A skót kontessza

A templom hűvös levegőjét átszelte a harang zúgása. Maria mellett reccsent a templompad, ahogy Robin hozzá hajolt és az énekes könyvéből kikereste a megfelelő oldalt. Maria megemelte a fejét és körbenézett a karzaton, a templom falain, az úrasztalon, az oltáron. Minden nyugodt volt. Maria érezte, hogy a combjáról a súly lekerül, ahogy Robin kiemelte öléből a Merryweather könyvtár kötetét.

-          John Raithby? – Robin értetlenül belelapozott az 1819-es kötetbe. A könyvjelző a hatodik fejezetnél volt, talán mert ez volt a könyv közepe felé. – Monmouth herceg nagy árulása - olvasta fel hangosan Robin. – Miért olvasod ezt?

-          Leesett a könyvtárban. Azt hiszem ez egy jel volt Robin – vette el a férjétől a könyvet. – Most hallgassuk végig az atyát – fordította a szószék felé a fejét Maria, s innentől már nem figyelt tovább Robinra.

-          Tehát a vár? – kérdezte Lionel a hintóba ülve. Charlotte elvette a könyvet Mariától, ő is a jelölésnél nyitotta ki. A fogatra ülve Robin várakozón Mariára nézett.

-          Ki ez a Monmouth?

-          Egy törvénytelen gyermek.

-          Igazán? – húzta fel a szemöldökét Robin. Charlotte beljebb húzódott az ülésre és tüntetőlegesen a könyvbe mélyedt.

-          Igen. Monmouth hercege. Apja, a király, halála után összeesküvést szervezett, hogy követelje magának a trónt.

-          mint törvénytelen gyerek? – kérdezte közbe élesen Charlotte.

-          Azt állította anyjával összeházasodtak titokban, így joga van törvényes fiú utódként a trónra – bólintott Maria. – Igaz, nem tudta bizonyítani a házasságot – tette hozzá Maria.

-          Mi lett a herceg sorsa? – biccentette félre a fejét Charlotte a kötetben lapozva.

-          A törvényes örökös királyellenes lázadásnak minősítette tettét, az összeesküvőket kivégeztette. Monmouth herceget is.

-          Tragikus sors – nézett el Robin. – Mi köze van a fenyvesekhez?

-          Egyelőre semmi. De akkor is a könyv leesett. Tehát jel – biccentett Maria. Charlotte az út alatt átfutotta a történetet a kötetben. Se kép, se egyéb nem tartozott a leíráshoz. A törvénytelen herceg és sorsa mégis megrendítette. S ha hihet Mariának, akkor jelértékű, hogy ez a könyv került eléjük, ezzel a jelöléssel. Charlotte gondterhelten nézett a házaspár után. A fogaton maradt Lionel mellett. Lionel várakozón ült mellette.

-          Mi az?

-          Nem tudom, rossz érzésem van. De egészen más okból – sóhajtotta Charlotte. Neki is van egy törvénytelen gyereke. Mi van, ha Robin halála után…? Charlotte elhessegette magától a rossz gondolatokat. – Monmouth hercegét elismerte a király fiaként – mondta hangosan magát is megnyugtatva. Az ő gyerekét ez a veszély nem fogja fenyegetni. Robin nem tud a gyerekről. Magabiztosan lépett le a fogatról.

A vár lakoma alatt mindenki a maga gondolataiba mélyedt. Lionel próbálta megfejteni a feleségét, Charlotte gondolatai a gyereke körül forogtak, Robin a kísértet rejtélyén, Maria a Monmouth hercegén.

-          A herceg korában élt a nő?

-          Talán – bizonygatta Maria.

-          Maria bármit is hoz a történet, próbálj megmaradni a józanságodnál.

-          Természetesen. Ha segítetek – nézett körbe a társaságon Maria.

-          A szellemalak csak neked jelenik meg, így elég nehéz segítenünk – felelte Robin.

-          Csak annyit kértem, hogy támogassatok az ügyben. A megoldásában – felelte Maria. Robin, körbevezetsz a kastélyban?

-          Most?

-          Igen – állt fel Maria.

