Hosszú csend telepedett közéjük. Maria érezte, hogy megfordul körülötte a világ. Ez lehetetlen. Ez képtelenség! Erkölcstelen, szégyentelen dolog. A titokban találkozások sem voltak már tisztességesek. De hogy ő, mint egy jó házból való úrilány megszökjön, és út közben esküdjön örök hűséget annak akit szeret? Nem, ez nem Maria Merryweather. Ez nem méltő hozzá! Hogyan is feltételezheti Robin, hogy igen? Robin komolyan az előbb ajánlotta fel neki, hogy megszökteti és a skót határon, az engedékenysebb skót törvények szerint feleségül vegye? Atyaég!
Robin homlokráncolva figyelte a lányt. Maria kezdeti pánikszerű döbbenetét, most valami makacs dac és engedetlenség váltotta fel. Látszott az elfelhősödő viharos szürke szemeken. Ismét háborút vívnak? De milyen háború ez? Hiszen kettejükért vívják! Persze a gőgös hercegnő ismét előtört Maria belső világából. A hercegnő, aki a szerettei körében fényes pompában, akar végigvonulni Ezüstharmat kis templomában, mint a nagybátyja és Loveday. Igen, Maria ilyen esküvőt akar. És mitagadás ilyet is érdemelne. De nem most, és nem ilyen körülmények közt. Robin megunta ezt a vontatott, lassú malmozást. Nem lesz képes kivárni Maria nagykorúságát. Atyáik beleegyezését.
Robin meghallotta a jelző madárfüttyöket. Apja tehát az erdőben van. Igyekezniük kell, és még mindig nem tette fel a legfontosabb kérdést.
- Maria! – a lány kitépte magát a karjából.
- Robin, nem hozhatok meg az egész életemre ilyen sorsfordító döntést egyetlen perc alatt. Át kell gondolnom, és ehhez nem elég egy-két nap.
- Most kell döntened, itt ebben a percben Maria! – túrt a hajába ingerülten Robin.
- Lehetetlent kérsz tőlem, ez nem fair! – kiáltotta hevesen Maria.
- Az élet velem sosem lesz az Maria! – csattant rá indulatosan Robin. – Nem ígérhetek semmit, nem mondom, hogy innentől boldogan élünk, amíg meg nem halunk, hogy nem lesznek problémáink, hogy nem követünk el újabb hibákat. De azt garantálhatom, hogy együtt leszünk. Mi ketten. – Maria feldúltan nézett rá. Robin nem foglalkozott a lány ellenállásával megragadta a karját és maga felé rántotta. – És most szeretnék feltenni neked azt a bizonyos kérdést! – suttogta elfulladva Robin.
- Ne Robin! Kérlek, ne itt, ne így! – nézett körbe nyüszítve Maria. S most már nem érdekelte, hogy mi lesz, egyszerűen megindultak a szeméből a könnyek. De nem az elragadtatottság és nem a boldogság könnyei. Hanem a belső vívódás és szenvedés könnyei. Robin felfelé fordította a tenyerét amiben a két karikagyűrű feküdt.
- Maria, hozzám jössz feleségül? – tette fel a kérdést mély megindultsággal, rekedt tónussal, érzelmektől túlfűtött hangon Robin.
Maria szinte hisztérikusan zokogott fel, Robin vasmarkából nem volt szabadulás, hiába próbálta kirántani a csuklóját. A fiú ujjai szorosan tartották. Maria felnézett az égre és egész testében rázta a tehetetlen sírás. Ó ha sejtette volna hogy erre a napra ébred, ha tudja, hogy ez nem egy szokásos délutáni sétára invitálás, hanem egy egész életre. Ha csak sejtette volna, hogy itt és most kell megélnie egy lánykérést, akkor…nem tudja, hogy mit tett volna. Hogy kikelt volna-e ma az ágyból, hogy eljött volna-e Robinnal. De most itt van. A szabad ég alatt, az erdőben, a fák lombkoronái borulnak a fejük fölé, vállukra süt az őszi napfény telt vérnarancs színe. Maria haja szinte lángolt a napfényben a vörös a tűz fényével égett, szinte felgyújtotta a nap sugára. Egyszerű, virágmintás ruhában volt, két oldalt vezetett fonat futott hátra a hajába és halványszín masnik kötötték egy csokorba a két vezértincset.
Robin megkeményedő arcéllel nézett le rá, olyan távolinak, olyan idegennek hatott most ez a férfi, akit szeretett, akinek a szüzességét és fiatal szívét adta, aki megváltoztatta az egész életét, az életfelfogását a vágyait, az álmait. Mindenét. A mindene volt ez a férfi, aki most könyörtelenül és ridegen állt előtte. Felvértezve mindennel. Sürgetve őt, és várva a válaszát. Maria vizenyős tekintettel nézett le a két csupasz nemesfémre, amelyeken megcsillant a napfény. S megreszketett Maria egész belsejében. Házasság! Ez nagyon komoly lépés. Olyan, amit egy tizenöt éves lány fel sem foghat igazán. Mit is jelent ez? Hogy mostantól Robinnal él? Itt ebben a vadászházban? Hogy nem csaponghat amerre akar, hogy háztartást kell vezetnie, hogy minden évben gyerekeket szüljön ennek a férfinak. Ezt akarta? Tényleg ezt akarja? Ki akarja ezt tizenöt évesen? Jézusom!
Robin nem merte elengedni a lányt, félt, hogy elfut előle és neki most már nagyon nincs ideje. Az erdőből egy fekete bőrkabátos alak csörtetett előre.
- Robin, jön az apád! – szólt Lionel ideges feszültséggel a hangjában.
- Jól van – bólintott Robin, de le sem vette a tekintetét Mariáról. – Adj még öt percet nekünk! – küldte el a zavaró tényezőt Robin. Lionel ismét eltűnt. Robin lassan kieresztette a levegőt a tüdejéből.
- Maria, várom a válaszodat a kérdésemre – jegyezte meg némi türelmetlen rezonanciával a hangjában Robin.
- Tudom, kérlek eressz el! – sütötte le a szemét Maria. Egy pillanatig azt hitte a másik nem fog engedelmeskedni, de végül érezte, hogy enyhül a szorítás a csuklóján. Maria hátrált néhány lépést, majd leguggolt és a szoknyájába temette az arcát. Robin a legközelebbi fatörzsnek dőlt és várt. Keresztbe tett karral nézte a lányt. Maria szipogva emelte fel a fejét. Háttal guggolt a fiúnak. Könnyes szemét az előtte magasodó vadászházra szegezte. Érezte, hogy újra megrázza testét a zokogás. Robin felépítette ezt a házat. Kettejüknek.
- Ha igent mondok? – kérdezte csendesen szipogva Maria.
- Vár rád egy szürke pej az erdőben. Velem és a kíséretemmel azonnal Skócia felé vesszük az irányt, holnap a kora esti órákban már Gretna Greenben leszünk. Egybekelünk és visszatérünk ide. A vadászházba – sorolta hűvösen Robin.
- És ha nemet mondok? – törölgette a könnyeit Maria.
- Akkor visszakísérünk Holdszállásra és tisztelettel búcsút veszek tőled Maria. A jövőt illetően semmit nem tudok mondani. A felnőtté válásodig még évek vannak hátra Maria, és fogalmam sincs ki akarom-e ezt várni – felelte Robin.
- Tehát a ma este mindenképpen búcsúzom. Vagy tőled vagy a lánykoromtól – mondta szomorúan Maria.
- Rajtam és klánomon kívül senki más nem tudja, hogy nem vagy már ártatlan. Megmaradhat minden így. Tőlünk soha senki sem tudja meg. A nászéjszakán pedig könnyű egy apró sebet ejteni, hogy véres maradjon a lepedőd. Semmi sincs ami végzetes lenne rád nézve – mondta szárazon Robin.
- Értem – bólintott Maria. Letörölte szoknyája szegélyével a könnyeit és felegyenesedett.
- Tehát mit sirattál? A szerelmünket, vagy a lányságodat? – kérdezte Robin ahogy a lány szembefordult vele.
- Hol szállunk meg útban Gretna Green felé?
- Ezt vehetem igennek?
- Igen Robin, feleségül megyek hozzád!
A szerelmesek egymásba borulását Lionel megjelenése zavarta meg. Lovon ült és két szürke lovat vezetett kantáron.
- Mennünk kell! – dobta a kantárat Robinnak Lionel. – Merre?
- A skót határ felé! – ültette a nyeregbe Mariát Robin és tenyerével rácsapott a ló farára. Robin is felpattant és a kis csapat vágtázni kezdett. – Fedjétek Mariát! – kiáltotta Robin és lemaradva figyelte, ahogy a klán gyors patkódobogással körbeveszi a lányt külső korgyűrűt alkotva a lány körül, így a tömegben egyáltalán nem látszott, hogy a lány is velük van.
- Mi járatban erre apám? – fékezte meg a lovát könnyedén Robin.
- Új vadászterületek után kutatsz fiam? – nézett körbe Coeur De Noir.
- Anyám birtokán vagyok, erre még sosem jártam, ideje szétnézni nem igaz? – felelte fagyosan Robin.
- Valóban. Számíthatok rád a vacsoránál? – nézett Robinra az apja.
- Talán, még van egy kis elintéznivalóm – felelte gúnyos iróniával Robin.
- Akkor további sikeres vadászatot fiam! – intett fejével a klánjának Coeur.
Robin vágtázva érte be az észak felé tartó kis csapatot. Balról a nap már közeledett a horizont felé. Nagyon jó lovasok voltak, de Maria miatt visszafogták magukat. Ahogy észlelték, hogy a hátuk mögött Robin közeledik beengedték maguk közé, hogy Maria mellett vágtasson tovább. Maria meglepve látta, hogy Lucien helyét Robin váltja fel mellette a lovas vágtában.
- Maria eltűnését a vacsoránál bizonyosan észrevették. Tehát legalább egy órája tudják, hogy Maria nincs Holdszállás területén. A kérdés, hogy mikor kezdenek el keresést indítani utána. Jobb ha minél hamarabb elérünk Gretna Greenbe! – adta ki az utasítást Lionelnek Robin.
- Semmit sem bízol a véletlenre igaz? – vigyorogta Lionel.
- Nem akarjuk, hogy utolérjenek igaz? – nézett oldalt a lányra Robin.
