Áldatlan állapotban

Liam

Drew, az unokaöcsém, a régi faházban lakott az erdő másik végén. Átjöttem sörözni. S ezzel automatikusan lebuktatom magam. Drew már ismer, ha én itt vagyok, és vele sörözöm, akkor valami nagy dolog történt, valami megrázó. Drew az erdészet vezetője és vadőr, és a de Noir Éptőipart vezeti. Ő járja az erdőt. Ő irányítja a fakivágásokat, amit az Építőipari Vállalatban én eladok, beépítek, beszállítok, mikor mit. Drew gondoskodik a faállományról, annak megőrzéséről. Általában jó kis pályázati pénzeket is kap, mert hogy jó kis erdősültséget vezet. Drew egy saját kis bútoripari vállalatot is vezet. Fenyőbútorokat készítenek. Ez még a régi de Noir vállalkozás maradványa. Engem a bútorok nem igazán érdekelnek. Minden sallangot leráztam magamról, ami de Noir hagyomány volt és rábíztam az unokatestvéreimre. Nekem ehhez nincs türelmem.

Megpaskolom a száz éves medve mancsait az előtérben. a szépen faragott lépcsőfeljáró korlátját. Nagyon tetszenek ezek a kazettás faelemek itt a régi faházban. A vadászház még mindig Robin de Noir emlékét őrzi. Itt vannak a vadásztrófeái. Sőt az eredeti fekete szemkendője is a kandalló feletti dobozban van. A várban csak a másolata van kiálltva.

Drew fenyőfa polcain évgyűrűs kis fatörzsminták is vannak, képkeretként meg ilyesmi. A vadászházban még mindig itt lógnak a vadásztrófeák, amit az évszázadok alatt gyűjtögettek a de Noirok foleg Robin de Noir. Ez nem az én stílusom. De jó nézni, jó látni, hogy Drew mennyire otthon érzi magát itt. S szörnyű tapasztalni, hogy én meg most sehol sem érzem otthon magam.

