callie: Fenyvesek lordja

Maria elfogadta Julien karját, hogy a vár rozoga falépcsőin fellépkedjen a körbástya tetejére. Kiugró, előretolt tömzsi rondella volt, vastag fallal. Szinte üdítő volt a téli éjszaka a bálterem zajához képest. Tiszta csillagos éjszaka volt, a Hold korongját mintha márványból faragták volna, fehéren és hidegen uralta a csillagok közt a sötétséget. Maria átvette a felé nyújtott perzsgőspoharat, s vállával nekitámaszkodott a bástyafalnak, kikémlelve a fenyvesek tetejére a lőrésen.
- Lélegzetelállítóan pazar innen a kilátás – ámult el Maria. – Nem is tudtam, hogy fentről ilyen gyönyörű a táj – fordult Julien felé mosolyogva.
- Sosem jártál még a bástyafalon? – lépett Maria mellé a férfi.
- Nem – rázta a fejét Maria, s vörös göndör tincsei vidám csigákban lengtek a vállai körül. – valahogy kiesik a lakóépületektől ez a rész.
- A várnak erről a pontjáról lehet a legjobban belátni a tájat. Egészen távolra ellátni – nézett a távolba Julien. – Csodálom, hogy Robin nem hozott még fel ide – Maria tekintete lesiklott a bástyafal fáklyával megvilágított köveire. Nem akart a házasságáról beszélni, főleg nem Juliennek, ennek a kedves, lehengerlő, figyelmes férfinak. Rokonnak. Julien megérintette Maria hófehér vállát, tenyerével betakarva a törékeny nő sápadt bőrét.
- Maria – súgta kedvesen, de többre már nem jutott ideje. A körbástyára csörtető alak megzavarta a kettősüket. Julien megfeszült és elhúzta a kezét. Mariának meg sem kellett fordulnia tudta ki érkezett.
- Lám csak, lám! – hallatszott a gunyoros de indulatos hang. – A díszvendégünk igen jól szórakozik, ennek igazán örülök – villant Robin sötét tekintete Julienre.
- Mariánál kellemesebb társaságot aligha találni itt ezen a vidéken – felelte rá fagyosan Julien, s Mariához fordulva, megfogta az asszony kezét, s a szájához emelte, egy kézcsókra. – Maria! Köszönöm, hogy ezen az estén, rabolhattam az idődből egy keveset – búcsúzott el. Robin szótlanul méregette a férfit, ahogy elhaladt mellette és eltűnt a csigalépcső fordulójában a szeme elől. Robin körbenézett a rondellán.
- Nincs túl hűvös itt a nyitott bástyán, éjszakai légyottokhoz? – kérdezte a nőt Robin.
- Féltékenységedben egészen bámulatos képzelőerődről teszel tanúbizonyságot – sziszegte rá Maria.
- Láttam jól szórakozol – csattant Robin karba tett kézzel néhány lépést közelebb lépve.
- Jól szórakoztam, amíg meg nem jelentél – vágott vissza Maria.
- Jól szórakozol, Juliennel! Azt mondtam ne flörtölj vele! – csapott a bástyafalra Robin.
- Miért kell mindig mindenen felkapnod a vizet? – villant Robinra Maria szürke tekintete.
- Talán nem adsz rá lépten-nyomon okot? – mérte végig a feleségét Robin. A királykék ruha, most szinte feketének tűnt az éjszakai fényben. Sejtelmes sötétkék csíkok derengtek a szoknyaanyagban, ahogy a hullámokon s redőkön megcsillant a holdfény. – Hideg van meg fogsz fázni – lökte el magát a párkánytól Robin. – Menjünk vissza!
- Miért nem hoztál fel ide sosem? – kérdezte vádlón Maria.
- Mert nem biztonságos! – támadt vissza Robin. – az a falépcső, tákolmány amin Julien felvonszolt bármelyik pillanatban összedőlhet, de gondolom észre sem vetted, annyira elkápráztatott Julien. A rondella amúgyis harci funkciót tölt be, miért érdekelne?
- Mert olyan szép innen minden – érvelt Maria, ahogy Robin megragadta könyökét egyértelműen jelezve, hogy akár akarja Maria, akár nem, leráncigálja a bástyáról.
- Ha szépet akarsz látni, ahhoz ki sem kell tenned a lábad a szobából, nézz tükörbe és kész – mérgelődött Robin, csak ahogy ráébredt mit mondott, elengedte Maria karját, mintha megégette volna magát. – Na jössz vagy nem? – förmedt Mariára Robin megbánva előző mondatát, s előresietett.
