A skót kontessza

A templom hűvös levegőjét átszelte a harang zúgása. Maria mellett reccsent a templompad, ahogy Robin hozzá hajolt és az énekes könyvéből kikereste a megfelelő oldalt. Maria megemelte a fejét és körbenézett a karzaton, a templom falain, az úrasztalon, az oltáron. Minden nyugodt volt. Maria érezte, hogy a combjáról a súly lekerül, ahogy Robin kiemelte öléből a Merryweather könyvtár kötetét.

-          John Raithby? – Robin értetlenül belelapozott az 1819-es kötetbe. A könyvjelző a hatodik fejezetnél volt, talán mert ez volt a könyv közepe felé. – Monmouth herceg nagy árulása - olvasta fel hangosan Robin. – Miért olvasod ezt?

-          Leesett a könyvtárban. Azt hiszem ez egy jel volt Robin – vette el a férjétől a könyvet. – Most hallgassuk végig az atyát – fordította a szószék felé a fejét Maria, s innentől már nem figyelt tovább Robinra.

-          Tehát a vár? – kérdezte Lionel a hintóba ülve. Charlotte elvette a könyvet Mariától, ő is a jelölésnél nyitotta ki. A fogatra ülve Robin várakozón Mariára nézett.

-          Ki ez a Monmouth?

-          Egy törvénytelen gyermek.

-          Igazán? – húzta fel a szemöldökét Robin. Charlotte beljebb húzódott az ülésre és tüntetőlegesen a könyvbe mélyedt.

-          Igen. Monmouth hercege. Apja, a király, halála után összeesküvést szervezett, hogy követelje magának a trónt.

-          mint törvénytelen gyerek? – kérdezte közbe élesen Charlotte.

-          Azt állította anyjával összeházasodtak titokban, így joga van törvényes fiú utódként a trónra – bólintott Maria. – Igaz, nem tudta bizonyítani a házasságot – tette hozzá Maria.

-          Mi lett a herceg sorsa? – biccentette félre a fejét Charlotte a kötetben lapozva.

-          A törvényes örökös királyellenes lázadásnak minősítette tettét, az összeesküvőket kivégeztette. Monmouth herceget is.

-          Tragikus sors – nézett el Robin. – Mi köze van a fenyvesekhez?

-          Egyelőre semmi. De akkor is a könyv leesett. Tehát jel – biccentett Maria. Charlotte az út alatt átfutotta a történetet a kötetben. Se kép, se egyéb nem tartozott a leíráshoz. A törvénytelen herceg és sorsa mégis megrendítette. S ha hihet Mariának, akkor jelértékű, hogy ez a könyv került eléjük, ezzel a jelöléssel. Charlotte gondterhelten nézett a házaspár után. A fogaton maradt Lionel mellett. Lionel várakozón ült mellette.

-          Mi az?

-          Nem tudom, rossz érzésem van. De egészen más okból – sóhajtotta Charlotte. Neki is van egy törvénytelen gyereke. Mi van, ha Robin halála után…? Charlotte elhessegette magától a rossz gondolatokat. – Monmouth hercegét elismerte a király fiaként – mondta hangosan magát is megnyugtatva. Az ő gyerekét ez a veszély nem fogja fenyegetni. Robin nem tud a gyerekről. Magabiztosan lépett le a fogatról.

A vár lakoma alatt mindenki a maga gondolataiba mélyedt. Lionel próbálta megfejteni a feleségét, Charlotte gondolatai a gyereke körül forogtak, Robin a kísértet rejtélyén, Maria a Monmouth hercegén.

-          A herceg korában élt a nő?

-          Talán – bizonygatta Maria.

-          Maria bármit is hoz a történet, próbálj megmaradni a józanságodnál.

-          Természetesen. Ha segítetek – nézett körbe a társaságon Maria.

-          A szellemalak csak neked jelenik meg, így elég nehéz segítenünk – felelte Robin.

-          Csak annyit kértem, hogy támogassatok az ügyben. A megoldásában – felelte Maria. Robin, körbevezetsz a kastélyban?

