Egy nyílt tervpályázat

Manchesterben a tanári szobában ülök Seannal. Egymás mellett van az íróasztalunk annyira kicsi a szobánk, a hátunk mögött van a két fotel a dohányzóasztallal. Sean már megint valami perverz oldalt nézeget. Ez a mániája. Bár beismerem feldobja vele a napjaimat.

• Mit nézegetsz? - kérdezem ásítva. Nem tudok aludni. Eddig nem volt időm, most meg már nem is tudok.
• Használt bugyit nézek a neten.
• Minek neked használt bugyi? - fintorgok.
• Szűz csajok árulják az aznapi bugyijukat.
• Ez de beteg!
• Miért, szedtél már le te bugyit szűz csajról? Ezek közt nem találsz már egy szüzet sem. Én tudni akarom milyen egy szűz bugyija.
• És azt akarod szagolgatni?
• Aha.
• Sean, te annyira perverz vagy.
• Még mindig jobb, mint golden retrievert keresni. Állati szex? - fújtat rám Sean.
• Hagyjuk.
• Jössz az eredményhirdetésre? Annak az amatőr nyílt pályázatnak lesz ma.
• Amire az egész műegyetem beadta? Nem tudom. Nem igazán érdekel. Mármint amatőr pályázatokra én nem készítek fel diákokat, én az éles versenyeket szeretem, amiknek van tétje.
• Én csak arra vagyok kíváncsi melyik gyökér kerül ki közülük - rántja meg a vállát Sean.
• Nem tudom…nem igazán izgat tényleg.
• Meghívlak egy italra ott a bárba aztán dumálunk még.
• Jól van, na megrendelted a bugyit?

Egy közeli kisvárosi templomtervet versenyeztetett az egyik kis egyházközség. Amatőr verseny volt, nyílt tervpályázat a fél végzős építészkar beadta rá a pályázatát. Mivel több diákom is itt volt, meg Sean elrángott, én is itt vagyok, hogy lássam melyikük nyer esetleg. Már a Patty, Matt, Chris, Stefi féle évfolyam államvizsgázott. Akkor esett le, amikor államvizsgáztattam őket. Stefi most végezne. S most elgondolkodok, hogy vajon mi lett vele. A több diák mind beadta a pályázatát. Mivel ez a diákok sportja volt én csak a háttérben szerzem az infókat. Az egyházközösség döntése alapján hirdetik ki a falunak legjobban tetsző tervet. Itt van a fél tanszék, hiszen mindenki tud a pályázatról. Amikor kimondják a nevet, ledöbbenek:

• S akinek a terveit megszavazta a helyi közösség nem más mint: Stephanie Brooks! Gratulálunk, kérem fáradjon ide! - lefagyok. Nem létezik.  Stefi itt, Manchesterben? Persze amatőr verseny volt. Nem kellett hozzá, még csak építésztechnikusnak sem lenni.  Még én is keresem a tekintetemmel.

Aztán végre meglátom, ahogy szélen sietve közeledik. A szőke haj, a fekete keretes szemüveg. Ugyanaz a lány, és mégsem. Stephanie mosolyogva veszi át az elismerést és már siet is le a pódiumról. Megváltozott. Először az tűnt fel, hogy már nem annyira vékony, mint volt. Nagyon sokat változott. Formás volt most is. De az emlékeimben sokkal karcsúbb volt, az a féle, aki egyhamar nem hízik el. Most azért volt rajta felesleg. Nem vesztettem el a szemem elől. A rendezvény végével mindenki az állófogadásra sereglik. De a lány nem.  Egyszerre úgy érzem itt a lehetőség, beszélni vele. Találkozni vele. Most már nem  tanítványom. Nem fűződhet érdek ahhoz, ha találkozunk.

Az előcsarnok magas oszlopai és dús növényzete mentén halad, a körfolyosón végig.  Ez a rész kiesik az átadó nyüzsgő tömegétől, itt csak a mosdók felé van a lejárat néhány pihenővel. Lelassuló léptekkel követem, egy ideig azt hiszem a mosdók felé igyekszik, aztán egy másik nőt látok meg, idősebb, mint Stephanie és egy babakocsit tologat. Ahogy meglátják a közeledő lányt mindketten mosolyognak rá. A gyerek visítozik és csapkodja a babakocsiját.

