Egy nemes felesége

Maria a tél utáni első nagytakarításhoz látott. Francios mint férfi kevésbé értett a suvickolás művészetéhez. Francios a konyhaművészetben remekelt. Így Maria döntött. Értelmetlen a faluból várnia egy parasztasszonyra azért, amit maga is meg tud csinálni egy vödör vízzel és egy rongydarabbal. A kandallónál kissé megpörkölődött lepedőt nagyobb csíkokra tépte és  a habos vízbe dobta. Haját egyszerűen befonta és egy szalaggal kötötte hátra. Robin már két napja nem tért haza, nagy fogás lesz úgy tűnik. Maria kezdett belerázódni a  vadászház életébe. Tudta, hogy nem kell aggódnia, ha Robin napokra vagy éjszakákra eltűnik. Ez az erdei klán életében természetes. Különösen, ha Robin a klánvezető. Az emeletre vezető lépcsőt kezdte takarítani. Hogy gyorsabban száradjon a fa, kereszthuzatot csinált. Kinyitotta a kaput és az emeleti ablakokat is. Francios a konyhában tevékenykedett, csörömpölt a lábasokkal, füstölés illata szállt felfelé a lépcsőn, s a friss tavaszi szél fújta át a vadászházat, hosszan lengtek a függönyök a könnyed, fiatalos szélben. Maria mosolyogva tűrte fel a ruhaujját magasan a könyöke felé és belemártotta a lepedőt a vödör vízbe. Dúdolgatott, miközben a lépcsőkön térdelve intenzíven húzta előre-hátra a lepedőanyagot.  Francios minden héten átsöpörte a vadászházat, de már ideje volt egy alapos felmosásnak is. Finom olajillatot akart érezni Maria mindenütt a vadászházban.

-          Maria! – hallatszott egy régen hallott kellemes férfihang Maria háta mögött. Maria hátranézett a lépcsőről. A bejáratban a nagybátyja sziluettje formálódott ki. Finom elegáns keménykalapját a kezébe vette és megforgatta. Élre vasalt ruhái úgy áltak rajta, mintha egyenesen Londonban csináltatta volna. Nagyon elegáns és fess volt. Igazi angol úriember. A bácsikája mindig ezt a finom elegánciát idézte benne. Mellette hirtelen nagyon vidékinek érezte magát. Ő, aki Londonban nőtt fel. Maria zavartan seperte le a szoknyáját, felegyenesedett, a lepedőt a lábánál lévő vödörbe dobta és próbálta a haját igazgatni. Nem éppen nemesasszonynak tűnt most itt a lépcsőn csúszva-mászva. – Te meg mit művelsz itt gyermekem? – lépdelt fel hozzá a lépcsőn Benjamin Merryweather.

-          Amint látja bácsikám éppen felmosok – húzta ki magát Maria, és igyekezett az orrát annyira fennhordani, amennyire még méltóságából kitelt.

-          Te? Gyermekem nem egy nemesasszony dolga a takarítás! Hova gondolsz, arra való a személyzet. Vagy a férjed még ennyit sem tud megfizetni? Szolgának vett maga mellé? Hogyan élsz itt gyermekem? Már bánom, hogy nem néztem rád gyakrabban. Csak, hát az a fene nagy Merryweather büszkeség nem engedett. Azt mondtam magamnak, jól van, ha az az ostoba lány azt akarta magának, akkor igya csak a levét annak, amit megfőzött. Legyen csak asszony, hiszen az akart lenni! Majd visszasírja még a lánykorát! S a lányszobáját Holdszálláson! Hát olyan rosszul bántam én vele, hogy el kellett szöknie tőlem? Hát éheztettem, dolgoztattam én? Maria! Édes gyermekem, hát miért hagyod magad ennyire lealacsonyítani? – nézte meg Maria vízhólyagos kezét.

-          Ugyan bácsikám! Jót tesz egy kis mozgás! S ha senki nem látja, ugyan ki tud róla, hogy én mostam fel a tulajdon két kezemmel a házat?

-          Maria! Ez nem a te dolgod! Te egy nemesember lánya vagy! Nem végeztethetnek veled piszkos munkát! Miféle ember ez a Robin de Noir! Hát nem a nagy de Noir birtok örököse? Nem egy Lord fia? Hagyja, hogy a felesége dolgozzon??? Egy valamire magát is tartó férfi nem engedi, hogy a felesége a kisujját is mozdítsa bármiért! Tudtam, hogy aljas egy gazember az a Robin de Noir, mind egy kutya! Az összes de Noir ilyen! Rászedik az embert! Téged is rászedtek! De gyermekem miért nem jöttél el hozzám! Azt hiszed annyi könyörület sincs egyetlen élő rokonodban, hogy visszafogadjon? Ilyen életet én is biztosíthatok neked bármikor, még különbet is, jobbat, gondtalanabbat! Nem kellene dolgoznod! Bekoszolnod apró kezeidet.

-          Bácsikám! Nyugodj meg! S végre csendesedj már kicsit! – csitította a bácsikáját Maria, s a férfiba karolt.

-          Nem, nem. Szedd a holmidat és hazaviszlek Holdszállásra! Nem tűröm, hogy az unokahúgomat dolgoztassák! S csak kerüljön a szemem elé az a Robin de Noir! – háborgott Benjamin aggódón unokahúgát nézve. – Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen rosszul megy a sorod Maria. Édes gyermekem! – szorította magához óvón Benjamin Merryweather. Maria meghatódva bújt meg nagybátyja karjaiban. Az egyetlen Merryweather. Az utolsó élő rokona. S még ha távolságtartó is, mégiscsak aggódik érte. Ó a drága jó Benjamin Merryweather! Maria visszapislogta a könnyeit! Jólesett egy igazán angol úriember védelmezésében lennie. Hiszen a klán egyik tagja sem volt éppen kifinomult. Maria szipogva érzékelte, hogy bizony rettentően hiányzik neki London, az elegáns társaság, az udvarias férfiak. Akikről már hírből sem hallott itt Holdföldén. Az egyetlen ilyen, a kissé különc figura, a nagybátyja Benjamin Merryweather volt.