• Látnod kellene a gidákat, szép példányok – tette le a sört a csiszolatlan fenyőfa asztalra Drew.
• Biztos azok, csak nem tud lekötni a természet ilyen formában mint téged – húztam meg a sörösüvegből a sört.
• Liam, mond – nézett rám kisfiús mosollyal Drew. Két évvel fiatalabb nálam, most mégis én nyafogok itt neki.
• Gáz van – néztem a barnasör mélyszín üvegét magam előtt, s közben forgattam, hogy a cimkét is lássam. – Illetve, nem gáz, csak… nem tudom mi lesz. Hogy mit akar…
• Liam úgy beszélsz itt össze-vissza mint aki részeg, vagy szerelmes, vagy ami a legrosszabb kombináció: egy részeg szerelmes – vigyorgott szélesen Drew. – Tehát nő van a dologban?
• Lehet… szóval lehet, hogy apa leszek – tartottam lazán a sörösüveget a kezemben, s figyeltem Drew reakcióját, aki félrenyelt ,s majdnem hanyatt vágódott és abbahagyta a hintázást az étkezőszékén és köhögött és közben elkerekedett szemmel nézett rám.
• Várj, várj várj! Lemaradtam egy csomó mindenről! – köhécselte Drew. – Kitől?
• Lefeküdtem Vanessával és nem védekezünk.
• A titkárnőddel?
• A személyi asszisztensemmel.
• Hát ez haláli! Azt hittem, te nem vagy az a fajta, tudod ez a gazdag vagyok meghúzom a titkárnőm teherbe ejtem és feleségül kell vennem. Valahogy ez olyan undorító és nem hozzád való és jaj Liam! – Drew a fejét ingatta és hitetlenkedve vigyorgott. Én meg csak a fejemet ingattam.
• Nem, tudod nem is ez a baj. Az a baj, hogy ráébredtem, hogy nem zavarna ez az egész. A gyerek, Vanessával… szóval tényleg el tudom képzelni, hogy elvenném feleségül. A babával… úgy minden ami jön – hátradőltem és csak bámultam a sörösüveget a kezemben.
• Ez komoly, mh elhatározás – mondta végül Drew. – Beszéltél vele erről?
• Nem – ráztam meg a fejem. – Nem jött ki az irodába én meg nem akartam, zaklatni. Azt mondta egyedül szeretne most lenni egy kicsit.  Kihozhattam volna valahogy jobban ezt az egészet. Csak sosem gondolkodik előre az ember. Utólag meg már könnyű okosnak lenni.
• Talán ma felhív – mosolygott Drew bíztatóan.
• Ó Andrew, te örök optimista vagy, na nézzük azt a meccset? – böktem a tévé felé és vártam, hogy bekapcsolja. Bármennyire is színészkedtem, nem tudtam élvezni belül a meccset. Aggódtam Vanessáért. Különösen azért, hogy a hátam mögött intézkedik. Mielőtt megbeszélné velem. Dönt, olyan dologban, amiről kettőnknek kellene döntenünk. Szerettem volna felkeresni, hiszen tudtam, hogy hol lakik, de tényleg nem akartam zaklatni. Miközben én okoztam minden gondja forrását most.
• Ó mekkora helyzet! – csapott az asztalra Drew. Felocsúdtam, s majdnem nem vettem észre, hogy villog a telefonom. Bejövő hívás van. Az étkezőasztalhoz léptem és megnéztem ki hív: Vanessa.
• Drew halkítsd le egy kicsit! – szóltam rá, s felvettem. – Vanessa?
• ÖHm.. szia! én csak azért hívlak, hogy tudassam veled, megjött… szóval… ennyi… - lebegős volt  hangja. Meghatározhatatlan mit gondolt közben, csak azt éreztem, hogy zavarban van és ideges.
• Értem – remélem, nem hangzott nagyon letörten a telefonba. Hirtelen semmi értelmes nem jött ki belőlem. Lázasan gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. – És… jól vagy?
• Igen, persze…
• Okés, nézd…
• Hétfőn megyek dolgozni rendben?
• Ha akarsz jönni persze, gyere csak – a sörösüveg címkéjét kapirgáltam a körmömmel. Mindennek vége. Már annyi mindent végiggondoltam. Basszus én gyerekszoba terveket készítettem fejben! Úristen! Mintha felébresztettek volna valami furcsa álomból. – Nézd, kösz, hogy…szóltál…
• Csak ennyit akartam, szia! – meg is szakította a vonalat.
• Had találjam ki! – kiáltott rám vidáman Drew. – Apuci leszel! Na ne szomorodj már úgy el! – vigasztalt Drew.
• Nem, nem… nincs baba… - ráztam a fejem és belül valami hatalmas üresség tátongott a szívem környékén. – Hát akkor ideje berúgni – rogytam vissza Drew kényelmes kifeküdt kanapéjára.

Még soha egyetlen hétfői napom nem kezdődött ilyen pocsékul mint ez. Korán keltem. Átszellőztettem az egész házat. Lefőztem a kávét.  Eltettem a gyerekkori fotóalbumaimat a konyhapultról, mélyre valahova a konyhaszekrény aljába és próbáltam normális irányba terelni a gondolataimat. Nem abba, hogy amajdnemgyerekemanyja mindjárt megérkezik. Vanessa nyekkenő Vauxhall hangokkal érkezett. Le tud strapálni egy kocsit rendesen. Amíg beparkolt legalább kétszer lefulladt. Hát nem egy vezetői őstehetség. De legalább bejött dolgozni. Már ez is valami tőle. Bedugta a kulcsot a zárba. A recék súrlódtak a záron, fordította a kulcsot és belökte az ajtót.  A kulcsot a kulcstartó tálkába dobta, hallottam, ahogy a porcelánon csörömpölnek a kulcsok. átsétált az előtéren és ahogy az irodatérbe lépett már meglátott.

• Szia, érzem, főztél kávét – köszöntött kicsit nagy levegővétellel.
• Igen. Minden rendben? – Amikor legutoljára láttam, még reggel az ágyamból mászott ki. Szinte döbbenetes, hogy tudnak az emlékképek helyet követelni maguknak a fejemben. Kiszáradt a torkom, ahogy formás fenekét bámultam.
• Liam, csak menstruálok, nem dőlt össze a világ – akasztotta be a fehér blúzait a tolóajtószekrénybe. Hát számodra lehet, hogy nem! De számomra?! – Történt már velem ilyesmi egy párszor, meg fog is.
• Kérsz kávét? – emeltem fel a kávéskancsót.
• Tölthetsz, kösz – legyintettem és bekapcsoltam a gépem. – Gondolom annyi lesz a levél, hogy nem győzöm behozni magam.
• A hétvégén igyekeztem azért szelektálni, meg rendszerezni, de majd úgyis látod – húzódtam vissza a saját irodámba. Vanessa nem kívánt társalogni. Ez egyértelműen látszott. Értem én.

