Forest legalább tucatszor
próbálta az újrahívást. De úgy távozott, hogy a telefonhívása nem volt
eredményes. Úgy döntött Franciaországból is megpróbálja majd. Hátha a postán
lesz telefonkészülék, ami kapcsolja az Angliai telefonközpontot. Igaz, ahhoz
sorba kell állnia legalább egy-két órát, de talán megérné. Holly nyomatékos
szavai nem hagyták békében. Pedig Shana már megnyugtatta volna. Fabian belépett a postahivatal épületébe.
Ezüstharmat egyetlen kis postahivatala volt. De a földesurat jól ismerték.
-
Fabian de Noir, miben segíthetek? – kérdezte a
postafőnök.
-
Egy telefont szeretnék beazonosítani.
-
Zaklatták
a várban?
-
Mondhatni – túrt a hajába Fabian, s átadta a
számsort a postafőnöknek.
-
lássuk csak – nézegette a számsor a postafőnök.
– Nézze csak, az első számok azt mutatják, hogy London melletti körzet lesz. –
HA 2 vagyis Harrow-ban van a szám.
-
Mond valamit ez magának?
-
Igen, a fiam ott járt iskolába – bólintott
Fabian elgondolkodva.
-
A Harrow-i posta biztos, hogy többet tudna
mondani.
-
Köszönöm – biccentett Fabian. A postahivatalon
kívül a kocsiban Corinne várta.
-
Na? – nézett rá várakozón Corinne.
-
Úgy tűnik, a fiam sűrűbben látogat a volt
iskolakörzetébe, mint gondoltuk volna. És a Londoni metróvonalon közlekedett –
mérlegelte Fabian. – Ideje szétnéznünk újra Harrowban.
A Harrowi kétszintes bérház hat
elkülönített lakásból állt. A tulajdonos éppen szellőztetett. Fabian a
sétapálcájával könnyedén kopogtatott a nyitott ajtón, ahogy belépett a takaros
lépcsőházba.
-
Kit keres? Ha a lakókat, akkor csalódást kell
okoznom. Egyrészt mert eladtam a házat, másrészt minden bérlőm elköltözött.
-
Ó! Nem
mondja? – ereszkedett meg Fabian válla.
-
De igen, sajnálom a hét végén költöztek ki az
utolsó lakók.
-
S nem tudna nekem segíteni…járt-e erre
mostanában egy fiatalember. Magas, katonatiszt, ballonkabátban…
-
Nem tudom én azt. Sok lány lakott itt – tárta szét
a karját a volt tulajdonos. – Hogy melyiknek ki udvarolt és honnan jött, hát
nem figyeltem én azt. Nem a gardedamjuk
voltam én – rántotta meg a vállát a tulaj.
-
Legalább a bérlők neve meglenne?
-
Nem adhatom ki a bérlőimet ugye megérti?
-
Persze, de esetleg egy Lilly-Anne nevű lány nem
volt köztük? – kérdezte reményként Fabian.
-
Nem. Sem Lilly, sem Anne nem lakott itt az
utóbbi időben.
-
Értem, hát nagyon köszönöm – biccentett Fabian.
Lehajtott fejjel bandukolt ki a házból. Corinne a bőrülésen hátraülve nézte.
-
Rossz nyom.
-
Nem, nem rossz. Csak elköltöztek. Forest
valószínűleg nem járt itt. De akit keresett az igen – nézett maga elé Fabian. –
És az már biztos, hogy Forest igazat mondott. Nem Lilly-Anneről van szó.
-
Csak, hogy más lánynévről nem tudsz a
környezetében igaz? – nevetett Corinne.
-
Hát nem – tárta szét a karját Fabian. – Ez van.
Eddig jutottunk.
-
Talán ha legközelebb hazajön beavat a titkaiba –
mosolygott rá bíztatóan Corinne.
-
Vagy örökre titkol előlem mindent – legyintett
Fabian. – Na menjünk haza, sok volt az utazgatásból.
