Lágy tavaszi napfény ragyogott a
vizen. Armand megtörölte izzadt homlokát és újra nekiveselkedett, hogy a
veranda fakorlátját lecsiszolja. Ritmikus csiszoló hang. Emma a verandán ült,
legkisebb fia a mellét markolva kereste elő anyja mellét a ruha kivágásában és
mohón vette a szájába, hogy anyatejet szívjon. Marcus beszaladt a vízbe és
újabb kavicsokat hajított el.
-
Dylan ne szaladj messzire, mindjárt esni fog! –
kiáltotta a fiának Armand. A lépcsőfeljárón lépések hallatszottak. Armand
meglepve fordult hátra.
-
Fabian! Ti máris itthon? – fogott kezet unokaöccsével
és futólag abbahagyta a csiszolást, de
ismét vissza is tért hozzá.
-
Elfogyott a pénz!
-
Máris? – kerekedett el Armand szeme.
-
Apa kicsit sokat tett fel egy lóra, és vesztett –
biccentett Fabian. – Az erdőben sehol senki…
-
Mert mind itt vannak és Corinne sütijeit tömik magukba
– bökött hátra a halászház belsejébe Armand.
-
Megérkeztem Londonból! – lépett be Fabian. Richard és
Cody is felkapta a fejét. A sütőből tepsit kiemelve egy csinos formás fenekű
fiatalasszony egyenesedett fel és az asztalra tette a süteményt.
-
Fabian! De jó hogy itt vagy! Tudtam, hogy
süteményillatra érkezel – nevetett rá Corinne és a kötényét félretéve megölelte
bátyját.
-
Mennyei illat! Corinne a te süteményeid hiányoznak
mindig a legjobban Londonban – jelentette be Fabian és beült unokatestvérei
közé a fapadra. Körbenézett.
-
Armand! Ti újítottatok! – kiáltotta ki Fabian.
-
Bizony! – tette csípőre a kezét elégedetten Corinne. –
Nézd! Ez a létra itt! – csapott a könnyű faszerkezetre Corinne. – A padlásra
vezet.
-
Úgy ítéltük, hogy Dylan már nagyfiú és megérdemel egy
saját szobát. Így a padláson van a kis kuckója! Egész nap fent van, ha nem a
parton rohangál – szólt be Armand.
-
Ez nagyon jó ötlet volt! – ámult Fabian.
-
Augusztusban nagy ünnepséget csapunk – jelentette ki
Armand. – Ezért minden unokatestvért itt kell elhelyeznünk, ezért két lócát
tettünk az asztal két oldalához, praktikusabb nem? A három széken mindig
váltogatnunk kellett egymást.
-
Nagy ünnepség? – gondolkodott Fabian.
-
Húsz éves lesz a kis feleségem – kacsintott Armand. –
Egész szép kerek szám! – s Corinne-hoz lépve magához húzta. Corinne hessintve
szabadult el tőle.
-
Ugyan, menj már! – pirult el Corinne.
-
A mi kis hugink húsz éves lesz! Ó! – szomorodtak el a
fiúk. – Telnek az évek – Armand egy szamócát a szájába csúsztatott a tálból és
visszament a verandára, hogy folytassa a korlát csiszolását. A szomszédasszony
már bement a gyerekekkel a házba.
-
Hanyadik gyerekük már? – kérdezte Fabian Armand mellé
lépve.
-
Ki tudja azt! – legyintett Armand. – Én már feladtam a
számolást, mindig csetlik-botlik egy-két gyerek mögötte.
-
S nektek? – kérdezett rá Fabian, s farzsebbe
csúsztatott kézzel nézte a tenger végtelenjét maga előtt.
-
Nekünk? – hördült fel Armand, s egy pillanatra
felpillantott, s megállt kezében a csiszolópapír.
-
Nem terveztek másik gyereket? – kérdezte Fabian.
-
Viccelsz? Dehogy! – vágta rá Armand határozottan.
-
Házasok vagytok.
-
Már van gyerekünk.
-
Azt hittem mindig nagy családot akartatok.