Vanessa

Kijózanodtam. Liam mellett távolságot kell tartanom. Egyszer nem tettem és mi lett belőle.Tulajdonképpen nem is értem magamat. El akartam menekülni a férfiak elől ide a világ végére, úgy gondoltam, hogy na itt biztos nem fog velem semmi történni. Erre belebonyolódik valamibe. A saját főnökömmel. Nem vagyok normális. Liam abszolút korrekt ember, számtíthatok rá. Jó életem van itt. Megélek, elvegetálok. Erre egyetlen tévedés és mintha minden felfordult volna körülöttem. Liam óvatos velem. Érzem a pillantásán. Nem tudja hányadán állunk. De igazán már én sem tudom. Liam de Noir egy nemesember, egy vár örököse, ahogy a gyerekei is azok lesznek. Hogyan illenék én ebbe a környezetbe? Mi lennék én itt? Én hozzájuk képest semmi vagyok, egy érettségim van. Ha a véletlen nem hozza azt az éjszakát, akkor ez meg sem történik. Nem akarok arra gondolni, hogy bármi megváltozhat az életemben. Szerettem ezt a nyugodt érzelemmentességet, ezt az érzelmi stabilitást. Ezt a szürkeséget, ami körülvett itt Hodlföldén. Én ezen nem akarok változtatni. Élveztem ezt, hogy Liam a főnököm. És meg akarom tartani ezt az állást. Hogy feküdhettem le vele? Nem is ittam! Mi bajom volt? Hogy képzeltem? Hogy történhetett ez meg?

Hallom ahogy begördül egy kocsit a feljáróra. Sportcipő alatt nyikorog a kavics, mintha valaki kicsit futna is. Már ismerem ezeket a lépteket.

• Sziasztok erdőlakók! - kiált be Alex. Szinte azonnal észreveszi az atmoszférában a változást. Megakad a mozdulata. Nem mer poénkodni sem. Liam a hangra kijön és a bögréjét a mosogatóba teszi.
• Alex! - Liam kezet fog vele, mindketten nagyon visszafogottak.
• Hogy alakult a csarnok?
• Már szétizzadtam az ingem a háromcsuklós keresztszerkezet különleges megoldásáért, amit mi annyira szeretünk, de nem lehetett meggyőzni. Elég vaskalapos az öreg.
• Tudom, iszonyúan ragaszkodott a klasszikus rácstartós szarúfőálláshoz - bólint hozzá Alex miközben felém pislog. Liam háttal áll nekem, de látja Alex pillantását.
• Egyszerűen meghaladta már a kor -  Plusz nem illene a de Noir egyediségéhez, és a vállalat érdekeit képviselve végülis meggyőztem.
• Melyik épületszerkezet mellett döntöttetek?
• Kiharcoltam a háromcsuklós keretszerkezetes megoldást a külső keretsarokkal - válaszolja elégedetten Liam.
• Az a második variánsunk volt - haladt át a hallon Liam irodájába Alex.
• Igen, abszolút illik még a de Noir stílusba - Liam és Alex egymással szemközt leültek a forgószékekbe Liam irodájában, de az ajtót nyitva hagyták.
• Igazán azt nem értem, ha valaki ennyire szereti a hagyományos dolgokat miért a de Noir tervezőirodát kéri fel.
• Szerintem nagyzolni akart az öreg  - legyint Alex.

Liam

Érzem Alexen, hogy megszimatolt valamit. Én is tapintom a feszültséget az irodában, ami iszonyatosan zavar. Egyszerűen ott van a levegőben, mint a magasfeszültség. Naná, hogy Alex is megérezte, hogy nem minden a régi. Látom, ahogy Alex előveszi a zsebéből a telefonját és már tudom mire készül. Még építészettörténet órán szoktunk rá erre, hogy üzeneteket váltottunk. Előveszem én is a mobilom.

Alex: Mi történt?

ÉN: Hagyjuk.

Alex: Lefeküdtetek?

ÉN: Bingó!

Alex felnéz rám. Az arcán hitetlenkedés és valami fura vigyor keverékével. De a beszélgetést fenntartja.-

• De legalább a  szögletes alakzatot megtartottátok?
• Igen, egy nyolcszögletű alaprajz marad, szokásos futószárazó kört csinálunk. A héten az alapok már el is készültek, amíg ott voltam.  - Felvillan a telefon az asztalon s ránézek.