Forest magára húzta a fülke
ajtaját. Őrület, ami a franciáknál megy. Káosz mindenütt. Persze háborúban álló
ország. Mégis mit várt? Mindenütt káosz van. De még ezen a felbolydult
postahivatali helyen is. három órát rostokollt sorban állva. Pedig mindenkinek
csak három perc hívást engedélyeztek, hogy ne torlódjanak a sorok. Órával mérik
a fülkében tartózkodót. Sietnie kell. Nincs idő a mellébeszélésre. Forest
eltökélten ült le a kis puffra, s idegesen felemelte a telefonkagylót. A francia
központos kapcsolta az angol londoni központot, onnan Harrow központ. S végre a
számot hívhatta. Amíg kicsengett a a hívás addig Forest gyakorolt.
-
Shannon, ha akarsz mondani valamit most mond!
Nem, ez sem jó… Shannon… van valami, amit szeretnél elmondani nekem? Igen… ez
jobb lesz… úristen, vegyék már fel! – dobolt a fülke falán idegesen Forest.
-
Igen tessék – szóltak bele a vonalba a túlsó
végen.
-
Jó napot… én… én Shannon Pricet keresném –
nyögte bele megszeppenten Forest.
-
Itt nem lakik semmiféle Shannon Price.
-
És… Holly Green? – próbálkozott tovább Forest.
-
Az előző lakók egy hete költöztek el, sajnálom.
-
Várjon… nem tudná megmondani az új címüket, vagy
az új telefonszámot, biztos hagytak ott valamit! – toporzékolt türelmetlenül.
-
várjon, megnézem - hallatszott a vonal túlsó végén.
-
Jaj gyerünk már! – törölgette az
izzadtságcseppeket a homlokáról Forest. Ez a fülke olyan mint egy melegház.
Micsoda meleg van itt! – Nincs időm! Mi lesz már!.... – A francia időmérő megkocogtatta
az üveget. – ne… ne…ne! – sóhajtotta
Forest, de már a francia központ jelentette, hogy megszakította a vonalat. – A
franc! – rúgott a fülke ajtajába Forest, ahogy kivágódott és távozott a
postahivatalról.
Forest kedvetlenül ért vissza a
szállásra. Fejét ingatva ült az asztalhoz.
-
Semmi? – kérdezte Patrick.
-
De… kaptam telefonvonalat – bólintott Forest. –
Fel is vették, csak… Shana már nem ott lakik. Elköltöztek.
-
Pech.
-
Talán meghagyták az új címet – reménykedett
Forest.
-
Talán.
-
Holnap újra hívom, hátha megtalálják addig az új
címet.
-
Így van, holnap is lesz nap és várakozhatsz 3
órát a postahivatalnál.
-
Neked sem írt? – kérdezte Forest Beaut.
-
Mióta vagyunk mi beszélőviszonyban? – kérdezett
vissza Beau.
-
Shana, írt? – kérdezte erőszakosan Forest.
-
Nem, mondom, hogy már fél éve nem! - morogta Beau.
-
Lefekszem, holnap korán kelünk – dőlt a tábori
ágyra Forest., s a zsebéből előhúzta a nyúzott Shana képet.
-
Az az én képem – jegyezte meg hidegen Beau.
-
De te már kiábrándultál belőle nem igaz? –
vigyorgott rá Forest.
-
Tudjátok fiúk, azt hiszem Dave jár a legjobban.
Nem kell keresnie a lányt, mert hozzá megy haza. S fia is született – tette
hozzá Patrick.
-
Gyertek már aludni! Olyan korán kelünk – mondta
Forest betakarózva.
-
Jó, igaz, majd holnap a támadás után folytatjuk
– lökte be a kártyáit Patrick, s ő is az ágyra dőlt. Beau követte őket utoljára.
-
Tudjátok én tényleg nem értem, hogy hogy
tudtatok azona lányon összekapni – jegyezte meg Patrick.
