callie: Fenyvesek lordja

Nyolc óra. Maria még mindig sehol. Robin türelmetlenül topogott az előtérben. Miért kell erre a nőre ennyit várni? Végre megjelent a lépcsőfordulóban. Türkizszínű bársonyruha volt rajta, visszafogott, zárt nyakkal, finom csipkeszegéllyel. Könnyedén húzta fekete bőrkesztyűjét kecses ujjaira.
- Megfelelek? – dühöngte Maria.
- Elmegy – szűrte a fogai közt Robin, s karon ragadva a nőt rángatta magával.
- Durva vagy – próbálta kirántani a kezét Maria a szorításból.
- És nem utoljára – felelte rá hidegen Robin, s szó szerint felrakta a nőt a szánra.
- Indulhatunk – ugrott fel maga is Maria mellé. A lovak megindultak a szép fekete szánnal a fenyvesekbe. A patkódobogást tompította a vastag hótakaró. Hátul a két ruhásládájuk. Maria nem tudott nyugodni.
- Miért megyünk apádhoz? ÉS miért kellettek ünneplőruhák? – kérdezte Maria sorjában.
- Mondta már neked valaki, hogy idegesítő a fecsegésed? – morogta Robin, feljebb húzva térdükön a szőrméket.
- Igen, mondták már – vágta rá dacosan Maria.
- Képzeld ők sem hazudtak! – felelte rá szemét sötéten Mariára meresztve Robin.
- S neked mondták már, hogy elviselhetetlen a modorod? – csattant Maria.
- Igen.
- Na látod ők sem hazudtak – bökte ki rá bosszúsan Maria, s azzal a lendülettel el is fordult. Fenyvesek hűvös illata szállt felé, vagy csak Robin arcvizének az illatát érzi? – Ki az a Julien? – kérdezett rá hirtelen Maria. Robin csak mordult egyet. – Robin!
- Rokon – felelte rá szűkszavúan Robin.
- De hát ő egy Montmarte! – ráncolta a homlokát Maria.
- Te nőági rokonokról még soha nem hallottál? – kérdezte gunyorosan Robin.
- De hallottam – felelte rosszkedvűen Maria. – Igazán…nem is tudok semmit az édesanyádról sem – jegyezte meg halkan Maria.
- Nincs mit tudnod róla, már meghalt – felelte elzárkózóan Robin.
- És Julien? – kérdezett rá újra Maria.
- Talán ismered is a fickó londoni. Harmadunokatestvérem és hát ami biztos neked is annyira tetszik…nagy karriert futott be, igen fiatalon – fújtatta magából Robin.
- Tehát gazdag és befolyásos ellentétben veled – jegyezte meg epésen Maria.
- Ne akard, hogy előkeressem a lovaglóostoromat otthon – figyelmeztette kedvetlenül Robin.
- Úgysem tennéd meg! – nevetett hidegen Maria.
- Nagyon is! Ne feledd én a férjed vagyok! Nem az apád, nem nézek mindent el neked – sziszegte Robin kezét nyújtva Mariáért.
- Mindig emlékeztetsz, hogy miért is mentem hozzád feleségül! Mert olyan ellenállhatatlanul úriember vagy – felelte rá fagyosan Maria. Ahogy Robinba karolva belépett a de Noir várba máris érezte a változást. A lovagi páncélok kifényesítve. Füstölt és sült húsok illata terjengett, ragyogott minden, duplázott fáklyák és gyertyák ontották fényüket. Sehol sem hevertek részeg alakok a várfal mentén. Peckesen álltak őrt Coeur de Noir katonái. A várbeliek sürögtek forogtak. Kipirultak az arcok. Mintha legalábbis Viktória királynő érkezett volna hozzájuk.
- Ez Julien! – nézett végig a forgatagon Robin is. S közben fájón gondolt arra, hogy az apja az ő esküvőjükre se fényesítette így ki a kastélyt, nem álltak ilyen pedánsan a keresztbe tett kardok a várfalon, kifényesítve, csillogva mint most. – Ja és Maria! Ha még egyszer engedély nélkül bontod fel a leveleimet… - jutott eszébe, hogy Maria Julien nevét csakis apja sürgönyéből tudhatta meg.
