Fenyvesek lordja

"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...

2015. július 17., péntek

A név örököse

Kevin Ezüstharmat hivatalába időpontra érkezett. A hűvös kis épületben sötét bútorok, és kitaposott szőnyeg terült végig. A bársonyhuzatú székbe a sétapálcájára támaszkodó nagyapja ereszkedett, és a finom Chanell kosztümbe öltözött anyja ült. Kevin a méretes íróasztalnál írta alá a papírokat. Az egyik lapra a régi nevét írta: Kevin Price. Az új lapokat pedig a névváltoztatás utáni lapok szerint írta alá. Kevin de Noir lett. Tizennyolc évet úgy élt le, hogy Kevin Price-nak hívták. S mostantól ez megváltozik. Minden aláírása innentől új családnévvel lesz jegyezve. De Noir lett. Ahogy a nagyapja, ahogy az apja is de Noir volt. Más gyerekek az apjuk után értelemszerűen kapják meg apjuk nevét. Az ő életében ez nem történt meg, nem is történhetett meg. Nem volt jelen egy apa, aki törvényes örökösének ismerhette volna el. Forest de Noir ezt a családnév kérdést nem tudta megoldani, mert nem élhette meg. Kevin nagykorúságát húzták meg végülis határvonalnak. Kevin már néhány éve eldöntötte, hogy felnőtt életének első momentuma ez lesz. Tizennyolcadik születésnapján benyújtotta a névváltoztatási kérvényét. Felveszi az apja nevét.
Csendesen léptek ki az irodaházból. Shannon a fiába karolt. Kevin megszorította anyja kezét, Fabian pedig nehézkesen fellépkedett a kocsira. Egymásra néztek, ahogy beültek az autóba. S csak futólag biccentettek. Pontosan tudták, hogy ezt követően hova is kell menniük.
A kaviccsal felszórt úton némán lépkedtek a háborús síremlék felé. Kevin tette le a csokrot az apja sírjára. Szótlanul álltak az elkerített kis területen. Nézték Forest de Noir vésett nevét a márványon. Forest képét, amin fiatalon mosolygott rájuk. A képen annyi idős volt, mint most a fia. Forest vonásai pedig felismerhetőek voltak fia arcán is. Kétségtelenül, de Noir volt. A gyerekkori képeken is észrevehető volt a hasonlóság Forest és Kevin között, de az idő előrehaladtával csak még jobban felismerhető volt Forest  Kevinben. Nemcsak külsőleg, de sok tekintetben belsőleg is.

Fabian megkönnyebbülten sóhajtott fel.  Jól döntött, amikor hitt annak a fiatal lánynak, aki a levelével kereste fel. Minden bizonytalanság és kétkedés eloszlott, évről évre, ahogy nőtt az unokája egyre inkább fellélegezhetett. Ő ismerte Forestet, s Kevinben felismerte a fiát is. Nem tévedett. Shannon pedig igazat mondott. Ez a gyerek Forest fia volt. De Noir volt. Az egész életműve nem volt hiába. A tizenkilenc éves Forest mégiscsak megtette azt, amit Fabian a leginkább elvárt a fiától. Az egyenesági vér fennmaradásának biztosítását. A De Noir vérvonal itt volt ebben a magas fiatal fiúban, Forest gyerekében: Kevin de Noirban