-          Jól vagyok itt bácsikám – mosolygott fel Benjamin Merryweatherre.

-          Dehogy vagy itt jól! Hiszen dolgoztatnak! Magad  a két kezeddel munkálkodsz itt! Megaláztak, lealacsonyítottak, tönkretettek! – sorolta hadonászva Benjamin. – Azok a mocskos de Noirok! Azok!

-          bácsikám, ne idegeskedj! Jól vagyok. Kérsz egy csésze teát? – húzta a szalon felé nagybátyját Maria. – Mi járatban felénk? Persze örülök, hogy itt vagy és meglátogatsz. Jó érzés, hogy kevésbé haragszol már rám, mint régen – csacsogta Maria figyelemelterelve.

-          Na igen. Az a szökés. Csúnya dolog volt Maria – morogta mint egy öreg medve Benjamin Merryweather. – Loveday küldött. Megszületett a fiunk – forgatta meg zavartan a kalapját a kezében Benjamin Merryweather.

-          Ó, ez olyan pompás hír! – ölelte meg a nagybátyját Maria mosolyogva. – Gratulálok bácsikám!

-          Igen, a kis lurkót Andrew Merryweathernek akarjuk keresztelni és ezért is jöttem. Szeretnénk, ha ti lennétek a keresztszülei. Tekintve, hogy Maria te vagy az egyetlen élő rokonom – szabadkozott Benjamin zavartan.

-          Hát persze, hogy leszünk keresztszülők ez igazán remek, köszönöm hogy ránk gondoltatok és különösen, hogy így szorosabb lehet a kapcsolatunk ismét! – mosolygott rá Maria.

-          Na igen, akkor még nem gondoltam, hogy ez a Robin de Noir egy ilyen széltoló  szeleburdi alak, aki csak munkára tudja fogni az unokahúgomat – mérgelődött Benjamin Merryweather. – De csak kerüljön a szemem elé elbeszélgetek vele! – sziszegte dühöngve. Mintegy végszóra Robin lépett be az előtérbe.

-          Hahó! Asszony, nézd mit hoztam! Maria?! – kiáltott be a vadászházba Robin és egy hatalmas kitömött medvét vonszolt maga után. Gyönyörű, szőrös állat volt.

-          Robin! te meg mi a csudát hoztál haza? – sietett ki az előtérbe Maria s izgatottan körbejárta az állatot.

-          Bizony! Íme a ház ékessége! Hát nem gyönyörű?

-          Te lőtted? – hápogta Maria.

-          Hoztam agancsokat is! Nézd! -  másik két klántag, hatalmas szarvasagancsokkal próbált belavírozni az ajtón, de minduntalan fennakadtak az ajtófélfában.

-          Oldalazva te barom! – szólt Florianra Lionel.

-          Ja igaz – vihogta Florian és beoldalazott az agancsokkal.

-          Egy vadászházba vadásztrófeák valók! – mutatott körbe a falon a tulajdonos büszkeségével Robin, majd elkapta Maria derekát és megforgatta a levegőben. – Na hogy tetszik Hercegnő? – nevetett rá, ahogy felkapta Mariát mint egy tollpihét. Maria kacagva támaszkodott Robin vállára.

-          Falidísz! Tetszik – szökkent vissza a talajra Maria és izgatottan nézegette az új szerzeményeket.

-          Fiúk! Hallottátok, a Hercegnőnek elnyerte a tetszését! Ideje munkához látni és feltenni a falakra! – adta ki az utasítást Robin.

-          De Robin most mostam fel! – hápogott Maria, ahogy a de Noirok máris nekiálltak a falakra verni az agancsokat ezzel hatalmas koszt termelve.

-          Micsoda?! – hördült Robin. – Te takarítottál itthon?! – dörrent rá Robin.

-          Pontosan, arra érkeztem meg a házba, hogy az unokahúgom a padlót mossa! Van erre valami magyarázatod Robin? – jött ki a szalonból komor arccal Benjamin Merryweather.

-          Mariának elég nehéz parancsolni – sziszegte rosszkedvűen Robin. – Öntörvényű, amit a fejébe vesz azt meg akarja csinálni. Igaz Maria? Ezért még számolunk! – intette Robin a mutatóujjával.

-          Ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni kicsinállak te kis szaros megértetted?! – ragadta meg Robin bőrkabátjának hajtókáját Benjamin Merryweather. – Ha az erődet akarod fitogatatni, állj ki méltó ellenféllel, ne egy nőt verj megértetted!

-          Nem kell mindjárt párbajra hívni, mert el akarok beszélgetni a feleségemmel – lépett hátra Robin.

-          Maria! Ha csak a kezét emeli rád is tudod hol találsz!  Hallod? – lépett Mariához Benjamin Merryweather.

-          Köszönöm bácsikám, de minden rendben lesz – mosolygott rá Maria.

-          Jól van, de csak szólj és megverem az egész klánjával együtt – nézett sötéten egyik de Noirról a másikra Benjamin Merryweather. – Vigyázz magadra Maria és várom a válaszotokat! – nézett szigorúan Robinra, s  kalapját a fejébe nyomva távozott.

