Kendal

Kendal s hétvége. Annyira utálom ezt a várost. Úgy ahogy van. Az utcáit, a szürkeségét, a felhőket, ezt a pocsék időjárást, ami itt van. Egyszerűen már megint érzem, hogy megfájdul a fejem és elmegy az életkedvem. Mert kiteszem a lábam a házból és ez a színvilág fogad. Szürkésbarna, ocsmány. Fogalmam sincs hogy képzeltem tíz éve, hogy én élvezni fogom azt, hogy itt lakom. Nem is élvezem. Valójában azért is utazok annyit, mert menekülök innen. Alig várom, hogy átlépjem a városhatárt. És fellélegzem. De kivételesen próbálok emberi életmódot folytatni. Mint például bevásárolni. Víz, víz, víz mindenütt. Kerülgetem a pocsolyákat, mert utálom a vizet. Szinte érzem, hogy ma is a nyakamba fog szakadni az eső. A boltban legalább fények vannak, világítás. A halas pultnál egy csaj megbámul. Futólag rámosolygok és visszamosolyog. Ebből se lesz semmi. Keresgélek a lazacok között. A fagyasztóban kotorászok. S csak hogy stílusos legyek a Kendal-színvilághoz, szürke csíkos pulóverben vagyok.  A boltokban mindenkinek van kedvenc sora. Vanessának biztos, hogy az édességsor a kedvence. Egy fél órát is elidőzhet ott… jaj ne már! Alex állj már le! Mikor fogok már túllépni ezen?

Igazán nem sietek. A boltban sokan ráérősen vásárolgatnak. Szerintem senki se vágyik ki a nedves, esős, szürke, szemét időbe. Nekem a kedvenc sorom a tea sor. Fura, de egy soron van a kávéval. Vanessa kedvencével. Néha… megszoktam őket lepni valami kávékülönlegességgel bent az irodában. Ma már csak megszokásból. Régen tényleg Vanessa miatt. Pech.

Tea téren... nincs abszolút kedvencem. Na jó talán tényleg szeretem az earl grey típusú intenzívebb ízű fekete teákat. De eléggé rendszertelen, hogy mikor mit iszom. Hangulatfüggő. Otthon rengetegféle teám van, és mindig csak gyűjtöm hozzá az újakat. Megint új ízt keresnék. Útközbenre és az irodába mindig filteres teákat viszek, de otthon azért van bőven szálas teakeverékem, meg elég sokféle teatojásom is.  Otthon jobban ráérek teázni. Most egy orosz teakeverék és egy provance-i ragadja meg a figyelmemet. Végül mindkettőt a kosaramba rakom. A fagyasztónál látott csaj most megint itt van. Összemosolygunk. Habozok, utánanézek... de aztán csak leveszek egy csomag kávét is a polcról, majd beviszem az irodába.

A tárcámban két dolgot tartok, mindkettő tasakos. Egy óvszer és egy teafilter. Sosem lehet tudni mikor melyikre van szükség. S nem tudom vajon mit mond rólam az a tény, hogy a teafilterre sokkal többször van szükség. Ennek inkább nem mennék a mélyére. Jobb nem belegondolni.

Állandóan olyan dolgokat veszek, mint amit egy kisiskolásnak egy osztálykirándulásra. Száraz elemózsiát. Előre gyártott szendvicseket, csokikat, kekszeket, cukorkákat,  mert út közben ilyesmiket eszek, ritka, hogy jut időm normális étkezésre nap közben. Mert mindig sietek. Nincs idő beülni egy étterembe és kivárni amíg kihozzák a rendelést. Tehát a vacsora a főétkezésem, ami szerintem kezd meglátszani rajtam hasban. Tényleg kezdek  kicsit korosodni.