2015. július 16., csütörtök

Telefonközpont: az utolsó hívás

Forest legalább tucatszor próbálta az újrahívást. De úgy távozott, hogy a telefonhívása nem volt eredményes. Úgy döntött Franciaországból is megpróbálja majd. Hátha a postán lesz telefonkészülék, ami kapcsolja az Angliai telefonközpontot. Igaz, ahhoz sorba kell állnia legalább egy-két órát, de talán megérné. Holly nyomatékos szavai nem hagyták békében. Pedig Shana már megnyugtatta volna.  Fabian belépett a postahivatal épületébe. Ezüstharmat egyetlen kis postahivatala volt. De a földesurat jól ismerték.
-          Fabian de Noir, miben segíthetek? – kérdezte a postafőnök.
-          Egy telefont szeretnék beazonosítani.
-          Zaklatták  a várban?
-          Mondhatni – túrt a hajába Fabian, s átadta a számsort a postafőnöknek.
-          lássuk csak – nézegette a számsor a postafőnök. – Nézze csak, az első számok azt mutatják, hogy London melletti körzet lesz. – HA 2 vagyis Harrow-ban van a szám.
-          Mond valamit ez magának?
-          Igen, a fiam ott járt iskolába – bólintott Fabian elgondolkodva.
-          A Harrow-i posta biztos, hogy többet tudna mondani.
-          Köszönöm – biccentett Fabian. A postahivatalon kívül a kocsiban Corinne várta.
-          Na? – nézett rá várakozón Corinne.
-          Úgy tűnik, a fiam sűrűbben látogat a volt iskolakörzetébe, mint gondoltuk volna. És a Londoni metróvonalon közlekedett – mérlegelte Fabian. – Ideje szétnéznünk újra Harrowban.
A Harrowi kétszintes bérház hat elkülönített lakásból állt. A tulajdonos éppen szellőztetett. Fabian a sétapálcájával könnyedén kopogtatott a nyitott ajtón, ahogy belépett a takaros lépcsőházba.
-          Kit keres? Ha a lakókat, akkor csalódást kell okoznom. Egyrészt mert eladtam a házat, másrészt minden bérlőm elköltözött.
-           Ó! Nem mondja? – ereszkedett meg Fabian válla.
-          De igen, sajnálom a hét végén költöztek ki az utolsó lakók.
-          S nem tudna nekem segíteni…járt-e erre mostanában egy fiatalember. Magas, katonatiszt, ballonkabátban…
-          Nem tudom én azt. Sok lány lakott itt – tárta szét a karját a volt tulajdonos. – Hogy melyiknek ki udvarolt és honnan jött, hát nem figyeltem én azt.  Nem a gardedamjuk voltam én – rántotta meg a vállát a tulaj.
-          Legalább a bérlők neve meglenne?
-          Nem adhatom ki a bérlőimet ugye megérti?
-          Persze, de esetleg egy Lilly-Anne nevű lány nem volt köztük? – kérdezte reményként Fabian.
-          Nem. Sem Lilly, sem Anne nem lakott itt az utóbbi időben.
-          Értem, hát nagyon köszönöm – biccentett Fabian. Lehajtott fejjel bandukolt ki a házból. Corinne a bőrülésen hátraülve nézte.
-          Rossz nyom.
-          Nem, nem rossz. Csak elköltöztek. Forest valószínűleg nem járt itt. De akit keresett az igen – nézett maga elé Fabian. – És az már biztos, hogy Forest igazat mondott. Nem Lilly-Anneről van szó.
-          Csak, hogy más lánynévről nem tudsz a környezetében igaz? – nevetett Corinne.
-          Hát nem – tárta szét a karját Fabian. – Ez van. Eddig jutottunk.
-          Talán ha legközelebb hazajön beavat a titkaiba – mosolygott rá bíztatóan Corinne.
-          Vagy örökre titkol előlem mindent – legyintett Fabian. – Na menjünk haza, sok volt az utazgatásból.
Forest magára húzta a fülke ajtaját. Őrület, ami a franciáknál megy. Káosz mindenütt. Persze háborúban álló ország. Mégis mit várt? Mindenütt káosz van. De még ezen a felbolydult postahivatali helyen is. három órát rostokollt sorban állva. Pedig mindenkinek csak három perc hívást engedélyeztek, hogy ne torlódjanak a sorok. Órával mérik a fülkében tartózkodót. Sietnie kell. Nincs idő a mellébeszélésre. Forest eltökélten ült le a kis puffra, s idegesen felemelte a telefonkagylót. A francia központos kapcsolta az angol londoni központot, onnan Harrow központ. S végre a számot hívhatta. Amíg kicsengett a a hívás addig Forest gyakorolt.
-          Shannon, ha akarsz mondani valamit most mond! Nem, ez sem jó… Shannon… van valami, amit szeretnél elmondani nekem? Igen… ez jobb lesz… úristen, vegyék már fel! – dobolt a fülke falán idegesen Forest.
-          Igen tessék – szóltak bele a vonalba a túlsó végen.
-          Jó napot… én… én Shannon Pricet keresném – nyögte bele megszeppenten Forest.
-          Itt nem lakik semmiféle Shannon Price.
-          És… Holly Green? – próbálkozott tovább Forest.
-          Az előző lakók egy hete költöztek el, sajnálom.
-          Várjon… nem tudná megmondani az új címüket, vagy az új telefonszámot, biztos hagytak ott valamit! – toporzékolt türelmetlenül.
-          várjon, megnézem -  hallatszott a vonal túlsó végén.
-          Jaj gyerünk már! – törölgette az izzadtságcseppeket a homlokáról Forest. Ez a fülke olyan mint egy melegház. Micsoda meleg van itt! – Nincs időm! Mi lesz már!.... – A francia időmérő megkocogtatta az üveget.  – ne… ne…ne! – sóhajtotta Forest, de már a francia központ jelentette, hogy megszakította a vonalat. – A franc! – rúgott a fülke ajtajába Forest, ahogy kivágódott és távozott a postahivatalról.
Forest kedvetlenül ért vissza a szállásra. Fejét ingatva ült az asztalhoz.
-          Semmi? – kérdezte Patrick.
-          De… kaptam telefonvonalat – bólintott Forest. – Fel is vették, csak… Shana már nem ott lakik. Elköltöztek.
-          Pech.
-          Talán meghagyták az új címet – reménykedett Forest.
-          Talán.
-          Holnap újra hívom, hátha megtalálják addig az új címet.
-          Így van, holnap is lesz nap és várakozhatsz 3 órát a postahivatalnál.
-          Neked sem írt? – kérdezte Forest Beaut.
-          Mióta vagyunk mi beszélőviszonyban? – kérdezett vissza Beau.
-          Shana, írt? – kérdezte erőszakosan Forest.
-          Nem, mondom, hogy már fél éve nem!  - morogta Beau.
-          Lefekszem, holnap korán kelünk – dőlt a tábori ágyra Forest., s a zsebéből előhúzta a nyúzott Shana képet.
-          Az az én képem – jegyezte meg hidegen Beau.
-          De te már kiábrándultál belőle nem igaz? – vigyorgott rá Forest.
-          Tudjátok fiúk, azt hiszem Dave jár a legjobban. Nem kell keresnie a lányt, mert hozzá megy haza. S fia is született – tette hozzá Patrick.
-          Gyertek már aludni! Olyan korán kelünk – mondta Forest betakarózva.
-          Jó, igaz, majd holnap a támadás után folytatjuk – lökte be a kártyáit Patrick, s ő is az ágyra dőlt. Beau követte  őket utoljára.