-          Most?

-          Igen – állt fel Maria.

-          Mi is veletek tartunk – emelkedett fel Charlotte is ültéből. A széles de Noir képcsarnok folyosóján mentek keresztül. A de Noirok kíváncsi és komor tekintettel követték nyomon lépéseiket. Befordulva a kisebb folyosókra három lépcső vezetett le az átvezető szalonhoz. Kevésbé használt részei voltak ezek a várnak. Robin unottan figyelte Maria nézelődését. Minden képet alaposan megnézett, több szögből is. Charlotte csak kíváncsian bámészkodott, meg-megállt egy-egy képnél. A nők érdeklődésével ellentétben a két de Noir komótosan követte a két nőt. Cipőik koppanását felfogták a szőnyegek. Két szoba közt porfellegek lebegtek. Teremről teremre jártak. Minden szobával fogyott a remény is. Maria tanácstalanul lépkedett a képek közt. Egy idő után alig tudott már különbséget tenni a képen alakot öltő nők között. Hogyan ismerné meg az ő szellemalakját? ha a festményen lévő nők közt sem tud már különbségeket felfedezni?

-          Egyik sem? – lépett hozzá Charlotte.

-          Nem ismerek rá, mintha olyan homályos is lenne már az emlékem is róla. Egy szellemalakot hogyan is láthatnék élesen? – rázta hátra hullámos vörös haját Maria.

-          Ne légy türelmetlen! Hagyatkozz a megérzéseidre Maria – bíztatta Charlotte, suhogó szoknyában továbbhaladva.

-          Igazad van. Az egész csak intuíció kérdése – bizonygatta magának is Maria. Mély levegőt vett és körbenézett a következő folyosószakaszon. Nyugodtan körbehordozta a szemét a képeken. Az asszonyok fölényesen néztek le rá teljes alakos képük magaslatából. Szépek voltak, karcsúak, feltornyozott hajjal, finom, lágy esésű kelmékben, csipkében, hermelinpalásttal. Ékszerekkel. Más-más beállításban, ki szemből, ki oldalról. A folyosóra kilépve a vele szemközti falon egészen a folyosó legvégén megakadt a pillantása egy festményen.

-          Charlotte! – súgta halkan Maria.

-          Igen? – lépett hozzá azonnal Charlotte és követte Maria tekintetét. – Ő az?

-          Azt hiszem megtaláltam – sietett előre Maria felkapva szoknyáját, s futva tette meg a folyosó teljes hosszát. A festményen a nő félrebillentett fejjel nézett rájuk, szinte hivogatóan. egyik könyökével lazán a brokáttal borított asztalra támaszkodott ruhaujjának csipkeszegélye a könyökénél is lágyan a magas pultra borult. Másik kezével hermelinszegélyes szoknyáját tartotta, lágy mozdulattal. Egyenes tartással, lágy mozdulattal. Maria figyelmét is ez keltette fel. A hölgy kezének kecses tartása. Olyan könnyed és természetes volt az egész jelenség, a mozdulat, a beállítás. Mintha a nő csak rájuk várna ott a magasított asztalkára támaszkodva. Charlotte kíváncsian olvasta le az aranyozott keretbe vésett nevet.

-          Maria, itt az áll: kontessza Buccleuch.

-          Kontessza? – mérte végig a nőt Maria.

-          Igen – bólintott Charlotte a feliratot nézve.

-          De a festményen látod itt az asszony mellé festették a feliratot – simította végig az ujját a festményen Maria. A sötét háttérben valóban nyomtatott festett világos betűk hirdették, hogy: Duchess of Monmouth

-          Monmouth! – kiáltott fel izgatottan Charlotte. – Ő Monmouth hercegné. Így már érthető. Nézd itt van a neve is: Anne Scott. Micsoda jelentéktelen név.

-          Mert James Scott néven született a törvénytelen fiú, akit később a király Monmouth herceggé tett. Ez benne volt a kötetben – járkált izgatottan Maria. – Mit akarhat tőlem Monmouth hercegné?

-          Talán ő is Holdhercegnő volt? – pislogott Charlotte.