Rátérek az italosztályra és kicsit céltalanul válogatok, sört, bort otthonra na és persze rengetegféle alkoholmenteset, mert út közben azok kellenek.  Mire a kasszához érek kezd a kosaram olyan formát ölteni, mint egy egyedülálló apuka kosara, aki minden szir-szart összevásárol a gyereknek, meg magának.

Állítólag a vásárlói kosáron jól le lehet mérni az egyén társadalmi helyzetét és élethelyzetét. Nem vagyok benne biztos, hogy jó felmérést kapnék a vásárlói kosaram alapján. Bár legalább van benne olívaolaj, meg  dán vaj... az egészen emberi kaja.

Hazafelé már be kell indítanom az ablaktörlőt, mert persze hogy leszakad az ég ebben a kicseszett városban. Fuh, de elhúznék most valahova le Bristolba, vagy mindegy, csak ne ezt az ocsmányszínű, tetűforgalmú várost kellene néznem. Utálok itthon lenni a hétvégén. A kocsiban elhatározom, hogy miket fogok csinálni otthon. Valahol volt egy jó krimi még ott a dohányzóasztal környékén, de lehet már elraktam? Azt jó lenne elolvasni. Már négy hónapja nem olvastam el a tájépítészeti folyóiratot, nem is értem minek járatom, ha úgyse olvasom?... le vagyok azzal is maradva, pedig jó lenne kicsit beleolvasni. Talán azt is elolvasom. De előtte főzök igen. Addig semmit nem csinálok.  

A ház elé kormányzom a kocsit és aztán csak nézem a szürke tavat, a szürke fákat, a szürke esőfelhőket ezt a nagy-nagy dögunalom szürkeséget, ami hűen prezentálja az egész életemet: Kendal. Igen egész Kendal az életemet mutatja meg képekben. Szürke, semmitmondó, unalmas, szar. Gyűlölöm ezt a várost. Talán már az életemet is. Szombat délután fél három van. Vajon mit csinálnak Vanessáék? Bassza meg!

A kormányra csapok, majd a hajamba túrok.  Már másfél éve házasok. Mi bajom van nekem? Nyilván éppen gyereket csinálnak! A picsába is! Kiszállok a hülye szakadó esőbe és elkezdem behordani a cuccokat.  Mire végzek már eláztam. Kész. Esik, esik, esik. S ráadásul mindezt Kendalban kell elviselnem.  Tényleg inkább beköltöztem volna Manchesterbe, ott sem jobb az idő, de ott legalább a húgom ott van, meg végülis Nicole is, meg az egyetem is, csak onnan rohadt messze van az iroda, ami végülis a fő munkahelyem. Mert Liam annyira ragaszkodott ahhoz az erdei házhoz ott abban a fenyvesben! Nem is értem a megrendelőinket és megbízóinkat akik tényleg képesek még oda is kijönni. Én annak idején pont ezzel érveltem Manchester mellett, hogy sokkal keresettebbek lehetnénk. Erre tessék, Liam a világ végére költözik és így is beledöglünk a munkába. Mert az elmúlt tizennégy év alatt baromira befutottunk. Igaz az első két évet elvitte a cégalapítás. Átöltözöm, elpakolok mindent a szekrényekben, a hűtőben, a kamrában, az ablakon csorog az esővíz, a tetőn kopog az eső. a meleg fényű világításban nézem ezt a szépen beépített konyhát. Liam terve. De Noir bútorokkal. Aztán elmegy a kedvem a főzéstől.

Egy csomagolt bolti szendviccsel levonulok  az alagsorba és felkattintom a világítást. Csak járkálok a makettek és a makettkészítő asztalok körül. Végül leülök. A lábamnál a rekeszből kiveszek egy sört, felbontom és feltépem a zárófóliát a szendvicsről. Valahol, valamit nagyon elcsesztem az életemben. Csak egy hétvégén ne esne az eső!