-          Mi is veletek tartunk – emelkedett fel Charlotte is ültéből. A széles de Noir képcsarnok folyosóján mentek keresztül. A de Noirok kíváncsi és komor tekintettel követték nyomon lépéseiket. Befordulva a kisebb folyosókra három lépcső vezetett le az átvezető szalonhoz. Kevésbé használt részei voltak ezek a várnak. Robin unottan figyelte Maria nézelődését. Minden képet alaposan megnézett, több szögből is. Charlotte csak kíváncsian bámészkodott, meg-megállt egy-egy képnél. A nők érdeklődésével ellentétben a két de Noir komótosan követte a két nőt. Cipőik koppanását felfogták a szőnyegek. Két szoba közt porfellegek lebegtek. Teremről teremre jártak. Minden szobával fogyott a remény is. Maria tanácstalanul lépkedett a képek közt. Egy idő után alig tudott már különbséget tenni a képen alakot öltő nők között. Hogyan ismerné meg az ő szellemalakját? ha a festményen lévő nők közt sem tud már különbségeket felfedezni?

-          Egyik sem? – lépett hozzá Charlotte.

-          Nem ismerek rá, mintha olyan homályos is lenne már az emlékem is róla. Egy szellemalakot hogyan is láthatnék élesen? – rázta hátra hullámos vörös haját Maria.

-          Ne légy türelmetlen! Hagyatkozz a megérzéseidre Maria – bíztatta Charlotte, suhogó szoknyában továbbhaladva.

-          Igazad van. Az egész csak intuíció kérdése – bizonygatta magának is Maria. Mély levegőt vett és körbenézett a következő folyosószakaszon. Nyugodtan körbehordozta a szemét a képeken. Az asszonyok fölényesen néztek le rá teljes alakos képük magaslatából. Szépek voltak, karcsúak, feltornyozott hajjal, finom, lágy esésű kelmékben, csipkében, hermelinpalásttal. Ékszerekkel. Más-más beállításban, ki szemből, ki oldalról. A folyosóra kilépve a vele szemközti falon egészen a folyosó legvégén megakadt a pillantása egy festményen.

-          Charlotte! – súgta halkan Maria.

-          Igen? – lépett hozzá azonnal Charlotte és követte Maria tekintetét. – Ő az?

-          Azt hiszem megtaláltam – sietett előre Maria felkapva szoknyáját, s futva tette meg a folyosó teljes hosszát. A festményen a nő félrebillentett fejjel nézett rájuk, szinte hivogatóan. egyik könyökével lazán a brokáttal borított asztalra támaszkodott ruhaujjának csipkeszegélye a könyökénél is lágyan a magas pultra borult. Másik kezével hermelinszegélyes szoknyáját tartotta, lágy mozdulattal. Egyenes tartással, lágy mozdulattal. Maria figyelmét is ez keltette fel. A hölgy kezének kecses tartása. Olyan könnyed és természetes volt az egész jelenség, a mozdulat, a beállítás. Mintha a nő csak rájuk várna ott a magasított asztalkára támaszkodva. Charlotte kíváncsian olvasta le az aranyozott keretbe vésett nevet.

-          Maria, itt az áll: kontessza Buccleuch.

-          Kontessza? – mérte végig a nőt Maria.

-          Igen – bólintott Charlotte a feliratot nézve.

-          De a festményen látod itt az asszony mellé festették a feliratot – simította végig az ujját a festményen Maria. A sötét háttérben valóban nyomtatott festett világos betűk hirdették, hogy: Duchess of Monmouth

-          Monmouth! – kiáltott fel izgatottan Charlotte. – Ő Monmouth hercegné. Így már érthető. Nézd itt van a neve is: Anne Scott. Micsoda jelentéktelen név.

-          Mert James Scott néven született a törvénytelen fiú, akit később a király Monmouth herceggé tett. Ez benne volt a kötetben – járkált izgatottan Maria. – Mit akarhat tőlem Monmouth hercegné?

-          Talán ő is Holdhercegnő volt? – pislogott Charlotte.

-          Nem. A kontessz Buccleuchból származik, tehát skót. Nem lehet holdhercegnő csak az aki Holdföldén született. De akkor mégis mit akar a Kontessza tőlem? – nézett kétségbeesetten Maria.

