callie: Fenyvesek lordja

Az ötlet teljesen ad hoc módon ötlött fel Robin fejében. És maga is meglepődött, hogy miért éppen ez jutott az eszébe. Talán csak bosszantani akarta a feleségét. Vagy egyszerűen csak gúnyolódni? De ahogy kimondta, és az, amilyen módon Maria kimeresztette rá szürke szemeit, csak tovább szította a tüzet, Robinban kezdett erőre kapni az először képtelennek tűnő ötlet.
- Na mi van?! Holdhercegnő!? Nem mennek a holdszámítások? Lehet utána kéne nézned a ciklusodnak drágám! – ütötte tovább a vasat Robin, ám minél több gúnyosnak szánt mondat hagyta el az ajkát annál lassabbá is vált a beszéde. Ahogy fejben maga is utána számolt, s kezdett ráébredni, hogy a felvetése egyáltalán nem is alaptalan. Hamarabb futott ki az arcából a szín, mint a fatörzsnek dőlő Maria arcából. Mindketten egyszerre értették meg, hogy mit is jelent Robin felvetése. S a felismerés döbbenete után Robin tenyerével eltakarta a szemét, s a homlokára csúsztatva a kezét fogta át két kézzel a fejét a hajába túrva. – Ó basszus! Oltári nagy basszus! – nyögte szitkozódva Robin, s a cserjésbe rúgva támolygott el, magára hagyva Mariát. A vadászkastélyba érve első útja a boros-készlete felé vezetett. Robin mintha alva járna, kábán bontotta fel az üveg bort, s a szájához emelte.
- Ezt nem hiszem el! Én barom! – szidta magát Robin, miközben újra meghúzta az üveget. A kandalló elé rogyott a kényelmes fotelba, s bámulta a tüzet. Shadow fújtatott rá néhányat, majd szorosan Robin lábához telepedett. Robin gondterhelten bámulta a borosüveget maga előtt.
- Na öregfiú, ezt jól megcsináltam! – motyogta a kutyának Robin. Kongott az ürességtől a feje. Most mi lesz? Ez az egyetlen kérdés zakatolt a fejében, miközben ezernyi gondolat is próbált utat törni magának. Hatalmasat kortyolt az üvegből, és belebámult a tűzbe. Talán percek teltek el így, vagy órák. Fogalma sem volt. Lázasan próbált valami ésszerű kiutat találni. Sokára eszmélt rá, hogy Maria ott áll mellette és talán már percek vagy órák? -óta feltette ugyanazt a kérdést s várja rá a választ.
-Tehát nem tévedtem? – fújtatott Robin.
- Fáradt vagyok most ehhez Maria, képtelen vagyok beszélni róla, vagy akármiről, most nagyon…
- Ühüm…értem – húzta el a száját Maria, s faképnél hagyta a magában iszogató Robint.

Robin felületes álomból ébredt, de szinte azonnal rémülten rezzent össze. Félrelökte Shadow fejét az öléből, s kiviharzott az istálló felé. A legközelebbi hátaslóra pattant, s vágtatott egészen unokabátyja házáig. Remélte, hogy a friss reggeli levegő felébreszti. Észhez téríti a rémálomból, ami rá ereszkedett. De tudta jól, az, ami felzaklatta, attól nem menekülhet. Lionel a reggel friss levegőjén az avart próbálta összegereblyézni Charlotte fűszernövénykertjében.
- Hé! Na mi ez a nagy sietség! – intett neki Lionel megtorpanva a mozdulatban.
- Gáz van, hatalmas, totális és teljesen…gáz! – ugrott le a lóról Robin, s idegességében le-fel rohangált Lionel előtt az avarkupac körül.
- Mi van már? Mit keresgélsz? Gyémántot, vagy arany félkrajcárt? Kis kakas! – röhögte Lionel. – Na?
- Lionel! – Robin zihálva megállt. Csípőre tette a kezét, és máris belesápadt a gondolatba. – Nagy…nagy baj van!
- Micsoda?! Nyögd már ki?! – ordított rá Lionel türelmét vesztve, s felkészülve a legrosszabbakra.
- Maria…terhes! – préselte ki magából akadozva Robin. Lionel pislogott egyet. Majd még egyet. A harmadiknál már kimeresztette hozzá a szemét.
- Hát…akkor minden oké – bólogatott elmélyülten Lionel, furcsa formába rántva a száját, s a gereblye nyelére támaszkodott.
- Mi az hogy minden oké?! Semmi sem az!- harsogta teli torokból Robin.
- A frászt hoztad rám, legalább azt hittem hogy ég a vár. De hát semmi ilyesmi nincs – kezdett újra a gereblyézéshez Lionel. – Ja és…gratulálok! – tette hozzá vigyorogva, kezét nyújtva Robinnak. De Robin csak ellökte magától a felé nyújtott kezet.
- Mihez? Én…én nagyon nem terveztem ezt! Nekem most…véletlen sincs szükségem gyerekre! Érted?
- Nos…szerinted Armand a tervek szerint jött? Hát a gyerekek már csak ilyenek – folytatta a kerti munkát Lionel.
- Te nem érted mit beszélek hozzád? Nekem gyerekem lesz! Most mi a francokat csináljak! A rohadt életbe is! – túrt a hajába idegesen Robin újra és újra, s megint járkálásba kezdett.
- Ühüm – biccentett hozzá nagyokat Lionel, miközben a leveleket húzta egy kupacba.
- Hogy lehettem ekkora, hülye, barom – rugdosta a földből kiálló növénykarókat Robin. – Miért csináltam gyereket? – nézett tanácstalanul Lionelra.
- Hát erre te tudod a legjobban a választ – vigyorogta Lionel. – Na és beszéltél már Mariával?
- Nem – guggolt le kimerülten a járkálástól Robin.
- Ez normális az elején én is pánikrohamot kaptam, majd elmúlik. És előjön, amikor a feleséged naponta tíz percenként ezzel zaklat: Az Armand jó lesz? Mert nekem az tetszik a legjobban! Vagy legyen mégiscsak Maurice? Vagy Coeur az ükrokonod után? Na öcskös! Majd akkor megtudod mi az a frász! Mert amit eddig éreztél az csak a csiklandósabb része volt. A névválasztással igazán ki tudnak borítani a nők.
- Most mi lesz? – nézett kétségbeesetten Lionelre Robin.
- Mi lenne? Az élet megy tovább…hamarosan egy de Noirral többel – kacsintott Robinra Lionel.