Legalább száraz az út, amikor újra Manchesterben vagyok. Az épszer óra mostantól a mumusom. Bevallom kicsit félve pillantok körbe az előadóiban. Amióta van egy mániákus üldözőm itt a diákok közt azóta… valahogy nehezebbek az órák. Stephanie átható tekintettel néz. Tudja, hogy tudom, hogy mit akar. Neki már nincs takargatnivalója felfedte a lapjait. Egyenesen a szemembe néz. Most is.

S remélem nem olvassa ki a szememből, hogy igen, most már akaratlanul is férfiként nézek rá. Bárki, aki felajànlaná, amit Stefi, felvillantaná a képet, hogy én és ő. S utálom ezt. Hogy ezt hozta ki belőlem.

Elgondolkodom, hogy ajánlkozott-e már csaj nekem így. Itt az egyetemen. Mivel alapvetően ritkán van lány diák az építészeten valahogy nem is nagyon akadt ilyesmi az én tanári pályámon. Azok a lányok meg nem voltak ilyenek mint Stefi. Persze lehet, hogy mélyen a pad magányában gondoltak ezt az. Rólam. Velem. Fantáziálgattak. De azt megtartották maguknak. Akkor pedig még fiatalabb is voltam. Korban közelebb ezekhez a fiatal egyetemistákhoz.

Elég nehéz kerülni annak a tekintetét, aki le sem veszi rólad a szemét. Főleg, ha megszoktad, hogy úgy ahogy, de a hallgatóságra nézel. Mert vannak olyan előadók, akik maguk elé motyognak a papírjukra, de szeretem levágni az emberek arcáról, hogy képben vannak-e még, hogy miről dumálok. Szóval akaratlanul is megakadok, amikor Stefi szuggesztív tekintetével találkozom. Irtóra zavar a csaj. Mindig is irritált, Tényleg. Most legalább már kezdem megérteni, hogy miért.

Vörös körmei megvillannak, ahogy megigazítja a szemüvegét és a teremben hallani, ahogy mély levegőt vesz.  A zsebemben a kocsikulcsommal játszom. Lehet, hogy menekülni próbálok? Megfordul a fejemben, de végül csak továbbkattintom a diasort.

Tudom, hogy irtó sok a férfitanár itt a műegyetemen. És nagyon kevés a női hallgató. Alapvetően annyira nem lehet hülye a Stefi sem, ha bejutott. Mégis itt nálam épszeren egy tragédia. Nem véletlen, hogy nálam már triplázza a tárgyat. Nem is értem mit eszik rajtam, hiszen tényleg megvágtam. Kétszer is. Hogy lehet szexuálisan akarni valakit, aki éppen a karrierjét és a jövőjét teszi tönkre. Még ha képletesen is. Egy pillanatra átsuhan a fejemen a gondolat, hogy nem-e akkor romlott le épszerből, amikor máshogy kezdett rám nézni.  Lehet meg kellene említenem neki, hogy váltson egyetemet.

Túléljük az órát, kínos incidens nélkül. Úgyhogy azt hittem ott az egyetemi kávézóban lerendeztem mindent, s ezzel azt hittem a Stephanie ügy megoldva. De csütörtök este rájöttem, hogy eléggé tévedtem. Tájépítészet óráról jöttem  ki és már fél nyolc van. Ez egy extrém késői órám. Még Angelának írtam üzenetet a telefonomon, mielőtt Kendal felé indulok. De akkor kinyitották az anyósülés ajtaját. Le kellene zárnom a kocsit mindig. Ez a Manchaster egy veszélyes hely. Egy formás fenék, lobogó szőke haj és fekete szemüvegkeret társulva hozzá.