-
Én… nem tudom Fabian. Most egyenesbe jöttünk. Nem
mondom azt, hogy felvet minket a pénz, de végre nincs nyomorgás. Meg hát…
gyűjtünk Dylan tanulmányaira. Most ez a legfontosabb. Maria hat elemit vitt
végig tisztességesen. Én a reáliskolát nem fejeztem be. Szeretnénk ha a
gyerekünk tisztességesen befejezné az iskoláit. Minél több gyerek, annál
kevesebb pénz jut mindenre. Nem akarunk gyereket. Ezt az egyet szeretnénk jól
felnevelni. Nem akarunk nyomorogni érted?
-
Igen, jól van, csak kérdeztem – rántotta meg a vállát
Fabian.
-
Én is egyke vagyok. Jól megvoltam testvér nélkül. Dylan
is jól meglesz – Armand elégedetten nézte
a lecsiszolt korlátot. – Kész is. Még átlakkozom és végeztem – Armand
kezét törölgetve lépett be a halászházba. Corinne az elszabadult vörös
tincseket fújkálta az arca elől, miközben a süteményeket tette tányérokra.
Armand ujjaival kiemelte a lány zavaró vörös tincseit az arcából és a füle mögé
simította.
-
Kösz – mosolygott fel rá kipirult arccal Corinne.
Armand ujjai elgondolkodva időztek el a lány karcsú nyakán. – Megyek behívom
Dylant, most egyen amíg meleg. Egyetek ti is! – nézett a fiúkra Corinne, s ki
is siklott Armand érintése alól. Kötényébe törölgetve a kezét kilépett a
tornácra.
-
Dylan! Gyere, most meleg a sütemény! – Corinne a
csípőjére tett kézzel nézte Fabiant, aki a fagerendáknak dőlt a halászház
oldalához.
-
Várj anya, fogtam valamit! – kiáltotta vissza Dylan még
mindig a tenger hullámai közt ugrálva.
-
Alig lehet a házba rángatni – rázta a fejét Corinne és
lesietett a lépcsőkön. Fabian az esernyőjét sétapálcaként használva követte.
-
Nézd,anya ez mi? – mutatta fel Corinne-nak a botszerű
vékony kis valamit.
-
Vizisikló – felelte Corinne. – Hagyd békén, nem vacsora
– magyarázta Corinne.
-
Nem?
-
Nem – nevetett Corinne és megsimogatta fia fejét. –
Gyere köszönj!
-
Szia! – biccentett Dylan Fabiannak.
-
Szia Dylan! Megismersz még?
-
Persze, Fabian vagy a nagybátyám megismerlek – dobta a
vízbe a vízi siklót Dylan. Kipróbálhatom az esernyődet? – kérdezte Dylan.
-
De vigyázz rá Dylan! – szólt rá Corinne. – Ez londoni
esernyő, nagyon drágák és minőségiek! – magyarázta a fiának. – Várj segítek
felhúzni jó?! – Corinne maga húzta fel az esernyőt és átadta a fiának.
-
Jó nagy! – nézte maga fölött a hatalmas fekete esernyőt
Dylan. – Sétálhatok vele kicsit? – nézett fel az esernyő alól Dylan, nagy
szeplői minduntalan Corinne-ra emlékeztették aki csak ránézett.
-
Persze – lebbent meg fáradtan Fabian szemhéja. A gyerek
megörülve előreszaladt és esernyő alatt nézelődött a parton, bóklászott a kövek
közt.
-
Bánatosan jöttél vissza Fabian – tette keresztbe a
karját maga előtt Corinne.
-
Ugyan már, csak fáradt vagyok, túl friss a levegő
itthon – Fabian tűrte, hogy a húga belekaroljon, és előrenoszogassa a part
mentén.
-
Mesélj milyen volt London? – kérdezgette Corinne
könnyed hangnemben.
-
Forgalmas, nagy, nem is tudom. Jó hogy hazajöttünk, jó
hogy itt vagyunk ismét ,együtt – hirtelen jött az eső. Corinne előrekiáltott.
-
Dylan gyere! Esik, menjünk! - a kisfiú odafutott hozzájuk és Fabian átvette
tőle az esernyőt, s a takarásában mind sietve felfutottak a halászházhoz.
-
Fiúk, már megint söröztök! – ingatta a fejét Corinne. –
rossz példát mutattok a gyereknek – tette be maga mögött az ajtót Corinne.
