Csókon kapva

A lány ujjai közül kicsúsztak a nehezen összeszedett ócska kötetlapok és ismét a földre hullottak. Robin hüvelyk és mutatóujjával szorosan tartotta a lány állát, nehogy Maria elránthassa az ajkát a csók alól, s Maria mellkasában kusza érzések kavarogtak és dübörögtek és fogalma sem volt, hogy mi ez az egész, vagy hogy mit kellene tennie. Robin ajka könnyed nyomást gyakorolt az ártatlan szűzies ajkakra, melyek zárva maradtak. Robin ajka meleg és puha volt, csókja egyáltalán nem volt erőszakos, inkább csak bizonytalan, zavart és puhatolódzó. Úgy guggolt le Mariához, mint egy neveletlen gyerekhez, de úgy csókolta mint ahogy egy férfi csókol. Maria tapasztalatlansága egyértelműen kiütközött, ahogy lehunyt szemmel mozdulatlanságba dermedve guggolt az egyszerre gyengéd és indulatos érintés alatt. Nem akarta megszakítani ezt a különleges és döbbenetes pillanatot, amíg érzi a Robinból áradó gyantaszagot, ahogy forró lehelete az ajkát csiklandozza, férfias ujjai a bőrét tapintják és itt guggolnak a tölgyfa alatt. Megfordult a fejében, hogy tiltakoznia kellene, sőt illenék is jól nevelt úrilányként valami ellenszegülést mutatnia, és ellöknie magától a bizalmas érintést magának megengedő fiút, de kíváncsisága erősebb volt minden más érzésnél. S egyszerre riadt meg és repesett a szíve örömében. Nem ért a fiúhoz és Robin is csak két ujjával tartotta fogva Maria állát, úgy tűnt végtelen pillanatokig szorította száját a lányéra, amikor jellegzetes füttydallam csendült az erdőből.


- Robin! – csattant az egyértelműen kereső kiáltás az erdőből. A hangra mindketten ledermedtek, ahogy ott kuporogtak egymással szemben a fűben. Robin kapcsolt hamarabb s mielőtt Maria tiltakozhatott vagy ellenkezhetett volna Maria fölé hajolva sodró lendülettel a földre döntötte a lányt. Maria kitágult szemekkel meredt a fiúra, ahogy ott feküdt az avarban végigterülve Robin alatt, s Robin az előbb az állát szorongató mutatóujját az ajkaira szorította. Maria reszketve, felháborodottan, különös fényben úszó szemekkel viszonozta Robin teljesen kitisztult tekintetét. A fiú hűvösen és nyugodtan nézett le rá. Csak kapkodó légzésén lehetett észrevenni, hogy rá sem volt hatástalan amit az előbb műveltek.

- Sss! Ne sikíts! – suttogta Robin a lánynak, nehogy az felhívja rájuk a betolakodó figyelmét. A tisztás sűrű magas mezei virágai bízott benne, hogy eltakarják a kereső tekintet elől. Remélhetőleg távozik az illető, anélkül, hogy észrevenné őket, vagy rájuk találna itt a tölgyfa takarásában. Lélegzetvisszafojtva feküdtek ott mozdulatlanul. Maria kivörösödve érezte, ahogy Robin övcsatja nyomja a szeméremdombját, s ez az érzés egyszerre okozott fájdalmat és valami különös élvezetet. Robin enyhén feltartva a fejét fülelt miközben térdére és alkarjára támaszkodva próbálta tartani magát, hogy ne nehezedjen a lányra. Mellkasa minden lélegzetvétellel Maria melleihez nyomódott, márpedig meglehetősen sűrűn kapkodott levegő után. Ruhájának tollai Maria orrát csiklandozták, vörös kendője Maria nyakába borult s a lány teljesen a fiú fogja volt, ahogy az fölötte könyökölt a földdel kevert avarban.

- Shadow! Jó kutya, keresd a gazdit! Mutasd merre van! – örült meg a közeledő az állatnak.

- A fenébe is! – szitkozódott Robin és feltenyerelve elhúzódott Mariáról. Pontosan tudta a kutya könnyűszerrel idevezeti az érkezőt és semmi esetre sem akart egy klántaggal úgy találkozni, hogy Mariával heverészik itt a fűben egy tölgyfa alatt. – Maradj! – intette le a lányt és még mindig feldúltan, de sietve kilépett a tölgyfa takarásából.

- Itt vagyok Lionel! – szólt Robin és megindult az unokatestvére felé.

