Fenyvesek lordja

"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...

2013. október 9., szerda

Vallomások


Lágy tavaszi napfény ragyogott a vizen. Armand megtörölte izzadt homlokát és újra nekiveselkedett, hogy a veranda  fakorlátját lecsiszolja.  Ritmikus csiszoló hang. Emma a verandán ült, legkisebb fia a mellét markolva kereste elő anyja mellét a ruha kivágásában és mohón vette a szájába, hogy anyatejet szívjon. Marcus beszaladt a vízbe és újabb kavicsokat hajított el.

-         Dylan ne szaladj messzire, mindjárt esni fog! – kiáltotta a fiának Armand. A lépcsőfeljárón lépések hallatszottak. Armand meglepve fordult hátra.

-         Fabian! Ti máris itthon? – fogott kezet unokaöccsével és  futólag abbahagyta a csiszolást, de ismét vissza is tért hozzá.

-         Elfogyott a pénz!

-         Máris? – kerekedett el Armand szeme.

-         Apa kicsit sokat tett fel egy lóra, és vesztett – biccentett Fabian. – Az erdőben sehol senki…

-         Mert mind itt vannak és Corinne sütijeit tömik magukba – bökött hátra a halászház belsejébe Armand.

-         Megérkeztem Londonból! – lépett be Fabian. Richard és Cody is felkapta a fejét. A sütőből tepsit kiemelve egy csinos formás fenekű fiatalasszony egyenesedett fel és az asztalra tette a süteményt.

-         Fabian! De jó hogy itt vagy! Tudtam, hogy süteményillatra érkezel – nevetett rá Corinne és a kötényét félretéve megölelte bátyját.

-         Mennyei illat! Corinne a te süteményeid hiányoznak mindig a legjobban Londonban – jelentette be Fabian és beült unokatestvérei közé a fapadra.  Körbenézett.

-         Armand! Ti újítottatok! – kiáltotta ki Fabian.

-         Bizony! – tette csípőre a kezét elégedetten Corinne. – Nézd! Ez a létra itt! – csapott a könnyű faszerkezetre Corinne. – A padlásra vezet.

-         Úgy ítéltük, hogy Dylan már nagyfiú és megérdemel egy saját szobát. Így a padláson van a kis kuckója! Egész nap fent van, ha nem a parton rohangál – szólt be Armand.

-         Ez nagyon jó ötlet volt! – ámult Fabian.

-         Augusztusban nagy ünnepséget csapunk – jelentette ki Armand. – Ezért minden unokatestvért itt kell elhelyeznünk, ezért két lócát tettünk az asztal két oldalához, praktikusabb nem? A három széken mindig váltogatnunk kellett egymást.

-         Nagy ünnepség? – gondolkodott Fabian.

-         Húsz éves lesz a kis feleségem – kacsintott Armand. – Egész szép kerek szám! – s Corinne-hoz lépve magához húzta. Corinne hessintve szabadult el tőle.

-         Ugyan, menj már! – pirult el Corinne.

-         A mi kis hugink húsz éves lesz! Ó! – szomorodtak el a fiúk. – Telnek az évek – Armand egy szamócát a szájába csúsztatott a tálból és visszament a verandára, hogy folytassa a korlát csiszolását. A szomszédasszony már bement a gyerekekkel a házba.

-         Hanyadik gyerekük már? – kérdezte Fabian Armand mellé lépve.

-         Ki tudja azt! – legyintett Armand. – Én már feladtam a számolást, mindig csetlik-botlik egy-két gyerek mögötte.

-         S nektek? – kérdezett rá Fabian, s farzsebbe csúsztatott kézzel nézte a tenger végtelenjét maga előtt.

-         Nekünk? – hördült fel Armand, s egy pillanatra felpillantott, s megállt kezében a csiszolópapír.

-         Nem terveztek másik gyereket? – kérdezte Fabian.

-         Viccelsz? Dehogy! – vágta rá Armand határozottan.

-         Házasok vagytok.

-         Már van gyerekünk.

-         Azt hittem mindig nagy családot akartatok.

-         Én… nem tudom Fabian. Most egyenesbe jöttünk. Nem mondom azt, hogy felvet minket a pénz, de végre nincs nyomorgás. Meg hát… gyűjtünk Dylan tanulmányaira. Most ez a legfontosabb. Maria hat elemit vitt végig tisztességesen. Én a reáliskolát nem fejeztem be. Szeretnénk ha a gyerekünk tisztességesen befejezné az iskoláit. Minél több gyerek, annál kevesebb pénz jut mindenre. Nem akarunk gyereket. Ezt az egyet szeretnénk jól felnevelni. Nem akarunk nyomorogni érted?

-         Igen, jól van, csak kérdeztem – rántotta meg a vállát Fabian.