- Nem, azt valóban nem – bólintott felé félszegen Maria. Robin kinyújtotta felé a kezét és Maria erőtlenül de maga is kinyújtotta a sajátját. Egy kis ideig teljesen egy ütemben vágtáztak, egymás kezét szorítva, majd mindketten az előttük levő útra figyeltek. Maria sejtette, hogy Robin miatta diktál lassabb tempót, de egy idő után már úgy érezte, hogy ülve elalszik a nyeregben. Ráadásul teljes sötétség vette körül őket. Rájuk köszöntött az éjszaka. Marián csak az a nappali ruha volt, amiben otthon zongorázott, és ez most az őszi éjszakában kifejezetten kevésnek bizonyult. Robin halk füttyel jelezte a közeledő fogadónál, hogy megállnak. A fiúk lassítani kezdtek és leugrottak a lovakról.
- Hercegnő!? – nyújtotta a karját a lány felé Robin. Maria bágyadtan nézett le rá a nyeregből. – Gyere, itt megszállunk! – intette magához a lányt Robin. Maria fáradtan simult a fiú karjaiba.
- Soha életemben nem lovagoltam még ennyit. Képtelen vagyok lábra állni! – motyogta Maria.
- Tudom, máris ágyban leszünk Hercegnő! – nyugtatta Robin és a fogadósnál a pultra helyezte a csörgő erszényt. – Szobát kérünk – sietve átvette a kulcsot a fogadóstól és a rozoga falépcsőn felvitte Mariát. Belökte a szoba ajtaját. Dupla ágy uralta a szobát. Egy kis mosdótállal. Célszerű és praktikus szoba volt. Fehér ágyneműhuzattal.
Maria fel sem fogta már a kimerültségtől, hogy mi történik vele. Álmosan tűrte, hogy Robin az ágy szélére ültesse. A fiú elkezdte kioldozni a fűzőjét. A lábáról levette a csizmáját.
- Nem vetkőztethetsz le – tolta le erőtlenül a fiú kezét Maria.
- Nem most teszem ezt először – mormolta Robin. – Nem aludhatsz ebben a rémes fűzőben, holnap felöltöztetlek ígérem – Maria beájult az ágyba, Robin sietve magáról is lekapkodta a ruhákat és becsusszant a lány mellé.
- Ez még nem a nászéjszakánk igaz? – kérdezte Maria bágyadtan.
- Nem, ígérem az azért ennél jobb lesz – nevetett halkan Robin. – Istenem de régen volt Maria. Majd megőrültem utánad - simított át a paplan alatt a lány mellein. Maria hörögve húzódott közelebb. Maria már nem válaszolhatott, mert Robin egy csókkal betapasztotta a száját. Érezte, ahogy a fiú fölé nehezedik és a lábai közé helyezkedik. Halk sóhajaikat elnyelte az éjszaka csöndje.
Még fel sem kelt a nap, már úton voltak. Robin hajtotta a kis csapatot, attól tartott, hogy vagy apja, vagy Benjamin Merryweather a nyomukba ér és az éjszakai pihenéssel órákat vesztettek. A táj frisszöld volt a nedves éghajlattól. Csak a reggelire volt idejük nem álltak meg sehol sem étkezni. Valahogy biztonságot érzett Maria, hogy a klán minden tagja velük volt. Csak a lovak miatt álltak meg pár percre pihenni és hogy megitassák őket. Süvített a szél, szinte szelték a távolságokat. Robin kabátja volt Marián, hogy ne fázzon a menetszélben. Így Robin ingujjban vágtatott. Fekete ingje lobogott a szélben ahogy felemelte a karját.
- Az ott már a skót határ! – kiáltotta, s megsarkantyúzta a lovát. A zöld határon könnyedén suhanták át sebes paripáik hátán. A vágta felverte a port az út mentén. Még nem nyugodott le a nap a látóhatáron, amikor elérték Gretna Greent. Robin leugrott a lóról és a kantárt Lionelnek dobta. A kis falu kápolnájában nem kellett sokat magyarázkodni, hogy az átutazó vendégek most és rögtön de gyorsan egy házasság celebrálását igénylik. Mindennapos dolog volt ez Gretna Greenbe, hogy az angolok átszöktek a határon, hogy a szerelmesek egybe keljenek. Robin busásan megjutalmazta a papot, aki buzgón gyújtogatta a gyertyákat a kicsiny kápolnában.
- Minden rendben?! – ért ki hozzájuk Robin. Lionel éppen akkor segítette le a nyeregből Mariát. Maria némán biccentett.
- A gyűrűk? – nézett Robinra idegesen Lionel.
- Nálam vannak – nyúlt a farzsebébe Robin és Lionelnek nyújtotta a két karikagyűrűt. A kápolna kicsi volt és szűkös. Nem nagy vendégseregre tervezték. A klántagok így is megtöltötték. Az oltárnál Maria oldalán Lionel, Robin oldalán Lucien töltötte be a tanú szerepét. Minden külső díszt nélkülöző esküvő volt. Valamiért mégis gyönyörűnek tűnt. A kis rosetta ablakon a lenyugvó nap lágy sugarai világították be a kápolna mennyezetét. A gyertyák fénye melegen ragyogta be a csupa férfiakból álló társaságot. Maria volt az egyedüli nő. A menyasszony. A pap kiadós beszédet tartott. Tudta, ezeknek nem olyan sietős a szertartás. Így kellően belefeledkezhetett a mondandójába. Robin tartotta Maria kezét, és finoman az ajka elé emelte, forró kézcsókot hintett rá. Maria felmosolygott a fiúra. A klántagok mind körülöttük álltak, feketén, sötét bőrkabátban, szertartásosan, levetett kalappal. Maria a férfiak gyűrűjében állva halvány virágmintás ruhájában két napi lovaglás után most mégis boldognak érezte magát. Robin itt van vele. És feleségül veszi. Mert szereti, és mert nem akar mások törvényei szerint élni vele.
Minden megpróbáltatás, küszködés, bizonytalanság és fáradtság ellenére gyönyörű esküvő volt. Békésen, távol minden haragtól és gyűlölettől, távol Holdfölde völgyétől, csak azok között, akik igazán támogatták kettejük kapcsolatát. S életük legfőbb tanúi előtt, Robin unokatestvérei előtt. Lionel kacsintva vigyorgott rájuk, Lucien felnőttes komolysággal mosolygott. Nem kellettek előkészületek, nem készült dús, hosszú csipkefátyol Mariának, sem több sor tafota szoknya, az egyszerű kis nappali ruhájában volt, amiben délután otthon zongorázott. De nem is illett volna Robinhoz sem a csokornyakkendő, az elegáns londoni divat. Itt úgy esküdhettek meg, ahogyan ismerték egymást. A pap Robin felé fordult, s felkérte a házassági eskü letételére. Robin komolyan és határozottan ismételte az eskü szövegét, majd ugyanezt Maria is elismételte mellette.
Nem kellett túlkészülniük, túlünnepelniük vagy pózolniuk. Ez igazán a kettejük napja volt. Senki sem várta el, hogy szebbek, jobbak, kedvesebbek legyenek ezen a napon. Elég volt a hit és a szeretet, amit egymás iránt tápláltak. Robin elvette a kis ezüsttálcáról a megszentelt karikagyűrűk közül a kisebbet és Maria gyűrűsujjára húzta. Maria a tálcán maradt nagyobb párja felé nyúlt és felcsúsztatta a kissé vastag hűvös fémet Robin gyűrűsujjára. Szűzies csókot lehelt az ajkára Robin első hitvesi csókjukként, s a pap felkérte őket, hogy írják alá az anyakönyvet. Robin átvette a szépen lecsepegtetett tollat a paptól és futólag aláfirkantotta a házassági anyakönyvet, majd átadta a helyét Mariának. Maria habozva nézte az üres helyet, ahova a nevét kellett leírni. A pap meleg mosollyal nyújtotta át a tollat, s Maria mély levegőt véve életében aláírta az asszonynevét: Maria de Noir lett.
2012. szeptember 30., vasárnap
Gretna Green
- Robin! – kiáltotta át az erdőt Lionel. – Állj már meg! Napok óta beszélni sem lehet veled.
- Mit akarsz?! – csattant rá Robin és megtorpant.
- Fura vagy – állapította meg Lionel.
- Mikor lesz már kész ez a kicseszett ház? – nézett fel fásultan a félkész állapotban árválkodó vadászházra Robin. Újra elővette a kését és vagdosni kezdte a leceket.
- Miért olyan fontos most, hogy elkészüljön? – ült le a mértékkel Lionel.
- Dolgozz, ne tátsd itt a szád! – rivallt rá Robin idegesen és csak vágta a méretre jelölt fenyődarabokat. A vadászház területén kivágták a fenyőket és most a kivágott fából fogják beburkolni kívül-belül a házat. Meleg fényű és barátságos erdei ház lesz belőle. Robinnak nagyon tetszettek a tervek, a helyet maga választotta ki, mert imádta innen a kilátást a fenyvesekre. A ház csak az övé, az anyai örökségéből építi, így az apjának semmi köze sem lehet hozzá se most, se később. S most éjjel nappal megállás nélkül az egész klánja azon dolgozott, hogy még a tél beállta előtt felhúzzák a házat lakható állapotra.
- Eddig nem volt ilyen sürgős – jegyezte meg Lionel.
- Hát ez van! A dolgok megváltoztak! – vágta rá flegmán Robin és egy ölnyi fedőléccel ismét nekiállt a ház oldalának és nekikezdett a szögeket beverni.
- Mond, hogy nem Maria az oka a sietségnek – lépett oda Lionel, hogy segítsen a fedőleceket tartani.
- Ha ezt mondanám, hazudnék – csapott nagyot a szögre Robin és az belecsapódott a friss fenyőfa anyagába.
- Figyelj Robin! Ismerlek. Megszállott lettél, napok óta itt éjszakához a faháznál, éjjel-nappal dolgoztatnád az egész klánt. Mariát is hanyagolod.
- Maria szobafogságban van – emlékeztette Robin. – Ráadásul kurvára hideg van idekint, én sem akarom, hogy megfázzon, nem fogok a nővérem szoknyája mellett ülve bámulni a zongorázó Mariára egész életemben.
- Mit tervezel?
- Nem tetszene a válaszom.
- Jézusom Robin megijesztessz! – sziszegte Lionel, s szembe rántotta az unokaöccsét.
- Nem végzünk! – bökött a fejével a lecekre Robin.
- Áruld el, mire készülsz! – kiáltott rá Lionel.
- Nem lehet. Csak a támogatásodat kérem! – vett a szájába egy újabb szöget Robin és végigmérte az eddig felütögetett leceket, majd egy újat helyezett a legutolsó mellé és kivéve a szöget az ajkai közül a léc közepére helyezte, majd a kalapáccsal egy erőteljes ütést mért rá.