Alex: Mikor?

ÉN: Paisley-ben.

Alex: Apám! Beszarás. Nem tudom elhinni, hogy te megtetted, mikor én két éve fűzöm.

ÉN: Így alakult. Nem volt tervben.

• Megoldottad  a későbbi kiegészítés lehetőségét bontás nélkül? - Alex pléhpofával és hétköznapi hangnemben tartja fenn a beszélgetést. Valójában ez a fedőszöveg, a lényeget telefonban beszéljük, már rég egyértelmű  a kettős kommunikációnk. Csak hogy Vanessa ne vegyen észre semmit belőle.
• Hogyne. Illetve északi tájolású tetőszerkezetbe helyezett ablakok lesznek, hogy ne melegedjen fel a csarnok, és jók legyenek a látási viszonyok.
• Kezdesz ráérezni a csarnoképítésre - vigyorog rám Alex.
• Muszáj lesz - dörzsölöm át a tarkómat, Alex komoran néz vissza, s felvillan a telefonom.

Alex: s most mi lesz? Jártok vagy felmond?

ÉN: Nem tudom.

Alex: Te melyik megoldásban gondolkodsz?

ÉN: Nem tudom.

Alex: Járnál vele?

ÉN: Igen.

Alex: Komoly?

ÉN: Mindig is jártam volna vele.

Alex: Csak mert nem látszott.

ÉN: Csak mert nem mutattam ki.

Alex még jobban ledöbben. Látom az arcán, hogy már nem tud lépést tartani velem, annyira meghökkent az egészen. Tulajdonképpen még én magam sem hiszem el, de tényleg így gondolom. Otthagyom az íróasztalnál Alexet és a tervezőasztalhoz lépek. Alex követ.

• Min dolgozol most? - néz le a tervrajzokra.
• Ripley-nek a barlangszállón - sóhajtok. Szeretem a kihívásokat tényleg. A kreativitás a lételemem. De ez a szint már a fejfájást súrolja. Fa és víz. Kemény páros. Megfelelő anyag és megfelelő szerkezet és de Noir tervezői szint. Ezt kell megtalálnom és egyesítenem.

Vanessa

Rendeltem ebédet, elküldtem a szokásos leveleket, számláztam, átutalásokat végeztem. Egész nap a cégbélyegzővel kattogtam az asztalnál és mindent Liamnak toltam át az asztalára. Liam ellenjegyzett, visszahozta a papírokat, futólag megállt az asztalomnál, mint aki azon tanakodik meg merjen-e szólítani végül, mivel fel sem néztem rá eloldalazott vissza az irodájába. Liam a forgószékén ült és a tarkóján összefonta az ujjait, közben ujjaival a hajába túrt a forgószék rugója vissza-visszalökte és ő így ringott az asztalánál, vonalakat húzott, radírozott, elégedetlen arckifejezése volt. Alex vele szemben dolgozott, időnként beszélgettek. Főleg szakmai vitákat folytattak. Nem először hallok már ilyet tőlük. Főleg szerkezeti ötleteléseket folytatnak. Nagyon jó munkatársak, jól össze tudnak dolgozni és szerintem ezért is ennyire jók. Jó hallani a férfias vitáikat, ahogy mormolnak a papír felett kellemes mély hangjukon. CSomoszór majdnem bealudtam rajtuk. Néhány ilyen szóváltás után azonban órákig csendben vannak. Most alkotói fázisban lehetnek, mert nagyon sokat dumálnak.

Odakint csendesen szemerkél az eső. Már sötétedik. Ha valamit nem szeretek az a sötét erdőben vezetni, főleg ködben. Jaj csak köd ne legyen. Olyankor fel kell kapcsolnom a ködlámpát és reflektort is, mert az utat úgy látom jól. Reflektorral iszonyat ijesztő az erdő ködben. Olyan mint egy thriller. Úszik felém a ködfelhő és ahogy a reflektor rávilágt minden olyan ijesztő, a fekete fák, az előttük úszó felhő...

