Az erdőben nagy volt a
készülődés. Mindenki sürgött-forgott. A tölgyelegyes fenyvesen is érződik az
ősz. A falevelek színkavalkádja köszöntötte a klán táborhelye felé közeledő de
Noirokat. A meggyújtott mécsesek és fáklyák meleg fénye meghitté varázsolta az
őszi erdőt. Töklámpások és rögtönzött almamécsesek fogadták a fák közt aranyló
avarszőnyegen siető izgatott alakokat. A tábortűz felett alma, tök és vadhús
sült. Valóban ünnep van a klánban.
Charlotte ünnepe. A társaságból többen dzsigget jártak. A ritmust a száradó,
ropogó avarban verték a sarkukkal a táncolók. Charlotte nevetve dobta félre a
vállkendőjét, mert rájött nincs rá szükség a tábortűz melege mellett. A dob
hirtelen ütemes ritmust kezdett verni. Charlotte arra figyelt fel, hogy a
táncolók szélre húzódnak. Ismerte ezt a rendületlenül ismétlődő dobritmust.
Általában akkor hangzott fel, amikor egy klántag új tollat kapott. Charlotte
körbenézett, hogy kinek lesz a tollavatási szertartása. Sokáig fel sem fogta,
hogy a klántagok közt szétnyíló út végén ő maga áll. A klánvezető pedig
dobritmus szerinti nyugodt léptekkel közeledik hozzá. Robin csípőjére és combjára
feszülő sötét nadrágban és fekete ingben lépett hozzá. a nyakában a vörös
kendőn kívül a sűrű tolldíszek jelezték, hogy ő a klánvezér. Charlotte
megbabonázva figyelte, ahogy hozzá lép és egy apró selyemborítású hengerből egy
bőrcsíkra erősített tollat húz elő. Igényesen nyakláncként volt elrendezve. A
sötét bőrön egyetlen pihés, fekete-fehér vegyes toll illegett. Robin
félrebiccentett fejjel lassan átemelte Charlotte nyakába az ékszert. Charlotte
füle szinte bedugult a de Noirok üdvrivalgásától. Megérintette a mellkasára
hulló madártollat.
-
Az én tisztem Charlotte de Noir, hogy a
de Noir klán nevében visszafogadjalak közénk – mondta hangosan Robin, hogy a
körülöttük állók is jól hallják.
-
Ez mit jelent? Nem ismerem a madártollakat – lehelte zavartan Charlotte.
-
Madarat tolláról kedves Charlotte –
jegyezte meg kacsintva Robin. – Ez egy fekete-fehér fecsketoll. A fecsketoll a
visszatérést szimbolizálja, a fekete-fehér vegyes szín jelentése, pedig az
egyesülést. Újra a de Noir klánnal Charlotte. – Robin megérintette a tollat
Charlotte keblei közt és finoman a felfüggesztés pontjától húzni kezdte. A
tollon át egy kis fémkört emelt le róla.
-
Az Őszünnep virága – emelte meg
Charlotte jobbját Robin és a nő gyűrűsujjára a jegygyűrűje fölé egy tűzzománc
gyűrűt húzott, melynek vörös közepét négy kék szirom vette körbe. – Köszöntelek
újra a klánban kedvesem – súgta Charlotte ajkaira Robin, ahogy futólag
összeérintette a homlokát Charlotte-éval, majd sietve két arccsókot hintett a
sógornője kipirult arcára.
-
Ó Robin! – hunyta le a szemét Charlotte,
s megszorította a férfi meleg tenyerét, s egy pillanatra a férfinak dőlt.
-
Nézőközönségünk van kedves – nyomott
futó csókot Charlotte homlokára Robin, s elhúzódott az asszonytól. A klán
örvendezve rohanta meg őket a tollavatást követően.
-
Visszatértél közénk Charlotte! – lépett
a nőhöz Solange a karonülő fiával és melegen átölelte másik karjával.