- Á Julien! – hallatszott apja orkánerejű harsogása, ahogy észrevette a belépő fiatalokat. – Had mutassam be neked, a mi ifjú hercegnőnket! Mariát! Hiszen nem is találkoztatok még! – Maria végigpillantott a csillogó, fénylő lovagtermen. Az asztal mellől egy magas férfi emelkedett fel. Feltűnően szép, különleges kékesszürke szeme, átható pillantással nézte Mariát. Nyakkendője gyönyörű masnikba kötve igazi remekmű volt, elegáns francia divat szerint öltözött. Felöltője egészen a térdhajlatáig ért. Haját Lionelhez hasonlóan hátrafogva hordta, de sokkal előkelőbben. Nem érződött rajta semmi a de Noirokból. Ha csak nem a szenvedélyes tekintet izzó tüze. De a modora, az egész megjelenése a kifinomult arisztokratát sugallta. Pecsétgyűrűjét a kisujján viselte, ahogy fejet hajtott Maria előtt pedig elárulta, hogy e mozdulatot nem először hajtja végre, sőt olyan bámulatos könnyedséggel és mesterien vitte véghez, hogy azt sejtette, rendszeres és begyakorlott mozdulatról van szó.
- Julien de Montmarte szolgálatára, hölgyem – szinte a kezébe varázsolta Maria apró asszonykezét, s meleg ajkait Maria hűvös sápadt kézfejéhez érintette. Egyáltalán nem volt tolakodó. Ellenkezőleg, elbűvölően diszkrét és visszafogott volt.
- Maria de Noir – pukedlizett könnyedén Maria. Robin megforgatta a szemét. A két londoni, lám egymásra talált.
- Robin! Minden kincset elvadásztál előlem, de mint látom nem csak az erdőben. A legszebb gyöngyöt mégsem tudtad eléggé elrejteni a szemem elől – intette meg távoli unokafivérét Julien, s kezet fogott Robinnal.
- Nem tudtam, hogy egy erdőben vadászunk – vágta rá szárazon Robin, s megmarkolva Maria könyökét magával ráncigálta az asztalhoz. Féltékenyen állapította meg, hogy Mariának a szava is elállt, annyira levette a lábáról Julien modora. Simulékony akár egy kígyó.
- Gyertek üljetek csak ide, ide mellénk! – Coeur de Noir maga volt a szivélyesség. Hol volt most a Robint kitagadó hanghordozása, az az elégtelen arckifejezés, amivel Robinra szokott nézni. A köpönyegforgató mézes-mázos hangú Coeur de Noir villantotta ki fogait, mint ragadozó a zsákmányra. Robinnak végképp nem tetszett ez. Visszataszítóbb volt most az apja, mint amikor porig alázta őt. Julien mellé ültette Mariát, s így Robin nem tudta megakadályozni, hogy Maria ne közöttük üljön. Kényszeredetten ereszkedett le Maria másik oldalára az asztalhoz. Coeur maga mellé az asztalfőre tette Julient.
- Robin, lám a legszebb kincs ragyogását nem lehet az éjszaka fekete sötétjével sem leplezni igaz? – Julien Robinhoz beszélt, de valójában Mariára nézett és a bókja is Mariának szólt. Maria elpirult.
- Vigyázz hercegnő, mert Julien különösen ért a bókokhoz, csak azt nem tudja, hogy nem jó más tyúkóljában vadászni. Igaz Julien? – kérdezett rá fagyosan Robin. Érződött a feszültség a két unokatestvér között.
- Két kakas nem fér meg egy tyúkólban igaz Robin? Ilyenkor szokott sor kerülni a kakasviadalra – felelte meg rá Julien.
- Valóban – szedett magának a gazdagon megrakott sülttálból Robin.
