callie: Fenyvesek lordja

Lódobogást hallott az erdőből. Robin lassította a lépteit, s nem tévedett, szürke lovon hetyke lovaglókalapjáról lelógó fehér fátyolszalaggal Maria lovagolt felé. Ahogy észrevette a férfit lassított, s ügetésre fogta a lovat. Vörös lovaglóruhában volt, fekete lovaglópálcát tartott a kezében. Maria hirtelen megrántotta a kantárszárat, megállásra késztetve az állatot. Robin elhúzta a száját a mozdulatot látva, s megindult az asszony felé. Maria is ugyanúgy nézett rá, szürke szemeivel, mint az üldözött vad, már tudja, hogy nincs menekvés.
- Te meg mit csinálsz? – mordult Mariára, elkapva a vezetékszárat, s kirántva Maria kezéből.
- Lovagolok, ha nem tűnt volna fel – emelte meg hűvösen a szemöldökét Maria.
- Már megint a hercegnőt játszod? – kérdezte flegmán Robin.
- Én nem te vagyok. Nem kell megjátszanom, mint neked azt, hogy vadász vagy – nevetett fel hidegen Maria.
- Szállj le a lóról! - sziszegte Robin vasmarokkal tartva a gyeplőt.
- Miért? – tiltakozott Maria erősebben szorítva a ló oldalát csizmájával.
- Mert én azt mondtam! – ragadta meg a nő derekát a nyeregben. S Maria akarata ellenére, leemelte a nyeregből. – Ki engedte meg neked, hogy lovagolj? – emelte meg Maria állát, ahogy letette a nőt maga elé a földre.
- Engedély kell hozzá? – préselte össze az ajkait Maria nemtetsző szürke szemvillanással.
- Nem árt! – szorította meg Maria derekát Robin.
- Eressz el! – tette fehér kesztyűs ujjait Robin karjára Maria, megpróbálva eltolni a férfi kezét a derekáról. Maria egyetlen rántással kiszakította magát az erős szorításból, s sietős léptekkel megindult a vadászkastély felé.
- Maria! – kiáltott a nő után Robin, s maga mellett vezetve a lovat a nő után indult. – Ha azt mondom neked, hogy veszélyes az erdő szerinted az vicc? Valami ostoba tréfa? Képtelen vagy komolyan venni azt amit mondok neked?
- Nem! – torpant meg Maria, hátrafordulva.
- Mit nem? – állt meg Robin is, elvesztve a fonalat. – Volt már, hogy egyszer is komolyan vettél valamit amit mondtam neked? – vonta össze a szemöldökét Robin.
- Pontosan! – csattant Maria, s a szürke szemek most szikrákat lövelltek Robin felé. Robin a szája szélére harapva gyönyörködött a vörös lovaglóruhában, a szép fekete kalap, fehér szalagján, a szikrázó tekinteten, Maria dühösen is szép. – Volt egy balga alkalom, amikor komolyan vettem, amit mondtál. Maria megragadva a szoknyáját, megfordult, s mielőtt befutott a kastélyba még hátrakiáltotta. – Amikor feleségül kértél! – Robin bambán állva meredt utána.
- Na szépen vagyunk! – motyogta az orra alá Robin. Maria beviharzásával egy időben araszolt ki a kastély lépcsője elé Francios Dijon.
- U-uram…itt van…
- Ki van itt? Mit akar? – mordult rá ingerülten Robin, átdobva a kantárszárat Franciosnak.
- Monsior Julien de Montmarte…szeretné a tiszteletét tenni… - hebegte Francios.
- Julien! A tiszteletét?! Na ne röhögtessen! – lépett el Francios mellett Robin sötét tekintettel, s belépett az előcsarnokba. Francios minden bizonnyal a szalonban várakoztatja Julient. Hát csak várjon!
- Maria! – ordította Robin az asszony után. – Ne olyan sietősen asszony! – Maria a lovaglókalapjából húzgálta ki a hajtűket, amik a fején tartották a kalapot, s közben megállás nélkül haladt felfelé az emeletre. – Bent maradsz a szobádban, bezárlak és ki sem jöhetsz!
- Ne légy nevetséges Robin! – kiáltotta le Maria flegmán, Robin kettesével véve a lépcsőfokokat beérte a nőt az öltözőajtónál. – Nem zárhatsz be a szobámba!
- Nem fogom végignézni, hogy a szerelmeddel enyelegsz az orrom előtt. Egész nap egy fán guggolva gubbasztottam, az estémet nem akarom azzal elrontani, hogy Anglia legpiperkőcebb kiállhatatlan köpönyegforgatójának társaságában nézzem végig ahogy a feleségem bemutatja mély és bizalmas vendégszeretetét! – Csapta be az öltözőszekrény ajtaját Robin, amit Maria az előbb nyitott ki.
- Sosem bizalmaskodtam vele! – nyitotta ki újra az ajtót Maria, s válogatni kezdett a ruhák közt.
- Ó valóban? Akkor a múltkor a rondellán az mi volt? Ha két perccel később érkezek, ott fetrengtek a bástya kövezetén.