-
Köszönöm nektek! – nézett a klántagokra
körbe Charlotte.
-
Csak Lionelnek – tárta a karját Lionel
felé Robin.
-
Nem, más család nem fogadna így, egy
olyan asszonyt, aki elhagyta a férjét – rázta a fejét Charlotte.
-
Ránk nem vonatkoznak azok a törvények,
mert nekünk saját törvényeink vannak – emlékeztette Robin. A klán több tagja is
őszi termésekből készített láncokat, csokrokat és egyéb jókívánságokat szórtak
Charlotte-ra. Charlotte könnyes szemekkel rázta a fejét a de Noirok
családszerető fogadtatásán. Lionel félrevonultan csak csendesen figyelte a
felesége felé forduló figyelmet és szeretetet.
-
Nem érdemlem meg egyiket sem – ingatta a
fejét Charlotte egyik ölelésből a másikba gabalyodva. Robin és Lionel egymás
mellett állva figyelték ahogy a klán egyik tagja a másiknak adja Charlotte
hűvös ujjait, ahogy kipirult arcáról a könnyeket csókolják le. Ahogy a
klánsereglet végre csendesedett Robin a zenészeknek jelezte, hogy új dallamra
kezdhetnek, s Robin utat tört magának
Charlotte felé.
-
A klánba visszatérő asszony az első
táncot a klánvezérrel köteles táncolni – nyújtotta a kezét Charlotte felé.
Charlotte kérdőn a férje felé pillantott, s Lionel csak a ritmust tapsolva
biccentett a feleségének, hogy fogadja el a táncfelkérést. Robin ütemesen
forgatta Charlotte-ot a dzsigg jól ismert ütemére, Charlotte nevetve követte le
a lépéseit. A szám vége felé mindketten pihegtek és levegő után kapkodtak. A
záró sípszóra Robin az őszünnep gyűrűjét megcsókolva kézcsókra emelte Charlotte
kezét, s meghajolva a tűz közelében hagyta Charlotte-ot, akit már a következő
de Noir kapott derékon, hogy megforgassa.
-
Szép ünnepség Charlotte fogadására –
jegyezte meg Maria, egy sült almát majszolva a mécsesekkel kirakott asztalnál
ülve. Robin a lócára ereszkedett mellé.
-
Lionel kívánsága
-
És a tiéd – figyelte komoly szürke
szemekkel Maria.
-
Nem.
-
Máshogy viselkedsz, amióta Charlotte
visszatért – vett el egy újabb almacikket Maria és ajkai közt eltüntette.
-
Tulajdonképpen… - Robin is egy
almadarabot a magasba dobott és a szájába kapta. – Tetszik, hogy féltékeny vagy
rá.
-
Egyáltalán nem vagyok féltékeny
Charlotte-ra. Lionel elárulta, hogy Charlotte-nak nincs már vagyona.
-
S úgy gondolod, csak a vagyonára kellett
féltékenynek lenned? – emelte fel a szemöldökét közönyösen Robin.
-
Mi másra? – rántotta meg a vállát Maria.
-
Sokat kell még tanulnod az élet
dolgairól kis hercegnőm – nyúlt felé Robin és Maria ujját az ajkai közé vette,
s lenyalogatta róla az édes fahéjas almaízt. majd éleset füttyentett, s
felállt. A füttyentésre Shadow a lábához csatlakozott, Robin pedig a sötét
erdőbe vetette magát a kutyával az oldalán.
Charlotte kifulladva
perdült a lócára Mariával szemközt. A
lábával még verte a ritmust. A tűz körül táncolókat nézte. Maria pedig őt
nézte. Charlotte asztalon nyugvó kezét. A nő alapvetően sok gyűrűt hordott.