• Na ki nyerte? ki nyerte meg? - kiáltja nekik Stephanie és a két nő egymásba borul, a nő kiveszi a díjat Stefi kezéből, Stefi pedig leguggol a gyerekhez és kiemeli a kocsiból. Magához szorítja és forog vele, s végül a karjára ülteti.  Babakékben van. Szőke, stramm kisfiú.  Stefi a gyereket forgatva felnéze és a gyerek feje felett összeakad a pillantásunk. Stephanie lefagy. A mozdulatot elkapja a másik nő is, s rám néz. Szemében egyszerre felismerés, kérdés, meghökkenés, majd metsző hideg fénnyel. Stephanie súg neki valamit és átadja a gyereket. S maga indul felém. Magassarkúban van, ceruzaszoknyában és bő blúzban. Megáll előttem. Stefi feje felett a gyereket nézem.
• Szia. Gratulálok.
• Hát kösz. Elértem. Nélküled is  - mosolyog enyhe éllel Stephanie.
• Ez nem az építész dicsérete, hanem a művészé. Főleg a külsőt értékeli a közösség.
• Amiből meghúztál. Zsinórban. Háromszor. - A sors iróniája. S ezt mindketten tudjuk. Csak nézem a lányt. Akit tanítottam. Évekig. Aztán… még emlékszem mennyire vad, lendületes és állati szexeket nyomtunk le. Mély levegőt veszek és felteszem a kérdést:
• A tiéd a kicsi? - kérdezek rá zsebre dugott kézzel.
• Igen - nehezen tudom belőni, hogy hány hónap is telt el, de azért érzem, hogy minden izmom megfeszül, ahogy a következő kérdést felteszem Stefinek.
• Kitől? - nem válaszol. Csak néz. A fekete keretes szemüvege mögül, szemrebbenés nélkül, csak néz rám. S érzem, hogy lassan ökölbe szorul a kezem. - Válaszolj Stefi!
• Ezt ne itt - pillant el a hátam mögé.
• Válaszolj!
• Alex...ez… - Stefi elzárkózón hátrál egy lépést.
• Tőlem  van igaz? Tőlem! Basszus! - ahogy Stefi szemét elfutja a könny, lehunyom a szemem. Úristen! A tenyeremmel átdörzsölöm az arcom. Évek szemetét borítja rám az élet. Az én kicseszett életem. Rám szakad ez az egész. Van egy gyerekem. Egy fiam. Egy csajtól. Akivel még csak igazán nem is jártam. Aki a tanítványom volt. Akit megrántottam, meghúztam és mint most kiderült teherbe is ejtettem. A tenyeremet a homlokomon tartva nézek Stefire. Esküszöm sokkot kaptam. Másodpercekig képtelen vagyok megszólalni, cselekedni, gondolkodni. Egyszerűen csak állok ledermedve és nézek Stefire. Szült egy gyereket. Tőlem. Kinek? Nekem? Magának? Istenem én ezt képtelen vagyok felfogni, feldolgozni, megérteni. Lefagytam. A homlokomat dörzsölöm és csak egyetlen dolog jut eszembe. Tudnia kellett. Ott az utolsó találkozasunkkor már tudta.  Hogy terhes. Akkor… - Miért… miért titkoltad? Ühmm? Mert meghúztalak épszerből? Ez valami személyes bosszú volt? Vagy mi a fasz?
• Én… nem tudtam mit reagálnál.  
• Amikor ott a rajzok felett elbőgted magad…. már akkor is tudtad igaz??? - ahogy elbőgi magát már tudom, hogy igen. Mennyi kurva fölös körtől megszabadultam volna! A Jenny lánykérés, meg a többi. De nem, mert tele van az életem ilyen nőkkel, ilyen trágya, hülye kapcsolatokkal, szemétre való szarral. Itt vagyok bambán, mint valami barom, egy legalább fél éves kissráccal, aki az enyém, mert az anyját néhányszor megbasztam. S eddig még csak halvány lila fingom se volt a létezéséről. - Miért nem mondtad el?
• Nem tudom. Féltem. Tőled. A reakciódtól.  Pont elutaztál Skóciába, amikor visszajöttél, akkor meg ott voltam, hogy ott kell hagynom a sulit hiszen… terhes lettem. Egyből nekem támadtál, hogy nem sikerült a rajz. Nem tudtam, hogy hozakodhatnék elő egy ilyen kijelentéssel.
• Nem is akartad elárulni igaz? Soha.
• Miért mi lett volna másabb?
• Minden! - nem tudom. Most lehet, hogy ordítok vele. De hihetetlen, hogy nem volt hajlandó ott közölni velem. Hogy ő annyira se vett komolyan. hogy legalább tudassa velem. Hogy legalább opciókat adhattam volna. Közösen. Az apja vagyok. Jogom lett volna legalább tudni róla.
• Ugyan már, még csak átengedni sem akartál, nem hogy egy gyereket velem. Mit számít neked, hogy ő van-e, vagy nincs?
• Kurvára sokat! Mondjuk kaphatta volna az én nevemet is! - csattanok rá. Annyira szeretném megrázni. Hogy miért tette ezt velünk? Miért ennyire fiatal és hirtelen és meggondolatlan? Minden lehetett volna másként. Minden… egyáltalán nem volt szar az a kapcsolat. Akármi lehetett volna belőle. Főleg ennek a tudatában.