-
Hát… én tényleg szerelmes voltam bele –
sóhajtotta Beau.
-
Hát… én meg… tényleg… lefeküdtem vele – mondta
ki akadozva Forest.
-
Fiúk ha hazamegyünk, mi lesz? – kérdezte
Patrick.
-
Egyikünk elveszi – mondta Beau.
-
Ez nem így megy – rázta a fejét Forest.
-
Dobjunk fel érmét és döntsön a szerencse –
húzott ki egy pennyt a zsebéből Beau.
-
Oké – egyezett bele Forest.
-
Választhatsz – szólt rá Beau.
-
Írás – mondta Forest. Beau hüvelykjével
megpendítette az érmét, nagy koppanással ért az asztalra.
-
Enyém a csaj – vigyorgott Beau. – De ő… téged
választott – hervadt le a mosoly az arcáról.
-
Talán nem is volt ideje választani – rázta a
fejét Forest. – Talán csak így alakult.
-
Belefáradtam a háborúba – sóhajtotta Patrick. –
Egyszerűen már csak azt akarom, hogy vége legyen.
-
Igen, én is – értett egyet Forest, és Beau.
-
Szerinted gondol ránk? – kérdezte Beau halkan.
-
szerintem gondol rátok – válaszolt Forest
helyett Patrick. – Szerinted Forest?
-
Mi? Bocs… azt hiszem… elbóbiskoltam – motyogta
Forest.
-
Meghúzzátok együtt Shanát?
-
Hülye! – rázta fel a párnáját Forest.
-
Legalább erre felébredtél! – nevetett Patrick.
-
Aludjatok már! – szólalt meg a sarokban fekve
Dave.
-
Igenis apuci! Igen apuci! – mondták a fiúk
kórusban, s nevetgélve elcsendesedtek.
Ami másnap várt rájuk, arra talán
nem is lehetett felkészülni. Hatalmas légitámadás volt. Szinte az összes
repülőjük fent volt, ahogy az ellenségnek is a levegőben. Olyan végtelennek
tűnt az idő, s olyan lassítottnak a látvány. Forest gépének begyulladt motorja.
Igazán nem lehetett egyértelműen látni, hogy Forest lövést kapott, a tűz, vagy
a zuhanás végzett vele. Reménykedtek mind,hogy egyszerűen csak a lövés a levegőben.
Mert minden más kínzó és talán sokáig tartó folyamat volt számára. Beau nem
szólalt fel, hogy Forestnél maradt a Shanától kapott képe, valószínáleg a
kabátja zsebébe tette, s az is vele égett a repülőgéptűzben. Patrick még
cigarettára se tudott gyújtani. Dave még inkább magába mélyedt. Előző este még
nevettek vele. Ma pedig már csak a szemükbe égett emlék, a lángoló, füstölő,
zuhanó vadászrepülőgép, amiben Forest ült.
Nyomasztó volt az egész. Főleg a
temetés a de Noir birtokon. Feldolgozhatatlan volt egyszerre minden. Utána sem
tudtak elválni egymástól. Beszélni és most egyszerűen nem voltak szavaik.
-
Jó pilóta volt – mormolta Dave, mint akinek
fennakadt a gramofonon a lemez.
-
Igen – bólogattak rá. Nosztalgiából abba a
cukrászdába ültek be, ahonnan elindultak a háborúba. Forest helyét kihagyták az
asztalnál. S csak merengtek maguk elé. Beau nagyon beforgatta magát.
-
Végülis nem békültünk ki. Úgy halt meg… hogy…
igazán azt gondolta haragszom rá… Shana miatt – temette a homlokát a tenyerébe
Beau.
-
Tudta, hogy a szíved mélyén már megbocsájtottál
– nyugtatta Patrick.
-
Igen? – kérdezett vissza bizonytalanul Beau.
-
Hát persze – bólogatott Patrick.