Charlotte-nak sok ékszere volt. És
szívesen hordta őket. A díszes rokokkómintás zafírköves gyűrűje mellett a
karikagyűrűje fénylett, s most felette egy tűzzománc rézgyűrű, virágmotívumot
ábrázolt. Maria szeme megakadt az ékszeren. Mindkét gyűrű olyan kecses volt,
Charlotte nőies hosszú ujján jól mutatott a két gyűrű egymás mögött.
-
Megnézhetem a gyűrűt? – kérdezte Maria
hirtelen. Charlotte Maria felé fordult és kutatva nézte sógornőjét.
-
Persze – tartotta a kezét Maria elé.
-
Nem, nem így. Levennéd? – kérdezte Maria
komolyan. Charlotte kiegyenesedett ültében. Maria sosem volt rosszindulatú.
Komoly érdeklődés egy ékszer után, amit az ő férjétől kapott.
-
Természetesen – mondta Charlotte, s lassan lecsúsztatta ujjáról a gyűrűt és az
asztal felett átnyújtotta a fiatalabb nőnek. Maria elvette az ékszert. S
megforgatta az ujjai közt. – Gravírozást
keresel benne?
-
Talán – felelte talányosan Maria.
Charlotte nyugodt szívvel ült ott. Tudta, Robin sosem vésetne semmit egy
gyűrűbe, amit az egész klán előtt adott át neki. A gyűrűnek olyan semlegesnek
kell lennie, amennyire csak lehet. Értéke elenyésző. Jelentősége… felbecsülhetetlen.
S a többiek fel sem fogják, hogy mit jelent ez kettejüknek, a karikagyűrűje
felé húzott gyűrű. – Még egy nőnek sem láttam, hogy Robin gyűrűt adott volna.
-
Mert még nem régóta vagy klántag –
simította meg a fecsketollat a nyakában Charlotte.
-
A férjem nekem egyáltalán nem ad ékszert
– jegyezte meg ironikusan Maria.
-
Mert az egyetlen ékszer, amit neked
adott, azt is eladtad a falu piacán – emlékeztette Charlotte.
-
Már csak más nőknek ad ékszert?
-
Ne tulajdoníts nagyobb jelentőséget
ennek, annál, mint ami – mondta kimérten Charlotte.
-
Miért mennyi most a jelentősége? –
kérdezett rá nyíltan Maria. S felhúzta a saját kezére, s nézegette az ujján az
ékszert.
-
Miért nem kérdezed meg Robint? –
kérdezett vissza hidegen Charlotte. A két nő farkasszemet nézett a mécsesek
fényében. Maria arca sápadt volt, szeme szürke fénnyel vizesen és aggodalmasan
kutatta a másik szobormerev arcát. Charlotte arcvonásai kemények voltak, a
szeme hűvös, a haja gondosan kontyba rendezve. Charlotte mindig olyan volt,
mint egy királynő. Hűvös, idegen asszony. A kék szemekből semmi érzelmet nem
lehetett kiolvasni. Charlotte úgy ült ott, mint aki feddhetetlen. Bizonyára az
is. Maria zavartan húzta le a kezéről a gyűrűt, s visszaadta Charlotte-nak.
-
Ne haragudj. Olyan erőtlennek érzem
magam. Butaságokat beszélek. Nem akartalak megsérteni.
-
Maria, nem beszélsz butaságokat. Ha
kételkedsz annak oka van. Mi a baj Maria? – kérdezett rá nyugodt hangon
Charlotte. Maria megtörten ült az asztalra borulva. Évek óta nem érdeklődött
így senki felőle. Charlotte tényleg csak rá figyelt, tényleg csak az ő
gondolatai érdekelték. Hogyan is gondolhatta azokat a butaságokat erről a
nőről! A sógornőjéről!
-
Ó Charlotte! Olyan rossz gondolataim
voltak rólad. Robin miatt. Ő annyira furcsa. Azt hittem, talán… egy nő miatt.
Egy másik nő… én teljesen félreértettem már mindent.
-
Maria, Robin szeret téged – nyugtatta
Charlotte.