-          Tudjátok én tényleg nem értem, hogy hogy tudtatok azona lányon összekapni – jegyezte meg Patrick.
-          Hát… én tényleg szerelmes voltam bele – sóhajtotta Beau.
-          Hát… én meg… tényleg… lefeküdtem vele – mondta ki akadozva Forest.
-          Fiúk ha hazamegyünk, mi lesz? – kérdezte Patrick.
-          Egyikünk elveszi – mondta Beau.
-          Ez nem így megy – rázta a fejét Forest.
-          Dobjunk fel érmét és döntsön a szerencse – húzott ki egy pennyt a zsebéből Beau.
-          Oké – egyezett bele Forest.
-          Választhatsz – szólt rá Beau.
-          Írás – mondta Forest. Beau hüvelykjével megpendítette az érmét, nagy koppanással ért az asztalra.
-          Enyém a csaj – vigyorgott Beau. – De ő… téged választott – hervadt le a mosoly az arcáról.
-          Talán nem is volt ideje választani – rázta a fejét Forest. – Talán csak így alakult.
-          Belefáradtam a háborúba – sóhajtotta Patrick. – Egyszerűen már csak azt akarom, hogy vége legyen.
-          Igen, én is – értett egyet Forest, és Beau.
-          Szerinted gondol ránk? – kérdezte Beau halkan.
-          szerintem gondol rátok – válaszolt Forest helyett Patrick. – Szerinted Forest?
-          Mi? Bocs… azt hiszem… elbóbiskoltam – motyogta Forest.
-          Meghúzzátok együtt Shanát?
-          Hülye! – rázta fel a  párnáját Forest.
-          Legalább erre felébredtél! – nevetett Patrick.
-          Aludjatok már! – szólalt meg a sarokban fekve Dave.
-          Igenis apuci! Igen apuci! – mondták a fiúk kórusban, s nevetgélve elcsendesedtek.
Ami másnap várt rájuk, arra talán nem is lehetett felkészülni. Hatalmas légitámadás volt. Szinte az összes repülőjük fent volt, ahogy az ellenségnek is a levegőben. Olyan végtelennek tűnt az idő, s olyan lassítottnak a látvány. Forest gépének begyulladt motorja. Igazán nem lehetett egyértelműen látni, hogy Forest lövést kapott, a tűz, vagy a zuhanás végzett vele. Reménykedtek mind,hogy egyszerűen csak a lövés a levegőben. Mert minden más kínzó és talán sokáig tartó folyamat volt számára. Beau nem szólalt fel, hogy Forestnél maradt a Shanától kapott képe, valószínáleg a kabátja zsebébe tette, s az is vele égett a repülőgéptűzben. Patrick még cigarettára se tudott gyújtani. Dave még inkább magába mélyedt. Előző este még nevettek vele. Ma pedig már csak a szemükbe égett emlék, a lángoló, füstölő, zuhanó vadászrepülőgép, amiben Forest ült.
Nyomasztó volt az egész. Főleg a temetés a de Noir birtokon. Feldolgozhatatlan volt egyszerre minden. Utána sem tudtak elválni egymástól. Beszélni és most egyszerűen nem voltak szavaik.
-          Jó pilóta volt – mormolta Dave, mint akinek fennakadt a gramofonon a lemez.
-          Igen – bólogattak rá. Nosztalgiából abba a cukrászdába ültek be, ahonnan elindultak a háborúba. Forest helyét kihagyták az asztalnál. S csak merengtek maguk elé. Beau nagyon beforgatta magát.
-          Végülis nem békültünk ki. Úgy halt meg… hogy… igazán azt gondolta haragszom rá… Shana miatt – temette a homlokát a tenyerébe Beau.
-          Tudta, hogy a szíved mélyén már megbocsájtottál – nyugtatta Patrick.
-          Igen? – kérdezett vissza bizonytalanul  Beau.
-          Hát persze – bólogatott Patrick.
-          a legjobb barátom volt – mondta Beau.
-          Nekünk is – ismételte Dave.
-          A legjobb gép volt alatta – sóhajtotta Beau.
-          Ahogy alattunk is – felelte Patrick.
-          hihetetlen, hogy egy nő miatt vesztünk össze? – fújtatott Beau.
-          Fura lett volna, ha nem azon, hanem máson – jegyezte meg Patrick. – Én nem ezen aggódom. Hanem azon, hogy Forest végülis nem érte el Shanát – játszott a cigarettatárcájával Patrick. – Annyira beszélni akart vele… aztán… mégsem sikerült.
-          Milyen jó lett volna, ha aznap tud neki telefonálni – bólintott Dave.
-          Hát igen, annyit igazán megérdemelt volna – biccentett Beau is.
Shana a hintaszékben ülve szoptatta a fiát. Halkan dudolászott neki, ahogy a bejárató ajtó csapódott. Holly trappolt be a nappaliba.
-          Szia – nézett fel rá Shana.
-          Szia – zihálta Holly.
-          futottál?
-          Jah, egy kicsit – nézte a szopikázó Kevint Holly.
-          Vettél újságot? – kérdezte Shana.
-          Igen  - bólintott Holly.
-          és?
-          Fejezd be amit csinálsz – mondta Holly, a kanapéra ülve. Shana nézte, ahogy Kevin lassan elbóbiskol a karján. Levette a melléről a kisfiút, s letette a kanapéra Holly  és maga közé pihenni.
-          Igen?
-          Olvasd, kizárt, hogy ezt szóban közöljem – hajtotta az újságot úgy, hogy a gyászjelentések legyenek felül. Shana kikerekedett szemmel vette át az újságot. Forest de Noir temetési szertartását megtartották a de Noir vár parkjában…
-          Nem! – kapta a szája elé a kezét Shana. Reszketve nézett le maguk közé a békésen alukáló Kevinre. – S még csak nem is mondtam el neki!
-          Mondtam hogy beszélj vele! Háború van Shana! Csak az itt és most létezik! Semmi más! Miért nem ordítottad a képébe ott az utcán, hogy nézd fiad született!
-          te is mondhattad volna neki!
-          Nem az én feladatom közölni vele, gondoltam te leszel annyira felnőtt, hogy megteszed Te! – felelte Holly.
-          Istenem, istenem – állt fel Shana, s járkálni kezdett. – Nem… nem hiszem el.
-          Ott áll feketén- fehéren. a gyászoló család írta be. A családja csak tudja, hogy mi van – mondta Holly.
-          Igen, hát persze… még csak el sem tudtam menni a temetésre. Nem is tudtam róla… - nézett tanácstalanul Shana.
-          Mert csak most hozta az elesettek névsorát is az újság – lapozott át Holly, s ott is megmutatta Forest nevét.
-          most mit csináljak? – kérdezte Shana.
-          Talán közölhetnéd a gyászoló családdal, hogy nálad is van valaki, akit érint a dolog – intett a fejével a békésen szuszogó Kevin felé Holly.
-          Ó nem…. azt nem… - hebegte Shana.
-          Shana! Elég volt, ne tetézd tovább a butaságaidat a halogatással, a késleltetéssel, nézd meg mit értél el vele?
-          Azt vártam, hogy Forest hazajöjjön!
-          Hát nem jött!
-          Ezt nem tudhattam!
-          Mert beijedtél, amikor ott álltál vele szemben!
-          Ne kiabálj,felébreszted a kicsit – sziszegte Shana.
-          Jó, akkor legalább ne utasítsd el elvből a javaslatomat. Gondold át, legalább ennyit ígérj, hogy meggondolod.
-          Jó meggondolom, hogy írok a családjának. Így megfelel?