-         Én is egyke vagyok. Jól megvoltam testvér nélkül. Dylan is jól meglesz – Armand elégedetten nézte  a lecsiszolt korlátot. – Kész is. Még átlakkozom és végeztem – Armand kezét törölgetve lépett be a halászházba. Corinne az elszabadult vörös tincseket fújkálta az arca elől, miközben a süteményeket tette tányérokra. Armand ujjaival kiemelte a lány zavaró vörös tincseit az arcából és a füle mögé simította.

-         Kösz – mosolygott fel rá kipirult arccal Corinne. Armand ujjai elgondolkodva időztek el a lány karcsú nyakán. – Megyek behívom Dylant, most egyen amíg meleg. Egyetek ti is! – nézett a fiúkra Corinne, s ki is siklott Armand érintése alól. Kötényébe törölgetve a kezét kilépett a tornácra.

-         Dylan! Gyere, most meleg a sütemény! – Corinne a csípőjére tett kézzel nézte Fabiant, aki a fagerendáknak dőlt a halászház oldalához.

-         Várj anya, fogtam valamit! – kiáltotta vissza Dylan még mindig a tenger hullámai közt ugrálva.

-         Alig lehet a házba rángatni – rázta a fejét Corinne és lesietett a lépcsőkön. Fabian az esernyőjét sétapálcaként használva követte.

-         Nézd,anya ez mi? – mutatta fel Corinne-nak a botszerű vékony kis valamit.

-         Vizisikló – felelte Corinne. – Hagyd békén, nem vacsora – magyarázta Corinne.

-         Nem?

-         Nem – nevetett Corinne és megsimogatta fia fejét. – Gyere köszönj!

-         Szia! – biccentett Dylan Fabiannak.

-         Szia Dylan! Megismersz még?

-         Persze, Fabian vagy a nagybátyám megismerlek – dobta a vízbe a vízi siklót Dylan. Kipróbálhatom az esernyődet? – kérdezte Dylan.

-         De vigyázz rá Dylan! – szólt rá Corinne. – Ez londoni esernyő, nagyon drágák és minőségiek! – magyarázta a fiának. – Várj segítek felhúzni jó?! – Corinne maga húzta fel az esernyőt és átadta a fiának.

-         Jó nagy! – nézte maga fölött a hatalmas fekete esernyőt Dylan. – Sétálhatok vele kicsit? – nézett fel az esernyő alól Dylan, nagy szeplői minduntalan Corinne-ra emlékeztették aki csak ránézett.

-         Persze – lebbent meg fáradtan Fabian szemhéja. A gyerek megörülve előreszaladt és esernyő alatt nézelődött a parton, bóklászott a kövek közt.

-         Bánatosan jöttél vissza Fabian – tette keresztbe a karját maga előtt Corinne.

-         Ugyan már, csak fáradt vagyok, túl friss a levegő itthon – Fabian tűrte, hogy a húga belekaroljon, és előrenoszogassa a part mentén.

-         Mesélj milyen volt London? – kérdezgette Corinne könnyed hangnemben.

-         Forgalmas, nagy, nem is tudom. Jó hogy hazajöttünk, jó hogy itt vagyunk ismét ,együtt – hirtelen jött az eső. Corinne előrekiáltott.

-         Dylan gyere! Esik, menjünk! -  a kisfiú odafutott hozzájuk és Fabian átvette tőle az esernyőt, s a takarásában mind sietve felfutottak a halászházhoz.

-         Fiúk, már megint söröztök! – ingatta a fejét Corinne. – rossz példát mutattok a gyereknek – tette be maga mögött az ajtót Corinne.

-         Fabian! A hazaérkezésedre! – töltött tele egy fapoharat barnasörrel Armand és Fabian elé tolta.

-         Corinne, segítsek? – állt fel Armand és az asszonyt nézte, ahogy az aprócska konyhában jött-ment.

-         Igen. Megterítek, hozod az asztalra a tálat? – nézett rá hátra Corinne és sietve rakta fel a tányérokat, az evőeszközöket. – Fabian miért nem ülsz be a lócára? Dylan csüccs te is! – Richard és Cody mellett még hárman ültek. Döbbenet volt hogy abban a pirinyó konyhában mennyien beszuszakolódtak. Armand betette középre az ételt és Corinne sietve kezdett szedni mindenkinek.

-         Fabian a tányérod! – intette magához türelmetlen kézlegyintéssel Corinne a tányérját. – El vagy bambulva! Alszol?

-         Ti mind sört isztok? – nézett körbe Dylan a felnőtteken.

-         Kérsz te is? – kérdezték vissza.

-         Nem, Dylan nem sörözik! – szólt rájuk Corinne.