-          Hallgatlak Maria – nézett dacosan a feleségére Robin.

-          Kitakarítottam!

-          Ha úgy érzed a vadászházba nem elég Francios szólj és felveszek valakit – csattant rá Robin.

-          Nem erről  beszélek, csak…

-          Maria! A feleségem vagy!  Nem kell a porban csúsznod a megélhetésünkért! Csak nyisd ki a szád és mond el, hogy mi a kívánságod, világos? Nem  tűröm, hogy a feleségem kétkezi munkát végezzen érted?

-          Jól van!

-          Nem, nem fogtad fel! Jézusom Maria! – túrta át a haját újra és újra Robin ahogy félrelökte a kalapját az egyik szarvasagancsra dobva. -  Ha te dolgozol, az engem sért! Hogy férfiként nem tudok neked megfelelő kényelmet biztosítani! Érted mit mondok?  Egy férfi legnagyobb fokmérője az, hogy hogyan tartja a feleségét! Felfogtad? Szerinted mekkorát zuhan az önbecsülésem, ha Benjamin Merryweather csutakolóronggyal látja a feleségemet??? Úristen Maria Normális vagy ilyenkor? Szerinted hogyan érzem magam? Hogy a feleségem dolgoztatom? Hogy mások azt látják, a feleségemmel végeztetem el a piszkos munkát! Maria nemesasszony vagy! Érted! Kurvára egy nemesember felesége vagy! Szóval az uszályod megemelésére is csengessél egy kibaszott szolgának, mert nem tűröm, hogy bárki is azt higgye nem a rangodnak kijáró tiszteletben részesülsz!

-          Nem akarok szolgálólányokat a házba! – csattant görcsösen Maria.

-          Aztán miért nem? – pattogtak vissza a szavak.

-          Mert felcsinálnád őket!

-          Te tisztára megbuggyantál! – támadt rá Robin kikerekedett szemekkel.

-          Hagyjál Robin a szövegeléseddel! Ismerem a férfiakat!  Londonban nőttem fel elfelejtetted?! a kocsisunk felesége is mindig terhes volt valamelyik nemes fattyával! Nem tűröm, hogy a törvénytelen gyerekeid  rohangáljanak itt az erdőben! Nem akarok nőt látni itt a vadászházban! Hogy megesett lányokat kelljen pénzzel kielégítened és elküldened innen! Nem Robin! Nem! – sikította most már Maria.

-          Jesszusom, hogy jutottunk idáig!  Csak azt tudnám a rohadt életbe is! – fogta a fejét hitetlen fejrázás közben Robin.

-          Nem kellenek szolgák! Nem! –hadonászott Maria.

-          Jézusom! Sose feküdnék össze egy aljanéppel! Te ennyire megátalkodottnak nézel komolyan? Úristen! A saját feleségem! S ezt gondolja rólam! – Robin magából kifordulva nézett Mariára. – Rendben. Nincs több szolga! De! Nem dolgozol világos? Ha bármit akarsz, jelzed nekem és megoldom, megértetted? Egy nemesember felesége vagy! Nem fogsz a konyhakövön sikálni!

-          Oké – felelte rá karba tett kézzel harciasan Maria.

-          Mit akart Merryweather? – mordult rosszkedvűen Robin.

-          Keresztelőre hív minket keresztszülőnek. Fiuk született – felelte szűkszavúan Maria.

-          Pompás! – csapott a levegőbe haragosan Robin. – Este visszajövök, addigra tegyétek fel az agancsokat, szólt a fiúknak és kifordult a vadászházból. Lionel fütyörészve ütögette az agancsot a vadászház faburkolatába. Maria felnézett a de Noirokra.

-          minden okés Hercegnő!  - vigyorgott rá Florian.

-          Ja-ja mindent hallottunk! – vigyorgott rá Lionel is a foga között a szöget tartva.

-          Örülök, hogy diszkrétek vagytok fiúk! – nézett fel rájuk morcosan Maria.

-          Te… milyen rétről beszélt? – vakarta a fejét Florian.

-          Add a kalapácsot, vagy kupán váglak – mondta Lionel, s kivette fogai közül a szöget.

De Noir esküvői hagyomány

Hát ilyen esküvőm lehetett volna! – gondolta magában Maria, ahogy végignézte Charlotte és Lionel esküvőjét. Charlotte gyönyörű csipkeruhában, feltűzött hajjal, és boldogan mondta ki az igent. Lionel szépen fésülten, selyemszalaggal hátrafogott hajjal, frissen borotváltan és nagyon boldogan karolta Charlotte-ot. Maria kíváncsian lépett oda Fontenelle atya házassági anyakönyvéhez és belekukkantott. Látta Robin szálkás aláírását mint esküvői tanú, és Charlotte apró gyöngybetűit is. Charlotte lánykori neve is szerepelt az anyakönyvben: Charlotte Powell. De az aláírás már az asszonyneve volt: Charlotte de Noir. Lionel és Charlotte még az oltár előtt fogadták a gratulációkat és feldíszített nyitott fogaton hajtottak fel a várig. Coeur de Noir ugyanis engedélyt adott rá, hogy a vacsorát a várban tartsák a házasok. Így az egész de Noir klán itt volt a vár lovagtermében, és a főhelyen Charlotte és Lionel ülhetett, akik nevetgélve itták a pezsgőt, koccintottak mindenkivel. Maria nem tudta tagadni, hogy neki magának mennyire rossz kedve volt ezen az esküvőn. Pedig őszintén örült Charlotte és Lionel esküvőjének.

-          Úgy ülsz itt mint akinek a fogát húzták? Mi bajod? – csócsálta a húst apja asztalánál Robin.