• Vanessa itt csipog a faxgép de semmit nem nyom ki! – tört ki ingerülten Liam.
• Tegyél bele papírt! – szóltam vissza neki. Liam káromkodott valamit, a faxgép mint őrült kezdett lelkes nyomtatásba. Liam lábára hullottak a kidobott papírlapok, a földről szedegette össze a lapokat. Megérkezett az ebéd, Liam csak a dobozból szúrkálta fel a villájára fel sem nézett a tervekből. Jött a megrendelt skiccpausz és a tekercses pausz. Átvettem a szállítótól, aki viccelődött, aláírtam a papírokat. Liam az irodájában morgott.
• Kifogytam a papírból, egy csomót vártam erre, és most is itt évődik! – dünnyögte, ahogy kirontott a pauszpapírjaiért és mellkasához szorítva vitte őket az irodájában.
• Mr. Ripley jött – néztem ki a parkolóba.
• Vezesd a tárgyalóba, mindjárt megyek én is – gépelt valamit a laptopján Liam. Látványterveket formázott. 3D-s látványtervei voltak, olyanok, mint a babaházak, vagy a Sims. Csak ő olyan házakat tervezett, amikben laktak is. vagy dolgoztak. Ripleynek egy szállodát épít, valami barlangba. A szálloda fürdője egyenesen a barlangi fürdőbe nyílik majd. Liam pedig igyekszik a természet valódiságát megtartani, anélkül, hogy beleavatkoznának a természet külsejébe. Szívesen elmennék abba a szállodába egyszer.
• Mr. Ripley, erre kérem – a cipősarkam kopogott, ahogy áthaladtunk az előtéren a hátsó teremig. Egy igazi kis üvegkalitka volt, a sarokban csobogó vízzel és vizinövényekkel. Leszedtem Liam skiccét a flipchart tábláról és a férfi felé fordultam. – Hozhatok esetleg kávét, teát, ásványvizet amíg várakozik Mr Ripley?
• Két espressó kávét hozz Vanessa! – lépett be Liam és ahogy kiléptem behúzta maga mögött a tárgyaló ajtaját. Liam vérében volt a tárgyalás.  Nyugodt volt, komoly, érdeklődő. Aki a megrendelője kívánságait igyekszik betartani. Ahogy beléptem a tárgyalóba felnézett rám. A két férfi elhallgatott és mindkettejük elé odakészítettem a kávét. Liam karját akaratlanul súroltam a csípőmmel, de a reakciója megdöbbentett. Visszatartotta a levegőt és megdermedt.  Mr. Ripley fel sem nézett. Teljes csend ült a tárgyalóban, amíg bent voltam, aztán mintha ott sem lennék ismét csak mondták és mondták, az ajtó mögött jöttem mentem.  Kikapcsoltam a gépem. Nyújtózkodtam. Már átöltöztem,, amikor kiléptek a tárgyalóból. Kezet fogtak. Ripley búcsúzóul biccentett nekem is. Liam bezárta utána az ajtaját. És megvonta a vállát.
• Erre járt és már nagyon látni akarta a terveit. Na most iszom egy sört! Alex kérsz te is? – kinyitotta a cseppmentes krómfelületű ultramodern hűtőjét és kivett egy sört, nem is keresett sörbontót, a konyhapult széléhez tartva a kupakot egy határozott erős ütéssel felnyitotta.
• Így tönkreteszed a pult szélét – ráztam a fejem.
• Majd lecsiszoltatom.
• Még ma vezetek, de kösz - kiáltott ki Alex.
• Ripleynek mindig vannak ötletei, ami jó, mert kihívást jelent, csak megvilágított úszómedencét akar, éjszakai romantikázáshoz fényeket a barlangba esti műsorokhoz, víz felé húzható táncteret – ingatta a fejét Liam.  - Már ennyi az idő? - néz végig a farimon és a kabátomon.
• Igen. öt óra. Lejárt a munkaidőm, vagy maradjak még? - nézek rá enyhén megemelt szemöldökkel.
• Nem. Menj csak persze - biccent Liam és belekortyol a sörbe. Kikerülöm és a slusszkulcsomat kiveszem a porcelántartóból a házkulccsal együtt. - Vanessa!
• Igen? - nézek még vissza rá.
• Esetleg péntek este lenne kedved meginni velem valamit?
• Nem tartom jó ötletnek - rázom a fejem.
• Csak egy ital - tartja lazán leengedve a sörösüveget Liam.
• Oké - felelem. Liam elvigyorodik.
• Este kilenc? - bólint és én kilépek a szemerkélő esőbe.
• Majd pénteken. OKé!