-         Na egy nyeletet? – emelte Armand a söröspoharát a fia elé.

-         Armand! – suhintotta meg Corinne a férfit és visszatette a szedőkanalat a tálba.

-         Dugd bele a nyelved – kacsintott a fiára Armand. Dylan bizonytalanul huncut szemekkel kukucskált fel az apjára végül beletolta kis nyelvét. De azonnal el is fintorodott.

-         Mh, nem finom, keserű! – jelentette ki Dylan. Armand elvette tőle a poharat és nevetve simogatta fia kis buksiját.

-         Dylan neked csinálok meggyszörpöt jó lesz? – kavarta be gyorsan a vízzel a szörpöt Corinne és a gyerek elé tette. – Armand te meg ne itasd le a gyereket! – huppant le a lóca legvégére Corinne is kifáradva.

-         Mióta zsörtölődnek a tündérek? – kérdezte Armand és futó puszit nyomott Corinne arcára. – Igyunk a hazatérő de Noirokra! – emelte poharát Armand és a fiúk összekoccintották a poharaikat. Fabian csendben figyelte a családot. Corinne szürke szeme rá-rátévedt a testvérére, tündérkuncogást hallatott, Armand az asztalra könyökölve vitte a szót, Cody csak kanalazta magába az ételt, mindig olyan kiéhezetten tudott enni, talán azért, mert Corinne-nál esznek mindig a legjobban. Corinne állandóan a konyhában volt. Szinte mindig készült valami. A tűzhely állandóan meleget ontott a szobára. Nyáron nyitva volt az ajtó-ablak és csak áramlottak ki az illatok. Corinne nagyon jól főzött. Amióta csak ették Corinne főztjét azóta szerették, még ott a vadászházban is.

-         Szóval Robin egy csomó pénzt bukott a lóversenyen? – csapta meg Armand, mert Fabian megint elkalandozott.

-         Jah, aham. Bukott egy hónapi bérleti díj – húzta el a száját Fabian.

-         Egy hónapi! Gondolom anya szidta mint kocsis a lovát! – kacarászott Corinne. – Anya mindig úgy őrködött a pénzen. Jaj fiúk emlékeztek még? A londoni évek legszebb emléke volt nekem! – Armand futólag Corinne-ra nézett és összemosolyogtak.

-         A bonbon – bólogatott Armand nosztalgikusan.

 

Armand cigarettát szívva járta a hűvös Londont. Didergett. Miközben azon gondolkodott, hogy miért nem márciustól augusztusig tartózkodnak a városban, amikor igazán nagy a társasági élet a városban. Persze magának is megadta rá a választ. Mert ők iskolába jártak. A téli hónapok alatt tették le a vizsgáikat, ráadásul télen a Londoni villa melegebb volt, könnyebben fűtötték. Viszont nem volt úgy fa, mint ami a fenyvesekben rendelkezésükre állt volna. De Robinék logikájában a farsangi szezon volt a lényeg. Maria szerint a lányokat farsangidényben kérik meg, és az a lány aki nem megy el egy farsang alatt az várhatja a következő évet. Tehát téli londonra rendezkedtek be. Reszkettek az ujjai a hidegben, de szívta a cigarettát rendületlenül. Fabian és Corinne az ajtóban ültek mindketten teljesen lehangoltan. Armand a két gyerekre nézett.

-         Mi van? Kizártak titeket? – nézte őket Armand meglepve.

-         Nem. De nem megyünk be! – jelentették be durcásan mindketten.

-         Miért nem? – nézte egyiket a másik után Armand.

-         Fabian kezdte!

-         Nem Corinne kezdte!

-         Mit kezdtetek? – kérdezte tőlük Armand türelmesen.

-         Az édességbolt előtt sétáltunk el és ott voltak azok a gyönyörű bonbonok a kirakatban! – sóhajtotta Corinne.

-         Lecövekeltem a kirakatüveg előtt és kijelentettem, hogy haza nem jövök amíg nem kapok egy mogyorósbonbont – bólogatott Fabian öntudatosan.

-         Igen – biccentett hozzá Corinne is pisze orrát feltartva a hidegben. Mindkettejük orra vörös volt már, dideregtek, és kis kesztyűs kezeikre huhogtak. – S ott voltak azok a szív alakú marcipánok és csak egyetlen egy szives marcipánbonbont szerettem volna! Csak egyet! – prüszkölte Corinne.

-         De anya azt mondta, a bonbon drága és majd otthon süt nekünk Francios! – vágta rá mérgesen Fabian.

-         Erre Fabian elkezdte rúgdosni a kirakatüveget, hogy de neki akkor is kell. Anya rángatta el és hiába mondtuk, hogy csak egy darab kellene nem több és Fabian kijelentette, hogy ő nem megy be míg nincs bonbon, és erre… én is azt mondtam! Hapci! – Corinne hatalmasat tüsszentett.