-          Csak belegondoltam, hogy ha Lionelék esküvője ilyen, milyen lehetett volna  a miénk. a várban. Te, mint örökös…

-          Vörös szőnyeg lett volna leterítve végig a lépcsőkön, virágszirmokat hintettek volna előttünk, és hermelinpalástot viseltél volna , és arany tiarát, természetesen – felelte Robin.

-          Nem! – meredt rá ledöbbenve Maria.

-          De. Családi hagyomány. Az örökös felesége mindig ezekkel az ékekkel lesz de Noirrá, a jövendő de Noirok anyja.

-          Jézusom Robin, szédítesz!

-          Mondom hogy nem. Ha akarod megmutatom a kincstárban, ott van. Utoljára anyám viselte, az esküvőjén.

-          Kamuzol Robin, nem hiszek neked – rántotta meg a vállát sértetten Maria. Robin megkocogtatta a felesége vállát és felállt, száját futólag megtörölve egy asztalkendőben, s maga után húzta a lányt.

-          Fáj, hogy a feleségem nem hisz nekem, de nekem ne hitetlenkedj itt – Robin előre ment az ünneplők közt. Hárfa hangja kísérte őket fel a kőlépcsőkön, a folyosókon. Robin rutinosan járt a várban, ismerte minden zugát. Az egyik kis teremben csak egy íróasztal volt, rajta tollak és tinta. sok-sok láda.

-          ez az?

-          Nem, ez a levéltárunk – rázta a fejét Robin és kinyitotta a következő nehéz zárszerkezetet. – Íme a de Noir kincstár – lépett be Robin és körbenézett a poros ládákon. – Egy kis zöld bőrládát keress, aranyas csattokkal – mondta Robin ahogy leguggolt és a ládák közt keresgélni kezdett. Olyan porosak és koszosak voltak a ládák, hogy mindegyik feketének látszott már. Egyértelmű volt, a kincstárba nem sokat, nem sokan járnak. Maria tanácstalanul összefonta maga előtt a karjait, miközben félénken nézelődött a hűvös félhomályos helyiségben.

-          Robin, nem fontos ez, ha ennyire bizonygatod, akkor úgy van, menjünk.

-          Nem, nem.  A feleségem lám már megint kételkedik a szavahihetőségemben. Szeretném bebizonyítani a kis feleségemnek, hogy amit mondok az úgy van – felelte rá Robin, s nagyot fújt az egyik ládára, majd könnyedén megkocogtatta. – Ez lesz az! – Robin küzdött egy keveset a zárral, a szíjakat lazítgatta rajta, majd könnyedén felhajtotta. A beszűrődő fáklyafény óarany gyémánttal rakott diadémra esett.

-          Istenem! – szorította a tenyerét a torkára Maria.

-          Lady de Noir tulajdona, igen – mosolygott Robin, s felemelte anyja diadémját, könnyedén megpörgette egyik ujján. – Íme!

-          Jaj Istenem! – sóhajtozta Maria. Olyan volt az ékszer, mint egy apró kis korona. Egy pici korona, szinte látta maga előtt, hogy drága csipkafátyol hosszú métereit húzza maga után a menyasszony ezzel a koronával a fején.

-          Hát igen, ha Ezüstharmaton tartjuk, a fejeden lett volna – grimaszolt Robin ingje ujjával az ékszert tisztogatva. Felpillantott Mariára, aki még mindig megilletődötten és összetörten állt előtte. – Gyere, had tegyem a hajadba – emelte Maria feje felé a koronát Robin.

-          Ne, nem, ez olyan, mintha gúnyt űznénk egy drága esküvői hagyományból – tiltakozott fejét rázva Maria.

-          A feleségem vagy, egyhamar senki sem fogja ezt kivenni innen ne aggódj – mondta ellentmondást nem tűrve Robin és ráhelyezte Maria vörös tincseire a diadémot.  Maria reszkető ujjakkal rendezgette a fürtjeit, a hajtűit, hogy megtartsák a pici ékszert a feje tetején. Robin lehajolt és kiemelte a vörös bársony hermelinszegélyes palástot és kétszer erőteljesen megrázta, hogy a port leseperje róla, s Maria vállára kanyarította. Maria vörös ruhában volt az esküvőn. Vörös volt a haja és a palást is. Robin elgyengülve dőlt a kincseskamra falának.

-          Hát igen, Madame de Noir. Szép de Noir menyasszony lett volna magából – biggyesztette le az ajkát Robin.

-          Had lássam! – suttogta erőtlenül Maria.

-          Elöl, a tároló teremben van egy régi kissé megvakult tükör, de jó lesz az – intette maga után a lányt Robin. Maria végighúzta a palástot maga után. Úgy érezte magát, mint farsangi mulatságon a maskarába öltözöttek. Mintha királylánynak öltözött volna. Koronával a fején, hermelinpalásttal a minőségi bordó estélyijén. Robin fogott két fáklyát a folyosóról és a tükör elé állította, hogy Maria jobban lássa magát a ráeső fáklyafényben. A tükörből egy sápadt bőrű, hatalmas szürke szemű, magasabbnak tűnő nő nézett rá vissza. A fején gyémántberakásos aranytiara, aminek hegyes kis koronacsúcsain egy-egy drágakő ragyogott. A hermelinpalást aranyzsinórja a nyakára simult, a puha hermelin jól melegítette, s melengetőn terítette be vállait. Egy soha meg nem történt esküvő díszlete, jelmeze. Kelléke. Neki csak az aranycsíkos nappaliruhája jutott, a kissé pinceszagú kápolna, a kócos haj, és Robin karikagyűrűje. A vacsorájukat egy fogadóban költötték el, aminek a nagy része angolszalonna volt. A nászéjszakájuk egy apró tollpaplan alatt volt egy parasztház tetőterén.  Holott ilyen is lehetett volna az esküvőjük. Ezüstharmaton. Az összes rokonnal, Robin oldalán hermelinpalástban, de Noir családi aranytiarával a fején,  utána hatalmas fogadással a de Noir várban. Ki ne vágyott volna egy ilyen esküvőre, ha megteheti? Minden nő királynőnek akarja érezni magát a saját esküvőjén. Ő minek érezte magát ez esküvőjén? Talán leginkább menekülő, űzött vadnak. De semmi esetre sem királynőnek. Eljátszották a lehetőségét, hogy méltóképpen megünnepeljék az esküvőjüket. S most ez itt lógott a fejük felett a levegőben.

