szorítja Mariát a várfalhoz és mióta falja azokat az ártatlan édes ajkakat, melyek olyan bátortalanul és lassan találnak rá a szerelem táncára, melyet nyelvük összecsapása kezdett meg. Robin tapasztalt csókja alatt azonban egyre bátrabban vette át a ritmust és végre viszonozta is Robin csókját. Ahogy Robin megérezte a lány ajkának mozgását belenyögött a csókjukba és még intenzívebb támadásba lendült.

Csodálatos érzés volt magához szorítani ezt a törékeny testet, a lány kedves ártatlansága pedig szó szerint eszét vette. Akarta ez a nőt, annyira megkívánta, hogy itt a várfalnál képes lett volna magáévá tenni. Levegő után kapkodva hajolt le a lány nyakára és forró csókokkal hintette be a hűvös, kipirult bőrt, keze ösztönösen a lány oly nagyon kívánt melleire tévedt. Apró alma formájú puha kebleinek érintése megrészegítette.



Maria rémülten érezte, hogy elvesztette az önkontrollját és az irányítást. Fogalma sem volt már hogy mi történik vele. Csak a teste ujjongott, az ismeretlen heves férfiostrom alatt. De ő maga nem, nem akart ennyit. Túl sok volt már ez az ő lelki világának. S nem tudta követni a teste vágyait. Riadtan érezte, hogy Robin kutató ujjai a mellére simulnak és keblei halmán pihennek, miközben ziháló meleg lehelete a vállát csiklandozta. Borzongató volt a várfal hűvöse és Robin forró teste, melyet egyszerre érzett, ahogy a falhoz lapulva. Fogalma sem volt mi lesz ebből és egyáltalán…Robin túl messzire ment! Hogy engedhet magának ilyen bizalmas érintéseket? Maria annyira megrettent, hogy képtelen lesz elmenekülni alóla, hiszen Robin sokkal erősebb nála!

- Robin! Ne! Hagyd abba! – pihegte reszkető vékonyka hangon és kezével próbálta eltolni a fiú tenyerét a melléről. – Engedj el! Nem hallod!? Eressz! – kiáltott rá, s olyan erős pofont mért a fiú arcára, hogy még a tenyerét is csípte.



Robin meg sem hallotta a lány tiltakozását, agyára a vágy vörös fátyla borult, már csak a női test remegése és rezgése jutott el a tudatáig, mely megvonaglott minden érintésére. Kijózanító volt a lány csattanó pofonja. Robin eltántorodott a lánytól és felindultan, levegő után kapkodva meredt rá. Úristen! A végletekig elment volna a lánnyal itt a várfalnál a szabad ég alatt, ha nem állítja meg. Veszélyesebb kis boszorkány mint gondolta! Elveszi a józan eszét ez nem kérdéses.

- Leckét akartál egy tisztességes csókból, hát megkaptad! – törölte át a száját kézfejével Robin, mely még mindig nedves volt a nyáltól.

- Ezt nevezed te tisztességesnek? – kiáltott rá megrovón Maria.

- Velem minden ilyen Maria, minden – mondta ki őszintén Robin. De Maria inkább fenyegetésnek vélte a mondatát és a hangsúlyát is. – Ezt akarod?

- Nem! – felelte rá elutasítóan Maria.

- Akkor tartsd távol magad tőlem és az erdőtől is! – végre kimondta. Már ezt a mondatot kereste napok és hetek óta. Ezt akarta elmondani Mariának. S most a történtek után legalább érteni is fogja a lány. Jobb ha saját magára vigyáz, mert Robin nem tud és nem is akar semmire sem vigyázni. Pláne egy kislány érzelmeire nem. Ha Maria akar valamit, akkor jöjjön érte és megkapja, de csak úgy, ahogy azt Robin meg tudja adni neki. Márpedig Maria biztos, hogy nem ezen az úton szeretné elérni a vágyait.

- Megértettem! – biccentett Maria, végre visszanyerve lélekjelenlétét és lehiggadva. Ajka megduzzadt Robin vad csókjától. Mellbimbói a fűzőnek ágaskodtak keményen és kényszeredetten, szerettek volna megszabadulni a szorítástól és vágyakoztak a félbemaradt simogatások után. A karján még mindig érezte a libabőr utóhatásait, ahogy újra és újra kirázta a borzongás Robin lehelete nyomán.

- Helyes! Figyelmeztetlek, ha beteszed a lábad az erdőbe vállald a kockázatot is! Jobb ha nem jössz a közelembe ezt komolyan mondom! Én nem a nagybátyád vagyok. De Noir vagyok! Ami kell azt elveszem és megszerzem! De nem a törvényes és nem a tisztességes úton! Ezt jobb ha tudod Maria, ha egy de Noirral állsz szemben! – túrt a hajába felindultan Robin. Remegett a vágytól, melyet ez a törékeny apró lány váltott ki belőle. Akarta, de mennyire hogy akarta. Jobban mintsem magának be merte volna vallani. Tetszett a nyugodtsága a higgadtsága a komolysága és céltudatossága. És igen, meg akarta rontani, be akarta mocskolni saját magával, egyszerűen édesebb volt ez a vágy minden másnál, mert úgy érezte nem szabad, sőt tilos. S pont ez volt a kihívás az egészben. Végre valami amit újra át lehetne hágni. Ezzel a lánnyal. Vagy inkább ezt a lányt kellene meghágni. Robin fásultan felnevetett és lemondóan leeresztette a karját.

- Vigyázz Maria! Mert átkozottul kellesz nekem!