-         Mióta vagytok kint? – nézte felváltva a két testvért Armand.

-         Egy ideje, nem is tudom. Anya már kétszer kiszólt, hogy még mindig makacskodunk-e – rántotta meg a vállát Fabian és kesztyűjébe törölgette az orrát.

-         Miért ilyen kegyetlenek a szülők? – nézett fel fancsalin Armandra Corinne.

-         Jó kérdés. Nem tudom – sóhajtotta Armand. – Van zsebpénzem, tankönyvre kaptam, de majd kikölcsönzöm a könyvtárból a könyvet. Na mit szóltok hozzá? Veszek nektek egy-egy bonbont!

-         Komolyan? – hűlt el Fabian.

-         Ó! – pislogott rá nagyokat Corinne. A két gyerek reménykedve nézett fel rá, megmentőjük akadt.

-         De pszt! Erről anyuéknak egy szót se! – intette maga után a két gyereket Armand. Corinne újat tüsszentett. – Fáztok?

-         Hm – a két testvér összenézett.

-         Akkor fogócska az édességboltig, aki hamarabb odaér két bonbont kap – tette meg a tétet Armand. A két testvérnek több sem kellett egymást kielőzve rohantak az utcán előre. Armand a fejét csóválva futott utánuk.  Persze veszekedés volt a győzelem felett. Armand nem is foglalkozott velük, két bonbont kapott a két gyerek. Még ott az üzletben a melegben leültek és megették a bonbonjaikat. Fabian az elsőt azon nyomban a szájába nyomta és élvezettel majszolgatta a drága mogyorós bonbont. Corinne az elsőt elmajszolgatta, a másodiknál azonban Armandra nézett. Apró tenyerén Armand elé tartotta a marcipánszívet és fitos kis orrával, nagy szürkéskék szemeivel és Armandra mosolygott.

-         Kéred a felét? – kérdezte a magas fiút.

-         Megfelezed velem? – mosolygott Corinne-ra Armand.

-         Ühüm – bólogatott hevesen Corinne.

-         Köszönöm – Armand leharapta a felét és visszaadta Corinne-nak aki mosolyogva csúsztatta a szájába a fél szívet.

 

Armand fejét ingatva dőlt hátra a lócán és belekortyolt a habzó italba. Corinne félrebillentett fejjel nézett rá és ajka körül futó mosoly játszott.

-         Marcipánszívet vettél nekem! – nevetett rá Corinne.

-         Mert már akkor is szerettelek – biccentett rá Armand.

-         S már akkor is tankönyv helyett hülyeségekre szórtad a pénzt. Innen is látszik, hogy sosem szerettél tanulni – terelte a kedélyeket Richard a beszólásával.

-         Hagytam volna, hogy megfázzanak? – fordult az asztal felé Armand.

-         Inkább tankönyvet vettél volna Armand – dorgálta meg Corinne is.

-         Én tudtam, mi a fontosabb, te voltál a fontosabb. Csöpögött az orrod a hidegben, a kis szeplőid eltűntek ahogy kicsípte a hideg pirosra az orrodat, úgyhogy javítanom kellett a helyzeten – felelte Armand.

-         Igen az édességboltban pedig meleg volt – fűzte hozzá Fabian.

-         Pontosan. Na Dylan nyomás fürödni – állt fel az asztaltól Corinne és Armand is felállt, hogy kiengedje a fiát.

-         Ó anyu ne! Még itt van Fabian! – állt fel lelógó orral Dylan.

-         Nem baj, holnap is itt lesz és egész nyáron. Fürdés, lefekvés – Corinne forró vizet hozott a tűzhelyről és keverni kezdte a melegvizet. Corinne eligazgatta a spanyolfalat, a férfiak csak a csobogó vizet hallották, a mosdatás hangjait.

-         Te Fabian! – bökte meg Armand az unokaöccsét.

-         Armand?

-         Van ismerősöd Londonban, aki tudna rendelni egy doboz marcipánszívet és elpostázni neked?

-         Éppen akad – biccentett Fabian.

-         Akkor rendelek egy dobozzal, Corinne születésnapjára – bólintott Armand.

-         Oké – mosolygott Fabian a fejét rázva.  Corinne hálóruhát húzott a gyerekre, s kiléptek a spanyolfal mögül.

-         Dylan, megmutatod a szobádat Fabiannak? – fogta kézen a gyereket Corinne.

-         Igen! – csillant meg a gyerek szeme. – Jössz?

