Csillagvirág

Charlotte virágos kendőt kanyarított maga köré és várakozón megállt a dolgozószoba keretének dőlve. Lionel felpillantott rá az íróasztal mögül. Hosszú percekig némán nézte az asszonyt. A finom selyemfodrokat a ruháján, az ékszereit, a haja szőke hullámait. Charlotte a kezében tartott selyemerszényt közelebb hozta és Lionel elé dobta az íróasztalra. Koppantak a nehéz fontok az asztalon. Lionel kérdőn nézett a nőre.

-          Sétálni szeretnék a férjemmel. megfizethető? – kérdezte Charlotte.

-          Látom az örökségét megfelelően folyósítják, akadálymentesen. Biztos, hogy ilyesmire akarja elkölteni? – kérdezte Lionel fanyar mosollyal.

-          Úgy látszik, bizonyos dolgokért nagyobb árat kell fizetnem, mint szeretném. De remélem megéri – fordult sarkon Charlotte.

-          Élvezi, hogy megaláz? – kérdezte Lionel, ahogy megemelkedett az asztalnál.

-          Nem jobban, mint maga engem – libbentette a szoknyáját határozottan Charlotte. – Elsétálunk a faluba és vissza.

-          Parancsára asszonyom – hajolt meg könnyedén Lionel. Az erdőn át haladtak. Charlotte ráérősen nézelődött az erdőben. Céltudatosan lépkedett, határozottan vetette meg a lábát. Nem bizonytalankodott.

-          Meséljen erről a településről.

-          A falu fele a de Noiroké, a másik fele a Merryweathereké.

-          Miért hívják Ezüstharmatnak? – gondolkodott Charlotte.

-          A Hold miatt. A falura általában ezüstös fényt vet a holdfény. Itt Holdföldén ez elég gyakori jelenség. Az éjszakai harmaton pedig úgy csillog a holdfény, mint az ezüst. Ha létezik a koboldok aranya, akkor létezik a Holdhercegnő ezüstje is – mosolygott Lionel.

-          Holdhercegnő? Létezik ez a személy, vagy csak mesebeli szereplő? – kérdezte Charlotte.

-          Azt mondják… itt Holdföldén valóban létező személy. De kiléte csak akkor nyer megvilágosodást, ha a birtok területére lép. Jelenléte a vidékre varázserővel bír – mesélte Lionel. – Nos legalábbis a mende-monda szerint. De én évtizedek óta nem tapasztaltam varázsjelenséget a környéken. Tehát feltételezhetően ez csak afféle mende-monda.

-          Vagy a Holdhercegnő még nem tette be lábát a birtok területére – mérlegelte Charlotte.

-           Természetesen ez is megeshet – értett egyet Lionel.

-          Mi az esély rá, hogy a Holdhercegnő Holdföldére lépjen? – érdeklődött Charlotte.

-          elég nagy. A monda szerint, a Holdhercegnő a két szembenálló család nőtagjainak egyike kell, hogy legyen. Állítólag az előző Holdhercegnő Robin nővére volt. Loveday, de ez szerintem nem bizonyított tény és őróla semmit nem tudunk már évek óta – magyarázta Lionel.

-          Tehát a Holdhercegnő nem más mint Robin nővére?

-          Igen. Loveday de Noir.

-          Mi a dolga a Holdhercegnőnek itt a vidéken? – kíváncsiskodott Charlotte.

-          Békét teremteni és fenntartani – foglalta össze tömören Lionel.

-          Praktikus feladat. Valóban képes erre egy nő egy személyben?

-          Charlotte, maga nem hisz a mesékben igaz?

-          Ezt egy szóval sem mondtam. Racionális a gondolkodásom. És szerintem jobban hiszek a történetben is, mint maga. Hogyan biztosíthatja egy nő a békét itt a vidéken?

-          A két család egyesítésével.

-          Vagyis házassággal?

-          Pontosan.

-          S van erre esély?

-          Loveday szerelmes volt a szomszéd Merryweatherbe. Már jegyesek voltak. De… később kiderült, hogy ki is ő és Merryweather elűzte a vidékről. Azóta sincs béke a két család közt. Robin nővére eljátszotta az esélyt. Bármily meglepő a monda  feltételezése szerint Robinnak kellene megteremteni a békét az új Holdhercegnővel, aki ezúttal a Merryweather házból való. Viszont ilyen lányról nem tudunk. Valószínűleg új generációra kell várni.

-          Egy végtelenített történet egy elvarázsolt vidékről. Azt hiszem úgy érzem magam, mintha meseországba mentem volna férjhez – mosolygott Charlotte.

