A bor remegett az
üvegkancsóban, a gombák az üvegnek csapódtak és himbálódzva úsztak a bor vörös
rubinfolyamjában. Ritmikusan koppant fa a fának. Az utolsó koppanással
megroppant az ágyrács és egy zökkenéssel a matrac a hajópadlóig rogyott. Lionel
kifulladva pihegett, s a párnára nyomta verejtékes homlokát. Charlotte vadul
emelkedő mellkassal zihált. Lionel a párnába nevetett, s végül Charlotte
csilingelő nevetése is csatlakozott hozzá.
-
Ez a héten a harmadik ágyrács, amit
tönkreteszünk – dőlt oldalra, hogy ne nehezedjen Charlotte-ra, s magával húzta
az asszonyt is, combjánál fogva.
Charlotte hosszú combjával a csípőjén átvetett a lábát, és a mellkasához
bújt.
-
Ennyire rosszak vagyunk – fúrta
aranygyűrűs ujjait Lionel mellkasszőrzetébe. Lionel Charlotte hosszú hullámos
szőke tincseit csavargatta az ujja köré, miközben lágyan cirógatta a nő hátát. –
Hihetetlen, hogy ekkora erő van benned.
-
Hogy szétbaszok néhány ágyrácsot? Kösz.
Azt hiszem ezt dicséretnek veszem – kuncogott Lionel. – Padlószintre teszem a
matracot – Charlotte erre megemelte a fejét.
-
Ez mit jelent? – ráncolta a homlokát,
ahogy a férfi whiskyszínű szemeibe nézett.
-
Lefaragom az ágylábakat. Úgyis padlószinten
kötünk ki, akkor minek nekünk ágyláb – Lionel lustán kinyúlt az
éjjeliszekrényhez, és töltött bort a kristálypoharakba. Majd a karcsú poharak
nyakát fogva az egyiket a nő felé nyújtotta. – Charlotte de Noir, emelem
poharam, a párosunkra – kacsintott a nőre. Charlotte nézte a pohárban úszkáló
gombadarabokat. S mutatóujja hegyét a pohár széléhez érintette.
-
Csak te igyál, én nem kérek… - nézett
fel a borostyánszín szempárba Charlotte. Lionel homlokráncolva nézett rá.
-
Semmi kábulat Charlotte? Engedélyezem
esküszöm – vihogott rá Lionel. – Borral tényleg nagyon üt – kortyolt bele
Lionel, ahogy az egyiket visszahelyezte, s ahogy ivott a pohárból a borostyán
szempár kutatva nézte a nőt.
-
Én csak…
-
Miért nem? – kérdezte rekedten Lionel.
-
Szeretném teljesíteni a házassági
szerződésünk rám eső felét – felelte Charlotte kitérően és felült az ágyban.
-
Csak szóban egyeztünk meg – kortyolt a
borból Lionel a párnáknak dőlve.
-
A szavam ígéret Lionel – nézett hátra a
válla fölött komolyan Charlotte. – Szeretnék egy fiút szülni neked.
-
ráérsz még vele! – legyintett Lionel. –
Amúgy sem gondoltam annyira komolyan.
-
Miért?
-
Nincs igazán vagyonom, amit rá
örökíthetnék.
-
s az én hozományom?
-
Az Powell örökség.
-
A fiamnak adnám.
-
Nem számít – hajtotta fel a bort Lionel,
s az üres poharat az asztalra tette. A gombadarabok lassan úsztak vissza a
pohár fenekére. Lionel követte az útjukat.
-
Nem számít? Ez volt a szóbeli
megállapodásunk! – nézett rá Charlotte erőszakosan.
-
Azért mondtam, hogy én is mondjak
valamit – csattant rá Lionel.
-
Te nem is gondoltad komolyan? S mégis
kire hagyhatnám a vagyonomat? Ha nem a gyerekemre! – támadt rá Charlotte. – Mi
a francnak vettél akkor el?
-
Mert tetszettél Charlotte! Mégis mit
gondolsz miért vettelek el? Unalomból? Fogadásból? Poénból?
-
Ennyi? Tetszettem neked? – nézett rá
értetlenül Charlotte. – Én… én azt hittem tényleg… - Lionel elkapta a nő
csuklóját.
-
Most nehogy megsértődj! Charlotte…! –
Lionel a párnákra gördült Charlotte-al és fölé magasodott. – Akkor mostantól
addig csináljuk, amíg teherbe nem esel! Rendben? – kulcsolta össze az ujjaikat
Lionel.
-
Ühüm – nézett fel rá széles mosollyal
Charlotte.
-
Utálok veled veszekedni soha többet ne
csináljuk – nyomta az ajkait Charlotte vállára Lionel.
-
Oké – lehelte Charlotte Lionel hajába
túrva.
Kéz a kézben sétáltak
az erdőben. Charlotte időnként mosolyogva felnézett. Lionel már végeláthatatlan
idők óta viszonozta ezt a mosolyt. Nem beszélgettek. Charlotte csak ránézett,
aztán elmosolyodta magát. Lionel meg zavartan visszamosolygott. Órák óta
csinálták ezt az erdőben barangolva. Lionel zsebre dugott kézzel lépdelt az
ösvényen, időnként meglóbálta a Charlott kezét fogó kezét. Charlotte figyelte a
férfi szemének aranyló barna színét. Ahogy a napfény megvilágította, most
egészen élénk világos borostyánszínű volt a szeme. A legszebb a világon. A szeme alja egy kicsit karikás a
kialvatlanságtól. Az állán kiütközött már a borosta. S Lionel kedvesen viszonozta
a vigyorgást. Charlotte elgondolkodva emlékezett vissza, az elmúlt időszakra.