-          Igen, majd még beszélünk erről – bólintott rá Holly.

2015. július 15., szerda

Emlékül az utókorra

Kevin hamiskásan az anyjára mosolygott. Shannon is kétkedő mosollyal belekarolt a fiába. A fülükben még ott csengett a háborús emlékmű avatójának beszéde. „Harmincnyolc éves volt a legidősebb és tizennyolc a legfiatalabb, kötelességük teljesítése közben  estek el távol otthonuktól, családjuktól, s kerültek vissza az anyaföldbe.” A zárószavak voltak a katonák gondolatai: szeretni és védeni a hazát, hinni a jövőben és tenni érte a mában. A családtagoktól pedig egyet kértek őrizzék a katonák emlékét és sírhelyét. A katonák leszármazottai és rokonai, özvegyek és árvák számára a katonai emlékünnepség egész napos volt. Beszélgethettek, emlékezhettek, újraértelmezhettek dolgokat.
-          Megérte ez nekünk? – nézett rá Kevin az anyjára.
-          Jót tett ez nekünk? – kérdezett vissza Shannon. Felolvasták az elesettek névsorát, köztük Forest de Noirét is.
-          Szép volt a beszéd.
-          Jól játszott a katonazenekar – biccentett Kevin. – A nagypapa sokáig lesz.
-          Fő ember itt a környéken tudod. Neki ez kötelesség. Főleg, hogy a fia miatt is érintett.
Fabian csak jóval éjfél után érkezett vissza a kastélyba. A szalonban még ébren várta Shannon és Kevin is.
-          Hogy mennyit nosztalgiáznak az emberek – fújta ki magát Fabian, ásítozva a fotelbe ülve. – Ami persze jó tesz a léleknek, csak lefárasztotta a testet – dörzsölgette meg a térdét Fabian.
-          Sokan ismerték apát?
-          Annyira azért nem sokan – rázta a fejét Fabian. – Forest azért annyira nem nyüzsgött társaságban, de így is annyit beszélt mindenki. Háborús emlékeket hoztak, leveleket…fényképeket, se eleje se vége nem volt. Örüljetek, hogy az ünnepség után elmentetek. A rokonok beszélgetése mindig egy végeláthatatlan  szótenger. Én is csak koromra tekintettel menekítettem magam – mosolygott Fabian. – Nézzétek kaptunk emlékérmet is. Forest nevével. Hát Forest biztos a susnyásba dobná, de  mindegy – nevetett Fabian. Ahogy szét majd összepattintotta a bársonytokos dobozt.
-          Azt mondták szerveznek majd még katonai háborús elesettek rokonainak valami programokat – jegyezte meg Shannon.
-          Igen.  Majd alkalomadtán elnézek rájuk. Meg Kevin is jöhet.
-          Szerintem apa éppen az ilyen események elől kezdett repülésbe – jegyezte meg Kevin.
-          Hát van benne valami – nevetett szárazon Fabian. Átnézett fia fényképére. A tekintetét a szobában ülők is követték. Kevin mindig késztetést érzett, hogy apja mosolyára visszamosolyogjon. Repülő a háttérben, fúj a szél, és Forest de Noir mosolyog ki rájuk a képkeretből. Szélfútta hajjal, fiatalon.
-          Olyan fiatalon itthagyott minket – sóhajtotta Fabian. – Különösen titeket – nézett Shanára és az unokájára. – S most te is itt akarsz hagyni? – mosolygott Kevinre Fabian.
-          Csak a szemeszterek idejére – nyugtatta Kevin.
-          Járhatnál az Oxfordra, van olyan jó iskola, mint azok az új amerikai egyetemek – hümmögte Fabian.
-          Majd még meglátom nagypapa, egyelőre az érettségin szeretnék túllenni – vont vállat Kevin.
-          Nem én erőltetem tényleg – mondta Shana. – Ha Kevin Angliában akar maradni azt is megértem, ez az ő döntése.
-          Jobban örülnék ha itt maradna Kevin, nem vagyok már fiatal és aggódom mi lesz a vár sorsa – simogatta meg a fotel karfáját Fabian.
-          Nagypapi, gondom lesz a várra és a vállalatra is ne nyugtalankodj fölöslegesen ilyesmik miatt -  állt fel Kevin és megsimogatta nagyapja vállát.