Aztán a semmiből beugrik. Valami.... ami eddig elkerülte a figyelmemet. Valahogy átsiklottam felette. A nőket Vanessa után, mindig Vanessához hasonlítottam. Kivéve Stefit. Stefit sosem hasonlítottam Vanessához.

Ahogy ez hirtelen a fejembe szökik, mintha áramütés ért volna.  Megtört a varázslat. A bénultság. Az idegsokk. A roham. Újra visszataláltam a szerepembe. Alex újra a pályán. Ideje kezdenem valamit ezzel a két nővel. Stephanie visszalép a babapkocsihoz, és zsebkendőt keres. Felitatja a könnyeit, és kifújja az orrát. A gyerek nyugtalanul néz rám. Nem érti, miért sír az anyja. Nem érti, én mit keresek itt. Még egyelőre én se értem. Nem értem a helyzetet, de azt hiszem tudom, mit kell tennem. Odalépek az idősebb nőhöz.

• Üdvözlöm. Alex Goodwin - biccentek, a nő a kezét nyújtja, és megrázom. - Van egy olyan sejtésem, hogy már hallotta a nevet - mosolygok kényszeredetten. - Ha jól sejtem Stephanie nővére.
• Jó tipp. Katherine - elhúzza a kezét és futólag Stefire néz. - De igazán tegezhetjük egymást.
• Köszönöm. Azt hiszem elkerülhetetlen lesz, hogy találkozzunk a jövőben. Hol érhetlek el Stefi? - fordulok vissza hozzá.
• A húgom nálam lakik.
• Hazafelé tartotok? Szívesen elviszlek titeket.
• Én hoztam be Stefit kocsival, amúgy is gyerekülés kellene - mondja elnézően. Gyerekülés! Úristen! El se tudom képzelni, hogy a jaguáromba gyerekülést rakok! Eljöttem egy szimpla kis amatőr nyílt tervpályázatra és erre tessék. Nekem azon kell agyalnom, hogy a jaguáromba nem modellek lesznek a hátsó ülésen, hanem egy gyerekülés.  Hát erre tuti, hogy nem gondoltam volna, amikor ma reggel felkeltem.
• Várunk holnap. Itt a címem és az otthoni telefonszámunk - nyújt át egy névjegykártyát a nővére.
• Rendben. Akkor holnap.

Ahogy elköszönök a két nőtől, egyetlen név ugrik be. A húgom. Angela. Szóval miközben beülök a kocsimba tárcsázom a húgomat.