-
Fabian! A hazaérkezésedre! – töltött tele egy fapoharat
barnasörrel Armand és Fabian elé tolta.
-
Corinne, segítsek? – állt fel Armand és az asszonyt
nézte, ahogy az aprócska konyhában jött-ment.
-
Igen. Megterítek, hozod az asztalra a tálat? – nézett
rá hátra Corinne és sietve rakta fel a tányérokat, az evőeszközöket. – Fabian
miért nem ülsz be a lócára? Dylan csüccs te is! – Richard és Cody mellett még
hárman ültek. Döbbenet volt hogy abban a pirinyó konyhában mennyien
beszuszakolódtak. Armand betette középre az ételt és Corinne sietve kezdett
szedni mindenkinek.
-
Fabian a tányérod! – intette magához türelmetlen
kézlegyintéssel Corinne a tányérját. – El vagy bambulva! Alszol?
-
Ti mind sört isztok? – nézett körbe Dylan a felnőtteken.
-
Kérsz te is? – kérdezték vissza.
-
Nem, Dylan nem sörözik! – szólt rájuk Corinne.
-
Na egy nyeletet? – emelte Armand a söröspoharát a fia
elé.
-
Armand! – suhintotta meg Corinne a férfit és visszatette
a szedőkanalat a tálba.
-
Dugd bele a nyelved – kacsintott a fiára Armand. Dylan
bizonytalanul huncut szemekkel kukucskált fel az apjára végül beletolta kis
nyelvét. De azonnal el is fintorodott.
-
Mh, nem finom, keserű! – jelentette ki Dylan. Armand
elvette tőle a poharat és nevetve simogatta fia kis buksiját.
-
Dylan neked csinálok meggyszörpöt jó lesz? – kavarta be
gyorsan a vízzel a szörpöt Corinne és a gyerek elé tette. – Armand te meg ne
itasd le a gyereket! – huppant le a lóca legvégére Corinne is kifáradva.
-
Mióta zsörtölődnek a tündérek? – kérdezte Armand és
futó puszit nyomott Corinne arcára. – Igyunk a hazatérő de Noirokra! – emelte
poharát Armand és a fiúk összekoccintották a poharaikat. Fabian csendben
figyelte a családot. Corinne szürke szeme rá-rátévedt a testvérére,
tündérkuncogást hallatott, Armand az asztalra könyökölve vitte a szót, Cody
csak kanalazta magába az ételt, mindig olyan kiéhezetten tudott enni, talán
azért, mert Corinne-nál esznek mindig a legjobban. Corinne állandóan a
konyhában volt. Szinte mindig készült valami. A tűzhely állandóan meleget
ontott a szobára. Nyáron nyitva volt az ajtó-ablak és csak áramlottak ki az
illatok. Corinne nagyon jól főzött. Amióta csak ették Corinne főztjét azóta
szerették, még ott a vadászházban is.
-
Szóval Robin egy csomó pénzt bukott a lóversenyen? – csapta
meg Armand, mert Fabian megint elkalandozott.
-
Jah, aham. Bukott egy hónapi bérleti díj – húzta el a
száját Fabian.
-
Egy hónapi! Gondolom anya szidta mint kocsis a lovát! –
kacarászott Corinne. – Anya mindig úgy őrködött a pénzen. Jaj fiúk emlékeztek
még? A londoni évek legszebb emléke volt nekem! – Armand futólag Corinne-ra
nézett és összemosolyogtak.
-
A bonbon – bólogatott Armand nosztalgikusan.
Armand cigarettát szívva járta a
hűvös Londont. Didergett. Miközben azon gondolkodott, hogy miért nem márciustól
augusztusig tartózkodnak a városban, amikor igazán nagy a társasági élet a
városban. Persze magának is megadta rá a választ. Mert ők iskolába jártak. A
téli hónapok alatt tették le a vizsgáikat, ráadásul télen a Londoni villa
melegebb volt, könnyebben fűtötték. Viszont nem volt úgy fa, mint ami a
fenyvesekben rendelkezésükre állt volna. De Robinék logikájában a farsangi
szezon volt a lényeg. Maria szerint a lányokat farsangidényben kérik meg, és az
a lány aki nem megy el egy farsang alatt az várhatja a következő évet. Tehát
téli londonra rendezkedtek be. Reszkettek az ujjai a hidegben, de szívta a
cigarettát rendületlenül. Fabian és Corinne az ajtóban ültek mindketten
teljesen lehangoltan. Armand a két gyerekre nézett.