-          Úgy érzed, hogy megfosztottalak mindettől igaz? – kérdezte halkan Robin.

-          Azt hiszem, igen – vallotta be Maria, miközben képtelen volt levenni a tekintetét a tükörképéről. Csak csodálta magát aranytiarás haját, a súlyos hermelinpalástot a vállán. Igen, így is állhatott volna oltár elé. De hát, oltár elé csak egyszer áll az ember. Charlotte-ék a nagy kivételek, akik kétszer teszik ezt meg.

-          Ugye azzal is tisztában vagy Maria, hogy ha Ezüstharmaton házasodom, s a feleségem ezeket az esküvői díszeket viseli, akkor az a feleség nem te vagy – mondta komoran Robin. – Apám beleegyezésével nem házasodhattunk volna meg soha de soha. Márpedig ezekhez az ő hozzájárulása is szükséges – figyelte Maria arcát Robin, bátortalanul közelebb lépett a lányhoz. – Sajnálom Hercegnőm, nekünk az jutott ami – simogatta meg Maria haját lágyan Robin. – De te Hercegnő voltál, igazán az voltál, s nekem a legszebb, a leggyönyörűbb menyasszony voltál Maria – lépett szorosan Maria mögé Robin, s előrehajolva csókot hintett Maria vállára, s arcára.

-          Igazad van Robin. Köszönöm, hogy megmutattad ezeket nekem – emelte fel a karját Maria, s leemelte fejéről az aranytiarát, s visszaadta Robinnak. A nyakához nyúlt, s leoldozta a palást aranymegkötőjét is, megrántva a zsinórt, s azt is átadta Robin karjára hajtva az anyagot. – Miért mondtad el ezt? Miért mutattad meg nekem ezt? – kérdezte fájdalmasan Maria.

-          Mert egyszer az életben, látni akartalak ebben a díszben, ha Lord de Noirként veszlek feleségül, akkor Lady de Noir, ez lett volna rajtad. Igen. Szerettelek volna egyszer a várban igazán Lady de Noirként látni – hajtotta vissza a ládába Robin a palástot, s a tetejére visszahelyezte a tiarát. Lezárta a ládát, majd ráült.

-          Sok minden másként lenne, ha nem én lennék az aki vagyok igaz? – kérdezte csendesen Maria. – Másképp alakult volna az életünk igaz?

-          Mindenképpen Maria, mindenképpen – bólogatott rá Robin a ládán gubbasztva, mint egy bánatos kis manó. – De vajon boldogabbak lettünk volna?

-          Ezt már sosem tudjuk meg Robin – simogatta meg férje göndör fürtjeit Maria.

-          Nem is akarom megtudni. Mert tudom, hogy jól döntöttem – fúrta az arcát Maria hasába Robin, s két tenyerét Maria derekára csúsztatta. – S csak ez számít Maria. Megküzdöttünk ezért a házasságért. Keresztül vittük az akaratunkat családjaink ellenére is. Egymáséi lettünk. A többi nem számít.

-          Igaz, s mint mondtad, az ékszereket úgysem tudom igazán értékelni – lépett hátrébb Maria futó mosollyal, hogy Robin szemébe nézzen. Robin felvigyorgott rá.

-          Milyen igaz, még a tiarán is túladtál volna, apám meg kitért volna a hitéből – állt fel Robin.

-          Annyira értékes? – lépett ki a kincstárteremből Maria, s Robin követte.

-          S annyira régi – tette hozzá Robin, ahogy bereteszelte a kincstárat. – Gyere szívem, táncolni szeretnék a feleségemmel – mosolygott rá Robin, ahogy kézen fogta és visszavezette az ünneplők közé.

Válaszok Laurának

10 kérdésem:

1.       1. Ha csak egyvalakivel beszélhetnél ezután egész hátralévő életedben, kit választanál?

 Hát senki más nem jut eszembe csak J a férjem.

2. Hova szeretnél a leginkább eljutni az életben?

Ez a kérdés még régebben volt. Akkor azt mondtam rá, hogy Késmárkra. És ez a kívánságom már lassan egy éve teljesült. Nekem ennyi. Elégedett vagyok, nem kell más. Ez sokkal több volt mint egy földrajzi helymeghatározás számomra.

3. Az izgalmas, kalandos túrák, vagy az otthon, egyedül vagy jó barátokkal beszélgetés számodra az ideális hétvége?

talán azért, mert mostanában szinte mindig itthon ülök, most az izgalmas, kalandos utak

4. Ha új blogot kezdenél, miről szólna?

Húh új blog, azt hiszem, ha új blogot kezdenék, azt a gyerekemnek írnám, az első pillanattól, s a gyerekemről s a családunkról szólna naplóként vezetve

5. Mi az, amitől a legjobban a falra tudnál mászni?

Amikor elmélyült tevékenységeimben megzavarnak. ( Hát ebbe mindent bele kell érteni J))

6. Van testvéred? Ha igen, mi a keresztneve?

Nem nincs testvérem, most már sírok komolyan! ( brühühühű)

7. Rágod a körmöd?

– fúj, nem!