- Már a fél erdőt végigloholtuk utánad, hol csatangoltál!? – hallatszott a tölgyfa másik oldalán meglehetősen közelről az idegen hangja. Maria a tölgyfa takarásába simulva kuporodott. Ő sem szeretett volna még egy de Noirral találkozni, főleg úgy, hogy most teljesen felbolydult a lelki világa és képtelen lehiggadni és rendbe szedni magát és a gondolatait.

- Én? – Robin a nyakát vakargatva habozott. – Hát csak megnéztem az itteni csapdákat – préselte magából, s hangján még mindig hallatszott, hogy zihál. Maria a fához lapulva óvatosan felállt vigyázva, hogy szoknyája ne látszódjon ki a fatörzs takarásából. A fához dőlve pihegett és reszkető ujjait még mindig tűzperzselte ajkaihoz emelte. Nos neki személy szerint most csapdára se lenne szüksége, mert madarat lehetne vele így is fogatni. A rajtakapottság riadalmát most már valami különös lázas ujjongás váltotta fel. Aprókat pihegve hallgatódzott, hogy Robin hogyan próbálja kivágni magát és menteni a helyzetet.

- Neked meg mi bajod? – mérte végig furcsállva Lionel az unokatestvérét. – Hát te magad mondtad, hogy erre a területre ne tegyünk csapdát! Miféle csapdákat kerestél akkor te itt? – bámult rá értetlenül Lionel és Robin háta mögött kezdte mustrálni az erdőt és a tisztást. Robin indulni akart, de Lionelnek az istennek nem akaródzott elhagyni az erdő ezen területét. Gyanakvóan járatta szemét az erdőn.

- Én? – Robin érezte, hogy kutyaszorítóba került. Ráadásul Maria a tölgyfa mögött minden szavát hallja. Milyen hülye egy helyzet! Lionel is mit akadékoskodik itt! Menjünk már innen! Robin próbálta visszanyerni lélekjelenlétét, s kikerülve Lionelt megindult az ellenkező irányba, minél távolabb csalva Lionelt, de unokatestvére meg sem moccant, még mindig a tisztás felé bámészkodott értetlenül.

- Semmilyet, biztos elfelejtettem – grimaszolta Robin, a számára is hülye válaszon borzadva, hiszen átlátszó akár a kristály, hogy itt persze hogy nincsenek csapdák. Azonban ha élt is még benne a remény, hogy megúszta azzal, hogy az unokatestvére hibbantnak tartja, akkor tévedett, mert alig indult el, a tölgyfa mögött Maria eltüsszentette magát. Hallatszott, hogy elfojtott tüsszenés, de attól még az tüsszenés volt. A csudába!

- Ez meg mi? – kapta fel a fejét az éppen már Robint követni készülő Lionel.

- Mi? - tette az ostobát Robin.

- Amit az előbb hallottam! Mintha valaki tüsszentett volna! – lépett a tölgyfa felé Lionel egyre határozottabban.

- Képzelődsz! Én nem hallottam semmit! – állta az útját gyorsan Robin, még védve Mariát Lionel tekintete elől.

- Nem, nem. Valaki van itt! – lökte félre az útból Lionel Robint és Robin már hiába kapta el Lionel karját, az túllépett a tölgyfán és a fatörzs mögött meglátta Mariát.

- Hát ez….? – nyögte Lionel a lángoló arccal előtte álló lányra bámulva. Lionel úgy nézte Mariát mint aki még nem látott fehérnépet. Robin pedig tökéletesen tudta, hogy Lionel mit lát, mert ő is ezt látta. Maria sifonruhája gyűrött volt, és a szoknyáján föld és avardarabok éktelenkedtek, mint aki az avarban hempergett éppen az imént. S ezt a képzetet csak fokozta, hogy Maria olyan vörösen állt előttük, mint aki meg akar gyulladni itt a tölgyfa árnyékában. Lebuktak. Ezen már nincs mit szépíteni.

- Ez meg mit jelentsen Robin? – ingatta a fejét egyikről a másikra nézve Lionel. Robin az ajkába harapott, de végül feladta a küzdelmet. Lionel és Maria mellé lépett.

- Lionel az unokatestvérem - mondta Mariának.

- Üdv! – hebegte Maria kényszeredett zavarában és enyhén biccentett a fejével.

- Lionel, a hölgy: Maria Merryweather – mutatta be őket egymásnak bosszúsan Robin.

- Szóval, ti most itt ismerkedtek? – mérte végig őket Lionel, enyhe éllel a hangjában.

- Már ismerjük egymást – morogta Robin.