-         Kíváncsi vagyok nagyon is – kászálódott ki Fabian a lócáról és a kisfiú után mászott a létrán fel a padlásszobára. A világítótorony vörös fénye bevilágított a kis szoba ablakán. Corinne gyújtott egy lámpást és a gyerek ágya melletti asztalkára helyezte. Az egész szoba pici volt és nagyon kuckós. Corinne puha, meleg ágytakarót varrt a fiának, Dylan felkucorgott az ágyra és izgatottan nézte a két felnőttet. Fabian hallgatta a húga lágy altató hangját. Corinne esti mesét talált ki a gyereknek. Tengeri történet volt. Egy sellőről, aki a vízben egy tengericsigával beszélgetett. Kellően elvesztette Fabian is a fonalat. A gyerek meg belealudt a történetbe. Corinne már percek óta, csak simogatta a fia haját. Nézte ahogy alszik. Fabian meg a húgát nézte.

-         Órákig tudnám nézni ilyenkor – rázta a fejét mosolyogva Corinne. – Nap közben alig látom, mindig lent van a parton.

-         Olyan szerencsések vagytok Corinne – dörzsölte át az arcát fáradtan Fabian. Egy kényelmes karosszékben ült, ami a gyerek ágya mellé volt húzva. – Átkozottul szerencsések vagytok – rázta a fejét. – Irigyellek titeket.

-         Ugyan miért? – nézett rá Corinne a fia ágyán ülve.

-         Mert egymásra találtatok. Armanddal és itt van nektek ez a gyerek. Olyan boldognak tűntök, olyan nagyon tudtok hiányozni Londonban. Szeretnék a gyereketek lenni azt hiszem. Így a családotok része.

-         A családunk része vagy Fabian, a testvérem vagy – mosolygott rá Corinne.

-         Persze, de… nem élek veletek, nem vagyunk együtt minden nap, ha itthon vagyok feltöltődöm veletek, de az olyan kevés. Jó nálatok lenni – sóhajtotta Fabian.

-         Fabian. Miért nem mondod el mi bánt? Azért érzel most mindent ilyennek, mert te nem vagy elégedett és boldog. Nekünk is megvannak a magunk gondjai. Nem olyan egyszerű egész nap dolgozni és gyereket nevelni. Hidd el, hogy mi is fáradtak vagyunk minden egyes nap. Tehát?

-         Nincsen semmi Corinne, csak jó itthon ennyi – nézett körbe a kis tetőtérben Fabian.

-         A húgod vagyok! Beszéljünk! Mint régen. Mint két testvér. Dylan már alszik mint a bunda. Nekem elmondhatod ha van valami. A pénz a baj? Nincs elég? – suttogta Corinne és közelebb fordult, elkapta bátyja kezét és kényszerítette, hogy Fabian a szemébe nézzen.

-         Meghallgatlak, tudod, mint régen is – Corinne várakozón szürke szemeivel nézte a bátyját, kutatott. Fabian mogyoróbarna szemei a húga szemébe kapcsolódtak. Nem akart semmit sem mondani. Corinne csak nézte a bátyja beesett sápadt arcát. London színe volt. Városi, nyúzott arca.

-         Fabian. Olyan fakó az arcod.

-         Fakó? – kérdezte csendesen Fabian. Corinne olyan hosszan nézte, mintha a tekintetéből akarna jövendőt mondani. Fabian szeméből akarná kiolvasni lelke titkait.

-         Amiket mondtál, irigyelsz engem és Armandot. Miért is? Ez mind azt sugallják, hogy…Fabian – Corinne arcán mosoly terült szét. – Te szerelmes vagy! – lehelte Corinne.

-         Nem – húzta el a kezét sietve Fabian és elkapta a tekintetét, s menekülve kerülte a szemkontaktust.

-         Istenem Fabian! – suttogta izgatottan Corinne. – Mesélj ki az a lány! S miért nem viszonozza az én nagyszerű bátyám érzéseit? – kulcsolta át a térdeit kíváncsian Corinne.

-         Corinne! – sóhajtott Fabian és hátradőlt a széken.

-         Ne akarj becsapni, ne akard terelni a szót. Ki vele! Öntsd ki a szíved! Tudom, hogy apáéknak úgysem teszed meg. Tehát? Hogy hívják? – csillogott Corinne szeme a halvány fényben. – Csak a keresztnevét! – súgta kérlelőn Corinne. – Ki az a lány, aki elcsavarta a fejed? Csak egy icipici nevet kérek – mutatta a hüvelyk és a mutatóujja közti kis távot Corinne. – Hümmm?

-         Na jól van, ha annyira tudni akarod… Anna.

-         Anna. Milyen szép, egyszerű és nemes név. S szerelmes vagy belé?

-         Nem tudom, talán.

-         Akarsz róla beszélni?