- Maria! Robin mint bizonyára te is tudod, ott is ellenséget lát, ahol nincs. Ezért szokott a sajátjaira támadni. De elfelejted Robin, hogy én nem tartozom a kakasok közé – mosolygott ellenállhatatlanul szép szabályos fogsorát kivillantva Julien.
- Milyen szerencse – morogta a poharába Robin, s belekortyolt a kupa borba.
- Mesélj nekünk Julien, milyen az arisztokrácia krémje? Milyen érzés a Lordok Házában ülni? – csapott az asztalra kedélyesen Coeur de Noir.
- Nagy felelősség és komoly hivatás uram. A legfőbb cél a társadalmi jólét Angliában – mosolygott Julien.
- S ezért kizsákmányoltok mindenki mást, aki nem angol – tette hozzá Robin.
- A vérbeli francia! – nevetett fel Julien.
- Tudtommal mindketten azok vagyunk – felelte rá keményen Robin.
- Igen, valóban – Julien szája még mindig mosolygott, de a szeme hideg volt, akár a lecsüngő jégcsapok odakint az ablakperem alján.
- A Lordok házának szociális érzékenysége vajon csak az angol munkásosztályig terjed? – kérdezett rá tovább élezve a helyzetet Robin.
- Túl nagyban gondolkodsz Robin, mint mindig, minden francia. Ezért buktak el mindig, és ezért buksz el te is – vágta rá kedélyesen Julien, de szavai kések voltak, egyenesen Robinra élesítve. – Ne politizáljon az, aki nem ért hozzá – tartotta szájához az ezüstkupát Julien. – Igaz, Couer?
- Ó hogyne! – mozgott Couer de Noir kövér hasa a nevetésétől, s figyelmeztető villanást küldött a fia felé. Robin a nyelvére harapott. Oly jól ismerte már apja megjegyzését: Tartsd a szád! – neki itt nincs miről beszélnie. Ő, aki egy Merryweathert választott az oldalára. Ráadásul, egy vagyontalan Merryweathert. Julien egy gazdag gróf egyetlen leányát vette feleségül, akit idejekorán vitt el a tüdőbaj. Kevés gond és gazdag özvegység. S házassága révén bejutott a Lordok házába. Minden volt, ami nem Robin.

Vacsora után, Robin régi hálószobájában csendesen vetkőzött az ifjú de Noir házaspár. Maria elgondolkodva oldozta meg a ruhája megkötőit. A spanyolfal másik oldaláról Robin gyorsabban öltözött. Átdobta a spanyolfalra a sálját. Maria figyelte a lecsüngő vörös sálat.
- Gondolom teljesen levett a lábadról – rúgta le a csizmáját Robin. Maria hallotta a koppanást.
- Honnan veszed? – lépett ki a szoknyájából Maria.
- Láttam rajtad, ahogy ránéztél. Rám sosem néztél még így! – tépte le magáról az inget Robin.
- Te féltékeny vagy? – lépett ki a spanyolfal mögül Maria, hogy szembe tudjon nézni Robinnal.
- Csüngtél minden szaván. Az ő szavába bezzeg soha nem vágtál. A londoni piperkőc szépfiú igaz? Hiszen mindig is Londonba vágysz! Mellettem is!
- Egyáltalán nem erről van szó! Holdfölde az otthonom!
- Ne tagadd! Londont mindig is szeretted, neked a vidék túl unalmas. S íme London maga jött el hozzád. Alig várod már, hogy elváljunk és hozzámehess! Benne megtaláltad mindazt amire vágysz igaz? Amit én soha nem tudnék megadni neked! A totális ellentétem! És te bámultad minden mozdulatát! Undorító volt még nézni is!
- Ez nem igaz! – kiáltotta hevesen Maria.
- De igen, ne is tagadd! Láttam! Remélem élvezed, hogy a sárba tiporhattál apámmal együtt, hisz mindketten őt csodáltátok! – Robin dühösen kötötte meg a köntöse övét, s felrántotta az ajtót.
- Robin! Annyira vak vagy!