• Alex? Szia.
• Ráérsz most? Elkelne a segítséged.
• Az én segítségem? Na még erre se nagyon volt példa - jegyzi meg némi szarkazmussal.
• Mindennek eljön az ideje. Öltözz fel, elviszlek valahova. Tíz perc múlva ott vagyok.
• Nagyon sürgős? Épp negatívokat hívok elő.
• Sürgős - mondom és kinyomom a telefont. Angela kötött ruhában ül be mellém az anyósülésre.
• Jó, és most? Hova megyünk? - érdeklődik, miközben kisorolok és átszáguldok a városon.
• Bevásárlóközpontba.
• Mióta van rám szükséged egy nagybevásárláshoz.
• Amióta a  gyerekrészleget keresem fel.
• Már megint Liaméknak nézel valamit? - sóhajt fel Angela.
• Nem.
• Nem? Mármint nem Liaméknak?
• Nem Liaméknak - leparkolok s kiszállok. Angela követ.
• Akkor kinek?
• Magamnak.
• Mióta van neked gyerekholmira szükséged.
• Amióta megtudtam, hogy gyerekem van - felelek rá és kiveszek egy bevásárlókosarat s tolom magam előtt. Angela megáll és lemarad.
• Tessék?
• Jól hallottad.
• Alex! Neked gyereked van?! - Angela utánam szalad és értetlenül bámul az arcomba.
• Mióta?
• Kábé… - lepillantok a karórámra. 15.02 van. - Kábé egy órája tudom. És kábé olyan… hat-tizenkét hónaposra saccolnám a gyereket.
• Hűűűű! Húha! Azta…. azt mondtad Nicole védekezett.
• Ja, ő védekezett.
• Hazudott igaz?
• Nem. Nicole védekezett. Nem Nicole-tól van a kicsi.
• Úristen! Jenny elutasította a gyűrűdet és közben terhes lett tőled? Milyen ciki már! De hát az lehetetlen! Jenny nem volt annyira régen! Az a gyerek nem is a tiéd!
• Angela állj le, Stefi az anyja.
• A diáklány?! - Körbenézek az üzletben. Mire van szüksége egy babának? Tökre nem értek a gyerekek nyelvén. El sem tudom képzelni mit csinálnak a babák. Teljesen elveszett vagyok ebben az egész rendszerben. Leemelek a polcról egy kék műanyag gurulós autót és bedobom a kosárba az volt ráírva hogy 6M+. Az okés lehet.  Angela nézi a kisautót a kosárban.
• Szóval fiú?! Alex…. neked van egy fiad?! Vááá!! - Angela a döbbentből átcsap lelkesbe. - Úristen, a bátyámnak van egy fia! Jaj Alex… ez… végülis jó nem? - borul a nyakamba a polcsorok közt.
• Ezt… egyelőre nem tudom. Angie. A gyerek elsősorban Stefié.
• De… de… azért… nem mondasz le róla ugye?
• Angie. Ezen még nagyon sokat kell dolgoznom. Nagyon sokat.  Egy csomó idő kiesett. Rengeteg mindent kell csinálnom. Helyrehoznom ezt az egészet… ahhoz… Stefivel is.
• Egy kis Goodwin! - tapsikol Angie.
• Figyelj… mivel nem voltam ott, törvényesen ez a gyerek nem az enyém érted? Valószínűleg nincs apja, nincs a nevemen érted?
• Hát jó… de majd lesz igaz? Majd a nevedre veszed.
• Angie, most nem tudok gondolkodni, inkább segíts gyerekülést választani - állítom le. Angela teljesen begőzölt. Alig lehet leállítani, csupa olyan kérdéssel ostromol, ami persze valahol ott van az én fejemben is, de amikre most egyelőre nem tudok gondolni, mert nagyon sok minden kellene hozzá. Rendbe tenni. Helyrehozni. Tisztázni. S igen, mindezt Stefivel.
• Jó, szóval gyerekülés. Mekkora a gyerek?
• Hát olyan ekkora, meg ekkora - mutatom széltében és hosszában a távot a két tenyerem közt.
• Alex itt a méretek súlyban vannak megadva - nézi Angela.
• Fogalmam sincs. Válasszunk egy olyat most, ami a kisebb típusúaknak jó - nézegetem a gyereküléseket.
• Szerintem ez jó lesz - választ ki egy fiús gyerekülést Angela. Rábiccentek és a kosárba emelem. Még válogatunk néhány dolgot a sorok közt. Angela egészen lelkes lett. Nagyon kellene már neki egy gyerek.

Manchesterbe kell mennem délelőtt, mert órám van a tájépítészekkel, de igazság szerint már nagyon húznék ki Stefihez meg a gyerekhez. De megemberelem magam és végigviszem az órát. Egyébként éppen ide vágó témát veszünk.

• A mai órán a játszótér kialakítással foglalkozunk - belegondolva legalább tízszer levezényeltem ezt az órát, építettem is néhány játszóteret, de… eddig nem voltam érintett a témában. Egyszerre egészen máshogy nézek erre az órára és erre a tananyagra is, most, hogy tudom, hogy nekem is van egy gyerekem.
• A jó játszótér környezetkultúrára nevel, nem csak a korosztály, hanem az egész család szabadban
• tartózkodását teszi tartalmassá. Amikor játszóteret tervezünk gondolnunk kell arra, hogy a családban
• különböző korúak a gyerekek és különböző igényeket kell kielégíteni. A legkisebbek számára  a
• pelenkázás biztosítása és megfelelő árnyékos terület kialakítása. Az óvodás korú gyerekeknek közös játéktér, és a mozgáskoordinációhoz szükséges elemek. Az iskolásoknak már nagyobb sportterek kellenek és játéklehetőségek. A játszóterén ott vannak a gyerekeiket kísérő felnőttek is. Akik számára árnyas pihenőhelyeket, és az egymással való kommunikáció lehetőségeit kell megteremtenünk.  A játszótér növényzeténél figyelembe kell vennünk, hogy olyan növényeket kell választani, aminek semelyik része sem mérgező. A burkolatokat ütéscsillapítással,  a játszótéri elemeket pedig sérülés és egyéb veszélyek nélkül kell megvalósítani, megfelelő védőtávolságokkal...