- Ne légy nevetséges kérlek!
- Ne légy nevetséges? Mást nem tudsz mondani?
- Nem mondhatok mást, ha az vagy!
- A nagy úrinő szótárad elég szegényes – fintorgott Robin, s kitépte maria kezéből a fekete-fehér kockás apró csipkés ruhát. – Ezt nem veszed fel.
- Most mi bajod vele? – ellenkezett Maria.
- Túl mélyen kivágott – hajította vissza a szekrénybe a ruhát Robin. Maria kiemelt egy másik ruhát.
- Nem! Ezt sem! Ebben túl karcsú a derekad! – Maria sértetten nézte, ahogy Robin kirángatja a kezéből az anyagot s visszadobja a másikra a ruhát.
- Így csak széttúrod a szekrényemet! Felfordulást csinálsz! – lökte el Maria. S kihalászott egy alsószoknyát.
- Na nem azt nem! – lépett közbe Robin. – Ebben állandóan a fenekedet kell nézni, olyan ingerlő!
- Robin! Fejezd be!
- Vegyél fel valami tisztességes ruhát!
- Minden ruhám tisztességes!
- Nem, egyik sem az!
- Bocs, nincs nálam sem csador, sem apácaruha!
- Mondhatnád hogy gyengélkedsz és nem érzed jól magad – tanácsolta Robin.
- És mi van, ha erre Julien azt mondja, hogy szeretne az ágyamnál jobbulást kívánni? – emelte fel a fejét kihívóan Maria.
- Jó, öltözz fel! – tárta szét felemelt karját Robin, s kihátrált a szobából.

Robin sötét tekintettel fürkészte az asztalnál ülő Julient. Francios Dijon szolgálta fel a vacsorát. Robin szemmel tartva harmadunokatestvérét töltötte ki a vörösbort a fonott borítású kancsóból. Maria elé tette a borral teli kristálypoharat.
- És?...Mikor akarsz már visszatérni Londonba Julien? – kérdezte ellenszenvesen Robin.
- Ááá! Őzgerinc áfonyamártással! – lelkendezett elővillanó szabályos fogsorral Julien figyelmen kívül hagyva Robin epés megjegyzését. – Nem is tudtam, hogy ilyen nagy ínyenc vagy Robin! – vigyorgott, s közben kéken csillogó szeme elégedetten nézett körbe az asztal körül.
- Én nem is! – felelte rá dühöngve Robin. – De Maria… – pillantott a feleségére Robin, s tekintetük találkozott. – És Francios az! – biccentett Franciosnak, jelezve, hogy távozhat.
- Meg tudom érteni, miért nem akartatok sohasem elköltözni innen! Fenséges lakomák, nagy vadászatok! Csak a szórakozás! London egészen más – vágott az őzhúsból Julien és megmártotta az áfonyaszószban.
- Bizonyára nagyon hiányzik már – mosolygott a férfira Maria.
- Kedves Maria, az igazság az, hogy éppen ellenkezőleg – kortyolt a borából Julien, s a pohara felett Mariára villant különleges kék tekintete. – Kedvemet lelem, e kedélyes vidéki életben, magam is szeretek vadászatokon részt venni.
- Bizonyára London környékén is rendeznek falkavadászatot a magad fajtáknak – sziszegte a húst rágcsálva Robin.
- Ó igen! Persze! De az mégsem az igazi! Olyan érzésed van tőle, mintha színházban ülnél és mindezt csak neked rendeznék – ingatta a fejét Julien. – De amit ti tapasztalhattok az maga a valóság. Az igazi vadászösztön. Mint az ősembereknél – villant meg csöppnyi lenézés a kék szemekben, hidegen, élesen, apró sugárként, mely el is tűnt.
- Nem hiszem, hogy hasonlóan áradoznál a vadászatról Julien, miután a guggolástól góc nő a térdednél és begyullad a bokád – felelte hidegen Robin. Julien és Robin farkasszemet néztek az asztal felett. Maria kortyolt a borból, majd köhécselve törölgette a szája szélét a szalvétájával, s könnyedén felkacagott.
- Ugyan Robin! – legyintette meg a férfit. – Robin mindig csak viccel – próbálta menteni a helyzetet Maria. – Ugye drágám? – rúgta sípcsonton Robint Maria. Robin összepréselve az ajkait nézett Mariára.
- Nem nem vicceltem – villant fekete szeme a nőre.
- Mond csak kedves Maria neked is feltűnt, hogy egyik klán sem fogad be új tagokat? Olyan különös, sem Robin, sem Coeur de Noir klánja nem vár tárt karokkal. Vagy tévedek?
- Téged biztos, hogy befogadnának, hisz családtag vagy – fecergett kényelmetlenül a székén Maria.