- Hát azt veszem észre – jegyezte meg gúnyosan Lionel. Az elejtett megjegyzésbe Robin és Maria is belevörösödött. Éppen nem úgy viselkedtek, mint akik csupán ismerősök. Akkor nem rejtegette volna itt Mariát. Az egész helyzet úgy tűnt, mintha Robinnal titkos találkán lettek volna melynek csupán egyetlen célja lehetett és az nem éppen a barátkozás volt. – Megzavartam valamit?

- Nem! – vágták rá egyszerre, Robin bosszúsan, Maria rémülten. Lionel megforgatta a szemét.

- Értem – bólintott egészen lassan Lionel és alaposan megnézte Mariát. – Akkor indulhatunk Robin?! Vagy te még maradsz?

- Mehetünk, Mariával véletlenül botlottunk egymásba – próbálkozott menteni a menthetőt Robin.

- Aham – felelte Lionel még egy utolsó pillantást vetve Maria zilált sifonruhájára. Robin összepréselt ajkakkal viszonozta Maria zavart pillantását, s követte Lionelt az erdőbe.





- te megőrültél?! – támadt Robinra hallótávolságon kívülre kerülve Lionel.

- Mi? – kérdezett vissza Robin. A gondolatai még mindig Maria körül jártak. Mi a csuda szállta meg? Miért kellett a lányhoz érnie?! Mert egyszerűen kíváncsi volt? Vagy mert dühös volt a lányra, hogy állandóan a birtokán lebzsel? Mit zavarja, hogy mit csinál egy könyvmoly lány az erdőben?! De hát ez a lány éppen Maria! S hát persze, hogy nem felejtette el a lányt!

- Azt kérdeztem, hogy teljesen meghibbantál e! Tudod hogy mennyi idős ez a lány? Tizenhatnak ha kinéz!

- Tizennégy – felelte rá sóhajtva Robin.

- Te jó ég! Akkor pláne! Mit akarsz te tőle!? – csattant rá Lionel.

- Én? A világon semmit! Épp csak összefutottunk, véletlenül.

- Ugyan kérlek! Már értem miért szüntetted meg itt a csapdákat! Hogy békében találkozhass ezzel a Mariával!

- Képzelődsz!

- Nem vagyok vak Robin! Van szemem ahhoz, amit látnom kell! És fejezd ezt be, mert még egy vak is látja rajta, hogy ez a lány ártatlan

- Én is tudom – morogta Robin.

- Akkor meg?! Ráadásul szomszéd! Merryweather! Elfelejtetted? Apád megölne ha tudná, hogy épp egy Merryweatherrel kezdessz!

- Nem kezdek vele! –tiltakozott hevesen Robin.

- Nem? Hát nagyon nem úgy tűnt – intett a fejével az imént látott jelenet helyszíne felé Lionel.



Robin belátta, hogy fölösleges szaporítania a szót. Egyébként sem kívánta túlragozni a témát. De azért csak ott motoszkált a fejében a gondolat: miért csókolta meg a lányt? Hogyan is merészelte és hogyan fajultak idáig a dolgok csak egy röpke erdei beszélgetésből. De a lány sem mutatkozott olyannak, mintha kedve ellenére való lett volna egy kis erdei csók. Mariától több ellenállásra számított. Legalább egyikük lehetett volna okosabb és ez igazán Maria jellemzője volt. Nem tiltakozott, de azért nem is viszonozta a csókot. Na persze, hogyan viszonozná, amikor egyértelmű, hogy nem is tudja, hogyan kell. Teljesen tapasztalatlan, és ő már megint csak negatív szereplő ebben a történetben. Jelen esetben mint Maria megrontója. Tényleg ezt akarja? Egy ártatlan városi lányt akar bevezetni a szerelem művészetébe? Nem. Robin egyáltalán nem érezte azt, hogy ez a feladat rá várna, vagy éppen neki megfelelne. S ez ráadásul nem tisztességes Mariával szemben sem. Egyértelműen befolyásoltság alatt lenne. Persze, hogy egy nagyvárosi lányt hajt a kíváncsiság, hogy milyen egy férfival csókolózni. De ezt fölösleges lenne a saját személyének betudnia. Maria bárki másnak is megengedte volna ugyanezt, ha hajlik rá az illető. Nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítania ezért ennek a futó csóknak vagy Maria szűzi lelkesedésének. Mindezen gondolatokkal természetesen lebeszélhette magát az egészről és el is hitethette magával mindezt, csakhogy volt egy óriási bökkenő az egész okfejtésben, ami felborította az ésszerű, logikus gondolatmenetet. Történetesen az, hogy…a csudába is! Csak ne esett volna annyira jól az a csók!