- Hogy támogassalak, ha azt sem tudom mit akarsz tenni! – elégedetlenkedett Lionel. Lionel némán figyelte az unokaöccsét. Robin elszántan ütötte újra és újra a szögeket a lécbe. Ha nem látta volna azt az eltökélt kifejezést Robin arcán, akkor arra gyanakodhatott volna, hogy megőrült. De nem, a srác teljesen józannak tűnt. Annyira, hogy napok óta még csak nem is ivott. Lionel nem beszélt. Robin szótlansága mély titkokat takar, ezt pontosan tudta. Így csak adogatta neki a leceket, a többiek az emeleten a hajópadlókat rakták le a hálószobákba. Az egész klán a házon dolgozott. És döbbenetes templóval haladtak. Robin már hajnalhasadáskor kint volt a vadászháznál, és iderendelte a teljes klánt. A de Noir fiúk pedig gyorsan és jól dolgoztak. Így épít egy egész család egy házat. S a rokonok munkaereje meglátszott a vadászház változásain is. Így húzták fel Lionel világítótoronyhoz hasonló házát. Így emelték fel Lucien házát is. Könnyedén, gyorsan, együttes erővel, a tucatnyi fiatal fiú.
- Bármit is tervezel öcskös kezdek attól tartani, hogy nem tudok lépést tartani veled – vakarta a tarkóját Lionel.
- Elég ha egymásra pakolod a leceket – jegyezte meg szárazon Robin.
- Nem erről beszélek – dörrent rá Lionel.
- Én meg nem akarok másról beszélni! – harsogta rá Robin. A kalapálás abbamaradt az emeleten. A készülő balkonról kinézett rájuk valaki.
- Minden oké fiúk, még nem öljük egymást! – vigyorgott fel rájuk Lionel. Visszafordult Robinhoz.
- A javatokat akarom! – nyugtatta Lionel.
- Egy szart akarod a javunkat! Ne hátráltass! – tolta félre Lionelt és újabb métert lépett előre, hogy folytassa a burkolást.
- Maria még nem nagykorú – figyelmeztette Lionel miközben átnyújtotta a fenyőlecet Robinnak.
- Pontosan tudom, hogy mi nem Maria! – sziszegte Robin és durván a falnak nyomta a lecet.
- Robin! Elszánt vagy, csökönyös és csak a hülye fejed után mégy! Szeretném ha bölcs józan férfias lépéseket hoznál nem csak vagdalkoznál mint egy csapdába esett állat! Ha ennyire a kielégülést hajtod és nincs hol megkapnod húzzál le Ezüstharmatra! – fröcsögte Robinnak Lionel.
- Korlátolt vagy! Korlátolt a gondolkodásod is! – forgatta a szemét Robin.
- Akkor mi ha nem a szex Robin? Jézusom egy tizenöt éves lányról beszélünk! Robin! Sem az apád, sem Benjamin Merryyweather nem támogatna semmit köztetek! Érted?
- Tisztában vagyok a helyzetünkkel Lionel! – nézett nyugodt tekintettel az unokabátyjára Robin.
- Akkor meg? Mit pattogsz? Mit akarsz? – dúlt-fúlt Lionel de közben segített Robinnak a burkolásban.
- Ez…sokkal több mint amit valaha éreztem Lionel. S bármennyire is igyekszem tovább várni rá, képtelen vagyok. Eldöntöttem, tulajdonképpen már akkor, amikor ezt a lányt először megláttam…
- Hova akarsz ezzel kilyukadni? – nézett sötéten Robinra Lionel.
- Csak egy lehetőségünk van.
- Mi volna az? – nézett Robinra felemelt szemöldökkel Lionel.
- Megszöktetem – jelentette be Robin.
Lionel másodpercekig csak tátott szájjal bámult rá. Robin zsebre vágva a kezét állta a tekintetét. Szipogott néhányat a hűvös őszi levegőben, elnézett a tarka őszi erdő felé, aztán vissza. Lionel még mindig csak száraz ádámcsutkával nyeldekelt. Látszott, hogy bár felfogta, még igazán nem dolgozta fel az információt magában. Csak mint egy hal tátott szájjal hápogott Robinra.
- Nem.
- De igen.
- Ezt nem teheted.
- Már hogyne tehetném.
- De miért?
- Szerinted ez állapot? Gyakorlatilag az ágyasom. Nem csak szexuálisan de érzelmileg is függünk egymástól. És erre tessék. Ilyen senkik mint Benjamin Merryweather vagy az apám, elszakítanak tőle? Ez neked rendben van? Így van rendjén? Hát nem. Nem fognak neki parancsolgatni, mert egyes egyedül egyvalaki parancsolhat Maria Merryweathernek és az én leszek! – bökött a mellkasára Robin harciasan.
- Jesszusom megdöbbentesz! – rogyott le egy közeli farönkre Lionel.
- Döbbenj is meg, mert elegem van ebből. Hogy bujkálunk, hogy lopott perceink vannak, hogy kunyerálnom kell néhány pillanatot azzal, akivel igazán lenni akarok! És ebben nem állíthat meg senki, sem az apám, se a törvény, sem ti. Senki.
- És Maria? – vágott közbe Lionel. – Tud már róla?
- Nem – rázta a fejét Robin. – Még senki sem tud róla rajtad kívül. Előbb meg akarom mutatni neki a házat. Az egyetlen dolgot amit biztonsággal fel tudok neki ajánlani.
- Hát ezért hajtod ennyire?
- Igen, holnap el akarom hozni ide, és ha támogattok, utána irány…: Gretna Green.
- Uramisten! – nyögte kábultan Lionel.
Csodálatos volt ez az indián nyár. A nap sugara megvilágított a lombhullató fák színgazdag koronáit és Maria szinte beleszédült a gyönyörűségbe. Robin kezén fogva sétált vele az erdőben. Mint már annyiszor. Maria imádta ezeket az andalgós sétákat kettesben, távol mindentől. Shadow is velük tartott. Játékos kiskutya volt, fürgén szaladgált. Robin idénként előredobott neki egy botot. Maria nevetve figyelte ahogy a kutya izgalmában szinte felbukott ahogy a botra vetette magát. De a felhőtlenség nem volt teljes. Maria nyugtalankodott, hogy mit kap, ha hazatér, hiszen engedély nélkül hagyta el Holdszállást, amikor Robin egy kaviccsal megdobta Holdszállás zenetermének ablakát. Maria a zongoránál ült és egyedül volt a szalonban. Senki sem vette észre, hogy eltűnt a kastélyból. Voltaképpen megszökött.
Robin pedig furcsa módon feszült volt ma. Bár visszamosolygott ha Maria ráemelte szürke tekintetét, de arcáról nem tűnt el az a különös nyomasztó árnyék. Mintha gondjai lennének.
- Mi a baj Robin? – kérdezett rá végül Maria. Képtelen volt már tovább magában fojtani a kérdést. Egyszerűen nem ment. Látta, hogy a fiút gondok terhelik. És persze saját magát is. És jó lenne ezekről beszélni, de ugyanakkor mit is mondhatnának egymásnak. A gondjuk azonos. Nem találkozhatnak. Soha, sehol, nyugodtan kettesben. Csak ilyen kis szökött fogolyként mint a ma délután. Robin feszengett minden látogatás alkalmával, kínosan érintette, hogy Loveday tud kettejükről, Maria ott van karnyújtásnyira és mégsem érhet hozzá. Egyiküknek sem voltak kellemesek ezek a délutáni teaidők.
- Szeretnék neked mutatni valamit, Hercegnőm – húzta közelebb a lányt futó mosollyal Robin. Maria most is megremegett a becézéstől. Robin mostanában már gúny nélkül mondta ezt. Olyan dús érzelmi töltettel, olyan különösen furcsán, már-már… tényleg szerelmesen? Maria szerette, ahogy Robin kiejtette ezt a szót, és mindig mohón vágyta, hogy a fiú újra és újra így szólítsa. Robin sietősebben húzta maga után a lányt, átvágva a bozótos között. Maria nevetve követte a fiút, aki vonszolta maga után a rengetegbe. Robin elhúzta a faágat s Maria elé tárult a tisztás tetején álló erdei vadászház frissen lakkozott faborítása. Ragyogott rajta a rásütő napfény.
- Ó, ez olyan mint egy mesebeli házikó! Közelebb mehetünk? – lépet Robin elé izgatottan Maria. Robin csak beleegyezőn biccentett. – Ki lakik itt? – Maria felsietett a vadászházhoz, belélegezte a frissen fűrészelt fa csodálatos illatát és még érezte a festés friss szagát. Az ajtó nyitva volt. Maria belépett rajta és meglepődve látta, hogy a ház teljesen üres. Bútorozatlan. Maria meghökkenten nézett hátra a válla fölött Robinra. Robin kifürkészhetetlen arccal nézett vissza rá. Maria suhogó szoknyával térült fordult az üres helyiségekben, mélyeket szippantott a friss faanyag illatából. Kinézett az ablakokon. – Ez a kilátás! Sosem láttam még ilyen szépet! Mintha egyszerre érinthetném a felhőket és a fenyőfák tetejét! – áradozott Maria és szembefordult a fiúval. Robin csendben követte a le-fel rohangáló lányt, szinte árnyként, megfejthetetlen arckifejezéssel.
- Kié? Ki fog itt lakni? – kérdezett rá újra Maria.
- Te, ha szeretnél. A ház az enyém – felelte Robin mélysötét fekete szemekkel. Maria tompa csuklásszerű hangot hallatott. Szürke szemei zavartan meredtek a fiúra. Maria összezavarodottan nézett körbe, majd újra a fiúra.
- Én… én ezt nem értem – nyögte Maria és pánikszerűen kimenekült a vadászházból a friss levegőre. Robin lassan, komótosan követte.
- Akkor engedd, hogy megmagyarázzam – felelte nyugodtan Robin és nagy levegőt véve a farzsebébe nyúlt. Maria összevont szemöldökkel hallotta, hogy mintha váltópénzek csörrennének a fiú kezében, könnyed nemesfémkoccanást hallott. Maria szemei résnyire húzódtak. Robin komoly volt. Ijesztően komoly. Sosem látta még ilyennek. A legnagyobb krízishelyzetekben sem. És ez ijesztő volt, sőt félelmetes.