• Stefi! - szólok rá. - Kifelé a kocsimból.
• Csak köszönni akartam - s ajkát átnyújtja a sebváltó felett.
• Basszus! - kitolatok a parkolóból és gázt adok. Semmi esetre sem akarok az egyetem előtt a kocsimban egy tanítványommal ülni. Bárki megláthat. Miközben Manchester utcáit rovom zúdítom a szóáradatom Stephaniera.
• Jól van - mély levegőt veszek. - Bizonyára megvan az izgalma ennek az egésznek számodra. Még valamennyire számomra is. Tanár-diák kapcsolat. Egy a tabuk közül. Tényleg ad egy kis izgis hátszelet az egésznek. De alapvetően egy lerágott csont. Szinte mindenhol előfordul. Nem kell neked is beállnod a sorba. Nos ha már az autómban ülsz - futólag rápillantok. Ő még mindig csodálattal bámul.  - Hova vihetlek?
• Hozzád? - a szemüvege mögül pislog rám.
• Én nem Manchesterben lakom.
• Nem baj.
• Stefi!
• Tetszik, ahogy becézel, nagyon - közelebb helyezkedik. - Szép ez a kocsi.
• Kösz.
• Nagyon menő vagy vele. Egy ilyen pasi egy ilyen autóval… fuh...nagyon sok barátnőd volt? Egyszerre több is?
• Mit számít az? - már kisebb a forgalom a városban. Este nyolc van. Hol a francban szabaduljak meg ettől a lánytól? Már kezdem érteni azokat, akik a kutyájukat valahova jó messzire elhajtva kirakják, na most én is ezt csinálnám ezzel a lánnyal. Egyszerűen nem lehet tőle szabadulni. Levakarhatatlan. Hol tegyem ki? A pirosnál egy Maserati Quattroporte bőgeti a motort mellettem a belső sávban. Átpillantok és a srác rámvigyorog. Már megint egy köcsög az úton. Miközben a kuplungot tartom én is megnyomom a gázt és a jaguár felbőg. Visszavigyorgok, és egyesbe rakom a kocsit. Már üres előttünk az út s  csak a reflexen múlik az egész. Ahogy a sárga felvillan padlógázt nyomunk és kezdődhet a városi gyorsulási verseny. Már kitapasztaltam ezeket jó pár hazavezető utamon, ha túl gyorsan rakom feljebb a sebességet lassabb a kocsi, nincs olyan húzóerő, tehát amíg lehet a motort zúzni addig maradok  a kisebb sebességekben és úgy váltogatom. A srác is nagyon jól nyomja. Fej-fej mellett halad a két kocsi, suhanunk az előttünk váltó lámpák alatt, alig néhány másodperc az egész, de meglöki az adrenalint bennem. Nem nézem ilyenkor a kilóméterórát. A versenynél nem a szabályok számítanak, hanem a győzelem. Végigszáguldozzuk a várost. Mi vagyunk azok akikre azt mondják, hogy ezek nem normálisak és van hely a temetőben, na meg csavarodjunk fel az első fára! Akire rázzák a fejüket a járókelők. Egy félnyomásnyi duda jelzi, hogy  már más irányba fog menni. Feltartom a tenyerem búcsúzóul én is nyomok egy tompa dudát és búcsúzásként összevigyorgunk. Végülis nem igazán mondhatnám, hogy valamelyikünk nyert. Inkább döntetlent éreztem. Jó kocsi a Maserati is. Ahogy oldódik a feszültség ismét bepunnyadok az autóban és észre sem veszem, hogy már tíz perce Kendal felé tartok.
• Ez annyira cool volt! - jegyzi meg hirtelen egy hang mellettem. - Sokszor versenyzel?
• Stefi! - basszus elfelejtkeztem a csajról. Stefi még mindig mellettem ül és végignézte a gyorsulási versenyemet. Ha versenyzek általában minden más kikapcsol a fejemben, annyira csak arra koncentrálok, hogy nyerjek, egyszerűen még a látási fókuszpontom is megváltozik. teljesen kiment a fejemből, hogy van egy potyautasom. Körülnézek. és bevágom a padlóféket.