-         Nem tudom, Corinne, ne nyagass, megfájdul tőled a fejem – dörzsölte át a homlokát Fabian.

-         Szép lány?

-         Nekem tetszik – biccentett Fabian.

-         Istenem! Végre megtetszett neked egy lány! Sosem hallottalak még lányokról beszélni – suttogta izgatottan Corinne, és az arcát hűtötte izgalmában a tenyerével. Fabian kevésbé volt lelkes a faggatás alatt. – Milyen színű a haja?

-         Szőke. Borostyánszőke.

-         S nemes lány?

-         Igen. Egy nagyon gazdag családból.

-         Tehát főnemes.

-         Igen.

-         Máris tudom miért vagy gondterhelt – dőlt hátra Corinne.

-         Idősebb nálam. Jóval idősebb.

-         Ó!

-         Idén nyáron házasodik.

-         Óóóó!

-         És nem szeret viszont – fújtatott Fabian, s átsimított az ajkait elmélázva.

-         S mit akarsz tenni?

-         El akarom felejteni – felelte rá magától értetődően Fabian. Corinne nem válaszolt. Fabian elzárkózó arccal dőlt hátra. Nem viszonozta húga tekintetét. Valóban Anna az első lány, akiről beszél Corinne-nak. Nem érezte úgy, hogy a húgára tartozna megosztani mindezt vele. Lányügyeket  a fiúkkal osztottak meg egymás közt. Egyedül Anna volt más. Róla mesélt a húgának. Maga sem értette, hogy miért épp Annáról.

2013. október 5., szombat

Anna látogatása


Az idegessége az egész családra átragadt. Maria különös gonddal választotta a süteményeket, amiket a közeli cukrászdában rendelt. A kölcsönkapott aranyszegélyes finom, kék mintás kínai porcelánkészletbe szolgálták fel a teát.  S erre az alkalomra Maria külön kitett magáért. Bathban fújt elegáns és méregdrága kék üvegtálakban tálalták az aszalt gyümölcsöket. Ezüstös csillogású elegáns selyem ruhában volt, ezüst ékszerkészlettel. Egyszerűen, elegánsan, finoman tűzött hajjal. Ő volt a londoni. Robin mindig minden ilyen készületet a feleségére hagyott. Ő nem értette a teadélutánokhoz. Neki ezek időpocsékolások voltak. Ráadásul nem is szeretett teázni. Ha teát ivott abba is minimum rumot kevert magának. De egyikük sem érezte magát olyan kényelmetlenül, mint Fabian. Anna Montgomery eljött, itt volt. Apja szavaival élve unalmas kékbe öltözve. Pedig Annán ma királykék taftruha volt. Finoman redőzve a térdénél, nagyon elegáns volt, látszott hogy drága minőségi anyagból készült ruhája van.  Az apjával jött a lány, Mr. Montgomery pedig örült, hogy Lloyddal elbeszélgethet a félreeső sarokban. Fabian zavarban volt. Még sosem érezte ezt. Tudta, hogy Anna mit gondolhat róla, róluk, a lány tudja, hogy feleségül szeretné kérni. S most kíváncsi volt ki is az, aki ilyen szemtelen próbált közeledni hozzá.  Fabian megvakarta a tarkóját és kényszeredetten nézett körbe. Legalább James Prescott lenne itt. De csak a hölgyek voltak jelen, és az apja. Robin azonban szokásosan nem találta meg a társaságát csak egy lapos whiskysüveg társaságában. Remekül eliszogatott magának a kandalló előtt.

-         S Miss Montgomery merre van itt Londonban a házuk? – kérdezte Maria a lányt merő kötelező udvariasságból.

-         A Kensington parktól nem messze – a lány megadta a pontos helyet és Maria meglepetten tette le a teáscsészéjét.

-         Nahát! Pont abban az utcában laktam lánykoromban! – csapta össze a tenyerét Maria.

-         Nem is tudtam, hogy asszonyom londoni volt – nézett a nőre Anna meglepetten.

-         De igen, egészen tizenhárom éves koromig itt éltem Londonban. Életem egyik legszebb korszaka volt. Szerettem nagyvárosi lánynak lenni. De aztán…vidékre mentem férjhez – simogatta le a szoknyájáról a süteménymorzsákat Maria. – Tudja, hogy van ez…

-         S nem hiányolta a Londoni életet?

-         De…most viszont már nincs okom panaszra. Emlékszem, gyönyörű, hatalmas platánfák voltak azon a részen – csillant meg Maria szeme.

-         Biztosíthatom, még ma is állnak, csak azóta talán még magasabbak lettek – mosolygott futólag Anna. – Azóta nem is járt arra?

-         Nem… nem – felelte Maria hirtelen elzárkózva. Rossz emlékek régi emlékek. – Az a korszak lezárult.