- A kérdést egyetlen egyszer teszem fel Maria – suttogta elrekedő hangon Robin.két ujja közé vette a nemesfémet és a levegőbe tartva megcsúsztatta őket egymáson. Olyan volt, mintha két apró pennyst csúsztatott volna a hüvelyk és a mutatóujja között játékosan oda-vissza egymást súrolva. Kicsik voltak, karikaszerű kört alkottak, és nemesfémből készült. De Maria a délutáni napfény narancsos fényében elkapta a csillogásukat. Tökéletesre polírozott kisebb és nagyobb karika surlódott egymáshoz a napfényben, Robin ujjai között. Maria szívverése kihagyott egy ütemet. Karikagyűrűk voltak!
- Robin! – szakadt ki Mariából, a rémület őszinte, sokkoló, lányos hangján. Ösztönösen hátrálni kezdett.
- Sokat gondolkodtam Maria, többet semmint érdemes lett volna. De Noir vagyok. Fogalmam sincs, hogy a családjaink mit és hogyan tesznek, engednek mondanak. Már nem is érdekel. Hogy tisztában légy a helyzeteddel elmondom mi az amit nyújtani tudok. Ez a ház, az enyém, a kettőnké, s ha megelégszel ezzel, s velem akkor garantálhatom, hogy a fejfádra a de Noir nevet véssék.
Robin szeme könyörtelen volt. A szavai nem igazán egy szerelmes szavai voltak. Hűvösek, kijózanítóak annál inkább. Robin most igazán férfiként lépett fel, felelősségteljesen, semmi vakmerőség, semmi hirtelen fellángolás. Egyértelmű volt, Robin már mindent átgondolt. Felépítette ezt a házat, megvette a gyűrűket, és csupán Maria válaszára várt.
- Ne… - hebegte Maria és akár egy riadt őz menekülésre akarta fogni, de Robin megragadta és hátulról átkarolta.
- Lásd be Maria ez már nem mehet így tovább. Én képtelen vagyok kivárni hónapokat, hogy újra a karomban tartsalak, nekem ez már nem megy. Nem megy a futó csókok, kapkodó szeretkezések fülledt légköre. Ha tetszik kinőttem belőle. Nem akarom tovább így folytatni. Olyan utat ajánlok ami tisztességes út. Az én módomon tisztességes. Hivatalos papírokkal.
- Lehetetlen, Anglia törvényei szerint nem vagyok nagykorú, a bácsikám beleegyezése nélkül nem is tehetsz semmit…
- De igen! – fordította maga felé szenvedélyesen Robin. Kutatva nézte Maria sápadt arcát, melyet annyira szeretett. A komoly lány a felnőttes hatalmas homlokával, amin most is redőződnek a gondok. Maria mindig józan és megfontolt volt, hogyan is egyezne bele egy ilyen piszkos ajánlatba?
- Szökj el velem Gretna Greenbe, Maria!
- Mit akarsz?! – csattant rá Robin és megtorpant.
- Fura vagy – állapította meg Lionel.
- Mikor lesz már kész ez a kicseszett ház? – nézett fel fásultan a félkész állapotban árválkodó vadászházra Robin. Újra elővette a kését és vagdosni kezdte a leceket.
- Miért olyan fontos most, hogy elkészüljön? – ült le a mértékkel Lionel.
- Dolgozz, ne tátsd itt a szád! – rivallt rá Robin idegesen és csak vágta a méretre jelölt fenyődarabokat. A vadászház területén kivágták a fenyőket és most a kivágott fából fogják beburkolni kívül-belül a házat. Meleg fényű és barátságos erdei ház lesz belőle. Robinnak nagyon tetszettek a tervek, a helyet maga választotta ki, mert imádta innen a kilátást a fenyvesekre. A ház csak az övé, az anyai örökségéből építi, így az apjának semmi köze sem lehet hozzá se most, se később. S most éjjel nappal megállás nélkül az egész klánja azon dolgozott, hogy még a tél beállta előtt felhúzzák a házat lakható állapotra.
- Eddig nem volt ilyen sürgős – jegyezte meg Lionel.
- Hát ez van! A dolgok megváltoztak! – vágta rá flegmán Robin és egy ölnyi fedőléccel ismét nekiállt a ház oldalának és nekikezdett a szögeket beverni.
- Mond, hogy nem Maria az oka a sietségnek – lépett oda Lionel, hogy segítsen a fedőleceket tartani.
- Ha ezt mondanám, hazudnék – csapott nagyot a szögre Robin és az belecsapódott a friss fenyőfa anyagába.
- Figyelj Robin! Ismerlek. Megszállott lettél, napok óta itt éjszakához a faháznál, éjjel-nappal dolgoztatnád az egész klánt. Mariát is hanyagolod.
- Maria szobafogságban van – emlékeztette Robin. – Ráadásul kurvára hideg van idekint, én sem akarom, hogy megfázzon, nem fogok a nővérem szoknyája mellett ülve bámulni a zongorázó Mariára egész életemben.
- Mit tervezel?
- Nem tetszene a válaszom.
- Jézusom Robin megijesztessz! – sziszegte Lionel, s szembe rántotta az unokaöccsét.
- Nem végzünk! – bökött a fejével a lecekre Robin.
- Áruld el, mire készülsz! – kiáltott rá Lionel.
- Nem lehet. Csak a támogatásodat kérem! – vett a szájába egy újabb szöget Robin és végigmérte az eddig felütögetett leceket, majd egy újat helyezett a legutolsó mellé és kivéve a szöget az ajkai közül a léc közepére helyezte, majd a kalapáccsal egy erőteljes ütést mért rá.
- Hogy támogassalak, ha azt sem tudom mit akarsz tenni! – elégedetlenkedett Lionel. Lionel némán figyelte az unokaöccsét. Robin elszántan ütötte újra és újra a szögeket a lécbe. Ha nem látta volna azt az eltökélt kifejezést Robin arcán, akkor arra gyanakodhatott volna, hogy megőrült. De nem, a srác teljesen józannak tűnt. Annyira, hogy napok óta még csak nem is ivott. Lionel nem beszélt. Robin szótlansága mély titkokat takar, ezt pontosan tudta. Így csak adogatta neki a leceket, a többiek az emeleten a hajópadlókat rakták le a hálószobákba. Az egész klán a házon dolgozott. És döbbenetes templóval haladtak. Robin már hajnalhasadáskor kint volt a vadászháznál, és iderendelte a teljes klánt. A de Noir fiúk pedig gyorsan és jól dolgoztak. Így épít egy egész család egy házat. S a rokonok munkaereje meglátszott a vadászház változásain is. Így húzták fel Lionel világítótoronyhoz hasonló házát. Így emelték fel Lucien házát is. Könnyedén, gyorsan, együttes erővel, a tucatnyi fiatal fiú.
- Bármit is tervezel öcskös kezdek attól tartani, hogy nem tudok lépést tartani veled – vakarta a tarkóját Lionel.
- Elég ha egymásra pakolod a leceket – jegyezte meg szárazon Robin.
- Nem erről beszélek – dörrent rá Lionel.
- Én meg nem akarok másról beszélni! – harsogta rá Robin. A kalapálás abbamaradt az emeleten. A készülő balkonról kinézett rájuk valaki.
- Minden oké fiúk, még nem öljük egymást! – vigyorgott fel rájuk Lionel. Visszafordult Robinhoz.
- A javatokat akarom! – nyugtatta Lionel.
- Egy szart akarod a javunkat! Ne hátráltass! – tolta félre Lionelt és újabb métert lépett előre, hogy folytassa a burkolást.
- Maria még nem nagykorú – figyelmeztette Lionel miközben átnyújtotta a fenyőlecet Robinnak.
- Pontosan tudom, hogy mi nem Maria! – sziszegte Robin és durván a falnak nyomta a lecet.
- Robin! Elszánt vagy, csökönyös és csak a hülye fejed után mégy! Szeretném ha bölcs józan férfias lépéseket hoznál nem csak vagdalkoznál mint egy csapdába esett állat! Ha ennyire a kielégülést hajtod és nincs hol megkapnod húzzál le Ezüstharmatra! – fröcsögte Robinnak Lionel.
- Korlátolt vagy! Korlátolt a gondolkodásod is! – forgatta a szemét Robin.
- Akkor mi ha nem a szex Robin? Jézusom egy tizenöt éves lányról beszélünk! Robin! Sem az apád, sem Benjamin Merryyweather nem támogatna semmit köztetek! Érted?
- Tisztában vagyok a helyzetünkkel Lionel! – nézett nyugodt tekintettel az unokabátyjára Robin.
- Akkor meg? Mit pattogsz? Mit akarsz? – dúlt-fúlt Lionel de közben segített Robinnak a burkolásban.
- Ez…sokkal több mint amit valaha éreztem Lionel. S bármennyire is igyekszem tovább várni rá, képtelen vagyok. Eldöntöttem, tulajdonképpen már akkor, amikor ezt a lányt először megláttam…
- Hova akarsz ezzel kilyukadni? – nézett sötéten Robinra Lionel.
- Csak egy lehetőségünk van.
- Mi volna az? – nézett Robinra felemelt szemöldökkel Lionel.
- Megszöktetem – jelentette be Robin.
Lionel másodpercekig csak tátott szájjal bámult rá. Robin zsebre vágva a kezét állta a tekintetét. Szipogott néhányat a hűvös őszi levegőben, elnézett a tarka őszi erdő felé, aztán vissza. Lionel még mindig csak száraz ádámcsutkával nyeldekelt. Látszott, hogy bár felfogta, még igazán nem dolgozta fel az információt magában. Csak mint egy hal tátott szájjal hápogott Robinra.
- Nem.
- De igen.
- Ezt nem teheted.
- Már hogyne tehetném.
- De miért?
- Szerinted ez állapot? Gyakorlatilag az ágyasom. Nem csak szexuálisan de érzelmileg is függünk egymástól. És erre tessék. Ilyen senkik mint Benjamin Merryweather vagy az apám, elszakítanak tőle? Ez neked rendben van? Így van rendjén? Hát nem. Nem fognak neki parancsolgatni, mert egyes egyedül egyvalaki parancsolhat Maria Merryweathernek és az én leszek! – bökött a mellkasára Robin harciasan.
- Jesszusom megdöbbentesz! – rogyott le egy közeli farönkre Lionel.
- Döbbenj is meg, mert elegem van ebből. Hogy bujkálunk, hogy lopott perceink vannak, hogy kunyerálnom kell néhány pillanatot azzal, akivel igazán lenni akarok! És ebben nem állíthat meg senki, sem az apám, se a törvény, sem ti. Senki.
- És Maria? – vágott közbe Lionel. – Tud már róla?