-          Az a dolgod, hogy ezt kiderítsd Maria! – nézett a festményre Charlotte, majd otthagyta Mariát a képpel. Maria elgondolkodva viszonozta a kontessza tekintetét. Ugyanúgy félrebiccentette a fejét, mint a nő a képen. – Anne Scott mit akarhat tőlem? Miért kísért Monmouth hercegné itt a fenyvesekben? Mi oka lehet rá? – nézegette a képet egészen közel dugva az orrát a festmény anyagához. Ujjaival lágyan simogatta a festmény poros vásznát. – Segítsen nekem, hogy megoldjam ezt a rejtélyt! – súgta Maria mielőtt ellépett a festménytől.

-          Robin! – szólt a férfi után Maria. – Mi dolga lehet egy skót kontesszának aki egy walesi terület hercegéhez ment feleségül, és végül lázad a király ellen a férje?

-          Lássuk csak. Talán a hercegné hazafelé menekült Skóciába. Márpedig Holdfölde az a vidék ahol a leggyorsabban lehet Skócia felé elérni a határt – érvelt logikusan Robin. – Holdföldéről a legkönnyebb Skócia felé szökni. Ezért is lettünk rablók. Az átmenőforgalom miatt.

-          Arra gondolsz, hogy a herceg értékeit menekítette Walesből Skócia felé?

-          Igen. Talán… valamit… itthagyott – csillant fel Robin szeme.

-          Máris a kincsekre gondolsz! – háborgott Maria.

-          Mi más oka lehetett, hogy ilyen nyugtalanul itt kísért a fenyvesekben. Talán a későbbi életében a hercegnének már nem volt módja visszatérni ide, vagy nem találták meg. De mi… megtalálhatjuk! Beszélgess csak a jelenéseddel és derítsd ki hova dugta Monmouth hercegének vagyonát! – vigyorgott rá tenyerét dörzsölgetve a nyereségvágytól Robin.

-          Lehetetlen alak vagy! – csapta a szoknyáját sértette Maria, s felvetett fejjel indult vissza a képcsarnokból a lovagterem felé.

-          Lásd be hogy ez egészen érthető lenne. A Holdhercegnő is azért jelent meg neked, mert a holdgyöngyöket mutatta meg. Azt hiszem mégiscsak jó nőt vettem fel. Egy igazi spirituális kincskeresőre tettem szert – bökte meg könyökével Lionelt. – Hozzám képest te mit tudsz felmutatni? – Charlotte vetett rájuk hátra egy fagyos pillantást, s ő is sértetten követte Mariát.

-          Bárhogy is legyen, a lényeg, hogy legalább tudjuk, hogy kivel van dolgunk – bólintott határozottan Maria.

-          Ez igaz. Máris nyugodtabb lehetsz, nem egy ismeretlen nő, hanem névvel és alakkal felruházott.

-          Szerinted Charlotte… van okom félni tőle?

-          Gondolod, hogy egy rossz szellem?

-          Nem tudom. Bár nem így érzem. Nem bántott, nem erőszakoskodott.

-          Csak megijeszt.

-          Igen.

-          De ez természetes Maria. Hiszen nem minden nap látsz szellemeket.

-          Te megijednél tőle?

-          Nem. A festmény alapján Monmouth hercegné csak a királyellenes összeesküvés miatt került nehéz helyzetbe. Alapvetően nyugodt élete lehetett, igen jó házasságokkal. Nem hiszem, hogy ártó szándékkal közeledne hozzád. De a riadalmaddal csak felbosszantod. Ne várakoztasd. Dolga van itt. Segítsd megoldani és akkor békén hagy.

-          Igen, igazad van Charlotte. Legközelebb beszélek vele, vagy legalábbis igyekszem… megtudni mit is akar – vértezte fel magát Maria.

Keresés a múltban

Köd ereszkedett a tájra. A fenyvesek felett egységes felhőréteget képezett. Puhán takarta fehér fátylával a fenyőfák terebélyes ágait. Francios jellegzetes gombakrémlevesének illata töltötte be az étkező levegőjét. Az ezüstkanalak csörrenése törte meg a csendet.  Shadow elégedetten szuszogott az asztal alatt. Robin a tányérjába meredt. Édeskés illat csapta meg az orrát, ahogy Charlotte a balján a sószóróért nyúlt. Maria szürke szeme a fenyveseket uraló ködfüggönyt fürkészte.

-          Napok óta ül a köd a fenyveseken – jegyezte meg halkan Maria.