-         Értem – biccentett Anna és volt annyira tapintatos, hogy nem kérdezősködött tovább. Helyette tekintete továbbsiklott és megállapodott Fabianon. Fabian tüntetőlegesen letette a teáscsészéjét és elhagyta a szalont. Tudta, mit gondol Anna. Most tudatosodott benne, hogy az anyja Londonban élt, ráadásul éppen azon a környéken ahol ő. Nem lehetett tehát vagyontalan nő. Anna csupán azt nem tudja, hogy Maria éppen azért kellett, hogy elköltözzön, mert el kellett adnia a házat és kártyaadósságokat törleszteni belőle. Hogy mint szegény rokon érkezett Holdföldére, ahol az akkor még viszonylag jómódú de Noir fiú beleszeretett. Anna a sötét foltokat nem ismeri a családja történetéből. S most kifejezetten kedvezőbb színben láthatta a fiút, aki iránta érdeklődött. Anna is előkelő és gyűlöli mindazt, ami nem az.

-         Otthagyott minket – hallotta meg Anna hangját a háta mögül Fabian.

-         Nem akartam megzavarni a hölgyek társalgását, ma este nincs megfelelő férfitársaságom – fordult meg Fabian.

-         Már nem követ – jegyezte meg már-már megrovó hangsúllyal Anna.

-         Ez volt a kisasszony kifejezett kérése – felelte komoran Fabian.

-         Tudja, szinte már hiányzik. Eddig hozzászoktam, hogy ha bármi történne, segítségért kiálthatok, és maga ott lesz, mert a nyomomban volt. Most elvesztettem ezt a biztonságérzetet – mosolygott rá kedélyesen Anna.

-         Az életben sok mindent elvesztünk, idővel egyre több mindent – felelte rá Fabian.

-         Megharagudott rám?

-         Nem Anna. Én megértettem magát – nézett kissé szomorkás tekintettel a lányra Fabian.

-         Gyönyörű ez a villa, amiben élnek – nézett körbe az aranyozott stukkódíszeken Anna.

-         Csak béreljük – felelte rá hűvösen Fabian.

-         Nem kevés egy ilyen villa bérlése sem – válaszolta Anna.

-         Mit akar tőlem Anna? Igyekszem eleget tenni az óhajának és minél kevesebbet terhelni a jelenlétemmel és a társaságommal, most mégis utánam jött miért tette? Miért fogadta el anyám meghívását? – kérdezte kétségbeesve Fabian.

-         Talán…kíváncsiság – kapta el a tekintetét Anna.

-         Kíváncsi? Rám? Ugyan miért?

-         Nem tudom.

-         Nézze Anna, amit elmondhattam elmondtam magának. Nem kis dolog higgye el megtenni egy szerelmi vallomást úgy, hogy tudom esélyem sincs arra, hogy viszonzást kapok rá. De megtettem. Nyíltan felvállaltam az érzéseimet maga előtt. Most mégis itt van, és nem tudok ezzel már mit kezdeni…

-         Tudja Fabian, még senki sem tett nekem szerelmi vallomást, maga volt az első – hajtotta le a fejét Anna és zavartan babrálta a kendőjét maga előtt.  – Talán ezért nem tudok nyugodni.

-         Maga már nem fiatal. Ráadásul menyasszony. S mégsem hallott még szerelmi vallomást? Hát ez nagyon különös Anna – lépett a lány után Fabian, ahogy az megfordult és az ablakhoz lépett.

-         Hát igen, látja maga sem azt mondta, okként, hogy szép vagyok és ezért legalább kellett volna, hogy valaki vallomást tegyen nekem.

-         Azt hittem a szépsége egyértelmű, és ezt nem kell indokként nekem is felhoznom most itt – támaszkodott a kandallónak futó mosollyal Fabian, s zsebredugta a kezét.

-         Mindegy… szóval maga volt az első.

-         De semmi másban nem voltam én az első. S a legfontosabban sem. Nem én kértem meg elsőként a kezét - figyelte a lány márványfehér vállát a királykék ruha kivágásában Fabian.

-         William nagyon következetesen  kérte meg a kezem. Az apjával jött, gyűrűt váltottunk, elég szertartásosra sikerült. Mondhatni… érzelemmentesre – nézett ki az esőbe Anna. – Nézze megint esik!

-         Azért jött utánam, hogy az időjárásról  beszéljünk? – kérdezte Fabian. Anna szembefordult vele.

-         Nem. Én… szeretném a kedvességüket viszonozni, szeretném meghívni magukat teázni. Amikor az édesanyja megemlítette, hogy abban az utcában élt, eszembe jutott, hogy talán örülne, ha sétálnánk tea után egy kicsit, a régi helyeken.