- Nem – rázta a fejét Robin. – Még senki sem tud róla rajtad kívül. Előbb meg akarom mutatni neki a házat. Az egyetlen dolgot amit biztonsággal fel tudok neki ajánlani.
- Hát ezért hajtod ennyire?
- Igen, holnap el akarom hozni ide, és ha támogattok, utána irány…: Gretna Green.
- Uramisten! – nyögte kábultan Lionel.
Csodálatos volt ez az indián nyár. A nap sugara megvilágított a lombhullató fák színgazdag koronáit és Maria szinte beleszédült a gyönyörűségbe. Robin kezén fogva sétált vele az erdőben. Mint már annyiszor. Maria imádta ezeket az andalgós sétákat kettesben, távol mindentől. Shadow is velük tartott. Játékos kiskutya volt, fürgén szaladgált. Robin idénként előredobott neki egy botot. Maria nevetve figyelte ahogy a kutya izgalmában szinte felbukott ahogy a botra vetette magát. De a felhőtlenség nem volt teljes. Maria nyugtalankodott, hogy mit kap, ha hazatér, hiszen engedély nélkül hagyta el Holdszállást, amikor Robin egy kaviccsal megdobta Holdszállás zenetermének ablakát. Maria a zongoránál ült és egyedül volt a szalonban. Senki sem vette észre, hogy eltűnt a kastélyból. Voltaképpen megszökött.
Robin pedig furcsa módon feszült volt ma. Bár visszamosolygott ha Maria ráemelte szürke tekintetét, de arcáról nem tűnt el az a különös nyomasztó árnyék. Mintha gondjai lennének.
- Mi a baj Robin? – kérdezett rá végül Maria. Képtelen volt már tovább magában fojtani a kérdést. Egyszerűen nem ment. Látta, hogy a fiút gondok terhelik. És persze saját magát is. És jó lenne ezekről beszélni, de ugyanakkor mit is mondhatnának egymásnak. A gondjuk azonos. Nem találkozhatnak. Soha, sehol, nyugodtan kettesben. Csak ilyen kis szökött fogolyként mint a ma délután. Robin feszengett minden látogatás alkalmával, kínosan érintette, hogy Loveday tud kettejükről, Maria ott van karnyújtásnyira és mégsem érhet hozzá. Egyiküknek sem voltak kellemesek ezek a délutáni teaidők.
- Szeretnék neked mutatni valamit, Hercegnőm – húzta közelebb a lányt futó mosollyal Robin. Maria most is megremegett a becézéstől. Robin mostanában már gúny nélkül mondta ezt. Olyan dús érzelmi töltettel, olyan különösen furcsán, már-már… tényleg szerelmesen? Maria szerette, ahogy Robin kiejtette ezt a szót, és mindig mohón vágyta, hogy a fiú újra és újra így szólítsa. Robin sietősebben húzta maga után a lányt, átvágva a bozótos között. Maria nevetve követte a fiút, aki vonszolta maga után a rengetegbe. Robin elhúzta a faágat s Maria elé tárult a tisztás tetején álló erdei vadászház frissen lakkozott faborítása. Ragyogott rajta a rásütő napfény.
- Ó, ez olyan mint egy mesebeli házikó! Közelebb mehetünk? – lépet Robin elé izgatottan Maria. Robin csak beleegyezőn biccentett. – Ki lakik itt? – Maria felsietett a vadászházhoz, belélegezte a frissen fűrészelt fa csodálatos illatát és még érezte a festés friss szagát. Az ajtó nyitva volt. Maria belépett rajta és meglepődve látta, hogy a ház teljesen üres. Bútorozatlan. Maria meghökkenten nézett hátra a válla fölött Robinra. Robin kifürkészhetetlen arccal nézett vissza rá. Maria suhogó szoknyával térült fordult az üres helyiségekben, mélyeket szippantott a friss faanyag illatából. Kinézett az ablakokon. – Ez a kilátás! Sosem láttam még ilyen szépet! Mintha egyszerre érinthetném a felhőket és a fenyőfák tetejét! – áradozott Maria és szembefordult a fiúval. Robin csendben követte a le-fel rohangáló lányt, szinte árnyként, megfejthetetlen arckifejezéssel.
- Kié? Ki fog itt lakni? – kérdezett rá újra Maria.
- Te, ha szeretnél. A ház az enyém – felelte Robin mélysötét fekete szemekkel. Maria tompa csuklásszerű hangot hallatott. Szürke szemei zavartan meredtek a fiúra. Maria összezavarodottan nézett körbe, majd újra a fiúra.
- Én… én ezt nem értem – nyögte Maria és pánikszerűen kimenekült a vadászházból a friss levegőre. Robin lassan, komótosan követte.
- Akkor engedd, hogy megmagyarázzam – felelte nyugodtan Robin és nagy levegőt véve a farzsebébe nyúlt. Maria összevont szemöldökkel hallotta, hogy mintha váltópénzek csörrennének a fiú kezében, könnyed nemesfémkoccanást hallott. Maria szemei résnyire húzódtak. Robin komoly volt. Ijesztően komoly. Sosem látta még ilyennek. A legnagyobb krízishelyzetekben sem. És ez ijesztő volt, sőt félelmetes.
- A kérdést egyetlen egyszer teszem fel Maria – suttogta elrekedő hangon Robin.két ujja közé vette a nemesfémet és a levegőbe tartva megcsúsztatta őket egymáson. Olyan volt, mintha két apró pennyst csúsztatott volna a hüvelyk és a mutatóujja között játékosan oda-vissza egymást súrolva. Kicsik voltak, karikaszerű kört alkottak, és nemesfémből készült. De Maria a délutáni napfény narancsos fényében elkapta a csillogásukat. Tökéletesre polírozott kisebb és nagyobb karika surlódott egymáshoz a napfényben, Robin ujjai között. Maria szívverése kihagyott egy ütemet. Karikagyűrűk voltak!
- Robin! – szakadt ki Mariából, a rémület őszinte, sokkoló, lányos hangján. Ösztönösen hátrálni kezdett.
- Sokat gondolkodtam Maria, többet semmint érdemes lett volna. De Noir vagyok. Fogalmam sincs, hogy a családjaink mit és hogyan tesznek, engednek mondanak. Már nem is érdekel. Hogy tisztában légy a helyzeteddel elmondom mi az amit nyújtani tudok. Ez a ház, az enyém, a kettőnké, s ha megelégszel ezzel, s velem akkor garantálhatom, hogy a fejfádra a de Noir nevet véssék.
Robin szeme könyörtelen volt. A szavai nem igazán egy szerelmes szavai voltak. Hűvösek, kijózanítóak annál inkább. Robin most igazán férfiként lépett fel, felelősségteljesen, semmi vakmerőség, semmi hirtelen fellángolás. Egyértelmű volt, Robin már mindent átgondolt. Felépítette ezt a házat, megvette a gyűrűket, és csupán Maria válaszára várt.
- Ne… - hebegte Maria és akár egy riadt őz menekülésre akarta fogni, de Robin megragadta és hátulról átkarolta.
- Lásd be Maria ez már nem mehet így tovább. Én képtelen vagyok kivárni hónapokat, hogy újra a karomban tartsalak, nekem ez már nem megy. Nem megy a futó csókok, kapkodó szeretkezések fülledt légköre. Ha tetszik kinőttem belőle. Nem akarom tovább így folytatni. Olyan utat ajánlok ami tisztességes út. Az én módomon tisztességes. Hivatalos papírokkal.
- Lehetetlen, Anglia törvényei szerint nem vagyok nagykorú, a bácsikám beleegyezése nélkül nem is tehetsz semmit…
- De igen! – fordította maga felé szenvedélyesen Robin. Kutatva nézte Maria sápadt arcát, melyet annyira szeretett. A komoly lány a felnőttes hatalmas homlokával, amin most is redőződnek a gondok. Maria mindig józan és megfontolt volt, hogyan is egyezne bele egy ilyen piszkos ajánlatba?
- Szökj el velem Gretna Greenbe, Maria!
Fogságban Holdszálláson
Robin fejébe szöget ütött a gondolat, és nem is tudta egyhamar kiverni. Maria nem törődve a jó hírével kimaradt vele egy egész éjszakára. Az illedelmes londoni lány, kész volt lemondani a kényelemről, az igényeiről, az elvárásairól, csakis miatta. S most fogalma sem volt mi vár a lányra Holdszálláson. De nem tarthat vele és nem védheti meg. Még most nem.
Maria felvetett fejjel mindenre elszántan lépte át Holdszállás kapuját. Bármit is kap itthon ezért az éjszakáért. Megérte. Megismerte Robint úgy, ahogy nappal sohasem ismerhette volna meg. Bepillantást nyert a fenyvesek világába. Láthatta, hogyan élnek itt az emberek, hogy kik is azok, akik meghatározzák Robin életét és mindennapjait. S ez kellett, neki is, hogy lássa, hogy megtapasztalja. Nincs veszteni valója. Amit tett arról ő döntött és igenis vállalja érte a következményeket.
- Ilyenkor kell hazajönni Maria? – harsant nagybátyja hideg hangja a csarnokban.
- Bácsikám! Jó reggelt! – fordult a lépcsősor felé Maria a maga természetességével.
- Kérdeztem valamit? Hol jártál? Csupa kosz a ruhád, borzalmasan nézel ki, mint akit vadak közül szalajtottak! S nem voltál itthon éjszaka! Van fogalmad róla, hogy ez mennyire kínos a családunknak! A Merryweatherek nevére hozol szégyent!
- Nem hibáztathat mindenért csak engem bácsikám! Ha távol maradtam, annak oka volt.
- Oka? Miféle oka lehet egy tizenöt éves lánynak az éjszakai kimaradásra? – hördült fel Benjamin Merryweather.
- Jó ok – felelte rá keményen Maria.
- Engedetlen leány vagy Maria! Ezért szobafogságra ítéllek, amíg meg nem tanulod, hogy a tetteid sem az erkölcsöknek, sem az én elvárásaimnak nem megfelelőek. Ha belátásra lelsz, akkor elhagyhatod a szobádat! – harsogta dühösen Benjamin Merryweather.
- Túl szigorú vagy hozzá Benjamin! – szólalt meg a háttérből Loveday.
- Én?! Szigorú! Van fogalmad róla, hogy milyen kellemetlen, ha ez kitudódik? Hogy Maria egész éjszaka kint tartózkodott ki tudja merre, és hol és kivel? Ez a hír rettenetesen ronthatja Maria házassági esélyeit is Loveday lásd be! Egy ilyen ballépés és kész, Maria senkinek sem kell!