8. Mi a legnagyobb félelmed?

– legnagyobb félelem? Ó nekem, hát azt hiszem az, hogy idő előtt meghalok, nincs más

9. Mi a kedvenc idézeted?

Kedvenc idézet: fúh ez egy elég gyilkos feladvány, nem vagyok egy idézetes típus

10. Ha választanod kéne aközött, hogy egy napig kopaszon kéne élned és aközött, hogy egy évig nem hallgathatsz zenét - semmilyen formában -, mit választanál?

Jól elvagyok egy évig zene nélkül köszönöm, a hajamra elég érzékeny vagyok J

Lia kérdései

A 11 kérdés és a 11 válasz rá:

11. Kérdésem:

1. Mióta blogolsz?

– 2009 július? a blog szerint igen, én már nem emlékszem.

2. Kedvenc szín?

lila és annak minden árnyalata a padlizsántól a rózsaszínig

3. Kedvenc film/könyv?

kedvenc film: Hát most az Ötven árnyalat trilógia filmként. Könyvben pedig: A gyógyír északi szélre és A hetedik hullám

4. Pesszimista, optimista vagy realista?

– hangulatomtól függően egyszerre mind, vagy csak az egyik, vagy valamelyik kettő kombinálva, legalább az egyik mindig.

5. Mivel akarsz foglalkozni?

– fuh, egyetlen dolog van, amivel egész életemben megunhatatlanul tudnék foglalkozni és az Thököly ImreJ

6. Van testvéred?

- nincs, de jó lett volna ha van

7. Miről szólt az 1. blogod?

- az első blogom saját életesemények megírása volt naplószinten, konkrétan a szerelmi életemről írtam, akkoriban elég mozgalmas volt J Azt az oldalt alakítottam át és a mai blogom tulajdonképpen annak az utóda.

8. Édes vagy sós?

- a kettő együtt

9. Van Facebookod?

persze hogy van, ki az akinek manapság nincs?

10. Ha választhatnál, hogy milyen madár lennél, milyen lennél és miért?

azt hiszem sólyom lennék, nem tudom miért, talán mert régen a nemesek is sólyommal vadásztak

11. Kedvenc blogod?

jelenleg a http://beautiful-shades.blogspot.hu/ elég nagy fan vagyok J

Az igazság Charlotte-ról

A szőnyegen játszottak Shadow-val. A kutyának egy kitömött bőrlabdát dobáltak és Shadow látványosan élvezte a dolgot. Robin persze sokkal ügyesebben cselezte ki az állatot mint Maria. Robin nevetve figyelte, hogyan ugrik be a kutya egy-egy cselnek. Amikor sikerült alaposan megtéveszteni az állatot mindketten jókat nevettek. Shadow hoppon maradva ilyenkor csodálkozón félrebillentette a fejét és nézte gazdáit. Maria nevetve két tenyere közé vette a kiskutya pofiját és meggyúrta a kutyát, aki morogva tűrte a szeretgetést. Maria ölbe vette a kutyát és leült vele a karosszékbe.

-          Nem sokáig lesz már ilyen kis öleb – nézett a kutyára Robin.

-          Már egyre nehezebb. Növekszik a kutyus – simogatta meg Shadow fejét Maria, mire Shadow kényelmesen bekucorodott Maria ölébe. – Szeretem játékos kölyökkutyaként. Ha nagy lesz, akkor már nem lesz az igazi.

-          Akkor végre hasznát is veszem nem csak itt lógatja a nyelvét, ugye Shadow? – borzolta meg a kutya szőrét Robin, ahogy elhaladt Maria mellett az ablak felé Robin. Lódobogás hallatszott.

-          Lionel lesz, mennem kell – húzta el kissé a függönyt és kinézett a vadászház elé. Lionel előtt a lovon Charlotte ült. Robin felhúzta a szemöldökét, ahogy Lionel lesegítette az asszonyt a lóról. Kinyitotta az ajtót nekik és beengedte a házaspárt.

-          Hűvös van odakint – csapkodta össze a tenyerét Lionel, hogy melegedjen egy kicsit a vadászházban. – Indulhatunk? – nézett Robinra várakozva Lionel. Robin értetlenül Charlottera nézett, de végül csak bólintott.

-          Persze. Sietek haza – nyomott csókot Maria homlokára Robin, ahogy a karosszékre támaszkodott, s sietve kilépett a hűvös levegőre.

-          Hoztam kézimunkát – lépett be a szalonba Charlotte és Robin királyi trónusát a legvilágosabb ablakhoz húzta.

-          Ó de jó, nem leszek egyedül – tette le az öléből a földre a kutyát Maria, s máris kiemelte a varródobozából a félbehagyott asztalterítőt. – Kinek az ötlete volt?

-          Tessék? – Charlotte még a vágtázó férfiakat nézte az ablakból, de végül befűzte a cérnát a tűbe. – Lionel mondta, hogy áthoz, ha jönni akarok – felelte Charlotte és öltött egyet az anyagba.

-          Mesélj! A nevelőnőmmel mindig végtelen történeteket meséltünk egymásnak kézimunkázás közben – keresgélt a cérnák közt Maria. – Persze főleg ő mesélt a fiatalkoráról. De szerettem a történeteit. A kalandjait.