-         Nem hinném, hogy jó ötlet Anna. Anyám ha vissza akart volna oda térni már megtette volna – felelte közönyösen Fabian.

-         De a teameghívás? Magát kérdezem, mert magát szeretném meghívni, mert bánt, hogy olyan csúnyán viselkedtem magával, pedig hát az érzéseket nem lehet irányítani igaz? Olyanok mint a kormányt vesztett hajó, csak vergődik a tengeren és várja, hogy partot érjen.

-         Vagy a szirten széttörjön – egészítette ki Fabian.

-         A héten apám már nem ér rá, túl elfoglalt a parlamenti ügyek miatt, de jövőhéten hétfőn ha tudnának időt szakítani… kérem fogadja el a meghívást!

-         Bármennyire is szeretném Anna nem tehetem. S anyám is ezt fogja mondani. A hétvégén visszautazunk vidékre – sütötte le kényszeredetten a szemét Fabian.

-         Máris? De…de hát miért? Mindig április végén hagyják el Londont! – lépett közelebb szinte rémülten Anna.

-         Vannak dolgok, amiken nem áll módunkban változtatni. A jövőhét már új hónap és arra a hónapra most nem béreljük ki a villát – magyarázta Fabian.

-         Ó – Anna szeme lázasan járt. – Tehát hosszú hónapokra ma látom utoljára.

-         Igen, így van – biccentett Fabian.

-         William…

-         Kérem, ne beszéljünk most a vőlegényéről, nagyon kérem – húzta ki ingerülten a kezét a nadrágzsebéből Fabian és menekült a szobából.

-         Augusztusra kitűzte az esküvő napját. Májusban akarja a meghívókat kiküldeni – folytatta kényszeredetten Anna. Fabian ledermedt. Lehunyta a szemét és másodpercekig csak vette a levegőt. Képtelen volt gondolkodni. Anna földbe gyökeredzett lábakkal állt. Nem tudott mit mondani. Csak közölni akarta vele, hogy ne mástól tudja meg. Ha ősszel visszatérnek ő már Mrs. Richards lesz. Egy másik férfi felesége.

-         Köszönöm, hogy tájékoztatott. Bizonyára mi nem leszünk meghívva, de akkor már most előre nagyon sok boldogságot kívánok maguknak Anna – köszörülte a torkát kényelmetlenül Fabian.

-         Én… én nagyon sajnálom Fabian.

-         Azt sajnálja, hogy férjhez megy, vagy azt sajnálja, hogy semmit sem érez közben sem irántam, sem más iránt? – nézett rá kérdőn Fabian.

-         Nem tudom… mindent – gyűrögette Anna a kendőt a kezében.

-         Most legalább már tudom, hogy miért jött el ma délután – lépett hozzá Fabian és megragadta a lány karját. – Szeretne egy emléket, hogy milyen nem lesz soha a hitvesi csókja, hát ilyen nem lesz! – szorította a száját a lányéra Fabian. Az utolsó csókja. Tudta. Érezte. Annához többet soha nem érhet. Nem is álmodhat róla. Otthon, a fenyvesekben el kell felejtenie a lányt, kitörölni az emlékeiből is. Úgy csókolta, hát most, hogy abba mindent beleadott, az utolsó csókja. Az utolsó, hogy Annát érezheti, hogy Anna szája remeg az ajkai alatt, hogy Anna vaníliaparfümje csiklandozza az orrát, a lány ernyed a karjába. Anna most nem volt vonakodó, nem volt tartózkodó. Karját Fabian nyaka köré kulcsolta, királykék ruhája szorosan Fabianhoz simult, szinte gyűrődött a drága anyag. Fabian tenyere könnyen csúszott a finom anyagon, ahogy magához szorította a lányt. Anna haja selyme borult a kézfejére, érezte a borostyánszőke hajzuhatag puha simítását. Mennyivel idősebb nála ez a nő! De őt nem érdekelte, nem érdekelte, hogy sokkal, hogy hozzá képest ő heves, csillapíthatatlan vágyakkal túlfűtött ifjú, hogy lángoló szerelme is a lány szemében nevetséges gyerekes tett. Fabian zihálva húzta fel fejét a csókból. Anna kifulladva nézett rá. Nedves volt a szájuk egymás nyálától. Kapkodták a levegőt és csak nézték egymást. Fabian a lány füléhez hajolt.

-         Kellemes nászéjszakát Anna! Remélem a csókom kísérteni fogja, miután kimondta az igent – húzódott el Fabian kegyetlen sötét villanással.

-         Ne legyen gyerekes! Szemtelen mint mindig – ingatta a fejét Anna, és mély levegőket véve próbált nyugalmat erőltetni magára. Lassú léptekkel indult meg vissza a szalonba.