-
Mi van? Kizártak titeket? – nézte őket Armand meglepve.
-
Nem. De nem megyünk be! – jelentették be durcásan
mindketten.
-
Miért nem? – nézte egyiket a másik után Armand.
-
Fabian kezdte!
-
Nem Corinne kezdte!
-
Mit kezdtetek? – kérdezte tőlük Armand türelmesen.
-
Az édességbolt előtt sétáltunk el és ott voltak azok a
gyönyörű bonbonok a kirakatban! – sóhajtotta Corinne.
-
Lecövekeltem a kirakatüveg előtt és kijelentettem, hogy
haza nem jövök amíg nem kapok egy mogyorósbonbont – bólogatott Fabian
öntudatosan.
-
Igen – biccentett hozzá Corinne is pisze orrát
feltartva a hidegben. Mindkettejük orra vörös volt már, dideregtek, és kis
kesztyűs kezeikre huhogtak. – S ott voltak azok a szív alakú marcipánok és csak
egyetlen egy szives marcipánbonbont szerettem volna! Csak egyet! – prüszkölte
Corinne.
-
De anya azt mondta, a bonbon drága és majd otthon süt
nekünk Francios! – vágta rá mérgesen Fabian.
-
Erre Fabian elkezdte rúgdosni a kirakatüveget, hogy de
neki akkor is kell. Anya rángatta el és hiába mondtuk, hogy csak egy darab
kellene nem több és Fabian kijelentette, hogy ő nem megy be míg nincs bonbon,
és erre… én is azt mondtam! Hapci! – Corinne hatalmasat tüsszentett.
-
Mióta vagytok kint? – nézte felváltva a két testvért
Armand.
-
Egy ideje, nem is tudom. Anya már kétszer kiszólt, hogy
még mindig makacskodunk-e – rántotta meg a vállát Fabian és kesztyűjébe
törölgette az orrát.
-
Miért ilyen kegyetlenek a szülők? – nézett fel
fancsalin Armandra Corinne.
-
Jó kérdés. Nem tudom – sóhajtotta Armand. – Van
zsebpénzem, tankönyvre kaptam, de majd kikölcsönzöm a könyvtárból a könyvet. Na
mit szóltok hozzá? Veszek nektek egy-egy bonbont!
-
Komolyan? – hűlt el Fabian.
-
Ó! – pislogott rá nagyokat Corinne. A két gyerek
reménykedve nézett fel rá, megmentőjük akadt.
-
De pszt! Erről anyuéknak egy szót se! – intette maga
után a két gyereket Armand. Corinne újat tüsszentett. – Fáztok?
-
Hm – a két testvér összenézett.
-
Akkor fogócska az édességboltig, aki hamarabb odaér két
bonbont kap – tette meg a tétet Armand. A két testvérnek több sem kellett
egymást kielőzve rohantak az utcán előre. Armand a fejét csóválva futott
utánuk. Persze veszekedés volt a
győzelem felett. Armand nem is foglalkozott velük, két bonbont kapott a két
gyerek. Még ott az üzletben a melegben leültek és megették a bonbonjaikat.
Fabian az elsőt azon nyomban a szájába nyomta és élvezettel majszolgatta a
drága mogyorós bonbont. Corinne az elsőt elmajszolgatta, a másodiknál azonban
Armandra nézett. Apró tenyerén Armand elé tartotta a marcipánszívet és fitos
kis orrával, nagy szürkéskék szemeivel és Armandra mosolygott.
-
Kéred a felét? – kérdezte a magas fiút.
-
Megfelezed velem? – mosolygott Corinne-ra Armand.
-
Ühüm – bólogatott hevesen Corinne.
-
Köszönöm – Armand leharapta a felét és visszaadta
Corinne-nak aki mosolyogva csúsztatta a szájába a fél szívet.
Armand fejét ingatva dőlt hátra a
lócán és belekortyolt a habzó italba. Corinne félrebillentett fejjel nézett rá
és ajka körül futó mosoly játszott.
-
Marcipánszívet vettél nekem! – nevetett rá Corinne.