-          Minden mese véget ér egyszer – lépett a falu főutcájára Lionel.

-          De talán nem az, amiben élünk. Jöjjön megszomjaztam – lépett be a falu kocsmájába Charlotte.

-          De Charlotte! – szólt a nő után Lionel. Charlotte nem zavartatta magát a kocsmában. Hűvösen odabiccentett a két oldalról csodálkozón bámészkodó férfiaknak és a pulthoz lépett.

-          Két korsó csapolt barnasört kérek – mondta a kocsmárosnak aki zavarodottan meredt az előkelő fehérnépre.

-          Charlotte, mindenki magát nézi – motyogta Lionel a pulthoz lépve. – Ilyen finom asszonyok nem szoktak ebbe a kocsmába lépni.

-          Meseországban vagyunk nem? Itt bármi megtörténhet, mint a mesékben – mosolygott rá fölényesen Charlotte.

-          Maga eszméletlenül provokatív egy nőszemély. Nem is. Progresszív. Már megint a haladó szellemisége! – ingatta a fejét Lionel, ahogy elfogadta a sört, amit a felesége fizetett neki.

-          Tanítson meg lőni, colt-tal – nézett rá határozottan Charlotte a korsó söre felett.

-          Nem – rázta a fejét Lionel.

-          De igen.  Ezen a vidéken szükség van rá. Én tudom. Banditák járják a környéket.

-          Azok a banditák általában mi vagyunk, de Noirok – felelte gunyorosan Lionel.

-          Maga nem mindig lesz a toronyban én pedig nem tűröm, hogy az örökségemből lopjanak. tanítson meg lőni! – követelte Charlotte.

-          Jól van, akaratos nőszemély – emelte fel a tenyerét védekezőn Lionel. Alig kortyolt bele a sörbe, máris elé viharzott egy fekete szélvész.

-          Lionel! De jó, hogy összefutunk. Tervem van. Képzeld fülest kaptunk, állítólag nagy rakománnyal jönnek Londonból.

-          Robin nem vagyok egyedül – nézett Charlotte felé Lionel.

-          Igen azt látom – mérte végig futólag Charlotte-ot Robin. – Üdv Charlotte! – vetette oda futólag és már folytatta is Lionelhez fordulva. – Benne vagy? Holnap este, megfújjuk a kocsit.

-          Aham.

-          Üdv. Robin – iszogatta a sörét ráérősen Charlotte.

-          Őt meg minek hoztad a kocsmába – vetette oda foghegyről Robin.

-          Ő hozott engem – rántotta meg a vállát Lionel.

-          Aú. Komoly? – Robin most alaposabban bámult Charlotte-ra.

-          Meghívhatlak egy sörre Robin? – vonta fel a szemöldökét hűvösen Charlotte.

-          Elfogadom, kösz – biccentett Robin. Charlotte a kocsmáros felé fordult. – Feljöhetnél a várba is. Apám asztalához.

-          Majd meglátom.

-          Ne lásd meg, hanem gyere el. Ha mindenáron akarod, akkor hozd őt is – fintorgott Charlotte-ra. – De jobb lenne ha nélküle jönnél. rég mulattunk úgy igazán, tudod… férfiasan – kacsintott Robin.

-          Már megházasodtam – emlékeztette Lionel. Robin csak vállat rántott a megjegyzésre. – Na megyek vissza a klánhoz – Robin futólag biccentett Charlotte-nak elvette a sörét a pultról és elviharzott.

-          Szélkakas – jegyezte meg Charlotte.

-          Az, szédült egy gyerek, na menjünk – fogta karon Charlotte-ot és maga után vonta a kocsmából. – Megtanítom lőni.

A falu határában egy szalmabálára állított üvegeken gyakoroltak. Lionel kedvetlenül tépte fel a lőporos táskát a fogaival. A lőpor ilyenkor egy kicsit mindig a szájába ment, erősen köpött néhányat, s megtöltötte a fegyvert. Charlotte várakozón figyelte a műveletet. Lionel egy kendővel áttörölte a fegyvert és Charlotte kezébe adta. Charlotte várakozón vette célba az üveget.

-          Most miért nem megy?

-          Biztosítsd ki a kakast. Úgy, most húzd meg a ravaszt – mondta Lionel. Charlotte erősen két kézzel tartotta a fegyvert. Némi füst és puskapor rakódott a kézelőjére és a kézfejére.

-          A lőfegyver nem egy tiszta eszköz – vette el a coltot Charlotte-tól Lionel. Charlotte a szoknyájába törölte az ujjait.

-          Végeztünk – döntött Charlotte.

