A templomban

A tükör a hibás! – Maria újra megtapogatta az arcát, hogy valóban saját tükörképét látja-e. Mert nem ismert magára az erdei kalandok óta. Szüntelen mosoly derengett az ajka körül, és valami lázas izgalom uralkodott rajta. Éjszaka nem hagyta aludni, a toronyszoba üvegkupolája alatt a csillagokat bámulta, miközben Robinra gondolt. A fiú a legváratlanabb dolgot cselekedte. Persze álmodozásai mélyén vágyott erre a pillanatra, de amikor ott volt és átélte, akkor egyszerre olyan sokkszerűen élte meg, hogy szinte nem is tudta hogyan értékelje magában, s hogy egyáltalán Robin vajon mit gondolhat azóta róla. Istenem már megint annyi kérdés! – Maria riadtan látta, hogy arcán bíborrózsák jelennek meg, mint az elmúlt napokban annyiszor. Maria most már végképp elvesztette a fonalat, hogy hányadán is áll a fiúval. Robin kézzel-lábbal menekült előle, amikor mégis összefutottak akkor meg megcsókolja? Hát ki érti ezt? S miért nincs senki, akivel megbeszélhetné ezt? – Maria vívódásaival azonban senki sem foglalkozott Holdszálláson, mindenki az esküvőre készült. Marmalode Jamben sürgött forgott a konyhában, s amikor Maria betévedt hozzá, akkor is csak egy kis munkára fogta be, de nem volt ideje Mariát végighallgatni. Sir Benjamin olyan ideges volt, hogy úgy találta Maria az ő esetlen viccein mosolyog az étkezőasztalnál, a lány kivirult voltát egyszerűen a vidéki levegőnek tudta be. Sir Benjamin szerint vidéken mindenki majd kicsattan az egészségtől és a boldogságtól. Na ez azért merőben túlzás volt részéről, hiszen alig néhány hete ez a dolog még rá sem volt jellemző! De persze aki szerelmes az hirtelen szebb színben lát mindent maga körül és azt sem veszi észre, ami az orra előtt zajlik. Sir Benjamin tehát teljesen alkalmatlan volt egy efféle megbeszélésre. Ráadásul Maria pontosan tudta, hogy ez olaj lenne a tűzre. Ezekről a dolgokról be kellett látnia, hogy senkivel sem beszélhet.




Így csak szobájában tépelődött csendesen. Próbálta megfejteni saját érzéseit, és Robin tetteinek mozgatórugóit. S pontosan tudta a következő találkozónál talán okosabb lesz. Robin reakciójából, abból, ahogyan majd vele viselkedik kipuhatolhatja, hogy mi is volt ez az egész dolog ott az erdőben. Az a csók, ami azóta is égeti az ajkát, már csak az emléke is feltüzeli és belepirul.



Maria sötétzöld selyemruhája lágyan suhogott, ahogy megfordult a tükör előtt. Végre ismét abroncsos alsószoknyát viselhet. Egyszerűen lehetetlen kitörölni a fejéből, hogy ő igenis városi lány. Nem is akárhonnan, Londonból. S egyszerűen imádta a szép ruhákat, a kiegészítőket, a masnikat, a finom anyagokat, az elegáns kelméket. Az egyetlen bizonytalanságot az okozta, hogy fogalma sem volt róla Robin ízlésének tetszik-e egyáltalán a londoni divat. Így zavartan igazgatta selyemruhája fodros ujjait, valószínűleg fel sem tűnik neki, hogy ma szorosabbra húzta a fűzőjét, és a rafinált halcsontos fűző megemelte a kebleit, melyek nagyobbnak és teltebbnek tűntek a fűzőnek köszönhetően. Maria bízott benne, hogy legalább külsőre elérte azt a hatást, hogy valamivel idősebbnek tűnjön a koránál.



A templomi esküvőn Robin volt Loveday tanúja, így közvetlenül az oltárnál állt, a vőlegény mögött néhány lépéssel. Maria a nevelőnőjével, Miss Heliotrope-al még a templomi díszítésnél segédkeztek, fehér és rózsaszín virágokat igazgattak a padsorokra és Robin idegességében letört még egy darabot az áldozati kenyérből.