-          Így lehetetlen vadászni – biccentett rá Lionel. Robin csak újratöltötte a borospoharát. Újra elhallgattak mind. Charlotte hűvös, szálfaderékkal ült, hideg kék szemeivel Robinhoz hasonlóan kerülte a szemkontaktust az asztalnál ülőkkel. Francios időnként körbejárta az asztalt. Némán végezte dolgát. A kakukkos óra minden koppanása éreztette, hogy telnek a percek. Az ilyen rendületlen nyugodt csendben éles a porcelánra eső ezüst csörömpölése. Robin göndör fürtjei közt pillantott a jobbján ülő asszony felé. Maria szemében vizenyős riadalom ült. Arcán a szeplők erősen kiütköztek, ahogy elsápadt. Bőrén nedves réteg fénylett, ahogy verejtéke viaszos réteget képezett arcán. Karján az apró áttetsző pihék az ég felé meredtek, ahogy a hideg átszaladt rajta, és megborzongatta. Robin lassan letette kezéből az evőeszközöket és követte felesége pillantását. A keresztosztatú ablaküvegek szélén enyhe pára csapódott le. A szürkületben a távolban a fenyvesek arcvonala rajzolódott ki, szürke, ködös magányukban.

-          Az ablakban volt! – súgta Maria rémülten, s körmeivel Robin karjába vájt, ahogy megszorította. – Hívogatva intett! – lehelte ijedten Maria. Robin átpillantott az ablakról Charlottera. Aki most először viszonozta a pillantását. A nő itt ült mellette. Tagadhatatlan testi valójában, fizikálisan jelen lévőn egy légtérben velük. Nem lehetett az ablakon kívül.

-          Ez biztos Maria? – kérdezte nyugodtan Robin.

-          Igen, igen láttam – lehelte Maria reszketve. Maria még mindig hideglelősen reszketett, Robin kétségeit pedig egyetlen mozzanat erősítette meg a felesége igazában. Shadow nyüszítve ügetett ki az asztal alól, el a szalonból a vadászház szobáiba, rejteket keresve. Ha a kutya megérzett valamit, akkor nem lehet légből kapott Maria megállapítása sem.

-          Jól van, utána nézek – tolta hátra a székét Robin, s kalapját a hajfürtjeire nyomva puskát ragadott.

-          Most hová mégy? – kéredezte Lionel.

-          Utána nézek ennek a jelenésnek – füttyentett Robin. – Shadow, bújj elő te gyáva nyúl! – a kutya azonban csak vonyított egyet. – Még hogy vadászkutya! – grimaszolt Robin.

-          Veled megyek – állt fel Lionel is.

-          Nem. Maradj az asszonyokkal! – intett fejével Maria és Charlotte felé. Robin kilépett a nyirkos ködbe. Az ablak alatti területet járta körbe. Nyomokat keresett. Leguggolt és a talajt vizsgálta. A köd kicsapódott a fűre. A föld enyhén saras volt. Viszont az ablak alatt nem volt sem lábnyom, sem egyéb, ami arra utalt volna, hogy a fűre az előbb még súly nehezedett volna. A fűszálak békésen meredeztek az ég felé, a ködbe. Robin a fejét ingatva nézett körbe. Néhány huhogó erdei hangon kívül semmi különöset nem hallott. Az ablak zárva volt. Körülötte közel, s távol semmi gyanúsat nem talált. Körbejárta a házat. Majd annak távolabbi környékét is egészen az erdei tisztás széléig, sem nyom, sem félrevezető nyom nem szolgált útmutatásul. Mintha Lionelék hintaján kívül más nem is érkezett volna.  Robin tanácstalanul nézett körbe az erdején. Most ismét érthetetlen dolog történik az erdőben. Valami, amihez neki, a jogos örökösnek, semmi köze. Valami, amit megint csak a Holdhercegnő Maria lát. Bosszantó. Robin fellépkedett a lépcsőn a bejáratig és benyitott a vadászházba. A szalonban három kérdő szempár nézett vissza rá. Robin a fejét ingatta.

-          Semmi – dobta a komódra a fegyvert Robin. – Maria biztos vagy benne?

-          Kételkedsz a szavaimban?

-          Abban nem, de az épelméjűségedben igen – felelte rá gúnyosan Robin.

-          Miért kell sértegetned? – csattant Maria, s elviharzott Robin mellett, de Robin a karjánál fogva elkapta és visszatartotta.

-          Maria! Nincsenek nyomok. A környék teljesen tiszta, senki nem járt a ház közelében Lionelen és Charlotte-on kívül – nézett meggyőző sötét szemekkel a nőre Robin.