-
Tényleg? Mert én már nem érzem –
csuklott el Maria hangja.
-
Maria, minden házasságban vannak
válságok. Ezt te is tudod és tapasztaltad már. Ezeken a krízishelyzeteken túl
kell lépni és felül kell emelkedni. Maria, erősnek kell lenned.
-
Attól tartok, hogy… megcsal – súgta
Maria halkan maga elé.
-
Jaj, Maria! Ne butáskodj! A fenyvesekben
csak rokonok vannak! – csitította Charlotte, s kezével átfogta Maria asztalon
nyugvó apró kézfejét.
-
Hát éppen ez az! Robin nem a faluba
megy, vagy hát nem is tudom. Sosem látom, egész órákra elkóborol. A hangulata
ingadozó.
-
sok gondja van, klánvezér, az apjával
sem felhőtlen a viszonya, sok teher nehezedik rá. Mielőtt gyanakszol, menj és
beszélj vele! A reakciója mindent elárul neked – mosolygott rá melegen
Charlotte, s megszorította a sógornője kezét.
-
Igazad van, Charlotte. Nem lenne szabad
ilyen gondolatokkal mérgeznem a kapcsolatunkat. Veled szemben sem. Remélem nem
sértettelek meg a feltételezéssel, hogy… érted Te és… Robin.
-
Maria… hízelgő, igazán… de ez most
komoly? – kacagott fel Charlotte. – Mármint, hogy én és Robin! Hiszen… hány
évvel fiatalabb nálam? – Charlotte nevetve rázta a fejét.
-
Igazad van, hogy is gondolhattam! – mosolygott
rá megkönnyebbülten Maria. – Olyan jó, hogy beszéltünk, jaj Charlotte, úgy
megkönnyebbültem! – Maria felpattant és izgatottan körbenézett. – Megyek
beszélek Robinnal.
-
Bölcs döntés – kacsintott rá könnyedén
Charlotte, de ahogy a távolodó alak után nézett mély sóhaj hagyta el az ajkát.
Maria gyanút fogott.
Robin a kutya fültövét
vakargatta. Shadow lihegve nézett fel gazdája szemébe. Izgatottan fészkelődött
Robin lábához. Morogva hasra fordult és
megadóan lógatta a nyelvét rá. A tisztáson Maria közeledett a sötétben lobogó
bársonyszoknyával. A bordó anyag az éjszaka fényében feketének tetszett. Maria
fellépkedett a falépcsőkön és határozottan megvetette a lábát, harciasan
csípőre tett kézzel.
-
Robin! Te megcsalsz engem? - támadt a férfinak egyenesen Maria.
-
Mi van? – hördült rá guggolásból Mariára
felnézve Robin.
-
Hallottad a kérdést! Válaszolj! – topogott
türelmetlenül Maria.
-
Honnan veszel ekkora zöldségeket mond? –
morogta Robin és otthagyva a kutyát felegyenesedett és Maria felé lépett.
-
Nem tudom, mondjuk, hogy gyűrűt húztál
Charlotte ujjára.
-
Klánrítus!
-
Én meg láma vagyok.
-
Hogy jön ide Charlotte? – bosszankodott
Robin.
-
Láttam ahogy ránéztél – csattant Maria.
-
Miért hogy néztem rá? – gúnyolódott
Robin.
-
Hát úgy! – bökte meg Robin mellkasát
Maria.
-
Mit úgy?
-
Tudod te azt!
-
Maria, össze-vissza beszélsz, sokat
ittál.
-
Annyit biztos hogy nem mint te – vágott
vissza Maria.
-
Biztos hogy nem ittam annyit, hogy ne
tudjam megválaszolni, hogy egyáltalán sehogy sem néztem Charlotte de Noirra,
aki az unokabátyám felesége, a sógornőm, ráadásul szőke, plusz, hideg mint egy
jégcsap és mellesleg idősebb is nálam.