- Robin! Fejezd be! – szólt rá Charlotte, Lionel menyasszonya az első sorból.

- Nem csináltam semmit!

- Úgy falod azt a kenyeret mint aki egész nap nem evett. Ráadásul Krisztus testét tömöd magadba! Ez szentségtörés!

- Tényleg? Én úgy tudtam, csak a istentiszteletek alatt lényegül át Krisztus testévé, szóval most mivel nincs szertartás ezért ez csak szimplán egy darab kenyér! – gúnyolódott Robin.

- akkor is az Úr asztaláról eszel! Förtelmes milyen szégyenletesen tudsz viselkedni! – bosszankodott Charlotte.

- Hagyjad szívem! Robin mindent bemocskol a kezével és a jelenlétével, amihez csak hozzáér! – nézett szúrósan unokaöccsére Lionel.



Hogy milyen igaza van! – Robinnak kedve lett volna, most azt az ártatlan kis virágszálat is bemocskolnia, aki ott illegett a padsorok közt, abban az ingerlő zöld selyemruhájában. Az abroncs minden lépésénél ringott kihangsúlyozva a lány kecses csípőjének járását és az az átkozott fűző! Ezek a londoniak aztán értik a módját! Valahányszor lehajolt a lány egy adag virágért a kosárhoz, Robint a szélütés kerülgette. Az emlékeiben Maria inkább kislányos külsejű volt, na de ebben az átkozott fűzőben aztán semmi sem tűnik Marián kislányosnak. Kísértésbe visz minden férfit az a ruha. Egyáltalán hogy léphetett be Isten házába éppen egy ilyen fűzővel! Be kellene tiltani az ilyenek viseletét! Legalább egy kendőt terített volna magára! Robin bosszankodva kapta azon magát, hogy Maria keblei egyszerűen vonzzák a tekintetét. Az a két puha halom olyannak tűnt, akár egy harapnivaló kelttészta és biztosan a fogása is olyan. Robin szárazon nyeldekelt, és rájött tényleg túl sok kenyeret nyelt már le az úrasztalról. Na persze kelttészta és kenyér! Valójában nem is ez a száraz istentiszteleti kenyér kellett neki, hanem az a másik hús-vér kelttésztahalom ott a sorok között a mélyzöld selyemből kibuggyanva. Jól jönne egy kis misebor vagy valami – nézett körbe sopánkodva Robin.



A vendégsereg lassan elhelyezkedett a sorok közt, s izgatottan elcsendesedett a násznép mire a kis falu két manuálos orgonája felzendült s hangja megtöltötte a kupolás templombelsőt. Mindenki a menyasszonyt nézte, kivéve Robint, aki az első sor szélén ülő Mariát bámulta most végre zavartalanul, amíg mindenki mást lekötött Loveday bevonulása az apjával. Coeur de Noir alig tudta beszuszakolni terebélyes pocakját a de Noir oldal padsorába. Nem hiába nem az ő méretére tervezték ezeket az ájtatos helységeket. A de Noirok mind feketében voltak, ünnepélyesen, kissé komoran, egy tömbben, de meglehetősen nagy létszámban, míg a Merryweather oldalon alig ültek néhányan.



Maria futólag Robin felé pillantott. Loveday mögött a fiú is szereplője volt a mai napnak és Maria szinte kislányos döbbenettel állapította meg, hogy a fiú remekül fest a tanú szerepében. Komoly volt, már-már barátságtalanul komoly, de rendkívül ünnepélyes. S kissé visszafogottabban öltözött mint egyébként. Kevesebb toll és kalap nélkül. Szinte nem is Robin volt. Ezek a tartozékok hozzá tartoztak, mint azok a fekete szemek, amik most egyenesen Mariára néztek. Maria torkán elhalt az ének a közös éneklésben, ahogy tekintete találkozott a fiúéval. Annyira zavarba jött a pillantásától, hogy lesütve a szemét gyorsan lapozgatni kezdett bőrkötéses kis imádságos énekes könyvében, mintha nem tudná a szöveget. Az ujjai remegtek a vékony papírlapokon, de nem mert felnézni. Érezte magán Robin tekintetének a súlyát. Amikor felnézett Robin még mindig őt nézte. Maria érezte, hogy egyszerre nagyon melegnek találja a templom kicsi, hűvös termét és szinte párolog itt az első sorban Robin pillantása alatt. Érezte, hogy nem csak az arcán, de a mellkasán is vöröses lázrózsák jelennek meg, s egész testében megremegve kapta el a szemét Robinról és helyette inkább a nagybátyja hátát bámulta.