-          Jól van, jól van, hát fiatal vagy még ahhoz – paskolta meg az unokája kézfejét Fabian. Két generációt nevelt fel. Maholnap az unokája is betölti a tizennyolcat. Ő már igazán teljesítette a feladatát. Csak még néhány évet akart, amíg Kevin átveheti a de Noir tulajdonokat. Férfiként. Már csak ezért élt. Ez tartotta benne a lelket. Az unokájára jobban rábízhatta, mint, ahogy a fiára hagyhatta volna. Kevin felelősségteljes gyerek volt, a kezei alatt jó kézben lesznek a birtokok is, a vállalat és a vár is. Csak tanuljon még egy kicsit, érjen egy kicsit a dolgokhoz. S utána nyugodt szívvel pihenhet meg ő is. Nem kell tartania attól, hogy mindaz amiért ősei és ő is küzdöttek elenyészik az idők során. Kevin kezei közt jó helyen lesz a de Noirok öröksége.

2015. július 14., kedd

A hátország

Az ágyban iszonyatos volt a forróság. Shana felkönyökölt és próbált a légzésére figyelni. Csak a falusi bába ült vele az ágynál, ráérősen bóbiskolt a hintaszékben. Holly  dúdolászva készítette elő a bölcsőt, és a fürdetőkellékeket. Az éjjeliszekrényen ott volt a könyveknek döntve a repülősökről készült kép. Shana oldalt nézett a fiatal srácokra, a s a guggoló két alakra. Forest teli szájjal vigyorgott, miközben az ő testét végigszaggatta a fájdalom. Shana nyöszörögve próbált nem felordítani a fájdalomtól.
-          A franc de fáj! – sziszegte Shana hátrahanyatlott s pihegett.
-          Hamarosan a karodban tartod a kisbabádat – törölte át Shana verejtékes homlokát Holly.
-          Forest meg csak vigyorog, nézd meg. Soha semmire sincs gondja! – nézett a fiú képére Shana.
-          A fronton van, talán van sejtése róla, hogy mi is a gond – mondta Holly.
-          Csak visszajöjjön – sóhajtotta Shana.
-          Végre elmondhatnád neki – tette hozzá Holly.
-          Majd meglátom, hogy milyen lesz a találkozásunk – készült a közelgő újabb fájásra Shana. Holly felébresztette a bábát. Shana  ölét meleg folyadék öntötte el. Holly felhasította rajta a hálóruhát. Shana nyöszörögve küszködött. Zihált, pihegett.  Mintha sosem akarna véget érni a szenvedése. Shana erőtlenül dőlt hátra, s hunyta be a szemét. A sarokban halk csobogás hallatszott. Erőtlen kis nyöszörgés hallatszott. Aztán éles sírás. Holly dudorászva mosdatta a kisfiút a bába segítségével.
-          Az anyukája nevét fogja kapni. Igaz kicsi Kevin? – mosolygott Holly, ahogy bebugyolálva a babát Shana karjaiba tette. Shana bágyadtan simogatta meg a kis csomagot.
-          Kevin Price, jó név lesz a fiamnak – mosolygott halkan Shana.
-          Lehetne Kevin de Noir is – jegyezte meg Holly a kisbabát kukucskálva.
-          Most fáradt vagyok ahhoz, hogy ezt megvitassam veled – csukódott le Shana szeme, s szinte abban a pillanatban elnyomta az álom.