-
Mert már akkor is szerettelek – biccentett rá Armand.
-
S már akkor is tankönyv helyett hülyeségekre szórtad a
pénzt. Innen is látszik, hogy sosem szerettél tanulni – terelte a kedélyeket
Richard a beszólásával.
-
Hagytam volna, hogy megfázzanak? – fordult az asztal
felé Armand.
-
Inkább tankönyvet vettél volna Armand – dorgálta meg
Corinne is.
-
Én tudtam, mi a fontosabb, te voltál a fontosabb.
Csöpögött az orrod a hidegben, a kis szeplőid eltűntek ahogy kicsípte a hideg
pirosra az orrodat, úgyhogy javítanom kellett a helyzeten – felelte Armand.
-
Igen az édességboltban pedig meleg volt – fűzte hozzá
Fabian.
-
Pontosan. Na Dylan nyomás fürödni – állt fel az
asztaltól Corinne és Armand is felállt, hogy kiengedje a fiát.
-
Ó anyu ne! Még itt van Fabian! – állt fel lelógó orral
Dylan.
-
Nem baj, holnap is itt lesz és egész nyáron. Fürdés,
lefekvés – Corinne forró vizet hozott a tűzhelyről és keverni kezdte a
melegvizet. Corinne eligazgatta a spanyolfalat, a férfiak csak a csobogó vizet
hallották, a mosdatás hangjait.
-
Te Fabian! – bökte meg Armand az unokaöccsét.
-
Armand?
-
Van ismerősöd Londonban, aki tudna rendelni egy doboz
marcipánszívet és elpostázni neked?
-
Éppen akad – biccentett Fabian.
-
Akkor rendelek egy dobozzal, Corinne születésnapjára –
bólintott Armand.
-
Oké – mosolygott Fabian a fejét rázva. Corinne hálóruhát húzott a gyerekre, s
kiléptek a spanyolfal mögül.
-
Dylan, megmutatod a szobádat Fabiannak? – fogta kézen a
gyereket Corinne.
-
Igen! – csillant meg a gyerek szeme. – Jössz?
-
Kíváncsi vagyok nagyon is – kászálódott ki Fabian a
lócáról és a kisfiú után mászott a létrán fel a padlásszobára. A világítótorony
vörös fénye bevilágított a kis szoba ablakán. Corinne gyújtott egy lámpást és a
gyerek ágya melletti asztalkára helyezte. Az egész szoba pici volt és nagyon
kuckós. Corinne puha, meleg ágytakarót varrt a fiának, Dylan felkucorgott az
ágyra és izgatottan nézte a két felnőttet. Fabian hallgatta a húga lágy altató
hangját. Corinne esti mesét talált ki a gyereknek. Tengeri történet volt. Egy
sellőről, aki a vízben egy tengericsigával beszélgetett. Kellően elvesztette
Fabian is a fonalat. A gyerek meg belealudt a történetbe. Corinne már percek
óta, csak simogatta a fia haját. Nézte ahogy alszik. Fabian meg a húgát nézte.
-
Órákig tudnám nézni ilyenkor – rázta a fejét mosolyogva
Corinne. – Nap közben alig látom, mindig lent van a parton.
-
Olyan szerencsések vagytok Corinne – dörzsölte át az
arcát fáradtan Fabian. Egy kényelmes karosszékben ült, ami a gyerek ágya mellé
volt húzva. – Átkozottul szerencsések vagytok – rázta a fejét. – Irigyellek
titeket.
-
Ugyan miért? – nézett rá Corinne a fia ágyán ülve.
-
Mert egymásra találtatok. Armanddal és itt van nektek
ez a gyerek. Olyan boldognak tűntök, olyan nagyon tudtok hiányozni Londonban.
Szeretnék a gyereketek lenni azt hiszem. Így a családotok része.
-
A családunk része vagy Fabian, a testvérem vagy –
mosolygott rá Corinne.
-
Persze, de… nem élek veletek, nem vagyunk együtt minden
nap, ha itthon vagyok feltöltődöm veletek, de az olyan kevés. Jó nálatok lenni
– sóhajtotta Fabian.