Robin olyan pontosan tudta, hogy mire gondol az első sorban égővörös arccal álló lány, mint ahogy senki más a templomban. Mert ő is ugyanarra gondolt: a csókjukra. Ahogy Mariára nézett ismét úgy érezte, hogy ott guggol a tisztás szélén szemben a lánnyal és ajkát a lány szájára szorítja. Szinte újra átélte a pillanatot. De ő ennél sokkal többet akart. Mariát akarta egészen. Eggyé olvadni vele. S ettől az érzéstől megrémült, főleg azért, mert tudta a lány már egy kis jelentéktelen érintéstől is elpirulna. Annyira fiatal! Istenem!



Robin előrelépett és aláírta az anyakönyvet. Belegondolva alig volt képes a saját nővére esküvőjére odafigyelni, annyira lekötötte egy másik nő – lány! – jelenléte. De most ez érdekelte a legkevésbé. Az ő szemében nem a menyasszony Loveday ragyogott, hanem az a kipirult arcú lány ott az első sorban, aki mint egy kis riadt őzike tekintget néha rá, a nagy vadászra. S kezdte Robin pontosan ezt érezni. A vérében dübörgött a férfiösztön, mert igazán kivételesen nemes vad sétálgatott az erdei tisztáson. Hiába szedte fel a csapdákat, ez a vad önszántából sétál a puskacsöve elé. Hogy lesz képes féken tartani magát, ha Maria nem teszi? Bízott a lány józanságában és komolyságában, de ott a tisztáson nyomát sem látta. Márpedig ha a lány nem segít, akkor mindketten elvesztek. Ez már nem is kérdés.



Maria követte tekintetével Robint, ahogy gratulál az ifjú párnak és kedélyesen nevetgél valamin Loveday-el. Végignézett a templomon. Nos a de Noiroknál alig voltak nők, szinte csak férfiak, mind feketében. S Maria az imakönyvére támaszkodva döbbent rá, hogy talán annyira nem is véletlen az, hogy Robinnal egymás mellé sodródtak. Így vagy úgy. A faluban sem sok fiatal lány akad, ráadásul rangban szóba sem jöhetnek a birtoktulajdonos Merryweathereknek vagy de Noiroknak. Szinte magától értetődött, hogy a fele-fele arányban birtokolt falu és völgy két családja között létrejön a kapcsolat. Igaz ez Benjamin és Loveday esetében történt meg. De hát furcsa, hogy egy nyiladozó rózsaszál mint Maria és az ifjú felnőttkor küszöbére lépő Robin érdeklődtek egymás iránt? Ki más akadt volna? Robin rokonságában már csak idősebb férfiak vannak, közel s távol nincs még egy partiképes fiú Maria számára és erre éppen itt a templompadon ülve döbbent rá Maria is. Robin ellenben pontosan tisztában volt azzal, hogy ha valaha feleséget kellene keresnie magának akkor alaposan szét kell néznie és valószínűleg Lionelhez hasonlóan a városból kell magának feleséget találnia, mert itt a völgyben nincsenek korabeli lányok. S ekkor becsöppent a képbe Maria. Egy nő a völgyben, aki fiatal, független, és bár nincs vagyona mégiscsak egy nemesember lánya. Nincs mit tenni, a völgyben ők ketten szinte törvényszerű volt, hogy találkozzanak, s mi több érdeklődjenek is egymás iránt. A sors sodorta őket egymás közelébe. Ellenségekként majd szövetségesekként…de hogy most mi a helyzet? Azt egyikük sem tudta volna megválaszolni.