• Kiszállás az autómból.
• A semmi közepén vagyunk.
• Ott egy buszmegálló, majd jön egy busz.
• A külvárosba? Este kilenckor? - kérdezi hatalmas szemekkel Stefi. Komolyan megijedt, hogy itthagyom. Bosszúsan nézem a műszerfalon az órát. Csessze meg!
• Jó visszaviszlek a koliba -  tovább hajtok és keresek egy leágazást, ahol megfordulhatok az autóval.
• Nem a koliban lakom. Tudod tavaly is buktam, nem kerültem be koliba szar az átlagom.
• Ja tényleg. Akkor hova vihetlek?
• Hozzád!
• Mi van? Mondj egy címet, vagy kihajítalak!
• Csak egyetlen éjre? - ártatlan tekintettel néz, de a szemében ravaszság villan. Nem hiszem el!  Fáradt vagyok, elegem van az egész kicseszett hajtott életemből. Miért kell nekem még a nőkkel is küzdenem?
• Basszus! A kurva életbe is ! Csessze meg! - rátaposok a gázra és továbbhajtok Kendal felé. Stefi kivételesen érzi, hogy most jobb ha nem beszél. Annyira felhúzott. De tényleg. Még ki kell javítanom azt a rohadt tervrajzot is. Liam nem dolgozik helyettem, ezt előre megmondta. Fáradt vagyok, és naná, hogy így hibázok is. Hiba, hiba és hiba. Az is, hogy ez a lány most itt ül velem. Kendal felé.  Pörögnek a kerekek ahogy fékezek a házam előtt, leállítom a motort és összeszedem a cuccokat a pohártartóból. Telefon, kulcs, mentolos cukrospapirok, egy üres Dr. peppers doboz, Két csokipapír. Istenem mennyi szart be tudok ide is dobálni.
• Kifelé a kocsiból! - szólok Stefire és bevágom a kocsiajtót és zárom az autót. Nekem nincs energiám még beparkolni is. Kinyitom a házat és lerúgom a cipőm. A zakómat a kanapéra dobom és a hűtőhöz lépek és kiveszek egy sört, a hűtőmágnes bontóval felbontom és a felét kiiszom egy hajtásra. Stefi követ. Nem a lakást nézi, hanem engem.
• Ezt akartad? Remélem örülsz! - az üveget a pultra teszem, beletúrok a hajamba aztán lecsapok a lány ajkaira. Stephanie lábujjhelyre lépve karolja át a nyakam és ifjonti lelkesedéssel csókol, nagyon vad, nagyon készséges és nagyon hajlékony. Nincs rajta egy gramm felesleg se. Az az impulzív parfümillat beterít. A szőke haja simul a karjaimra. Ahogy araszolunk a hálószoba felé lefejtem róla a ruhákat. Az ágyamra döntöm és vékony karjait a feje fölé tartom, ahogy ráhajolok a mellbimbóira. Megvonaglik alattam. Karcsú és hamvas a bőre.  A csípőjét nekem feszíti és ujjaim végigsimítanak minden vonalán. Leveszi a szemüvegét és az éjjeliszekrényre dobja. Csak a zihálását hallom, ahogy ujjaival  a hajamba túr. Lerúgom magamról a nadrágot és az éjjeliszekrény fiókjában kotorászom. Feltépem a tasakot és a következő pillanatban már beléhatolok. Stefi sóhajtozva nyöszörög és néhány lendületig hagy érvényesülni, aztán átfordul és felém mászik. haja a melleire borul, s a csípőjével köröz a farkamon. Nagyon jól csinálja és közben gyönyörű látvány, a lapos hasával, a kibontott szőke tincseivel. Vörös körmei a mellkasomon vándorolnak, megragadom a csípőjét és én irányítom a ritmusra.  