-
Fabian. Miért nem mondod el mi bánt? Azért érzel most
mindent ilyennek, mert te nem vagy elégedett és boldog. Nekünk is megvannak a
magunk gondjai. Nem olyan egyszerű egész nap dolgozni és gyereket nevelni. Hidd
el, hogy mi is fáradtak vagyunk minden egyes nap. Tehát?
-
Nincsen semmi Corinne, csak jó itthon ennyi – nézett
körbe a kis tetőtérben Fabian.
-
A húgod vagyok! Beszéljünk! Mint régen. Mint két
testvér. Dylan már alszik mint a bunda. Nekem elmondhatod ha van valami. A pénz
a baj? Nincs elég? – suttogta Corinne és közelebb fordult, elkapta bátyja kezét
és kényszerítette, hogy Fabian a szemébe nézzen.
-
Meghallgatlak, tudod, mint régen is – Corinne várakozón
szürke szemeivel nézte a bátyját, kutatott. Fabian mogyoróbarna szemei a húga
szemébe kapcsolódtak. Nem akart semmit sem mondani. Corinne csak nézte a bátyja
beesett sápadt arcát. London színe volt. Városi, nyúzott arca.
-
Fabian. Olyan fakó az arcod.
-
Fakó? – kérdezte csendesen Fabian. Corinne olyan
hosszan nézte, mintha a tekintetéből akarna jövendőt mondani. Fabian szeméből
akarná kiolvasni lelke titkait.
-
Amiket mondtál, irigyelsz engem és Armandot. Miért is?
Ez mind azt sugallják, hogy…Fabian – Corinne arcán mosoly terült szét. – Te
szerelmes vagy! – lehelte Corinne.
-
Nem – húzta el a kezét sietve Fabian és elkapta a
tekintetét, s menekülve kerülte a szemkontaktust.
-
Istenem Fabian! – suttogta izgatottan Corinne. – Mesélj
ki az a lány! S miért nem viszonozza az én nagyszerű bátyám érzéseit? –
kulcsolta át a térdeit kíváncsian Corinne.
-
Corinne! – sóhajtott Fabian és hátradőlt a széken.
-
Ne akarj becsapni, ne akard terelni a szót. Ki vele!
Öntsd ki a szíved! Tudom, hogy apáéknak úgysem teszed meg. Tehát? Hogy hívják?
– csillogott Corinne szeme a halvány fényben. – Csak a keresztnevét! – súgta
kérlelőn Corinne. – Ki az a lány, aki elcsavarta a fejed? Csak egy icipici
nevet kérek – mutatta a hüvelyk és a mutatóujja közti kis távot Corinne. –
Hümmm?
-
Na jól van, ha annyira tudni akarod… Anna.
-
Anna. Milyen szép, egyszerű és nemes név. S szerelmes
vagy belé?
-
Nem tudom, talán.
-
Akarsz róla beszélni?
-
Nem tudom, Corinne, ne nyagass, megfájdul tőled a fejem
– dörzsölte át a homlokát Fabian.
-
Szép lány?
-
Nekem tetszik – biccentett Fabian.
-
Istenem! Végre megtetszett neked egy lány! Sosem
hallottalak még lányokról beszélni – suttogta izgatottan Corinne, és az arcát
hűtötte izgalmában a tenyerével. Fabian kevésbé volt lelkes a faggatás alatt. –
Milyen színű a haja?
-
Szőke. Borostyánszőke.
-
S nemes lány?
-
Igen. Egy nagyon gazdag családból.
-
Tehát főnemes.
-
Igen.
-
Máris tudom miért vagy gondterhelt – dőlt hátra
Corinne.
-
Idősebb nálam. Jóval idősebb.
-
Ó!
-
Idén nyáron házasodik.
-
Óóóó!
-
És nem szeret viszont – fújtatott Fabian, s átsimított
az ajkait elmélázva.
-
S mit akarsz tenni?
-
El akarom felejteni – felelte rá magától értetődően
Fabian. Corinne nem válaszolt. Fabian elzárkózó arccal dőlt hátra. Nem
viszonozta húga tekintetét. Valóban Anna az első lány, akiről beszél
Corinne-nak. Nem érezte úgy, hogy a húgára tartozna megosztani mindezt vele.
Lányügyeket a fiúkkal osztottak meg
egymás közt. Egyedül Anna volt más. Róla mesélt a húgának. Maga sem értette,
hogy miért épp Annáról.