-          Elég volt a gyakorlás? Olyan tíz-húsz láb távolságból bárkit le tud lőni – nyugtatta Lionel. – Csak gyorsaság kérdése.

-          Sétáljunk visszafelé – húzta feljebb a vállain a kendőjét Charlotte. Lionel az övébe csúsztatta a fegyverét és lépést tartott a nővel. Réti virágok illata terjengett a levegőben. A szirt mentén haladtak, nézték az alattuk elterülő tenger kék hullámzását. Charlotte kendőjének rojtjaival játszott a szél. Lionel komótosan lépkedett a felesége mellett.

-          Milyen finom itt a levegő, és tiszta – szippantott mélyeket a tengeri és réti virágillatból Charlotte. Lionel csak egyetértőn mosolygott. – Álljunk meg itt egy kicsit, had gyönyörködjem – fordult a tenger felé Charlotte. Lionel egy napmelengette kősziklára ült és figyelte, ahogy Charlotte a tengeri szellővel szembefordulva nézi a végtelen óceánt a magasból. A szikla mellett világoskék tavaszi csillagvirág nőtt. Lionel könnyedén egy kis virágot letört és az ujjai között forgatta.

-          Azt hiszem tetszik nekem ez a maga otthona Lionel. Más mint London, de itt is meg lehet szokni – szorította a testéhez a kendőjét elégedetten Charlotte. Lionel fellökte magát a szikláról és az asszony elé lépett, eltakarva a kilátást.

-          Ezt öröm hallani Charlotte – járta be Lionel whiskyszín szeme Charlotte fürtjeit és megtalálva a megfelelő helyet, a nő fürtjei közé szúrta a csillagvirágot. Az aranyló szőke hajban a kék csillagvirág tündöklően szép volt. Lionel szeme rebbent, a whisky lángoló fénnyel lobbant a szemében, s ajkai lágyan súrolták Charlotte rózsaszín száját, majd mohón csapott le rá. Charlotte elgyengült lábakkal kapaszkodott meg Lionel vállában, s Lionel támasztékként átkarolta Charlotte derekát, s közelebb lépve a nőhöz préselte testét.  Charlotte fuldokolva kapott újra és újra a férfi ajkaihoz. Barnasör és édes íze volt a csójkának a puskapor kesernyés ízével keveredve. Lionel meleg tenyere a selyemkendőjén siklott le és fel, megnyugtatóan, birtoklóan és vágykeltően. Charlotte orrában a vadvirágok illata keveredett a tengeri sós szellővel, friss víz és földszag, természetes virágillattal. Felborult légzéssel nyöszörgött bele a csókjukba és úgy érezte a szellő őket is felkapta és olyan könnyedén lebegteti előre-hátra, mint ahogy a virágport szórja szét a hatalmas szirt tágas réti legelőjén. A távolban a bárányok bégetése összekeveredett a hullámtörés hangjaival és a szíve dobogásával. Ahogy Lionel is orrában érezte Charlotte elegáns asszonyos parfümjének édes illatát,  ujjai alatt a nő hajlékony testének lágy íveit és ruhájának finom selyemanyagát. Csupa bódulat és kábult volt, ahogy Charlotte vadul viszonzott ölelésének csillapíthatatlan követelése. Ha elveszti a fejét, itt a hegyi pásztor látóterében  a szirtfokon képes és magáévá teszi az asszonyt. Charlotte olyan odaadóan fogadta a közeledést, olyan készségesen bújt meg a karjaiban, sürgetően simította vékony ujjait a tarkójára.  Csábítóan nedves hívogatással nyújtotta újra és újra csókra az ajkait.  Apró nyögései szinte az eszét vették. Lionel nehézkesen bontakozott ki az ölelésből. Charlotte pedig zihálva és csalódottan nézte az elhúzódó férfit.  Arca kipirosodott, ajkai megduzzadtak és vörösen kínálkoztak újabb ostromra, s Charlotte mellkasa vadul emelkedett és süllyedt. De Lionel visszatartott levegővel összeszorította ajkait. A kezét nyújtotta a nőnek, aki fátyolos tekintettel és értetlenül  a félbeszakadt ölelés miatt, de elfogadta.  Kéz a kézben indultak a világítótorony felé, maguk mögött hagyták a birkanyájat, a friss réti levegő azonban átjárta a ruhájukat. Charlotte megérintette a hajába tűzött virágot. Lionel észrevette a mozdulatot.

-          Csillagvirág, illik magához.

-          Nekem is tetszik – mosolygott fel rá Charlotte, s ahogy felnézett a férfira, az erősebben szorította meg az ujjait.