-
Mit számít neked az! – tépte fel az
ajtót Maria.
-
Hát elég sokat elhiheted! – dobogott
Maria után a vadászházba Robin.
-
Megcsaltál?
-
Maria! Könyörgöm ne fárassz ilyenekkel!
természetesen nem! Nem és nem és ha nem hiszed, bebizonyítom, hogy mennyire nem
csaltalak meg! – rántotta magához a nőt és mohón birtokba vette Maria ajkait.
Addig akarta csókolni, amíg Maria elfelejt minden ilyen gondolatot. És az akció
sikerrel járt. Feltolta Maria combján a bársonyszoknyát.
-
Ne itt! Menjünk fel az emeletre –
pihegte Maria.
-
Nem, nem. Előbb itt a lépcsőn, aztán az
emeleten – vigyorogta Robin, s ellentmondást nem tűrően lenyomta a lépcsőre
Mariát, s széthúzta a combjait. Maria leeresztette szempillái mögül kábán nézte
a falakon rájuk bámuló preparált állatokat. Megborzongott. mintha mind őket
nézné, és nézik, hogy mit művelnek itt a szemük láttára.
-
Robin! Robin – ütögette meg Robin
vállát, aki az övét lazítgatta. – Ezek néznek minket!
-
Csukd be a szemed! – zihálta Robin és
Maria ölébe csapódott. Maria lehunyta a szemét, hogy ne lássa a preparált
állatok szemrehányó fekete szembogarát a sötétben.
Az őszi bágyadt nap
alig adott világosságot. Robin az ablaküveg koppanására ébredt. Maria borzas
vörös haja szétterült a párnán, és Robin mellkasán. Robin ásítva laposakat
pislogott, s lefejtette magáról Maria
karját, ahogy kicsúszott a takarók alól. Ingje ujját lustán feltűrve
nyitotta ki az ablakot, és beletúrt saját kócos göndör fürtjeibe.
-
Jó reggelt álomszuszékok! – vigyorgott
fel rá Lionel. Három lovas állt a tisztás szélén. Lucien, Charlotte és Lionel.
Két lovat vezetéken tartottak maguk mellett. Charlotte hetyke lovaglókalapjából
fehér muszlinfátyol lengett hosszan a szélben. Női nyeregben ült. Egyenes
derékkal, sötétkék lovaglóruhában, fekete lovaglópálcával a kezében. Charlotte
sötéten pillantott fel rá, majd elkapta a tekintetét és az erdőt fürkészte.
-
Jó volt az éjszaka öcskös?! heh? –
vihogott össze a két de Noir fiú.
-
Mit akartok itt? Vadhajnalban? Nem
tudtok aludni? – kiáltotta vissza Robin.
-
Már dél is elmúlt öcsi – vigyorgott rá
Lionel. Robin az ablakkeretnek támasztotta az alkarját. Ennyire elaludtak?
Robin felnézett a felhőborította égre.
Egyértelmű volt, hogy az ágyból kelt ki. A lovon ülők mind tökéletesen
látták, a hiányos öltözetű Robinon, hogy az ágyból mászott ki Maria mellől.
-
Robin kik azok? – kérdezte az ágyból
álmosan Maria.
-
Csak Lionelék. Biztos rókavadászatot
akarnak apámékkal – csitította Robin.
-
Hé öcskös! Maria még az ágyadban van?
Meztelenül? – vihogta Lionel és kíváncsian nyújtogatta a nyakát.
-
Fogd be! – szólt rá mérgesen Robin.
Charlotte ostorával Lionel felé suhintott.
-
Hagyd már, majd jönnek ha akarnak –
igazgatta a lovát a tisztás felé Charlotte induláshoz.
-
Akarsz jönni Maria? – ordította
hangosabban Lionel.
-
Nem! – kiáltotta Maria, hogy a lent
állók is hallják.
-
Hallottátok, nem akar vadászni – túrt a
hajába Robin.