- Segíts lemennem – emelte meg a szoknyáját Maria a csigalépcső ingatag szerkezetét figyelve.
- Így jártál! Akkor kellett volna gondolkodnod, mielőtt feljöttél ide – nézett rá vissza Robin, de várakozón felnyújtotta a kezét Mariának. Maria még mindig a kezében szorongatta a pezsgőspoharat. Robin feljebb lépett egy lépcsőfokkal, s kivette a nő kezéből a poharat. – Gondolom pezsgőztetek, kettesben, a holdfényben, igazán, megindító – fintorgott Robin, ahogy beleszagolt a pohárba. Édes francia pezsgő illata csapta meg az orrát. Robin egy dühös mozdulattal a bástya falához csapta a poharat. – Ennyit erről! – S megragadva Maria kezét vonszolta maga után le a körbástyából.
- Miért kell mindig ilyen undoknak lenned? Annyira kikészítesz ezzel! - próbálta kiszabadítani a karját az erős szorításból Maria. Próbálkozása hamar megoldódott, mert ahogy leértek a lépcső aljára Robin azonnal elengedte Mariát.
- Mivel szédített? – mordult sötéten Robin.
- Semmivel – igazgatta a szoknyáját sértetten Maria.
- Beszéltetek a birtokról? – vonta össze a szemöldökét Robin.
- Nem emlékszem ilyesmire. Miért? – lepődött meg Maria.
- Miért, miért… Csak! – förmedt rá Robin.
- Jól van. Mindig olyan ingerült vagy – vett mély levegőt Maria.
- Talán megvan rá az okom – rántotta meg a vállát Robin.
- Persze neked mindig mindenre meglehet az okod! – robbant ki Maria. – Szerinted nekem nincs? Lehet azért fogadom olyan kiszomjazva Julien kedvességét, mert senkitől sem kapom meg ezt. Főleg nem tőled! – nézte ellenségesen a férjét Maria.
- Kedvességre vágysz? – nevetett fel gunyorosan Robin. – Julientől? – Robin széttárta a karját. – Akkor a francba is, váljunk el Maria és kész! – kiáltotta indulatosan Robin, kidülledt szemekkel Mariát nézve. Az ujjai megfeszültek az idegességtől, s hátat fordítva elviharzott.

Lionel az emeletre vezető lépcsőn futott össze Robinnal. Ahogy unokaöccse feldúlva közeledett megállt a lépcsőfokon, s bevárta a felfelé igyekvő feszült és dühöngő Robint.
- Na? Sikerült megtalálnod őket? – kíváncsiskodott.
- Igen! Sikerült – szűrte a fogai közt Robin.
- Romantikus hangulatban találtad őket? – vihogta Lionel.
- Ez tökre nem vicces! – támadt rá Robin.
- Azért nem kell felfalnod, mint egy oroszlánnak! – csapott Robin vállára Lionel.
- Elegem van az egészből! Holnapra rendeld össze a klánt, hálós vadászatot tartunk! – adta ki a parancsot Robin, s Lionelt kikerülve tovább indult.
- Okés – nézett Robin után fejét ingatva Lionel. Robin berontott a hálószobájába, s az utazóládába kezdte dobálni a holmijait. Minden dühét beleadta a csomagolásba, épp egy pár bőrkesztyűt hajított nagy indulattal a ládába, amikor Maria benyitott. Robin felnézett rá. A nő megtorpant az ajtóban, s végignézett az utazóládán.
- Pakolj te is! Hazamegyünk! A vadászkastélyba – mondta Robin. De a parancsa csak rekedt suttogás volt. Maria beljebb lépett, s betette maga mögött a faajtót. Nekitámaszkodott a hátával. Robin fenyegetően festett. A háta mögött égő gyertya még kontúrosabbá tette Robin sziluettjét, a tollak peckesen álltak a vállánál, izmos combjain feszült a fekete bőrnadrág, terpeszben állt hatalmas fekete szemeivel Mariát fixírozva.
- Khm…mi ketten…mármint…Julien és én…nem… - Robin két lépéssel Maria előtt termett és ujját a nő szájára tette, hogy elhallgattassa. Maria úgy érezte, hogy ég a szája Robin ujjának érintése alatt. Kitágult szemekkel nézett fel a fölé magasodó férfira.