- Ugyan Benjamin! Maria csak ismerkedik a környezetével!
- Éjszaka? – kérdezett rá gúnyosan Benjamin. – Kísérő nélkül, egy fiatal lány? Van fogalmad róla miről beszélsz Loveday?! Jaj igaz persze, nem a te rokonodról van szó, mit érdekel az téged! De Maria az én kenyeremet eszi az én házamban, az apjától semmit sem örökölt! Nincs hozomány, amit vele adhatnék! Az egyetlen értéke a jó híre, és az erénye! Ha azt elveszíti, akkor semmit sem nyújthatok vele egyetlen tisztességes kérőnek sem!
- Ó jaj! - sóhajtotta Loveday tanácstalanul. Benjamin becsapta maga mögött a dolgozószobája ajtaját. Loveday a lépcsőn felfelé igyekvő Mariát követte a tekintetével.
Maria a hétvégét a szobájában töltötte, Marmalode természetesen mindig bekészítette neki az étkezések menüjét. Semmiben sem szenvedett hiányt. Kivéve Robint. Maria kedvetlenül ténfergett Holdszállás toronyszobájában. Vágyakozva nézett ki a fenyvesekre. Hiányzott az erdő illata, ami Robin illatával keveredve olyan egyedi és különleges volt. Gyanta, tűz, szappanillat keveréke. Megkedvelte a de Noir fiúkat. A pajkos megjegyzéseiket, a jókedvüket, a gondtalanságukat. Hiányzott az életstílusuk, amibe Maria egy éjszaka erejéig belekóstolhatott. Kedvelte Robin rokonait. Lovedayt is. A fiúkat is a klánból. Most egyszerre olyan unalmasnak és céltalannak tűnt az élete Robin nélkül. A két napi bezártság szinte az őrületbe kergette, főleg most, hogy Robin mellett annyit járta az erdőt. Szokatlan volt ez a mozdulatlanság, és nem elég a néhány lépés a toronyban. Így végül Maria megelégelve a bezártságot és félredobva büszkeségét letrappolt nagybátyja dolgozószobájába bocsánatot kérni a viselkedéséért.
A büszkeség feladása még mindig nehezen ment. Túl Merryweather volt. És nagyon ragaszkodik ezekhez a kis apró dolgokhoz, amik még megmaradtak neki. Így engedélyt kapott, hogy legalább Holdszállás termeiben szabadon bóklásszon. A könyvtár és a zeneszalon között kóválygott naphosszat. Szíve szerint üzent volna a de Noir várba Robinnak. De mit is írhatna? És mi van ha bárki elfogja a levelet? Nem biztonságos. Márpedig nem kérdés nekik titkos viszonyuk van. Maria belepirult már csak a gondolatába is, hogy mit jelent ez. Ő tizenöt évesen, egy nála jóval idősebb és érettebb férfival lépett testi kapcsolatba. Ez bűn. Lehet, hogy ha megszabadul kényszerű fogságából akkor az első útja a templom kellene, hogy legyen? Nem ártana valami feloldozást nyerni, mert bűnben élni csodálatos, de valahol vétkes dolog is. Ilyesmit csak Isten engedelmével férj és feleségként lett volna szabad megtenniük. De mit számít az! Robin nem ilyen törvények szerint él és működik. Ő egy más világ és csak az számít.
Nem számított arra sem, hogy ezen a reggelen látogatójuk van. Loveday szalonjából lépett ki a magas, sötét alak. Maria sikkantva vetette magát a fiú karjába. Robin pedig sietve rántotta be a lépcső alatti oszlop védelmébe.
- Azt hittem szobafogságban vagy – jegyezte meg Robin miközben ajka futólag elvált a lány nedves csókjából.
- Csak amíg a büszkeségem fel nem adtam – mosolygott fel rá Maria és türelmetlen mohósággal húzta le a fiú fejét, hogy újabb csókot csikarjon ki tőle.
- Ezt értsem úgy, hogy hiányoztam? – suttogta Maria ajkára Robin s újra birtokba vette a rózsaszin apró ajkakat. – Te is hiányoztál nekem Hercegnőm! – zihálta Robin, s tenyerével szorosan a csípőjéhez vonta a lányt. Maria remegve érezte meg Robin vágyát és a fiú keze máris sürgetőn Maria fenekére és combjára siklott.
- Ó Robin! – csuklott Maria.
- Fogalmam sem volt hogy tudnék üzenetet hagyni neked – lehelte a lány nyakára felindultan Robin. – Éjszaka megpróbálok beszökni hozzád, hagyj égve egy gyertyát a toronyba vezető folyosón, mert nem akarok túl nagy zajt csapni – mormolta Robin. Maria nyöszörögve bújt a fiú mellkasához. – Megjegyezted?
- Ühm, igen - nézett fel rá fátyolos kábult szemekkel Maria.
- Jól van, okos kislány vagy – kacsintott rá Robin.
- Robin! – kiáltotta az öccsét keresve Loveday. Robin elhúzódott a lépcső takarásából és a hajába túrva sietve Lovedayhez sietett.
- Itt vagyok, csak a kalapom kerestem – morogta Robin.
- De hát itt volt a fogason te lüke! – suhintotta meg Robin tarkóját játékosan Loveday. Maria az oszlop mögött várta meg, amíg kilépnek a szabad levegőre, majd előbújt rejtekhelyéről és felsietett a szobájába.
Maria csak azután merte kitenni a gyertyát a lépcsőfordulóba miután mindenki lefeküdt aludni. Már éjfél felé járhatott az idő. Maria mint egy kis szellem járkált a toronyhoz vezető úton, és apró gyertyákat hagyott a lépcsőn, megvilágítva az utat a hálószobája felé. Robin bízott benne, hogy a zeneteremben általa nyitva hagyott ablakot senki nem zárta be. Bőrkesztyűs kezét becsúsztatta a résen. Nyitva! Robin belökte az ablakot és bemászott a kertből a zeneszalonba. Halkan becsukta maga mögött az ablakot majd lopakodva a főlépcső felé igyekezett. Koromsötét volt a főlépcső, de az emeletről halvány fény pislákolt felé. Robin hallgatózott. A sötétben puha, néma léptekkel araszolt felfelé, fülelve, hogy nem hall-e hangokat. Megtalálta a gyertyát az emeleten. Sietve odament és rálehelt. A gyertya füstölgő végét a tenyerébe zárta és a következő fényforrás felé indult. Maria tökéletes munkát végzett. Lágyan kellő távolságokba helyezte a gyertyákat. Robin sorra oltotta el a gyertyákat. Az utolsó Maria hálószobaajtaja előtt égett, a szobaajtó résnyire nyitva volt. Robin a gyertyacsonkokat a zsebébe dugta és belépett.
- Ó Robin! – Maria szorosan a fiúhoz simult és kibontott hajjal, neglizsében simult hozzá.
- Hercegnőm! – szorította meg a lány derekát zavartan Robin. Nem számított ilyen heves érzelemkitörésre.
- Ugye velem alszol ma? – húzta Robint az ágy felé Maria.
- Én nem egészen alvásra gondoltam – köszörülte a torkát Robin. Maria elvörösödött és zavartan elhúzódott.
- Én mindezt értem, de…most nem lehet – nyögte ki kínosan feszengve Maria.
- Miért nem? – nézett körbe Robin és bezárta maga mögött az ajtót.
- Hát mert…most én… - Maria kerülte Robin pillantását és sietve áthúzódott az ágy másik oldalára. Még sosem volt ilyen, hogy Robinnal egy szobában tartózkodjon úgy, hogy egy ágy is van a közelben. Ez olyan furcsa és újszerű élmény volt. – Sajnálom…de – Robin fürkészve nézte Maria arcának bíborárnyalatát, mire leesett neki, hogy a lány mit próbál közölni vele.
- Ó, értem – Robin nehezen tudta leplezni a hangjában a csalódást.
- Ne haragudj – sütötte le a szemét Maria és zavartan a takaróra nézett.
- Nincs rá okom – Robin is az ágy szélére ült a másik oldalán. – Nos, ez… a természet rendje.
- Ez a te szádból olyan mint egy sértés - fordított neki hátat Maria.
- Egyszerűen nem erre számítottam ma este, ennyi – húzta le a csizmáját Robin. És levetette a kabátját, az íróasztal előtt álló székre dobta.
- Nem tehetek róla!
- Persze, hogy nem tehetsz róla, minden rendben. Gyere! – húzta magához a lányt. – Soha nem láttalak még kibontott hajjal.
- Ez nem igaz, számtalanszor te magad engedted le a hajam – tiltakozott Maria.
- Akkor nem láttalak még lefekvés előtt frissen mosott, kifésült hajjal, így megfelel? – könyökölt a párnára Robin.
- Igen – Maria nem tiltakozhatott, a fiú egyszerűen magához húzta, így háttal Robin mellkasához simult. – Mi lesz velünk Robin?
- Ezt hogy érted? – morogta Robin, ahogy a csillagokat nézte a fejük felett az üvegtetőn keresztül.
- Jön a tél, hideg van, nem lopózhatsz fel mindig a szobámba én meg nem hagyhatom el éjszakára Holdszállást – ásította Maria.
- Megoldjuk – simogatta a lány derekát nyugtatóan Robin.
- Mindent még a nagy vadász sem oldhat meg – mosolygott álmosan Maria.
- Aludj Maria, a többit bízd rám! – simogatta a lány őszi falevélszínekben pompázó fürtjeit Robin. Maria végre elégedetten, békésen és nyugodtan aludhatott el Robin ölelő karjaiban. Nem is sejtette, hogy a fiú egy szemhunyásnyit sem aludt. Nézte az alvó Mariát a karjaiban és várta a hajnal első sugarait.
- Mennem kell – súgta a lány fülébe halkan Robin.
- Olyan jó volt a karodban aludni – bújt hozzá álmosan a melegben Maria.
- Itt a hajnal, ébredezik a kastély Maria, nem találhatnak az ágyadban! – morogta Robin. – Megyek, de te aludj csak tovább Hercegnő! Álmodj velem! – suttogta mosolyogva Robin.
- Rendben – fogadta a búcsúcsókot bágyadtan Maria és visszabújt a párnái közé. Robin csendben öltözködött és lopakodott végig az alvó Holdszállás csendes lépcsőin.