-          Miért nem érted meg, hogy nem fizikai emberi lényről beszélek, hanem egy jelenésről? – zihálta Maria vizenyős szemekkel.

-          Ez távol áll minden racionalitástól és logikától Maria.

-          Nem ez lenne az első alkalom a fenyvesek területén, hogy valami nem a racionalitással és a logikával függ össze – emlékeztette Maria fagyosan.

-          Akkor is a múlt üzent Maria, miért ne lehetne most is a múlt? – kérdezett rá élesen Charlotte.

-          Ezt hogy érted? – kapta a nő felé a fejét Robin és Maria.

-          Talán egy de Noir üzen, talán egy másik Holdhercegnő, talán a múlt kísértetei járják az erdőt – billentette félre a fejét Charlotte.

-          Nem is tudtam, hogy hiszel a kísértethistóriákban – jegyezte meg fanyarul Robin.

-          Abban hiszek, hogy a tudatlanság káros. Ha valami zavar és bizonytalanság van, annak utána kell járni. Ki kell deríteni. A legendák, a mondák a mítoszok mind abból születnek, hogy nem tudják mi az igazság, mi a valóság. Helyette történeteket alkotnak. Ahelyett hogy kiderítenék utánajárnának és felkutatnák. Maria ha Te láttad a jelenést, te tudod beazonosítani és senki más. Ne rémüldözz, hanem derítsd ki mi az! – mondta Charlotte komolyan. A két városi asszony összenézett.

-          Egy… könyvtárra gondolsz? – kérdezte Maria bizonytalanul.

-          Akár – biccentett Charlotte. – Olvass utána, kutasd ki, derítsd ki! S akkor megszabadulsz a jelenésektől is. Addig itt fog kísérteni téged és lehet, hogy igaza lesz Robinnak, és az őrületbe kerget – figyelmeztette Charlotte a megszeppent lányt. – Uralkodj a helyzeten!

-          Jó gondolat – lépett Charlotte mellé Lionel.

-          De hogyan kezdjek hozzá? – harapott az ajkára bizonytalanul Maria.

-          Kinek van a legnagyobb magánykönyvtára a környéken? – kérdezte Charlotte.

-          Benjamin Merryweathernek – húzta el a száját Robin.

-          Akkor hozzá kell elmenned – bólintott rá Charlotte.

-          Egyedül? Én… biztos nem… - nyögte ki Maria. – Velem tartanál Charlotte?

-          De én… - Charlotte tekintete összeakadt Robinéval. Egy másodpercnyi villanás volt az egész, majd Charlotte beleegyezőn sóhajtott. – Természetesen, ha kívánod Maria, segítek neked.

-          Ó Charlotte! Ez olyan megkönnyebbülés nekem! – sietett hozzá Maria és megölelte a kékbe öltözött asszonyt. Charlotte elfordítva a fejét nyelt egyet.

-          Akkor ezzel rendeződött is a dolog – biccentett Robin. – Amíg a két nő a könyvtárban lesz, addig mi ketten körbenézünk a fenyvesekben.

Maria bordó kesztyűs ujjaival megragadt Holdszállás kopogtatójának rézoroszlán fejét és az ajtóhoz veregette. A ködben látszott a lehelete. Idegesen Charlotte-ra nézett, aki olyan magas, karcsú és légies volt mellette. Hozzá képest egy erdei manónak érezte magát, bordó brokátszoknyájában. Marmalode Jamben nyitott ajtót.

-          Kisasszonyka! micsoda meglepetés! – kiáltotta el magát a szakács.

-          A nagybátyám itthon van? – kérdezte Maria belépve a kapun.

-          Természetesen itthon vagyok. a Tékozló leány hazatért? – sietett le a lépcsőn felöltőjét gombolgatva Benjamin Merryweather. – Mi járatban erre? Ha itt vagy csak egy dolog kellhet. Pénz!

-          De bácsikám! – tiltakozott Maria. – A könyvtáradban szeretnénk szétnézni, a sógornőm Charlotte de Noir bizonyára emlékszel rá – Benjamin és Charlotte hidegen biccentettek egymás felé.

-          Úgy. S elvárod, hogy egy de noirt engedjek a könyvtáramba?