Loveday várakozón fürkészte Maria feszült arcvonásait. Maria mély levegőket vett, tekintetével kerülte a sógornője nagy melegbarna szemeit, s helyette inkább előttük a szőnyegen játszó gyerekeket nézte. Nehezen jöttek szájára a vallomás szavai. Hogyan mondhatná meg? Már órák óta csak kerülgeti a nyílt és egyenes beszédet. Húzta és halasztotta. De valahogy nem jönnek olyan könnyen a szájára a szavak, azok a szavak, amelyeket még maga sem hisz el igazán. Amikor Robin hozzá vágta a felvetését, csak ledermedt. Aztán ledöbbent. Később pánikba esett. S be kellett vallania magának is, hogy nem tudna most Robinnal beszélni. Erről, vagy bármi másról. Menekülni akart az elkerülhetetlen elől.
- Gyermeket várok – bökte ki végül nehézkesen Maria.
- Ó Maria! Ez annyira csodálatos! – ölelte magához Loveday Mariát. – Hát az én kóborló lelkű öcsém is apa lesz! És mit szólt?
- Nem igazán fogadta, kitörő örömmel – harapott a szája szélére Maria.
- Mert kis lökött! – legyintett Loveday.
- Nem tudom, úgy tűnt, hogy haragszik – bizonytalankodott Maria.
- Csakis magára – mosolygott rá Loveday. – De majd megenyhül.
- Sosem fog – rázta a fejét Maria. – Teljesen megrémült.
- Ne is foglalkozz vele! Máris rengeteg ötletem van, készítünk babakelengyét…
- Nem tudom Loveday, valahogy még én sem vagyok ebben a hangulatban – habozott Maria.
- Hát persze… de én már úgy örülök nektek. És a kicsinek – áradozott Loveday Maria kezét megragadva.
- Mintha így is nem lettek volna épp elég gondjaink. Tudom, hogy Robint milyen gondok gyötrik. És most a tetejében ez is!
- Ne mondj ilyet Maria!
- De így van Loveday! – pattant fel Maria. – Az erdőben idegenek járkáltak, engem is csaknem magukkal vittek! Meglopták Robinékat, az erdő nem biztonságos többé! És Robin arra gondol mi lesz, ha én és a gyerekünk itt leszünk a nyakán és azt se tudja mit együnk és mihez kezdjen velünk.
- Borúsan látod az egészet!
- Ez nem borúlátás, hanem a realitás! – ráncolta a homlokát Maria. – Megértem Robin gondjait, még ha nem is mindent oszt meg velem. Szeretnék valahogy segíteni, de tudom, hogy ez képtelenség részemről. Annyi minden volt mostanában, ami miatt úgy tűnt, hogy Robin teljesen alkalmatlan a klánvezetői és családfői szerepre. S most erre a bizonytalan légkörre, egyszerre apa is legyen? Erre tényleg nem alkalmas…
- Örülök, hogy a feleségem ilyen jó véleménnyel van rólam – hallatszott Robin hangja Maria háta mögött.
- Nem hallottam, hogy megérkeztél, Robin – pördült meg a tengelye körül Maria.
- Szerencse, különben lemaradtam volna a feleségem bíztató szavairól, ahogy csodálatos értékítéletet alkot rólam – húzta el gúnyosan a száját Robin. Zilált volt a haja, pirospozsgás az arca a kinti csípős széltől, fekete bőrnadrágjában ijesztően erőteljesnek festett most. Maria bánta, hogy elhamarkodottan szaladtak ki a száján a szavak, amelyeknek Robin is fültanúja lett. Robin sértett haragos sötét tekintete találkozott Maria ijedt és sajnálkozó szürke szemeivel.