Lionellel felolvasó esteket tartottak a széles franciaágyban, miközben pezsgőt
iszogattak. Hol Lionel olvasott, hol Charlotte. Aztán minden este valami vad
orgiába csapott át. Hajnalig. Sokszor Lionel hangjára aludt el, ahogy még
felolvasott neki. Reggel pedig a férfi mellkasán ott feküdt a szétnyitott
könyv, ahogy ő is kiájult a hangos olvasástól és elaludt a könyvvel a kezében.
Szeretett Lionellel borozgatni, és olvasni, és szeretkezni. Charlotte ismét felmosolygott. Lionel vigyorogva visszanézett, de karjánál
fogva megállította.
-
Mi az? – kérdezte most már kíváncsian.
-
Semmi – húzta tovább Charlotte.
-
De valami van – nevetett rá Lionel utána
igyekezve.
-
Mondom, hogy nincs semmi – mosolygott fel
rá Charlotte.
-
Akkor meg milyen bolond gombát szedsz
mostanában? – kérdezett rá vihogva Lionel.
-
Olyan bolond vagy! – lökte meg kissé
Charlotte. – Na jó, adj egy gallyat.
-
Egy gallyat? – vonta össze a szemöldökét
értetlenül Lionel.
-
Igen, keress nekem egy gallyat, amivel
karcolni lehet ide a földbe! – mutatott le a cipőorra elé Charlotte.
-
Mit parancsolsz? – meredt rá elképedve
Lionel.
-
Csak csináld! – nevetett rajta
Charlotte. Lionel végül fura mosollyal körbenézett és az egyik bokorról tört
egy tisztességes száraz gallyat, s Charlotte-nak nyújtotta. Charlotte talányos
mosollyal átvette és elkezdett a földbe karcolni. Lionel a felesége mögé lépve
próbálta kiolvasni.
-
„Ter-hes va-gyok.” – Lionel egy ideig
csak nézte a betűket a földbe karcolva, aztán a szemét Charlotte-ra emelte. –
Ez komoly? Gyerekünk lesz? – vigyorodott el Lionel
-
Igen – mosolygott szélesen Charlotte.
-
Hűha! -
Lionel csak nézett a földra, aztán Charlotte örömtől fénylő arcára,
aztán le-fel.
-
Na? – kérdezte a gallyat egyik kezéből a
másikba rakva Charlotte.
-
Hát… ez aztán… hűha!
-
Lionel! – szólt rá erélyesebben
Charlotte.
-
Ez… fantasztikus? – nézett rá
bizonytalanul Lionel.
-
Te most ugratsz igaz? – nevetett rá
Charlotte. – Keresgéled a szavakat?
-
Azt mondtad neked a szavak semmit sem
érnek. Inkább megmutatom mire gondolok. Azt mondtad a cselekedet többet ér
neked – rántotta magához a nőt Lionel és mohón birtokba vette az ajkait.
Kifulladva váltak el ajkaik egymástól.
-
Nos? Meggyőzőbb volt a tett?
-
A szavaknál? Mindenképpen meggyőzőbb –
pihegte Charlotte nevetve.
-
Azért egy jó szót tudok: Szeretlek – vigyorgott
rá Lionel.
-
Ez egy mindig nyerő szó Lionel de Noir.
-
Mondtam már mennyire szeretem tegezni
magát? – kacsintott a nőre Lionel.
-
S én mondtam mennyire szerettelek
magázni téged?
-
Szerintem ne bonyolódjunk ebbe megint
bele – mosolyodott le Lionel.
-
Nem fogunk ha te nem kezded.
-
Zárjuk le a legjobb szóval. Szeretlek
Charlotte!
-
Én is szeretlek Lionel!
-
Ez egy tényleg jó zárszó!
-
Fogd be!
-
Segíts, hogy befoghassam, csókolj
meg! - Lionel elkapta a nő derekát és
szorosan átölelte. Tenyerét kettejük közé helyezte, s átsimította Charlotte még
lapos hasát. Ajkai futólag rebbentek a nő ajkán. Charlotte a vállába kapaszkodva nézett fel rá,
ahogy könnyedén nekidőlt. – Irodalmi játék! – csattant Lionel.
-
Ó ne!
-
De-de. A legtökéletesebb zárszó. Mi az?
-
Vége.
-
Folytatása következik – vigyorgott rá
Lionel, s kézen fogva magával húzta Charlotte-ot.
-
És ezzel meghalt.
-
És boldogan éltek míg meg nem haltak –
pontosította Charlotte nevetve.
-
Maga túl romantikus Charlotte –
kacsintott rá Lionel.
-
Ez miféle befejezés. Azt hittem befejezésről
beszélünk. Csak a drámák végződnek halállal. Nem is szeretem a drámákat.
-
Akkor és elhajóztak a naplementébe –
mutatott a távolba Lionel.
-
s végigsétáltak a murvával felhintett
kanyargós úton.
-
Táncra perdültek.
-
s azzal álomba merültek.
-
Ez tragikomikus vég lenne – nevetett Charlotte.
– Állj! – szorította meg Lionel kezét Charlotte.
-
Mi legyen a neve?
-
A főhősnek?
-
A gyereknek! – kacagott Charlotte.
-
Ja vagy úgy – vigyorgott rá Lionel. –
Lássuk csak. Armand természetesen.
-
Miért?
-
Nem tudom, olyan franciás. Tetszik. Fiú
lesz?
-
Majd meglátjuk – ingatta a fejét
Charlotte. – S ha lány lesz?
-
Akkor. Nem is tudom. Lotty – vigyorgott rá
Lionel.
-
Gúnyolódsz! – csapott felé Charlotte.
-
Dehogy! – kezdett hahotázni Lionel.
-
Hihetetlen vagy!
-
Ugyan már Charlotte! – nevetgélt jóízűen
Lionel.