-          Én Powell vagyok – húzta fel az orrát Charlotte. Benjamin bizalmatlanul méregette az asszonyt, de végül beleegyezően biccentett. A nő nem vér szerinti de Noir.

-          Ismered az utat! – intett Benjamin. – Ne csinálj felfordulást!

-          Igenis bácsikám!

-          Minden könyvet amit levettél a polcról tedd vissza a helyére – figyelmeztette Benjamin.

-          Természetesen bácsikám, ne aggódj, nem először lépünk könyvtárba, nemigaz Charlotte?

-          Valóban nem – követte a lépcsőn Mariát a nő.

-          Ez volna az! – lépett a könyvtárterembe Maria. Charlotte végignézte a könyvespolcok hosszú sorát.

-          Elég értékes könyvgyűjtemény – állapította meg Charlotte első pillantásra.

-          Hol kezdjük a keresést? – nézett körbe tanácstalanul Maria, a kesztyűt huzogatva az ujjairól.

-          Talán a helytörténeti munkáknál – vetette fel Charlotte. Levette kalapját és egyik polcra tette a könyvek felé. Ujját végigsimította a könyvek felső oldalán. – Kicsit porosak.

-          Nem sűrűn forgatja itt senki a könyveket – keresgélt Maria – Nézd itt lesznek a helytörténeti munkák – hívta magához az asszonyt. Charlotte magasságánál adódóan először a felsőbb polcokról kezdte leemelni a könyveket és lapozgatott.

-          Jó lenne megtalálni egy képet arról a jelenésről. Hogy nézett ki?

-          Egy nő volt. Finom ruhában, hullámos hajjal. Előkelőnek tűnt.

-          Ezzel a leírással bárki lehet – lapozgatott a kötetben Charlotte.

-          Igen, de gazdagnak tűnt.

-          A de Noiroknál is gazdagabbnak? – pillantott rá Charlotte

-          Igen. Olyan nőnek tűnt, aki eléggé gazdag.

-          Talán nem is de Noir volt?

-          Attól tartok – biccentett Maria.

-          Akkor mi dolga van itt?

-          Azt nem tudom. Talán átutazóban volt. Talán kirabolták, talán itt hagyott valamit? Ki tudja? – rántotta meg a vállát Maria tanácstalanul.

-          Maria, ha nem tartozik a környék történetéhez, akkor fölösleges itt keresgélnünk – dobta félre a kötetet Charlotte.

-          Akkor hol próbáljam megtalálni? – ült le a könyvrakás tetejére Maria.

-          Azt mondtad vagyonos nő volt. Akkor talán a nagy brit történelmi könyvekben is benne van. Ki tudja?

-          Nem hinném, hogy kapcsolatban van a királyi családdal – vetette ellen Maria.

-          Akkor nézd meg az országtörténeti könyvek képeit, én meg a helytörténetnél keresek valamit – maradt a helyén Charlotte és tovább lapozgatott. Ha női képeket talált a könyvek lapjain azokat Maria felé mutatta, aki fejét rázva jelezte, hogy nem ismert rá a nőre a képről. Marmalode Jamben kétszer is megfordult a könyvtárban, hogy frissítőt hozzon a hölgyeknek és egy kis süteményt is. Charlotte a könyvtárablak felé pillantott.

-          Maria! Menjünk, kezd sötétedni. Tudvalevő, hogy téged pedig éjszaka kísértetjárás vesz körbe. Nem szeretnék itt ragadni, menjünk – állította fel a könyveket vissza a polcra.

-          Igazad van – tolta vissza a legutóbb kivett polcot a helyére Maria.

-          Nem találtunk semmit, talán rossz vonalon indultunk? Lehet a de Noir vár képcsarnokában kellene szétnézned – jegyezte meg homlokráncolva Charlotte.

-          Ott csak de Noirok vannak.

-          Nem, nem csak de Noirok vannak – tiltakozott Charlotte. – Van egy festmény a királynőről is, illetve több hercegről is láttam már képeket.

-          Tényleg? – lépett fel a könyvtári létrán Maria.

-          Persze. ne a főcsarnokban nézelődj, ott valóban csak de noirok vannak, de a kis oldalfolyosókon és a szalonokban is vannak képek. Azok közt is lehet, akit keresel.

-          Erre… még nem is gondoltam – ütögette be a könyvet a helyére Maria. Ahogy végre sikerült helyére tenni a könyvet a sor másik végéről kiesett egy könyv.