Csobogott a víz a dézsában. A karjáról csutakolta a sarat, majd újra elmerült a gőzfürdőben. Az ablaknak ismét nekifeszült a hűvös őszi szél. Borongós és komor az ég, éppen olyan, mint Robin kedélyállapota. Már több mint egy hete nem látta a lányt. Nem jött a tisztásra és szinte őrjítő volt a hiánya. Semmi másra nem tudott gondolni csak Mariára. Robin átmosta az arcát és közben szappanillatú kezébe temette az arcát. Most mi legyen?
- Öcskös! – rontott a de Noir vár hálószobájába Lionel.
- Mit akarsz? – kérdezte morcosan Robin.
- Patakokban ömlik az eső odakint – csavarta ki copfjából a vizet Lionel. – Fázom. Megkívántam a fürdődet.
- Undorító vagy – morogta Robin.
- Mi bajod? – ült le a székre Lionel.
- Szerinted? – nézett vissza rá göndör fürtjeiből csöpögő vízzel Robin, úgy nézett ki mint egy ázott puli.
- Ha ennyire hiányzik az a lány, miért nem mégy Holdszállásra? – mondta ki Lionel.
- Miféle ürüggyel mehetnék én oda? – mérgelődött Robin.
- Meglátogatod a nővéredet, és kész – tárta szét a karját Lionel.
- Szakad az eső – nézett ki lehangoltan Robin.
- Ezzel számolnod kell most már. Közeledik a tél. Az erdei légyottoknak lassan vége Robin – vihogta Lionel, de a szeme komoly maradt.
- Pontosan ez az ami aggaszt – Robin gondterhelten meredt maga elé. – Ha eláll az eső, ismét nekikezdünk a faház építésének.
- Mégiscsak akarod azt a vadászházat? – lepődött meg Lionel. – Azt hittem az csak hétvégi menedékhely neked, meg a…
- Más terveim vannak a házzal – szólt közbe Robin és kiemelkedett a dézsából.
- Igyekezz, mire kipancsolod magad bezárnak a boltok a városban – topogott türelmetlenül Lionel.
- Szakad az eső, biztos, hogy lovon akarsz menni? – dörzsölte a haját Robin.
- Ha kocsin megyünk sosem érünk oda Robin! Nincs kedvem a városban megszállni – dobta a fiúnak a csizmát Lionel.
- Délutánra vissza akarok érni. Talán beugrok Holdszállásra – jegyezte meg futólag Robin, mire Lionel az orra alatt elmosolyodta magát.
A városban nem esett. Lionel és Robin a fogadó előtt hagyták a lovakat és komótosan sétáltak a nagykörúton. Lionel vigyorogva biccentette a kalapját a szép nők előtt. Robin a szemét forgatta a mozdulatra.
- Nem értem miért épp engem rángattál magaddal, miért nem hoztad a bátyádat? – méltatlankodott Robin.
- Mert te facér vagy, és ráadásul az első számú kedvenc unokatesóm is te vagy – emlékeztette Lionel.
- Ezért cserébe tartozol nekem – dünnyögte Robin.
- Oké – vigyorogta Lionel és benyitott a fényűző üzletbe. Kedvesen csilingelt a csengő az ajtó felett. Lionel máris határozottan a pulthoz lépett és magyarázni kezdett a kisasszonynak. Kalapját levette és megtévesztően ápoltnak tűnt. Haja frissen mosva, selyemszalaggal összefogva, sötét bőrkabátja is megtisztult az esővíztől. Hűvös fehér ujjai pedig kivételesen gondosan manikűrözve voltak. Robin unottan dőlt az üveglapnak, enyhén alkarjával az üveglapra támaszkodva bámult ki az utca forgatagába. Lionel lelkesen diskurált az eladóval. Robin futólag lepillantott a bársonyfiókra, amit félreraktak, elé a pultra. Elgondolkodva nézte a sápadt óaranyszínű kis vonalkákat, amik kibuktak a bársonypárnából. Szemmértékkel egyet kihúzott a párna szorításából és szórakozottan a bal gyűrűsujjára húzta. Szokatlan volt az ékszer súlya, merengve forgatta meg az ujján a gyűrűt.
- Segíthetek uram? – kérdezte mosolyogva a boltos kisasszony. Robin úgy érezte magát, mintha csak lopáson kapnák, pedig rablóvezérként már ezek a reflexek rég megszűntek nála. Ez egészen újfajta érzés volt. Szeme elsötétedett, ahogy felnézett az ékszerészre.
Maria felvetett fejjel mindenre elszántan lépte át Holdszállás kapuját. Bármit is kap itthon ezért az éjszakáért. Megérte. Megismerte Robint úgy, ahogy nappal sohasem ismerhette volna meg. Bepillantást nyert a fenyvesek világába. Láthatta, hogyan élnek itt az emberek, hogy kik is azok, akik meghatározzák Robin életét és mindennapjait. S ez kellett, neki is, hogy lássa, hogy megtapasztalja. Nincs veszteni valója. Amit tett arról ő döntött és igenis vállalja érte a következményeket.
- Ilyenkor kell hazajönni Maria? – harsant nagybátyja hideg hangja a csarnokban.
- Bácsikám! Jó reggelt! – fordult a lépcsősor felé Maria a maga természetességével.
- Kérdeztem valamit? Hol jártál? Csupa kosz a ruhád, borzalmasan nézel ki, mint akit vadak közül szalajtottak! S nem voltál itthon éjszaka! Van fogalmad róla, hogy ez mennyire kínos a családunknak! A Merryweatherek nevére hozol szégyent!
- Nem hibáztathat mindenért csak engem bácsikám! Ha távol maradtam, annak oka volt.
- Oka? Miféle oka lehet egy tizenöt éves lánynak az éjszakai kimaradásra? – hördült fel Benjamin Merryweather.
- Jó ok – felelte rá keményen Maria.
- Engedetlen leány vagy Maria! Ezért szobafogságra ítéllek, amíg meg nem tanulod, hogy a tetteid sem az erkölcsöknek, sem az én elvárásaimnak nem megfelelőek. Ha belátásra lelsz, akkor elhagyhatod a szobádat! – harsogta dühösen Benjamin Merryweather.
- Túl szigorú vagy hozzá Benjamin! – szólalt meg a háttérből Loveday.
- Én?! Szigorú! Van fogalmad róla, hogy milyen kellemetlen, ha ez kitudódik? Hogy Maria egész éjszaka kint tartózkodott ki tudja merre, és hol és kivel? Ez a hír rettenetesen ronthatja Maria házassági esélyeit is Loveday lásd be! Egy ilyen ballépés és kész, Maria senkinek sem kell!
- Ugyan Benjamin! Maria csak ismerkedik a környezetével!
- Éjszaka? – kérdezett rá gúnyosan Benjamin. – Kísérő nélkül, egy fiatal lány? Van fogalmad róla miről beszélsz Loveday?! Jaj igaz persze, nem a te rokonodról van szó, mit érdekel az téged! De Maria az én kenyeremet eszi az én házamban, az apjától semmit sem örökölt! Nincs hozomány, amit vele adhatnék! Az egyetlen értéke a jó híre, és az erénye! Ha azt elveszíti, akkor semmit sem nyújthatok vele egyetlen tisztességes kérőnek sem!
- Ó jaj! - sóhajtotta Loveday tanácstalanul. Benjamin becsapta maga mögött a dolgozószobája ajtaját. Loveday a lépcsőn felfelé igyekvő Mariát követte a tekintetével.
Maria a hétvégét a szobájában töltötte, Marmalode természetesen mindig bekészítette neki az étkezések menüjét. Semmiben sem szenvedett hiányt. Kivéve Robint. Maria kedvetlenül ténfergett Holdszállás toronyszobájában. Vágyakozva nézett ki a fenyvesekre. Hiányzott az erdő illata, ami Robin illatával keveredve olyan egyedi és különleges volt. Gyanta, tűz, szappanillat keveréke. Megkedvelte a de Noir fiúkat. A pajkos megjegyzéseiket, a jókedvüket, a gondtalanságukat. Hiányzott az életstílusuk, amibe Maria egy éjszaka erejéig belekóstolhatott. Kedvelte Robin rokonait. Lovedayt is. A fiúkat is a klánból. Most egyszerre olyan unalmasnak és céltalannak tűnt az élete Robin nélkül. A két napi bezártság szinte az őrületbe kergette, főleg most, hogy Robin mellett annyit járta az erdőt. Szokatlan volt ez a mozdulatlanság, és nem elég a néhány lépés a toronyban. Így végül Maria megelégelve a bezártságot és félredobva büszkeségét letrappolt nagybátyja dolgozószobájába bocsánatot kérni a viselkedéséért.
A büszkeség feladása még mindig nehezen ment. Túl Merryweather volt. És nagyon ragaszkodik ezekhez a kis apró dolgokhoz, amik még megmaradtak neki. Így engedélyt kapott, hogy legalább Holdszállás termeiben szabadon bóklásszon. A könyvtár és a zeneszalon között kóválygott naphosszat. Szíve szerint üzent volna a de Noir várba Robinnak. De mit is írhatna? És mi van ha bárki elfogja a levelet? Nem biztonságos. Márpedig nem kérdés nekik titkos viszonyuk van. Maria belepirult már csak a gondolatába is, hogy mit jelent ez. Ő tizenöt évesen, egy nála jóval idősebb és érettebb férfival lépett testi kapcsolatba. Ez bűn. Lehet, hogy ha megszabadul kényszerű fogságából akkor az első útja a templom kellene, hogy legyen? Nem ártana valami feloldozást nyerni, mert bűnben élni csodálatos, de valahol vétkes dolog is. Ilyesmit csak Isten engedelmével férj és feleségként lett volna szabad megtenniük. De mit számít az! Robin nem ilyen törvények szerint él és működik. Ő egy más világ és csak az számít.
Nem számított arra sem, hogy ezen a reggelen látogatójuk van. Loveday szalonjából lépett ki a magas, sötét alak. Maria sikkantva vetette magát a fiú karjába. Robin pedig sietve rántotta be a lépcső alatti oszlop védelmébe.
- Azt hittem szobafogságban vagy – jegyezte meg Robin miközben ajka futólag elvált a lány nedves csókjából.
- Csak amíg a büszkeségem fel nem adtam – mosolygott fel rá Maria és türelmetlen mohósággal húzta le a fiú fejét, hogy újabb csókot csikarjon ki tőle.
- Ezt értsem úgy, hogy hiányoztam? – suttogta Maria ajkára Robin s újra birtokba vette a rózsaszin apró ajkakat. – Te is hiányoztál nekem Hercegnőm! – zihálta Robin, s tenyerével szorosan a csípőjéhez vonta a lányt. Maria remegve érezte meg Robin vágyát és a fiú keze máris sürgetőn Maria fenekére és combjára siklott.