Stefi hangjai egyre kapkodóbbak és őrült magas sikolyokkal élvez el. Haja beterít mint egy puha fátyoltakaró. Én is belefeszülök aztán önkéntelenül is bealszom. Amikor hajnal egykor felriadok Stefi mellettem szuszog a párnán.  Ha nem lennék ennyire fáradt biztos, nem történik meg, de… megtörtént. Átmegyek a fürdőszobába és beállok a zuhany alá. Mi legyen? Hogyan adok erről számot magam előtt? Szép lány tényleg az. De hova vezet ez? Egyáltalán miért is kellene megmagyaráznom magamnak, hogy miért fekszem le akárkivel. Még normális kapcsolatom sincs. Sem Nicole, sem Jenny, sem Stephi. Nem akartam zajongani, hogy elhúzom a zuhanyajtót, s most egyszerre vékony ujjak csúsznak a mellkasomra. Még észhez sem térek, és előttem guggol és ajkait a farkamra illeszti. A zuhany lassan áztatja a szőke haját, lassan halványbarna árnyalatú lesz. A vízpermet az arcára ér és lassan elkeni a szemfestékét.
• Stefi! hé… ez tényleg kedves, de ne… - A lány felkacsint rám és nem ereszt az ajkai közül. Vörös ujjai fürgén járnak a vesszőmőn és a forró víz teszi, hogy baromira gyorsan elélvezek. tenyeremmel a tarkóját dörzsölöm, és a hóna alá nyúlva felhúzom és lecsapok az ajkaira. Keveredik az én ízem a szánkba csordogáló zuhanyvízzel és mindkettőnkön végigfolyik a víz. Tenyeremmel bejárom a teste hajlatait,  s ahogy befogadja az ujjamat érzem mennyire nedves újra. Annyira fiatal. Szinte fel sem kell izgatnom, patakokban árasztja el a nedv az ölét. Készségesen húzza fel az egyik térdét, hogy hatoljak belé. Habozok.
• Így felsérti a csempe a gerincednél a bőröd.
• Igen?
• Aha, tudom. csináltam már párszor zuhany alatt - vigyorgok rá, s megfordítom, s enyhén a tenyeremmel tolom, hogy dőljön előre, ujjaimat végigfuttatom a fenekén és beléhatolok. Azonnal szorosan körbezár és éles sikolyokkal feszül az ölemnek. Ujjaimmal a csiklóján játszok. És Stefi tenyere a csempének feszül.   Érzem, hogy nagyon közel jár, de nem tud hátulról elmenni. Kirántom magam és megfordítom, s felkapva a csempének nyomom,. Ahogy belé csapódok reszketve kiált fel, és a gyors mozgásra belém kapaszkodva sikít a gyönyörtől. Annyira lefoglal az ő gyönyöre, és hogy nézzem, ahogy nedves szőke haja a hátára tapad, és nyaka ívbe feszül, hogy amikor kocsonyás lábait leeresztem nem tudom eldönteni, hogy velem mi történt. Annyira fel akartam juttatni a csúcsra.  Elzárom a zuhanyt és ráadom a fehér frottírköntösöm és visszatolom a hálószobába. Vörösre lakkozott körmök karcolják a bőröm ahogy lassan az ágy felé tolom. Faljuk egymás ajkait. Képtelen vagyok betelni vele. Annyira odaadó és lelkes és fiatal és gyönyörű. A rezgései a bőre alatt. A sóhajai és a sikoltásai. Újra hallani akarom azt a gyönyörű kéjes sikolyt. Stephanie nagyon szenvedélyes szerető. És én már ezer éve nem voltam ilyen nővel.  Nem bírok betelni vele. Újra és újra akarom. Magam alá gyűröm és kiélvezem minden porcikáját. Újabb tasakot tépek és Stefi éhesen tolakszik rá a farkamra, szinte alig tudom felgörgetni a gumit. Nyöszörögve dobálja magát és teljesen széttúrjuk az ágyat mire kielégülve zuhanunk egymásra. Nagyon furcsa pózban aludhatunk el, mert minden porcikám fáj mire felébredek.