- Képetlen lennék egy ágyban aludni veled, hogy közben az lebeg a szemem előtt, hogyan néztél Julienre! – fröcsögte vissza Mariának, s kilépett a hálószobából. Hatalmas döngéssel csapódott az ajtó. Maria habozva keresgélte a saját éjszakai köntösét. Robin után akart menni, de rájött, nem tudja, hová ment. Leült az ágy szélére s elfújta a gyertyát. Robin a várbörtön felé vette a lépteit. Úgy hallotta, apjának érdekes fogja akadt a napokban és meg akart bizonyosodni róla, hogy a hír igaz.
- Porkoláb! – kiáltotta el magát Robin. A tömlöcök előtt vértben ülő férfi felszökkent ültéből. – Engedj be, beszélni akarok vele! – morogta Robin. Végignézett magán. Éppen nem börtönlátogatáshoz van öltözve, de ez érdekelte most a legkevésbé. A porkoláb kinyitotta a tömlöcajtót, s beengedte rajta Robint. Csukódott az ajtó.
- Szép estét – lépett apja várbörtönének nyirkos cellájába Robin.
- A pizsamaparty eggyel feljebb van – felelte rá amaz.
- Mi a neved? – kérdezte Robin, a falhoz láncolt véres arcú férfit nézve.
- Nem mondhatom el – rázta a fejét amaz.
- Megmondod vagy kiszedem belőled nekem tök mindegy – húzta el a száját Robin.
- És mivel akarsz megfenyegetni? Széttárod a köntösöd? – röhögött a másik. Robin bemosott neki egyet.
- Ah! – a férfi a fal mellé rogyott az ütés erejétől.
- Ne hergelj! – figyelmeztette Robin, körbenézve a fal mentén. Megrohanták az emlékek. Ebben a várban raboskodott Maria is. Igaz alig egyetlen éjszakát. Több mint tíz éve. Mennyire régen is volt! – Tehát? – nézett vissza a férfira.
- Álnevet használunk az akcióinkhoz. Innen a csoportunk neve is.
- Mi az az álnév? – hunyorított rá Robin.
- Olyan egyszerű, akár a nap. Minden vagyunk, ami nem a te klánod. Ha úgy tetszik, az ellentettjeitek vagyunk.
- A nevet! – guggolt le hozzá Robin.
- De Blanc – suttogta nevetve a férfi. – Erre magad is rájöhettél volna. – Robin megmarkolta a férfi haját, s felrántotta a fejét.
- Velem ne szórakozz! Ki a vezetőtök?
- Az utasítást mindig levélben kapjuk, soha nem találkoztunk még vele, a mi csapatunk kis csapat, minket csak felbérelnek a munkára uram! – dohogta a férfi feldagadt nyelvvel.
- A nevet! – sziszegte Robin dühösen.
- Így írja mindig alá: Royal de Blanc. Semmit se tudok a többiről uram. Mi elvállaljuk a munkát és a zsákmány egy része a miénk. Egyszerű kis tolvajok vagyunk mi! Ártalmatlanok a maguk fajta nagyurak ügyködéseihez mérten – vigyorogta foghíjasan a férfi.
- Talán tovább ered a nyelved, ha még élvezed a vendégszeretetünket egy kicsit – egyenesedett ki Robin. – Porkoláb! Kelj fel ne aludj! Tartsd rajta a szemed! – kopogott ki apja emberének.
- Igenis – motyogta a bajsza alatt a férfi, s a kulcsot elfordította a zárba.
- Eressz előbb ki te barom! – mordult rá Robin.
- Ja, hogyne persze – forgatta a kulcsot, kitárva a nyikorgó tömlöcajtót Robin előtt.
- Ostoba! Ha elalszol, főbelövetlek világos? – dörrent az őrre Robin.