- Nem – Robin megtörölte az ujjait a szövetszalvétában, s fagyos tekintettel Julient fixírozta. – Tehát ezért jöttél ide? Apám elutasított, s most engem akarsz puhítani? Én nem londoni gazdag nemes vagyok, aki a vidék borjain híztam fel, és a feleségem által lehetne rám hatni. Azzal, hogy Mariának a kedveiben próbálsz járni tovább erősíti bennem azt az elképzelést, hogy a szándékaid mint mindig most sem egyenesek és nem is tiszták! Ki vele miért jöttél?
- Tudod te azt nagyon jól! – keményedett meg Julien nyájas hangja is. Robin nem vette le a szemét a férfiről, de szavait a feleségéhez intézte.
- Maria menj fel a szobádba! – mondta vontatottan. Maria egyikről a másikra nézett. Most valahogy nem mert ellenkezni Robinnal. Halkan tolta hátra a székét, s suhogó szoknyával elhagyta az étkezőt. De ahogy betette maga mögött az ajtót fülét a fára tapasztotta.
- Emlékszel a tíz évvel ezelőtti esetre? – kérdezte hidegen Robin.
- Van ami emlékeztessen – mutatott a szeme felett alig látható apró vékony kis fehér vonásra Julien.
- A válaszom akkor is nem volt. Apám ügyesen kerüli ki a témát, hogy miért nem vesz fel a klánjába, hiszen a fiatalok velem vadásznak. Én viszont továbbra is azt mondom gerinctelen állatokkal nem foglalkozom. Márpedig a féreg kétségtelenül puhatestű – sziszegte Robin.
- Ezt még megkeserülöd Robin! – zihálta Julien felpattanva.
- Tíz éve csak vérre ment a párbajunk. Most mi legyen? Mh? Élet halál harc? – kérdezte öntelten Robin.
- Hogy lehet az, hogy egy gyáva kis senki, mint te még mindig nem járattad le magad eléggé a klán előtt? De az idő az én malmomra hajtja a vizet – állt meg egymással szemben a két férfi.
- Te csak ne fenyegess engem Julien!
- Terem még ez az erdő babért, ha eljön az ideje, nekem is! – Robin bosszúsan állapította meg hogy felfelé kell néznie.
- Álmodozz csak Julien! Londonban nem hajnalban kezdődik a hivatali időd, szóval van idő rá – gúnyolódott Robin.
- Te is megtaláltad itt a számításod - bökött fejével az emeletek felé Julien, ezzel egyértelműen Mariára utalva.
- Számításom? – húzta össze a szemét Robin. – Ez a szó inkább hozzád illik Julien. Számítás! Köztem és Maria közt semmi sincs ami számítás – akarta faképnél hagyni Julient, de még visszalépett egy szóra. – Ja és Julien! Ha még egyszer hozzá mersz érni a feleségemhez azzal a mocskos kezeddel, akkor látványosabb lesz az, amit kapni fogsz a képedre annál a kis karcolásnál – sziszegte neki Robin, s kiviharzott az étkezőből. Csaknem magával sodorva Mariát is. De még időben utána kapott, s talpraállította.
- Kíváncsiság, asszony a neved, mi?! – húzta el a száját gúnyosan Robin, s felsietett az emeletre. Maria csak percekkel később követte. Csendesen kopogott Robin szobájának ajtaján, majd benyitott. Robin az ezüst kádban ült, habok között, tarkóját a kád peremének döntve, ahogy Maria belépett felé fordította a fejét, de kezét lustán továbbra is a kád szélén pihentette.
- Julien már elment – mondta Maria.
- Nagyszerű! – szűrte a fogai közt közönyösen Robin, s újra maga elé nézett. Maria nézte, ahogy Robin tarkójánál a göndör tincsek nedvesednek.
- Robin?! – lépett közelebb Maria. – Miért nem mondtad soha…hogy fájdalmaid vannak? – kérdezte halkan.
- Mi? Ja, hogy az? Te komolyan vetted? – legyintett Robin, s nedves ujjaival a hajába túrt. – Csak szemétkedtem Juliennel, ennyi, semmi több.
- Ez nem igaz. Komolyan mondtad, tudom – ült Robin ágya szélére Maria.
- Te sem mondtad nekem – feleselte rá vádlón Robin.
- Mit? – nézett fel rá Maria meglepetten.
- Mit?! Hát hogy fájdalmaid vannak! – támasztotta meg a fejét a hajába túrt nedves ujjaival Robin.
- Én nem, is… ezt meg honnan veszed? – hebegte Maria.
- Láttam, amikor lovagoltál, amikor lépésre állítottad a lovat.
- Képzelődsz! – pattant fel Maria hirtelen sietősre fogva a dolgot.
- Én sem vagyok már ugyanaz, akinek megismertél Maria. Több mint tíz éve volt az!
- Mennyi mindent nem mondunk el egymásnak? – nézett Robinra kétségbeesetten Maria, megfogva az ajtókilincset.
- És mennyi minden az, amit tudunk szavak nélkül is egymásról? – kérdezte halkan Robin, s követte tekintetével, ahogy Maria becsukja maga mögött az ajtót. Robin kieresztve a levegőt a tüdejéből hátradőlt, s lehunyta a szemét.