-          A nevelőnőd életéhez képest az én életem maga a kaland, a kalandos életben milyen lehet egy igazi kaland? Robbanás? Villámcsapás? – húzta meg a tűt erőteljesen Charlotte. – Mit akarsz tudni?

-          A zárda.

-          Mert szerinted én úgy nézek ki, mint aki zárdába való?

-          Ne haragudj, de nem tudlak elképzelni egy zárdában – jegyezte meg félénken Maria, s megnyalta a cérna végét, hogy könnyebben találjon a tűbe, de közben kíváncsian kukucskált fel az idősebb de Noir asszonyra.

-          Én sem tudom elképzelni magamat. De általában  ez a hivatalos eljárás, amikor egy nő férfi nélkül marad az életben – magyarázta Charlotte. – Meghalt a nagyapám, a nemes kisasszonyok pedig nem tartózkodhatnak csak úgy árván egy nagyvárosban, hosszú folyamat volt, míg találtak egy szegről végről rokont, aki férfi, aki majd gondoskodik rólam. Addig a legkézenfekvőbb egy nőt zárdában tartani. Nem hiszem hogy megfeleltem a zárdák erkölcscsősz életvitelének – jegyezte meg Charlotte.

-          S amikor megtudtad, hogy zárdába kell menned?

-          Toporzékoltam. Először is én tiszteletben tartom a vallást, na de akkor is! Hogy én a nap huszonnégy órájában megszentelt helyen legyek? Még a kútból is szentelt vizet húzzanak fel? Önsanyargatás. Vadhajnalban Bibliát olvasni, na az az igazi szadizmus! – sóhajtott fel Charlotte. – először is nincsenek alvásproblémáim, ha igen, akkor esetleg lefekvés előtt olvasgatok a Bibliából, biztos altatószer. De hát hol élünk már ahhoz, hogy a házban az egyetlen olvasmány a Biblia legyen? Maria most őszintén, mikor csapja fel az ember ma  a Bibliát könnyed esti olvasmányként? Senki!!! Főleg nem egy ivarérett lány! Kész őrület! – járt fürgén a hímzésen Charlotte keze.

-          Hogy bírtad ki?

-          Hát imádkoztam – nevetett fel Charlotte. – Szerinted? Minden nap imáimba foglaltam, hogy csak innen szabaduljak ki és adományozok égre földre, imádkozok, annyi miatyánkat mondok, hogy belefájduljon a fejem, mindegy, csak szabadítsanak ki innen, mert megtébolyodok ennyi nő közt – sóhajtott fel Charlotte.

-          Milyenek a zárdában élők?

-          Mégis mit gondolsz? Szikkadt vénlányok, akik senkinek sem kellettek csak Jézusnak! Hát nekem ennél élőbb jegyes kell! Én nem érem be Krisztus testével bármilyen kicsinyes dolog is ez. Ráadásul a bor és a kenyér a gyomromat se telíti el, nem hogy más szükségleteimet! – kuncogott Charlotte. – S persze mindenkit utálnak, akiben több vitalitás van, mint egy csigában. Fiatalabb mint egy az öreganyám és harmatosabb mint egy száraz kóró. Egyszóval mindenkit utálnak aki oda téved közéjük. Undorítóak, szikkadt testűek, és megkeseredettek. Sose találkozz olyanokkal, akik azt hiszik a testük is templom. Ráadásul felszentelt templom, akiknek a szűzhártyája is ostyává vált és ott szárad porrá.

-          Charlotte, te aztán kimondod amit gondolsz!

-          Egy nő csak végső kétségbeesésében vonul zárdába önszántából, amikor ráébred, hogy egy férfi sem fogja feleségül venni. A zárdánál bármi jobb, még az öregapámhoz is inkább hozzámentem volna – legyintett Charlotte. – Ja és házasságról szólva, a jövőhéten újraházasodunk Lionellel – mosolygott fel Mariára.

-          Komolyan? – nézett rá meglepetten Maria.

-          Igen.  Úgy döntöttünk nem tűrjük tovább ezt a huzavonát. Hivatalosan is újraházasodunk. Akkor senki nem mondhat már semmit.

-          Csak így hirtelen?

-          Dehogy, még a te szöktetésed előtt jelezte Lionel Ezüstharmaton a templomban. Most vasárnap fogják a közösség előtt kiprédikálni az időpontot, tehát hivatalos – bólintott hozzá nyomatékosan Charlotte.

-          Miért döntöttetek végülis így? – nézett rá Maria elgondolkodva.

-          Csak úgy, mondtam már – szentelte teljes figyelmét a kézimunkának Charlotte.

-          De valami oka biztos volt, hogy éppen most, vagy talán Robintól kapott kedvet Lionel az esküvősdihez? – mosolygott kedélyesen Maria.

-          Nem – felelte rá hűvösen Charlotte.

-          Akkor?

-          Ennyi Maria, nincs más ok – nézett rá Charlotte megfejthetetlen kék szemekkel. Charlotte arca rezzenéstelen volt, de a kék szemek közt az erek mintha erősebb vörös színben játszottak volna.

-          Charlotte? – kérdezte óvatosan Maria.

-          Semmi – mosolygott rá meggyőzően Charlotte.

-          Ha nem akarod nem kell elmondanod, de azt hiszem elég közeli sógornők vagyunk, hogy tudd, bármit elmondhatsz én meghallgatlak. Sokat köszönhetek nektek, és nem is igazán tudom viszonozni – bizonytalanodott el Maria.

-          Hosszú történet.

-          Van időnk.