- Ne! Soha többet ne ejtsd ki ezt a nevet a hálószobánkban – morogta Robin végigsimítva mutatóujját Maria vörös ajkain, majd motoszkálva, apró rebbenéssel lejjebb siklott az érintése Maria nyakán, a keblei közt nyugvó sötétkék különlegesen csiszolt kristályokig. Virágformákat képeztek a kristályok Maria nyakláncán. – Soha többet – súgta Robin, tenyerével betakarta a nyakláncot, s Maria mellkasán hagyva a tenyerét, lehajolt, hogy birtokba vegye a nő ajkait. Mariából hatalmas sóhaj robbant ki, s a térdei megroggyantak, mintha kiszaladt volna a lábából minden erő. De Robin másik kezével már szorosan át is karolta, Mariát derekánál fogva magához húzva, tartotta erős karjaiban, s mohón csókolta. – Ráérünk holnap reggel is csomagolni – mormolta Robin, mielőtt újra lecsapott felesége ajkaira.

Florian, a klán legfiatalabb tagja fejjel lefelé csüngött egy vaskos ágról. Térdhajlatába vágott a kemény faág. Mellette Lionel bátyja, Lucien, a fatörzs szétágazó ágvilláinak kényelmes karosszékében nézte az ágakon röpködő madarakat. Mellettük kiterítve az erős kötelekből csomozótt vadászháló kifeszített egyik vége. A másik végénél Lionel és Robin gubbasztottak. Mindketten guggoltak. Lionel szivarozott.
- Tedd már el azt a vacakot! – tiltakozott Robin, ahogy Lionel elégedett eregette a füstöt.
- Egy csudát! Julientől kaptam, állítólag egyenesen az amerikai ültetvényekről van – szippantgatott nagyokat Lionel. – Ilyesmit nem lehet Angliában kapni.
- Lehet mérgező! – fújtatott fintorogva Robin.
- Rémeket látsz! – kacagott Lionel.
- Egy szemernyit sem bízom Julienben, akármi lehet ez is! – mutatott a szivarra Robin.
- Jobb a kilátás Florian? – ásítozott Lucien fejét hátradöntve egy vastag ágnak.
- Szétunom az agyam itt – himbálódzott lógás közben Florian.
- Ha nem beszélnétek ennyit hamarabb fognánk valamit – méltatlankodott Robin, néhány erős rántással újabb csomókat kötve és megerősítve a hálót.
- Hé! Most is te kezdted! – emlékeztette Lionel.
- Fogd be! – mordult rá Robin.
- Inkább verebeket fognánk – figyelte a felröppenő madarakat Lucien. – Az sokkal egyszerűbb volna.
- De egy verébbel még Armand se érné be – rázta a fejét Lionel. – Egyébként is soha nem ettem még verebet. Nem is akarok. Akkor inkább a dió – szippantott nagyot Lionel a szivarból. – Bár nem, a dióból már elég volt… - Robin egyetlen intéssel beléjük fojtotta a szót. Jobb kezét felemelte, s a jelzést már az egész klán jól ismerte. Csendet kért. A legélesebb fülű vadász meghallott valamit. Florian kimeredt szemekkel bámulta Robin kezét. Az ágak között beszűrődő napfény megcsillant az arany karikagyűrűn, ahogy Robin hangtalanul intett Floriennek, hogy emelkedjen fel az útból. Florien párduc csendességével és ügyességével feltornázta magát Lucien mellé a faágra. Lucien felült és most hasonlóan unokafivéréhez, Robin guggoló pozícióját vette fel. Felhangzott a fütty az erdő mélyében. Robin a szemközt ülő fákon várakozóknak jelezte, hogy készüljenek. Megkezdődött a terelő hadművelet. A többiek csak Robinék hálója felé riasztják a vadat. Négyen lesben várakozva guggoltak a két terebélyes koronában rejtőzve, a szétfeszített hálóval, s hallgatták a fel-felröppenő füttykoncertet, amivel jelezték a távolból, hogy merre halad a vad, hogy haladnak a csalogatással. Robin az apró kis erdei ösvényt figyelte, amelyet őriztek. Már a cserjésben hallatszott az állat közeledése. Robin könyökét a térdén támasztva tartotta fel a tenyerét, s lassan elkezdett visszaszámolni, csak az ujjain mutatva: öt, négy, három, kettő, egy… A négy de Noir erősen markolva a hálót egyszerre ugrott le a faágról. Az időzítés tökéletes volt. A háló alatt ott ficánkolt a megriadt őz. Robin és Lucien előrántotta a tőrét, s az állat félelmének gyorsan véget vetettek. Robin megtörölte egy kendőben a véres pengét, s visszacsúsztatta a tőrt az övébe.
- Ezzel is megvolnánk – egyenesedett fel elégedetten Robin. – Lionel majd küldd át a részemet, hazaugrom, most már.