- Ó Robin! – csuklott Maria.
- Fogalmam sem volt hogy tudnék üzenetet hagyni neked – lehelte a lány nyakára felindultan Robin. – Éjszaka megpróbálok beszökni hozzád, hagyj égve egy gyertyát a toronyba vezető folyosón, mert nem akarok túl nagy zajt csapni – mormolta Robin. Maria nyöszörögve bújt a fiú mellkasához. – Megjegyezted?
- Ühm, igen - nézett fel rá fátyolos kábult szemekkel Maria.
- Jól van, okos kislány vagy – kacsintott rá Robin.
- Robin! – kiáltotta az öccsét keresve Loveday. Robin elhúzódott a lépcső takarásából és a hajába túrva sietve Lovedayhez sietett.
- Itt vagyok, csak a kalapom kerestem – morogta Robin.
- De hát itt volt a fogason te lüke! – suhintotta meg Robin tarkóját játékosan Loveday. Maria az oszlop mögött várta meg, amíg kilépnek a szabad levegőre, majd előbújt rejtekhelyéről és felsietett a szobájába.
Maria csak azután merte kitenni a gyertyát a lépcsőfordulóba miután mindenki lefeküdt aludni. Már éjfél felé járhatott az idő. Maria mint egy kis szellem járkált a toronyhoz vezető úton, és apró gyertyákat hagyott a lépcsőn, megvilágítva az utat a hálószobája felé. Robin bízott benne, hogy a zeneteremben általa nyitva hagyott ablakot senki nem zárta be. Bőrkesztyűs kezét becsúsztatta a résen. Nyitva! Robin belökte az ablakot és bemászott a kertből a zeneszalonba. Halkan becsukta maga mögött az ablakot majd lopakodva a főlépcső felé igyekezett. Koromsötét volt a főlépcső, de az emeletről halvány fény pislákolt felé. Robin hallgatózott. A sötétben puha, néma léptekkel araszolt felfelé, fülelve, hogy nem hall-e hangokat. Megtalálta a gyertyát az emeleten. Sietve odament és rálehelt. A gyertya füstölgő végét a tenyerébe zárta és a következő fényforrás felé indult. Maria tökéletes munkát végzett. Lágyan kellő távolságokba helyezte a gyertyákat. Robin sorra oltotta el a gyertyákat. Az utolsó Maria hálószobaajtaja előtt égett, a szobaajtó résnyire nyitva volt. Robin a gyertyacsonkokat a zsebébe dugta és belépett.
- Ó Robin! – Maria szorosan a fiúhoz simult és kibontott hajjal, neglizsében simult hozzá.
- Hercegnőm! – szorította meg a lány derekát zavartan Robin. Nem számított ilyen heves érzelemkitörésre.
- Ugye velem alszol ma? – húzta Robint az ágy felé Maria.
- Én nem egészen alvásra gondoltam – köszörülte a torkát Robin. Maria elvörösödött és zavartan elhúzódott.
- Én mindezt értem, de…most nem lehet – nyögte ki kínosan feszengve Maria.
- Miért nem? – nézett körbe Robin és bezárta maga mögött az ajtót.
- Hát mert…most én… - Maria kerülte Robin pillantását és sietve áthúzódott az ágy másik oldalára. Még sosem volt ilyen, hogy Robinnal egy szobában tartózkodjon úgy, hogy egy ágy is van a közelben. Ez olyan furcsa és újszerű élmény volt. – Sajnálom…de – Robin fürkészve nézte Maria arcának bíborárnyalatát, mire leesett neki, hogy a lány mit próbál közölni vele.
- Ó, értem – Robin nehezen tudta leplezni a hangjában a csalódást.
- Ne haragudj – sütötte le a szemét Maria és zavartan a takaróra nézett.
- Nincs rá okom – Robin is az ágy szélére ült a másik oldalán. – Nos, ez… a természet rendje.
- Ez a te szádból olyan mint egy sértés - fordított neki hátat Maria.
- Egyszerűen nem erre számítottam ma este, ennyi – húzta le a csizmáját Robin. És levetette a kabátját, az íróasztal előtt álló székre dobta.
- Nem tehetek róla!
- Persze, hogy nem tehetsz róla, minden rendben. Gyere! – húzta magához a lányt. – Soha nem láttalak még kibontott hajjal.
- Ez nem igaz, számtalanszor te magad engedted le a hajam – tiltakozott Maria.
- Akkor nem láttalak még lefekvés előtt frissen mosott, kifésült hajjal, így megfelel? – könyökölt a párnára Robin.
- Igen – Maria nem tiltakozhatott, a fiú egyszerűen magához húzta, így háttal Robin mellkasához simult. – Mi lesz velünk Robin?
- Ezt hogy érted? – morogta Robin, ahogy a csillagokat nézte a fejük felett az üvegtetőn keresztül.
- Jön a tél, hideg van, nem lopózhatsz fel mindig a szobámba én meg nem hagyhatom el éjszakára Holdszállást – ásította Maria.
- Megoldjuk – simogatta a lány derekát nyugtatóan Robin.
- Mindent még a nagy vadász sem oldhat meg – mosolygott álmosan Maria.
- Aludj Maria, a többit bízd rám! – simogatta a lány őszi falevélszínekben pompázó fürtjeit Robin. Maria végre elégedetten, békésen és nyugodtan aludhatott el Robin ölelő karjaiban. Nem is sejtette, hogy a fiú egy szemhunyásnyit sem aludt. Nézte az alvó Mariát a karjaiban és várta a hajnal első sugarait.
- Mennem kell – súgta a lány fülébe halkan Robin.
- Olyan jó volt a karodban aludni – bújt hozzá álmosan a melegben Maria.
- Itt a hajnal, ébredezik a kastély Maria, nem találhatnak az ágyadban! – morogta Robin. – Megyek, de te aludj csak tovább Hercegnő! Álmodj velem! – suttogta mosolyogva Robin.
- Rendben – fogadta a búcsúcsókot bágyadtan Maria és visszabújt a párnái közé. Robin csendben öltözködött és lopakodott végig az alvó Holdszállás csendes lépcsőin.
Csobogott a víz a dézsában. A karjáról csutakolta a sarat, majd újra elmerült a gőzfürdőben. Az ablaknak ismét nekifeszült a hűvös őszi szél. Borongós és komor az ég, éppen olyan, mint Robin kedélyállapota. Már több mint egy hete nem látta a lányt. Nem jött a tisztásra és szinte őrjítő volt a hiánya. Semmi másra nem tudott gondolni csak Mariára. Robin átmosta az arcát és közben szappanillatú kezébe temette az arcát. Most mi legyen?
- Öcskös! – rontott a de Noir vár hálószobájába Lionel.
- Mit akarsz? – kérdezte morcosan Robin.
- Patakokban ömlik az eső odakint – csavarta ki copfjából a vizet Lionel. – Fázom. Megkívántam a fürdődet.
- Undorító vagy – morogta Robin.
- Mi bajod? – ült le a székre Lionel.
- Szerinted? – nézett vissza rá göndör fürtjeiből csöpögő vízzel Robin, úgy nézett ki mint egy ázott puli.
- Ha ennyire hiányzik az a lány, miért nem mégy Holdszállásra? – mondta ki Lionel.
- Miféle ürüggyel mehetnék én oda? – mérgelődött Robin.
- Meglátogatod a nővéredet, és kész – tárta szét a karját Lionel.
- Szakad az eső – nézett ki lehangoltan Robin.
- Ezzel számolnod kell most már. Közeledik a tél. Az erdei légyottoknak lassan vége Robin – vihogta Lionel, de a szeme komoly maradt.
- Pontosan ez az ami aggaszt – Robin gondterhelten meredt maga elé. – Ha eláll az eső, ismét nekikezdünk a faház építésének.
- Mégiscsak akarod azt a vadászházat? – lepődött meg Lionel. – Azt hittem az csak hétvégi menedékhely neked, meg a…
- Más terveim vannak a házzal – szólt közbe Robin és kiemelkedett a dézsából.
- Igyekezz, mire kipancsolod magad bezárnak a boltok a városban – topogott türelmetlenül Lionel.
- Szakad az eső, biztos, hogy lovon akarsz menni? – dörzsölte a haját Robin.
- Ha kocsin megyünk sosem érünk oda Robin! Nincs kedvem a városban megszállni – dobta a fiúnak a csizmát Lionel.
- Délutánra vissza akarok érni. Talán beugrok Holdszállásra – jegyezte meg futólag Robin, mire Lionel az orra alatt elmosolyodta magát.
A városban nem esett. Lionel és Robin a fogadó előtt hagyták a lovakat és komótosan sétáltak a nagykörúton. Lionel vigyorogva biccentette a kalapját a szép nők előtt. Robin a szemét forgatta a mozdulatra.
- Nem értem miért épp engem rángattál magaddal, miért nem hoztad a bátyádat? – méltatlankodott Robin.
- Mert te facér vagy, és ráadásul az első számú kedvenc unokatesóm is te vagy – emlékeztette Lionel.
- Ezért cserébe tartozol nekem – dünnyögte Robin.
- Oké – vigyorogta Lionel és benyitott a fényűző üzletbe. Kedvesen csilingelt a csengő az ajtó felett. Lionel máris határozottan a pulthoz lépett és magyarázni kezdett a kisasszonynak. Kalapját levette és megtévesztően ápoltnak tűnt. Haja frissen mosva, selyemszalaggal összefogva, sötét bőrkabátja is megtisztult az esővíztől. Hűvös fehér ujjai pedig kivételesen gondosan manikűrözve voltak. Robin unottan dőlt az üveglapnak, enyhén alkarjával az üveglapra támaszkodva bámult ki az utca forgatagába. Lionel lelkesen diskurált az eladóval. Robin futólag lepillantott a bársonyfiókra, amit félreraktak, elé a pultra. Elgondolkodva nézte a sápadt óaranyszínű kis vonalkákat, amik kibuktak a bársonypárnából. Szemmértékkel egyet kihúzott a párna szorításából és szórakozottan a bal gyűrűsujjára húzta. Szokatlan volt az ékszer súlya, merengve forgatta meg az ujján a gyűrűt.
- Segíthetek uram? – kérdezte mosolyogva a boltos kisasszony. Robin úgy érezte magát, mintha csak lopáson kapnák, pedig rablóvezérként már ezek a reflexek rég megszűntek nála. Ez egészen újfajta érzés volt. Szeme elsötétedett, ahogy felnézett az ékszerészre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)