-          Nem. A kontessz Buccleuchból származik, tehát skót. Nem lehet holdhercegnő csak az aki Holdföldén született. De akkor mégis mit akar a Kontessza tőlem? – nézett kétségbeesetten Maria.

-          Az a dolgod, hogy ezt kiderítsd Maria! – nézett a festményre Charlotte, majd otthagyta Mariát a képpel. Maria elgondolkodva viszonozta a kontessza tekintetét. Ugyanúgy félrebiccentette a fejét, mint a nő a képen. – Anne Scott mit akarhat tőlem? Miért kísért Monmouth hercegné itt a fenyvesekben? Mi oka lehet rá? – nézegette a képet egészen közel dugva az orrát a festmény anyagához. Ujjaival lágyan simogatta a festmény poros vásznát. – Segítsen nekem, hogy megoldjam ezt a rejtélyt! – súgta Maria mielőtt ellépett a festménytől.

-          Robin! – szólt a férfi után Maria. – Mi dolga lehet egy skót kontesszának aki egy walesi terület hercegéhez ment feleségül, és végül lázad a király ellen a férje?

-          Lássuk csak. Talán a hercegné hazafelé menekült Skóciába. Márpedig Holdfölde az a vidék ahol a leggyorsabban lehet Skócia felé elérni a határt – érvelt logikusan Robin. – Holdföldéről a legkönnyebb Skócia felé szökni. Ezért is lettünk rablók. Az átmenőforgalom miatt.

-          Arra gondolsz, hogy a herceg értékeit menekítette Walesből Skócia felé?

-          Igen. Talán… valamit… itthagyott – csillant fel Robin szeme.

-          Máris a kincsekre gondolsz! – háborgott Maria.

-          Mi más oka lehetett, hogy ilyen nyugtalanul itt kísért a fenyvesekben. Talán a későbbi életében a hercegnének már nem volt módja visszatérni ide, vagy nem találták meg. De mi… megtalálhatjuk! Beszélgess csak a jelenéseddel és derítsd ki hova dugta Monmouth hercegének vagyonát! – vigyorgott rá tenyerét dörzsölgetve a nyereségvágytól Robin.

-          Lehetetlen alak vagy! – csapta a szoknyáját sértette Maria, s felvetett fejjel indult vissza a képcsarnokból a lovagterem felé.

-          Lásd be hogy ez egészen érthető lenne. A Holdhercegnő is azért jelent meg neked, mert a holdgyöngyöket mutatta meg. Azt hiszem mégiscsak jó nőt vettem fel. Egy igazi spirituális kincskeresőre tettem szert – bökte meg könyökével Lionelt. – Hozzám képest te mit tudsz felmutatni? – Charlotte vetett rájuk hátra egy fagyos pillantást, s ő is sértetten követte Mariát.

-          Bárhogy is legyen, a lényeg, hogy legalább tudjuk, hogy kivel van dolgunk – bólintott határozottan Maria.

-          Ez igaz. Máris nyugodtabb lehetsz, nem egy ismeretlen nő, hanem névvel és alakkal felruházott.

-          Szerinted Charlotte… van okom félni tőle?

-          Gondolod, hogy egy rossz szellem?

-          Nem tudom. Bár nem így érzem. Nem bántott, nem erőszakoskodott.

-          Csak megijeszt.

-          Igen.

-          De ez természetes Maria. Hiszen nem minden nap látsz szellemeket.

-          Te megijednél tőle?

-          Nem. A festmény alapján Monmouth hercegné csak a királyellenes összeesküvés miatt került nehéz helyzetbe. Alapvetően nyugodt élete lehetett, igen jó házasságokkal. Nem hiszem, hogy ártó szándékkal közeledne hozzád. De a riadalmaddal csak felbosszantod. Ne várakoztasd. Dolga van itt. Segítsd megoldani és akkor békén hagy.

-          Igen, igazad van Charlotte. Legközelebb beszélek vele, vagy legalábbis igyekszem… megtudni mit is akar – vértezte fel magát Maria.