-
Na és te? Hoztunk lovat! – emelte a
magasba a kantárszárat Lionel.
-
Menj csak Robin, nekem nincs most
hangulatom – zuhant vissza a párnákra Maria.
-
Jól van – Robin a földről magára kapta a
nadrágját. – Mindjárt lent vagyok! – kiáltott még ki az ablakon, majd bezárta,
s lerobogott a lépcsőn.
-
Francios?!
-
Igen uram? – sietett ki a konyhából a
férfi.
-
A lovaglócsizmám és az ostorom – lépett
a tükörhöz Robin és ujjaival átfésülte a haját.
-
Parancsára uram – sietett el Francios.
Két per múlva Robin lovagláshoz öltözve rontott ki a vadászkastélyból. Lionel
átdobta neki a vezetőt és már megsarkantyúzta lovát, ahogy Lucien is tett.
Charlotte fátylát lengette a szél előtte, ahogy Robin nyeregbe ugrott és
követte a társaságot az erdőbe. Picar de Noir üdvözölte a fiait, Couer csak
megrántotta a vállát fiát látva. A hajtóvadászat megindult. A vágtában többen
szétváltak. Charlotte hátranézett Robinra, aki
csak két ujját mutatta fel, majd jobbra intett. Charlotte biccentett, s
a következő erdei ösvénynél jobbra tért, bevágtatott a fenyvesek közé míg egy
farönkökkel zárt ritkáshoz ért. Megállította a lovát, s leszökkent a nyeregből.
Robin is átvetette a lábát, s lecsúszott a lóról. a két ló békés legelészésbe
kezdett az avar közt keresgélve friss legelnivalót.
-
Mondtam, hogy fogd vissza magad! Maria
gyanút fogott! – támadt Robinnak Charlotte.
-
Tudom. Szerinted mit csináltam egész
éjszaka? – mordult rá Robin.
-
Erre nem vagyok kíváncsi – nézett el
Charlotte.
-
Próbáltam elaltatni a gyanúját.
-
Rám gyanakszik! – csapott az avarra az
ostorral Charlotte.
-
Ki másra? – fújtatott Robin.
-
Kétszeresen figyelned kell mindenre!
Maria nem ostoba te is tudod!
-
Hidd el, az éjszaka jól teljesítettem –
vigyorgott rá Robin. Charlotte az alsó fogsorára harapott, s összeszorította az
ajkait. – Idegesít, hogy lefeküdtem a feleségemmel? De Charlotte!
-
elég! – sziszegte Charlotte.
-
tedd le az ostort Charlotte! – szólt rá
keményen Robin. Charlotte erősebben markolta a pálcát.
-
Azt mondtam engedd el! – szűrte a fogai
közt Robin, s egy hirtelen mozdulattal kirántotta a nő kezéből az ostort, s az
avarba hajította távol kettejüktől. – Láttam, ahogy elsápadtál Charlotte. Még a
te érzéketlen arcodon is színeváltozást okoz a tény, hogy egész éjszaka a
feleségemmel voltam. Ennyire zavar? Te is részesülhetnél belőlem, ha nem
tartóztatnád magad ennyire az elkerülhetetlentől.
-
Robin, ez nem tréfa. A tűzzel játszol
most már. Maria megsejtette, tudja, érzi, hogy valami van a levegőben. Veszélyes
játékot akarsz játszani, ha az orra előtt akarod ezt folytatni – sziszegte
Charlotte hevesen.
-
S te Charlotte? Akarod ezt a játékot…
velem? – kérdezte provokálón Robin.
Charlotte szárazon nyelt, s nézte Robin ijesztő sötét tekintetét.
-
Nem.
-
Haboztál Lotte – kacsintott Robin.
-
Ne becézz! Nincs hozzá jogod?
-
Hívott már valaki is Lotte-nak az
ágyban?
-
senki, és te sem fogsz.
-
Pedig megtenném – nevetett gonoszul
Robin.