Forest megállt a pékségnél, hogy vásároljon néhány angol fánkot. Újra Angliában. Forest élvezte a kissé hűvöskés időt, a szemetelő esőcseppecskéket, amik néha-néha homlokon találták. A szemével itta a város képét, az utca forgatagát. Elrévedéséből egy ismerős alak ragadta ki. A lány. Shannon Price. Forest otthagyta a pékségben a rendelését, s a lány után futott.
-          Shannon! Shannon, várj már! – kiáltotta a lány után. Beérte és megelőzve megállította a lányt. – De jó látni téged! – tartotta a karjánál fogva a lányt, nehogy elszaladjon előle.
-          Forest! – ámult el Shana és összezavarodottan csak nézte a fiút. – Hazajöttetek? Az újság szerint csak a jövőhéten érkeztek!
-          Repülővel jöttünk át – rántotta meg a vállát Forest. – Hamarabb ideértünk.
-          Ó nem tudtam. Én… ezer éve nem találkoztam senkivel – nézett zavartan Shana. – Már Beau sem ír.
-          Ó, értem… - harapott a szája szélére Forest. – sajnálom.
-          Jól nézel ki – mondta Shana szárazon.
-          Egyben vagyok – biccentett Forest, s tekintetével végigmérte a lányt. – te is… jól nézel ki – Ballonkabát volt a lányon.
-          Mi hír?
-          Akartam írni neked – bökte ki Forest.
-          Ó, hát… nem kaptam meg. Új címem lett, kétszer is az elmúlt időszakban – habozott Shana.
-          Nem, végülis nem adtam fel postára, úgyhogy mindegy is – vakarta a tarkóját zavartan Forest. Megnyugodva látta, hogy Shana ugyanolyan mint volt. Nincs gyereke, nem hízott meg. Olyan mint volt. Ha felhozná a témát, olyan hülyén venné ki magát.
-          Képzeld, Dave-nek fia született. Tudtad? – próbálkozott végülis Forest szóba hozni a témát, bár nem hitte, hogy Shana erre azzal válaszolna, hogy képzeld nekem is.
-          Ó, nem… Nem igazán volt időm semmire – felelte Shana. fel kellene vetnie, hogy  hát Forest képzeld neked is? De hát hogy! Nem mondhatja neki a nyílt utcán! Egyáltalán… Forest úgy viselkedik vele mint egy jó ismerőssel.  Írni akart neki levelet? De hát lehet  csak mondja. Hiszen nem írt sosem, egy sort sem kapott tőle. Végül egyáltalán nem kapott híreket a frontról. Beau sem írt. Mintha eltűnt, vagy megharagudott volna. Shana sietve igazította meg a kosarat a karján, csak tejért ugrott el. – hát nekem most mennem kell, én sietek egy kicsit – nyögte Shana.
-          Ó persze… igen én is sietek, hazafelé tartok – lépett el tőle Forest, elengedve Shana karját.
-          Jó volt találkozni! Majd beszélünk még – bizonytalanodott le Shana. Nem most nem alkalmas az idő beszélni semmi esetre sem. Keríthetnek ennél jobb időpontot is.
-          Igen, én is örülök, hogy láttalak – biccentett Forest, s ez igaz is volt. Megnyugodhatott Shana kiegyensúlyozott volt. Nyugodt. Nem volt szemrehányó, nem tolt gyereket maga előtt. Normálisnak nézett ki. Mintha egy kő súlyától szabadult volna meg. De mégis akkor mi ez a különös érzés. Lehet, hogy mégis érez valamit Shana iránt? Forest elgondolkodva fordult be a sarkon, s majdnem fellökött egy babakocsit.
-          Bocsánat! Egyben van minden? – tartotta meg a kocsit és nézett aggódón a nőre aki tolta. – nem figyeltem… elbambultam, bocsánat… hé holly! – ámult el Forest, s lenézett a babakocsiban rúgkapáló fehérbe öltözött apró kis babára.
-          Forest! Te itt! – tolta Forest lábának a babakocsit tuszakolóan Holly.
-          aham… csak fánkot ennék már. De újra keresnem kell egy pékséget.
-          Itt két saroknyira van.
-          Kösz. A tiéd? – mutatott le az izgő-mozgó ruganyosan járó babalábakra és kezekre. Koordinálatlan mozgással ficánkolt a csecsemő. Még egészen kicsinek tűnt, nemrég születhetett.
-          Nem… csak én sétáltatom – rázta a fejét Holly. – Kisfiú – nézett le Kevinre mosolyogva Holly.
-          Aham, jó erőben van – figyelte Forest, ahogy a baba ficánkolásától ruggódzik az egész babakocsi.
-          Találkoztál Shanával? – kérdezte vádlón Holly.
-          Jah az előbb botlottam bele éppen – nyögte Forest.
-          Mondott valamit?
-          Nem igazán… - ráncolta a homlokát Forest.
-          Nem? – kérdezte vádlón Holly.
-          Kellett volna mondania valamit? – vakarta a fültövét Forest.
-          Jó lett volna – morogta Holly, s Forest felé igazítva a babakocsit mondta: - Tartsd egy kicsit – s meg sem várva, hogy a fiú megfogja a táskájában kezdett kotorászni. Forest  a lábát a guruló kerekek útjába tette, s gyorsan elkapta a babakocsi rúdját, mielőtt az megindul lejtőn lefelé.  Finoman megringatta a babakocsit. A belsejéből rúgkapálás volt rá a válasz. Forest nézte a kisfiú nagy kék szemeit, ahogy bámulnak rá, miközben a kis lurkó megpróbálta kézzel leszedni a lábáról a zoknit. Forest rávigyorgott. A baba meg visszanevetett.