-
a legjobb barátom volt – mondta Beau.
-
Nekünk is – ismételte Dave.
-
A legjobb gép volt alatta – sóhajtotta Beau.
-
Ahogy alattunk is – felelte Patrick.
-
hihetetlen, hogy egy nő miatt vesztünk össze? –
fújtatott Beau.
-
Fura lett volna, ha nem azon, hanem máson –
jegyezte meg Patrick. – Én nem ezen aggódom. Hanem azon, hogy Forest végülis
nem érte el Shanát – játszott a cigarettatárcájával Patrick. – Annyira beszélni
akart vele… aztán… mégsem sikerült.
-
Milyen jó lett volna, ha aznap tud neki
telefonálni – bólintott Dave.
-
Hát igen, annyit igazán megérdemelt volna –
biccentett Beau is.
Shana a hintaszékben ülve
szoptatta a fiát. Halkan dudolászott neki, ahogy a bejárató ajtó csapódott.
Holly trappolt be a nappaliba.
-
Szia – nézett fel rá Shana.
-
Szia – zihálta Holly.
-
futottál?
-
Jah, egy kicsit – nézte a szopikázó Kevint
Holly.
-
Vettél újságot? – kérdezte Shana.
-
Igen -
bólintott Holly.
-
és?
-
Fejezd be amit csinálsz – mondta Holly, a
kanapéra ülve. Shana nézte, ahogy Kevin lassan elbóbiskol a karján. Levette a
melléről a kisfiút, s letette a kanapéra Holly
és maga közé pihenni.
-
Igen?
-
Olvasd, kizárt, hogy ezt szóban közöljem –
hajtotta az újságot úgy, hogy a gyászjelentések legyenek felül. Shana
kikerekedett szemmel vette át az újságot. Forest de Noir temetési szertartását
megtartották a de Noir vár parkjában…
-
Nem! – kapta a szája elé a kezét Shana.
Reszketve nézett le maguk közé a békésen alukáló Kevinre. – S még csak nem is
mondtam el neki!
-
Mondtam hogy beszélj vele! Háború van Shana!
Csak az itt és most létezik! Semmi más! Miért nem ordítottad a képébe ott az
utcán, hogy nézd fiad született!
-
te is mondhattad volna neki!
-
Nem az én feladatom közölni vele, gondoltam te
leszel annyira felnőtt, hogy megteszed Te! – felelte Holly.
-
Istenem, istenem – állt fel Shana, s járkálni
kezdett. – Nem… nem hiszem el.
-
Ott áll feketén- fehéren. a gyászoló család írta
be. A családja csak tudja, hogy mi van – mondta Holly.
-
Igen, hát persze… még csak el sem tudtam menni a
temetésre. Nem is tudtam róla… - nézett tanácstalanul Shana.
-
Mert csak most hozta az elesettek névsorát is az
újság – lapozott át Holly, s ott is megmutatta Forest nevét.
-
most mit csináljak? – kérdezte Shana.
-
Talán közölhetnéd a gyászoló családdal, hogy
nálad is van valaki, akit érint a dolog – intett a fejével a békésen szuszogó
Kevin felé Holly.
-
Ó nem…. azt nem… - hebegte Shana.
-
Shana! Elég volt, ne tetézd tovább a
butaságaidat a halogatással, a késleltetéssel, nézd meg mit értél el vele?
-
Azt vártam, hogy Forest hazajöjjön!
-
Hát nem jött!
-
Ezt nem tudhattam!
-
Mert beijedtél, amikor ott álltál vele szemben!
-
Ne kiabálj,felébreszted a kicsit – sziszegte
Shana.
-
Jó, akkor legalább ne utasítsd el elvből a javaslatomat.
Gondold át, legalább ennyit ígérj, hogy meggondolod.
-
Jó meggondolom, hogy írok a családjának. Így
megfelel?
-
Igen, majd még beszélünk erről – bólintott rá
Holly.