-          Lionel ötlete volt a házasság megerősítése – nyelt egyet Charlotte, s a hímzést simítgatta az ujjaival. – Mert úgy gondolta jobb ha bizonyosak vagyunk abban, a házasságunk érvényes. Nem akarta eljátszani az esélyt, hogy kérdés legyen milyen vezetéknevet kap a kicsi.

-          A kicsi? – döbbent le Maria.

-          Igen. Néhány hónappal ezelőtt. Lionel teljesen lázban égett, hogy ismét terhes lettem. Ideges volt, hogy ha fia születik, és mi nem vagyunk bizonyítottan házasok, akkor a fia törvénytelenként születik. Aggódott, és inkább elment a parókiára.

-          Azt mondtad, ismét…? – ráncolta a homlokát Maria.

-          Már volt egy vetélésem – biccentett Charlotte. – Hát tessék, ha szeretnéd hallani a teljes csomagot a házasságomról. Amikor ide kerültem a fenyvesekbe, magammal hoztam egy kézzel írott könyvet a természetes növények és gyógynövényekről. Ebben ősidők óta vezették az asszonyok a házi patikaszereikről az ismertetőket. Találtam egy gombafajt, ami, nos… természetes fogamzásszabályozó gombaként volt említve. De valószínűleg már gyermeket vártam és én rászedtem a gombát és… később amikor megtudtam, hogy terhes vagyok leálltam, de… már talán késő volt. Nem tudom. Lionel teljesen ki volt bukva. Hogy elvetéltem, hogy kiderült miféle gombákat szedtem. Nem voltunk a legjobb lelkiállapotban akkoriban. Aztán megtiltotta, hogy az erdőbe menjek. Nem szedtem azóta sem azt a gombát. Felügyelet nélkül ezért is nem mehetek az erdőbe – nézett félre Charlotte. – Már több mint egy éve próbálkoztunk, és azt hiszem én még jobban féltem a ténytől, mint Lionel. Úgy tűnt, hogy meddő lettem. Ezért volt akkora meglepetés, amikor mégis terhes lettem ismét. Lionel teljesen bezsongott. Azonnal házasodni akart. Bölcső után nézett, de mielőtt igazán beleélte volna magát, a dolog megismétlődött. S most már nem is titkolhattuk. Az egész klán tudta, hogy házasodni akartunk, mert jön a baba. A legtudatlanabb férfi sem annyira hülye, hogy ne tudja, már nőnie kellett volna a hasamnak. Kiderült, hogy elvetéltem. S csak Robin és Lucien tudja, hogy már másodjára. De a másodikról már mindenki tudott. Hát ez a helyzet velünk. Igazi melodráma az élet nemde? – nevetett fel fásultan Charlotte.

-          Ó Charlotte! – fogta meg a nő kezét Maria.

-          Butaságot csináltam  - rázta meg a fejét Charlotte. – De minden hülyeségből okul az ember nemigaz?

-          S most?

-          Hát beharangoztuk az esküvőt, megtartjuk – rántotta meg a vállát Charlotte.

-          De mindig erre fog emlékeztetni titeket igaz?

-          Lionel képes mélyen elrejteni magában a fájdalmát. Csak nevet az egészen. Amikor először történt megijedt, amikor megtudta miért, kiakadt, amikor másodjára történt, azt mondta, nem probléma, nincs öröksége, úgyse lenne mit hagynia a fiára. Csak hát… tudod Maria te még fiatal vagy. Nem érted ezt. De hát mi Lionellel, mi már nem vagyunk olyan fiatalok mint ti. Egy házaspár nem csak azért akar gyereket, hogy örökséget hagyjon rá, hanem, hogy örömük legyen valamiben, ami közösen az ő teremtményük, együtt neveljenek fel egy kis lényt, aki kettejüké. Lehet, hogy erre sosem lesz lehetőségünk – biccentett hozzá Charlotte. Maria bizonytalanul nézett az idősebb nőre. Mit mondjon? Neki meg sem fordult a fejében, hogy egyszer anya lesz. Hogy Robin majd tényleg gyereket akar. Nem is értheti ezeket a dolgokat. Ő mindehhez még túl fiatal, hogy jobban belegondoljon. Nem tudta, mit fűzhetne hozzá, mi lenne a jó szó ide, ezért inkább nem is erőltette.

-          Tehát jövőhéten esküvő? Lionel hogy viseli?

-          Nem beszélünk erről – rázta a fejét Charlotte.

-          Igyunk egy csésze teát? – javasolta Maria felpattanva.

-          Jó, egy tea jól esne – tette félre a kézimunkát Charlotte is.

A hazatérő unokafivérek  a teacsészék mellett találták a két nőt. Maria felpislogott a férjére, ahogy az belépett, és homlokráncolva húzta fel a homlokára a selyemkendőt a szeméről.

-          Rumos teát ittatok? – vágta le azonnal Lionel a két csillogó szemű nőről.

-          S ha igen? – ült fel Charlotte kihúzott derékkal. Maria tekintete egyikükről a másikukra esett.

-          Kértek teát? – kérdezte Lionelre nézve.

-          Nem fogok szalonban üldögélve asszonyokkal teázni – nézett rá hűvösen Lionel. – Menjünk Charlotte, leizzadtam, mindjárt elájulok a saját bűzömtől és még hazáig kell lovagolnunk – húzta fel a bársonyszékből Charlotte-ot , aki megingott ahogy lábra állt. – Mennyi rumot nyakaltál be? Tengerésznek akarsz felcsapni vagy mi a fene? – kapta el Charlotte derekát Lionel.

-          Hagyjuk a fiatalokat turbékolni, akkor jövőhéten  találkozunk, Robin, Maria! – intett nekik búcsúzóul Charlotte.