-          Ez a bérház telefonszáma, ahol lakik. Hívd fel! – nyomatékosította Holly. – Ha nem teszed megöllek! Beszélnetek kell!
-          Oké, jól van – tárta szét a karját Forest. – Mióta lettél ilyen követelődző és erőszakos te Holly!
-          Hívd fel! – vette át a babakocsit Holly, s azzal tovább tolta a kicsit.
-          Jesszus, de furák lettek itthon a nők! – nézett utána Forest.
Forest este a bárszekrényre tette a kristálypoharat. Ha Patrick nem a lábsérülését kúrálná, most itt lenne és kérhetne tőle egy szál cigarettát.  Helyette csak az apja vallató tekintetét kapta itthon. A zsebében ott volt a Hollytól kapott cetli. Forest idegesen forgatta az ujjai közt a papírdarabot. Már egészen puha volt, a sok fogdosástól. A szélei kezdtek betöredezni.
-          Használhatom a telefont? – kérdezte végül ingerülten Forest.
-          Mióta kérsz te itt engedélyt a várban, hogy ide-oda lófrálj? – kérdezte Fabian, s követte fia ideges járkálását az előtérben. A lépcső melletti asztalkán volt a telefonkészülék. Forest felemelte.
-          Telefonközpont, mit kapcsolhatok?
-          Kérem kapcsolja a… - Forest idegesen halászta elő a telefonszámot a zsebéből, s bemondta a központosnak. A kagylót a fülénél tartva kezdett le-fel járkálni. Hosszú volt a csend. Csak a furcsa kapcsolási zajok hallatszottak. Forest feszülten lépett ide-oda az asztalka mellett.
-          Itt a központ, visszajött a hívás. Próbáljam újra?
-          Igen kérem – felelte Forest idegesen.  De jól jönne egy cigi, vagy egy kis whisky is. Mindjárt… csak vegyék már fel azt az átkozott telefont. Forest járkált le-fel…
-          Itt a központ.
-          Majd visszahívom később – tette le a kagylót Forest. Forest letette a készüléket és csak nézte  maga előtt az asztalkán. – A picsába! – szitkozódott Forest, s visszament a bárszekrényhez. Tudta, hogy apja minden mozdulatát lesi. S ettől csak még idegesebb lett. Forest dühösen töltött magának egy jó adag whiskyt.
-          Kit hívtál? – kérdezte az apja.
-          Hümm… - Forest tudta, hogy nem fogja megúszni.
-          Egy lányt?
-          Igen, egy lányt – rázta a fejét Forest, ahogy a whiskyt tartotta a kezében. – Most boldog vagy?
-          Nem tudom, lehetek az? – kérdezett vissza Fabian.
-          Az egyetlen értelmes dolog ebben a várban, hogy van telefonvonalad – jegyezte meg Forest.
-          Csak a hírolvasás miatt. Így tudom meg a leggyorsabban, hogy mi történt a fronton. Veled – magyarázta Fabian. Nézte, ahogy a fia remegő kézzel kortyolt a whiskyből. Forest zaklatott volt, feszült, ingerlékeny, ideges. Nyugtalan. Nem értette, hogy mi baja a fiának. – miért vagy ideges?
-          Nem vagyok ideges – sziszegte Forest.
-          Lilly-anne?
-          apa, Lilly-Anne már egy éve nem téma! – csattant Forest.
-          Jól van, akkor ki ez a titokzatos lány, akit esténként hivogatsz itthonról, aki nem veszi fel, és aki miatt ennyire ki vagy fordulva magadból? – kérdezte Fabian.
-          Képzelődsz apa. Több tucat bomba robban fel körülöttem, egyszer egyenesen a sátramat találta el egy bomba, éjszaka felriadok álmomból, mert mindenütt vért és pusztítást látok, tüzet és füstöt, és bombák csapódására riadok. Csodálod, hogy kivannak az idegeim? – kérdezte Forest. – Megyek lefekszem aludni! – csapta le a kristálypoharat a szekrénykére Forest, s nagy léptekkel távozott. Fabian lassan felemelkedett a karosszékből. Szemével követte a fiát a lépcsőn felfelé, az emeleti fordulóban, hallotta, hogy bevágódik mögötte az ajtó. Fabian odasétált a telefonhoz, s felemelte a kagylót.
-          Központ? Kapcsolná nekem az előbbi számot? – kérdezte Fabian.
-          Természetesen – a surrogó hang után éles kattanás következett. – Halló! Halló!
-          Itt Fabian de Noir beszél.
-          Valami francia hívás! – kiáltották fel a visszhangos lépcsőházban. Fabian hallgatta a zajokat. Nekünk nem, nekünk sem. Nektek? Nektek? -  A kiabálásra sivalkodó csecsemőhang sírt fel panaszosan. – Mi? Nem! Holly, megmondtam, hogy költözzünk el innen! Annyira zajos ez a lépcsőház! – hallatszott egy dühös kiáltás. – kit keres?
-          Egy lányt… - prüszkölte Fabian. Tudva, hogy a kijelentése maga is nevetséges.
-          Uram, van itt sok lány. Mit gondol francia bordélyt hívott? Akkor rossz számot kapcsoltak! – s azzal letette.
-          Itt a központ.
-          Igen, nos lediktálná ezt a számot, hogy valóban jót diktáltam-e be? – kérdezte Fabian, s papírt és tollat vett elő a telefon alatti fiókból. a telefonközpontos készségesen elismételte a számot.