-
Robin! Ne komédiázz.
-
Halálosan komolyan mondom Charlotte.
Veled megismételném újra. És újra. Nem édes a tiltott gyümölcs, mond?
-
Mérgezett gyümölcs az – viszonozta a
férfi pillantását Charlotte.
-
hümm – Robin a nő keze után nyúlt és
megemelte a kesztyűs női kezet. – Rajtad van a gyűrű, amit adtam neked? –
kérdezte bizalmasan, s lassan elkezdte Charlotte ujjairól egyesével lehúzni a
kesztyűt. Meg-megszorította a nő ujjbegyeit. Charlotte nem szólt semmit, csak
nézte sötétkék szemekkel a férfit, ahogy levetkőzteti az ujjait, lassan lehúzta
a könyékig érő kesztyűt a karjáról. Charlotte felborult lélegzettel hagyta,
hogy a kesztyű felfedje az ujjai hűvös bőrét. Robin hüvelykujjával tapintotta
át a nő gyűrűsujját, s rajta a két gyűrűt. Az őszünnep virága, sima szirmaival
hűvösen köszöntötték a férfi meleg ujjait. Robin egymásba kulcsolta az
ujjaikat.
-
Nem vetted le – súgta elfúló hangon
Robin.
-
Ez igazán nem azt jelenti – tiltakozott
Charlotte.
-
Ugyan Lotte, nekem hazudhatsz, nem
számít, de magadnak sose – lehelte a nő ajkaira Robin. Meleg lehelete
felmelegítette Charlotte hűvös lila ajkait. Apró rebbenésnyi volt ajkaik
találkozása. Robin szorítása erősebb lett összefont ujjaikon, másik karjával
átkarolta az asszony derekát, s magához szorította. Robin elmélyítette a
csókot, s közben Charlotte fátyláról édes parfümillat csapta meg az orrát.
Levegőt sem mertek venni, a csók alatt. Kifulladva szakadtak el egymástól.
Charlotte vörösre csókolt nedves ajkakkal, zihálva, sötétkék szemekkel nézett
fel Robinra. – Várni foglak egy héten át, minden szürkületkor az erdei
kápolnánál. Ha nem jössz, megértettem a döntésedet és elfogadom - súgta
Charlotte zafírköves fülbevalójára, s ellépve felpattant a lovára, s
elvágtatott. Charlotte összezavarodva állt az avarban. Sokáig fel sem fogta,
hogy a kesztyűjét gyűrögeti az ujjai közt, amit Robin hámozott le róla.
Szürkület volt. Már a
hatodik alkalommal. Charlotte a lován ülve nézte az erdei kápolnában világító
mécsesek fényét. Az ablakpárkányon égtek a mécsesek. A korhadt korlátnak volt kikötve Robin lova.
Tényleg igazat mondott. A férfi rá várt. Charlotte homlokráncolva nézte az
erdei kápolna sötét sziluettjét a szürke égbolton. Minden nap ellovagolt idáig.
De mégsem jött be. Beszélni kellene Robinnal. Hogy az ajánlata őrültség. Hogy
nem vezet sehová. Hogy nőjön végre fel. Hogy a hibát nem ismételhetik meg. A bűnt nem tetézhetik újabb bűnnel. Robin a
templomban imádkozza le magáról mindezt? Charlotte nagyot sóhajtott, s
lecsúszott a ló oldalán. Könnyedén ért talajt a puha avarban. Szoknyája
nehézkesen suhogott a magasra nőtt erdei aljnövényzet közt. Benyitott a kápolna
rozoga kis ajtaján, s sietve betolta maga mögött. Nekitámaszkodott az ajtónak,
s csak nézte a férfit a kápolna szűk terében, ahogy meglepve felnézett rá.
Szinte nyomasztó volt a csend a kápolna apró terében. Csak kettejük akadozó
légvétele hallatszott. Nem tudtak mit szólni egymáshoz, csak nézték egymást.