- Ébren leszek akár a baglyok uram – vágta rá szuszogva a férfi. Robin elvonult a várbörtönből. Végigmérte magát. Bevonult pizsamában és hálóköntösben apja egyik tömlöcébe és megfenyegette az apja által foglyul ejtett gyanús alakot, aki a vár körül ólálkodott. Kihallgatta és most pizsamásan visszavonul. Még jó, hogy hálósapkát nem hord! Azzal elég paródiásnak tűnt volna a fenyegetése. A lépcsőfordulóban az apja egyik szobalánya kötényét gyűrögetve mosolygott rá. Robin elhaladt mellette aztán megtorpant. Visszanézett a lányra, az még mindig őt nézte.
- Hol a feleségem? – kérdezte ráripakodva a lányra.
- A könyvtárba ment uram – pukedlizett elpirulva a lány. Tehát jól sejtette, a lány nem véletlenül várt rá a hálószobája előtti lépcsőfordulóban. Maria tehát a használaton kívüli könyvtárszobába ment? Robin megforgatta a szemét és ismét elhaladva a lány előtt lefelé igyekezett a pincébe. Dohszag áradt. Apja nem értékelte sokra a könyveket. S nem is fordított rájuk nagy gondot. Robin anyjának halála után lerámolták a könyveket ide, a pincébe. Senki sem használta azóta. Kivéve Loveday és Robin. Néhanapján. Robin halkan tette be az ajtót maga után. A sorok közt halványan szűrődött át a gyertyafény, amely a lányhoz vezetett. Tehát Maria nem alszik. Helyette lejött a könyvtárba. Robin végignézte a könyvállományt. Természetesen nem túl nagy, és a kötetek ázottak, nedvesednek a pincében és penészednek is. Ez a sorsuk Coeur de Noir uralma alatt. Robin megtalálta a lányt. Egy régi karosszékben ült, hullámos haja a hátára omlott. Sokáig nem vette észre Robint.
- Nem tudtál aludni Maria? – kérdezte a könyvespolcnak dőlve Robin.
- Megijesztettél – kapta hátra a fejét Maria, s összecsapta a kezében tartott kötetet.
- Nem tőlem kellene félned – felelte Robin köntöse zsebébe dugva a kezét. Maria is háziköntösben volt. Senki sem járkál már éjszaka a várban. Túl késő van. Ráadásul a könyvtár Robin hálószobájához volt a legközelebb. Maria csak a lépcsőn kellett, hogy levonuljon. – Azt hittem hagytam elég időt, hogy Julienről álmodozva el tudj aludni és ne kelljen azzal a tudattal aludnod ma este, hogy mellettem alszol – vágta ki keményen Robin. Maria sértetten felpattant és el akart suhanni Robin mellett, de az megállította a karjával.
- Ne érj hozzám! – lehelte Maria.
- Julien érintésére jobban vágysz? – zihálta zaklatottan Robin, s kitépte Maria kezéből a könyvet, s a könyvespolc tetejére dobta, Mariát a polcsornak szegezve.
- Közönséges vagy – sziszegte elfordítva a fejét Maria. – Julien csak kedves próbált lenni velem, nem úgy mint te.
- Julien egy köpönyegforgató, kétszínű alak, aki mindenből a hasznot húzza és most a feleségemre vetett szemet! – csattant Robin satuba zárva Mariát.
- Eressz! – pihegte Maria, megpróbálva ellökni Robint.
- Ne dőlj be neki! – suttogta Maria fülébe Robin. – Francia és mint minden francia ért a széptevéshez, a sima szavakhoz.
- Te is az vagy – vetette ellen Maria.
- Nem. Julien apja tényleg francia. A De Noirok számtalan angol nőt vettek feleségül, messze nem vagyunk már olyanok, mint a Julien félék.
- Azt én is észrevettem – fintorgott Maria. – Miért számít neked bármit is, hogy Julien mit mond vagy tesz velem? – nézett Robinra komoran Maria.
- Ezért! – rántotta magához a feleségét Robin, s az ajkaira tapasztotta a száját. Tenyerét becsúsztatta Maria köpenye alá, s a kék hálóköntöst Maria válláról letolva a könyvtár nyirkos padlójára csúsztatta.