-          Legközelebb ott próbálkozz – porolta le a szoknyáját Charlotte. – Igyekezzünk, gyorsan megy le a nap – noszogatta a lányt. Maria felemelte a kötetet.

-          Nem tudom honnan esett ki – nézett fel a magasba Maria. Minden polc telítve volt Sehol sem volt egy kis foghíj sem. Charlotte is végigfuttatta tekintetét.

-          Erre most nincs időnk, hozd magaddal a könyvet! – sürgette Charlotte. A könyvtárszobából lesiettek a lépcsőn. A Merryweather család a szalonban ült.

-          Maradj vacsorára Maria! – kiáltotta ki Loveday.

-          Sietünk! – kiáltotta be Maria.

-          Hova ez a sietés? – rázta a fejét Benjamin felemelkedve a szófáról.

-          Későre jár, ránk sötétedik. Egy könyvet kölcsönvettem bácsikám! Majd visszahozom! – lépett ki a szürkületi ködbe Maria.

-          Jól van gyermekem, vigyázz magadra! – intett neki búcsúzóul Benjamin. Maria sietve lépett fel a fogatra és Charlotte követte. Maria hátradőlt a hintóban és a szemközt ülő Charlotte-ot nézte.

-          Nem lesz baj – mosolygott rá bíztatóan Charlotte. Maria idegesen dobolt a régi kötéses könyvön, ami a térdén nyugodott. Kipillantott az ablakon, mintha ezüstkék taft suhant volna, ahogy egy nő megigazgatta stóláját várakozón a fenyvesek közt.

-          Húzzuk el a függönyt! – kapott az ablakhoz Maria, s idegesen elrángatta a függönyt.

-          Akkor teljesen sötétben fogunk ülni – nézett rá Charlotte, de engedelmesen a másik ablakon elhúzta a függönyöket.

-          Ami kísért az odakint van – sóhajtott Maria. A fogat zökkenve haladt az erdei úton. Maria megszorította Charlotte kezét, mire a nő visszaszorította ujjait. A kocsi megállt.

-          Megérkeztünk? – súgta erőtlenül Maria. Charlotte a függönyt elhúzva kipillantott.

-          Igen, a vadászház előtt vagyunk – nyitotta ki az ajtót Charlotte, s lelépett a hintóról.  Maria kielőzve berontott a vadászházba.

-          Találtatok valamit? – pillantott rá Robin elhúzódva az ablakból.

-          Semmit – rázta a fejét Maria. – El kellene néznünk a várba.

-          Holnap a templom után – bólintott Robin. – Jelenés volt?

-          Nem tudom… - habozott Maria, s felsietve a lépcsőn eltűnt a lépcsőfordulóban.

-          Minden rendben volt? – nézett Charlotte-ra komoran Robin.

-          Úgy tűnik – biccentett Charlotte. – Én is indulok haza. Ti találtatok valamit? Női lábnyom? Ruhadarab?

-          Semmi – rázta a fejét Robin. – Bárki is az, súlytalan és lebeg – húzta el a száját Robin.

-          Ez jó vagy rossz? – tette a kezét a kilincsre Charlotte.

-          Szerinted?

-          Attól függ, mik a szándékai – nézett rá talányosan Charlotte. Robin öles léptekkel ért oda, s tenyerét a tömör fára téve visszanyomta az ajtót.

-          Ezt hogy érted?

-          Sok nővel volt már dolgod…

-          De egyiknek sincs dolga a feleségemmel – sziszegte Robin.

-          Én is itt vagyok – súgta hidegen Charlotte.

-          A múltat lezártuk.

-          De a múlt kísértetei végigkísérik az életünket.

-          Nekem nincsenek kísérteteim.

-          De hús-vér megtestesülései a múltadnak igen igaz?

-          Nincs, ami kísértene.

-          Hát persze.

-          Mit akarsz Charlotte?

-          Amiről nem tudsz az még attól létezhet Robin. Ezt ne feledd. Amiről nem akarsz tudomást venni, az attól még itt lehet. Maria látja a jelenést, ma is látta. Vigyázz a feleségedre! Csak ennyit akartam. Jó éjt! – nyitotta ki az ajtót Charlotte. Robin ezúttal nem akadályozta meg, hogy kilépjen.  A csukott ajtónak döntötte a homlokát. Mi történik itt? A fenyvesekben?