Charlotte pedig azzal a határozott szándékkal lépett be, hogy most alapos
fejmosásban részesíti Robint. De ahogy belépett, minden gondolat kiszállt a
fejéből. A kályha előtt egy szőrme volt szétterítve, olyan mint Robin
hálószobájában jónéhány, a földön, az ágyon takaró gyanánt. Charlotte látta már
elégszer Robin hálószobáját ehhez. Hogy felismerje, ugyanolyan, vagy tényleg
onnan van. Az erdei kápolnába betört a természet. Charlotte levegőt vett, s
szóra nyitotta a száját, de Robin sietve hozzálépett, s ujját a nő ajkára
tette.
-
Sss! Most ne beszélj Lotte! Ma ne! –
lehelte Robin, s ujját lágyan végighúzta Charlotte alsó ajkának buja ívén. Meleg férfias ujjai körberajzolták az ajkait,
megcirógatták az álla vonalát, a nyaka ívére simult tenyere, majd onnan le a
mellkasán, s marokra fogta Charlotte szép ívű mellét. Másik kezével határozottan ragadta csípőn az
asszonyt, s ajkaival sólyomként csapott le áldozatára. Charlotte karjai önkéntelenül karolták át
Robin nyakát, Robin a szőrmére húzta, s szoknyáját feltűrve tapadt hozzá. A
szőrme csiklandozta Charlotte nyakát, dörzsölte fedetlen vállait, s Robin súlya
a szőrmének szegezte a csípőjét. Keményen szorította a combját, Charlotte
zihálva sóhajtozott, s torokban fojtotta el a feltörni készülő hangokat. Minden
olyan sürgető, gyors és kemény volt. Robin reszketve borult rá. S pihegve
döntötte a homlokát Charlotte nyirkos homlokához. Robin legördült róla, s
egymás mellett ziháltak.
Elnyomta őket az álom.
Charlotte távoli hívó gyermekhangra neszelt.
-
Anya, hol vagy? - pufók gyerekkezek nyúltak felé, s Charlotte
hiába nyújtotta a kezét az álom ködfátyolán át nem érte el. Riadtan ébredt, és
felült a szőrmén. A szíve dübörgött a mellkasában. Lenézett a mellette lassan
ébredező Robinra. Soha nem volt rémálma a gyerekükről. Egészen eddig a napig.
-
Ez hiba volt, Robin – seperte le a
szoknyáját Charlotte, s felpattant az erdei kápolna recsegő gerendájáról.
-
Tudom -
ült fel Robin, s a térdére hajtotta a fejét.
-
Ha most nem lépünk ki ebből az ördögi
körből, akkor soha. Úgyhogy most kell abbahagynunk, örökre! – nézett a férfira
hidegen Charlotte. – Ígérd meg!
-
Mit? – nézett fel rá zavartan Robin.
-
Ígérd meg, hogy soha többet nem gondolsz
erre. Semmire, velem kapcsolatban, se a múltban, se most. Hogy többet nem
gondolsz rám így! Nem akarok botrányt a klánban, itt akarok élni a férjem
oldalán a fenyvesekben. És a nyugodt együttélésünkhöz az kell, hogy te is
elfelejts mindent, ami hozzám kapcsolt. Gyerünk, ígérd meg, hogy elfelejtesz!
-
Jól van! – mordult rá Robin ingerülten a
hajába túrva. – Ígérem! Most boldog vagy?
-
Igen. S elvárom, hogy tartsd is magad
ehhez. Soha többet se szóban, se tettekben, semmilyen formában nem akarom, hogy
kitegyél bármi kísértésnek, megértetted?
-
Megértettem! – csattant idegesen Robin.
-
Akkor Isten áldjon! – biccentett
keményen Charlotte, s kilépett az erdei kápolnából, könnyedén szökkent fel a
lovára, s elvágtatott az éjszakába.