-          Igen, köszönöm, lehet csak rossz számot adtak meg. Köszönöm kisasszony, jó éjszakát! – köszönt el Fabian, s a kezében tartott papírlapra nézett. Letette a kagylót. – most megvagy! – suttogta Fabian, s a fia szobája felé nézett az emeletre.


2015. július 13., hétfő

Szállj velem!

Fújt a szél, friss illatot hozott. Jól esett belélegezni. Kevin mély levegőket szippantott a levegőből, a szél fújta a fűszálakat, a vadnövények hajladoztak a szélben. Nagy zúgással egy repülő húzott el a feje felett. Kevin hátravetette a fejét és felnézett a felhők szabdalta kék égre. Gyönyörű szeles idő volt.
-          A legjobb idő a felszállásra – hallatszott a nevetős férfias kiáltás. Kevin a szélfútta mezőn megfordult és a mező közepén fehér festett repülőgép mellett állt Forest. A légcsavart már bepörgette, zúgott a repülőgép motorja. – Tik-tak -  ütögette meg mutatóujjával a repülősóráját Forest. – Késtél, és a repülő nem vár – kacsintott féloldalasan Forest és a gép felé  intett a fejével.
-          Apa? – esett le az álla Kevinnek és nézte apja szélfútta haját, a mellkasát csapkodó repülős sálat.
-          Szállj fel velem fiam, még úgysem repültünk együtt – nyújtotta a kezét Forest. Kevin csak döbbenten nézte apja kinyújtott tenyerét, hitetlenkedve belecsapta a kezét. – Na készen állsz? Egy repülésre?
-          Igen – nyögte Kevin.
-          Ez a beszéd. Szárnyalj apáddal, na gyerünk – pattant be a gépbe fürgén Forest. – Sapkát felvenni, öveket becsatolni és készülj életed legjobb élményére – kiáltotta Forest. Kevin ügyetlenül behajtogatta magát a repülőgépbe, és már a magasban is voltak.
-          Hű! – nézett le Kevin a felhőkre és csak bámult ki a repülőből, meg nézte apja fejét maga előtt.
-          Fentről hidd el minden szép! – nevetett Forest. – Ugye hogy az?
-          Igen.
-          Csináljunk egy csavart? – kiáltotta Forest és már forgatta is a gépet felfelé, aztán kecses ívben átfordultak és egy nyújtott nyolcast írtak le a levegőben. – Ez az! Jupiii! Csináljuk még egyszer! Gyerünk! Kiálts, hallják csak odalent mind a félősek, hogy mennyire élvezzük a repülést!
-          Ez az! – rikkantotta Kevin is nevetve.
-          Hóóó! Figyelj, most lefelé száguldunk! Hoh-hóóó!-  kiáltotta Forest, együtt kiáltoztak, rikkantgattak bele a levegőbe, szállt a hangjuk, belefújt a szél a szájukba is, de nem is törődtek vele, csak repültek, nevetve, szárnyalva, boldogan. Forest kifulladva lazította meg a sálját, ahogy földet értek. Kevin is kiugrott a fűre és csak nézte apja széles mosolyát, meleg tekintetét és termetét.
-          Jó csapat lettünk volna igaz Kevin? – veregette meg Kevin vállát.
-          Igen, nagyon jó csapat lennénk apa – mosolygott Kevin is.
Mi ez a szorítás? Már mióta markolja apja kezét, de itt itt érintette meg a vállát. Kevin nyugtalanul próbálta kiszabadítani a karját a szorításból. Percekbe telt mire ráébredt, hogy a saját karját szorongatja, és már teljesen elzsibbadtak a karjai. Kevin bágyadtan nézte a takarója szélét. Majd nagyot fújtatott. Hát persze! Csak álom volt.
Rosszkedvűen trappolt le az étkezőbe, ahol a nagyapja szokásos reggelijét fogyasztotta. Felnézett rá, a napi újságból. Kevin haragosan pislantott vissza rá.
-          Ballábbal keltél Kevin?
-          Mondhatni – zuhant magába Kevin ahogy a reggelihez ült. Vajazta a pirítósát. Fabian futólag felpillantott unokájára.
-          rossz álom?
-          Pfh! – fogalmazta meg egy tömör fújtatásban Kevin.
-          Zaklatott vagy – foglalta össze Fabian.
-          Apámmal álmodtam – vágta ki Kevin, hogy véget vessen a faggatásnak.
-          Foresttel?
-          Igen, ő az apám nem? – mordult Kevin.
-          De hát…
-          Tudom, nem lehet valóságalapja, csak képek összerakása, nekem még valós emlékeim sincsenek róla, mint nektek. Szoktál róla álmodni? – kérdezett rá Kevin.
-          Igen. Néha… de… nem mindig jó álmok – bólintott Fabian. – Neked?
-          Jó volt. Szinte… fel sem akartam kelni. Együtt repültünk. Elvitt magával… - Kevin hátradőlt a széken és csak meredt maga elé. – Elment az étvágyam – állt fel Kevin és a reggelizőasztalt otthagyva kilépett a vár épületéből.
-          Szedtem a kertből egy kis friss… - lépett be a várudvar felől Corinne. – Kevin? – nézte a fiú félbehagyott reggelijét Corinne.
-          Foresttel álmodott – sóhajtotta Fabian.
-          Hiányzik neki az apja – tette le a kosarat Corinne.
-          Nem is volt neki sose.
-          Volt, aki az lehetett volna. Már maga ez a tudat is elég. Akárhogy is, egy apa hiányzott neki.
-          Apja helyett apja voltam.
-          Fabian, ez nem ugyanaz te is tudod.
-          Utána megyek, úgyis tudom hova ment – állt fel Fabian is a reggeli mellől és lesietett a várlépcsőn.  A murva csikorgott a talpa alatt, szétugrottak a kis kődarabok minden lépésére. Ezen a helyen nem lehetett halkan jönni, a közeledő lépteit a murva felerősítette. Kevin a kis márványpadon üldögélt a napfényben. Lehajtott fejjel, karjaival a combjaira nehezedett s nézte a lábai közt a márványt. Ujjait összekulcsolva ült. Nem is nézett fel a közeledőre.
-          Szia! – köszönt az unokájának Fabian, s térdénél megcsippentve a nadrágot feljebb húzta, s leült az unokája mellé a padra.
-          Szia – dünnyögte vissza Kevin még mindig csukott szemmel.
-          Szeretem ezt a helyet, olyan nyugodt – nézett körbe a síremléknél Fabian.
-          Igen, én is szeretem, sokszor megnyugtat – bólintott rá Kevin.
-          Ha bántott valami, szomorú voltál, vagy magányos, vagy dühös, vagy csak bizonytalan… a lelki viharok elől te mindig ide menekültél. Apádhoz. Még akkor is ha mi ketten veszekedtünk.
-          Hova mehettem volna máshova? – nézett fel rá Kevin.
-          Nem lehet könnyű neked Kevin. Sajnálom.
-          Már megedződtem a néhány év alatt.
-          De most más volt igaz?
-          Igen. Egy pillanatra, olyan volt, mintha apám élne, és eljött volna hozzám. Értem. Pocsék volt felkelni, és arra gondolni, hogy mindez nem valóság – nézett fel a márvány síremlékre Kevin, s apja mosolygott vissza rá a képről.
-          Talán túl erős Forest emléke… talán máshogy kellett volna mindent – sóhajtott Fabian. – Akkor kevésbé élne itt közöttünk ennyire valósághoz közeli illúzióban.
-          Nem nagypapa, jól csináltad, azt hiszem kellett ez az erős oszlop, ami az emlékezésben erőt ad nekünk. Szeretem apám emlékét. Ha ez nem lenne, ezzel is kevesebb lennék – ingatta a fejét Kevin. – álmomban azt mondta, hogy jó csapat lettünk volna – biggyedt le Kevin szája széle, s érezte, hogy elfutja a szemét a könny.

-          Jó csapat lettetek volna, az biztos Kevin – karolta át az unokája vállát Fabian, s magához húzta a gyereket. Kevin szabadjára engedte a könnyeit, s csendesen sírdogált ott apja sírjánál.