Nyolc óra. Maria még mindig sehol. Robin türelmetlenül topogott az előtérben. Miért kell erre a nőre ennyit várni? Végre megjelent a lépcsőfordulóban. Türkizszínű bársonyruha volt rajta, visszafogott, zárt nyakkal, finom csipkeszegéllyel. Könnyedén húzta fekete bőrkesztyűjét kecses ujjaira.
- Megfelelek? – dühöngte Maria.
- Elmegy – szűrte a fogai közt Robin, s karon ragadva a nőt rángatta magával.
- Durva vagy – próbálta kirántani a kezét Maria a szorításból.
- És nem utoljára – felelte rá hidegen Robin, s szó szerint felrakta a nőt a szánra.
- Indulhatunk – ugrott fel maga is Maria mellé. A lovak megindultak a szép fekete szánnal a fenyvesekbe. A patkódobogást tompította a vastag hótakaró. Hátul a két ruhásládájuk. Maria nem tudott nyugodni.
- Miért megyünk apádhoz? ÉS miért kellettek ünneplőruhák? – kérdezte Maria sorjában.
- Mondta már neked valaki, hogy idegesítő a fecsegésed? – morogta Robin, feljebb húzva térdükön a szőrméket.
- Igen, mondták már – vágta rá dacosan Maria.
- Képzeld ők sem hazudtak! – felelte rá szemét sötéten Mariára meresztve Robin.
- S neked mondták már, hogy elviselhetetlen a modorod? – csattant Maria.
- Igen.
- Na látod ők sem hazudtak – bökte ki rá bosszúsan Maria, s azzal a lendülettel el is fordult. Fenyvesek hűvös illata szállt felé, vagy csak Robin arcvizének az illatát érzi? – Ki az a Julien? – kérdezett rá hirtelen Maria. Robin csak mordult egyet. – Robin!
- Rokon – felelte rá szűkszavúan Robin.
- De hát ő egy Montmarte! – ráncolta a homlokát Maria.
- Te nőági rokonokról még soha nem hallottál? – kérdezte gunyorosan Robin.
- De hallottam – felelte rosszkedvűen Maria. – Igazán…nem is tudok semmit az édesanyádról sem – jegyezte meg halkan Maria.
- Nincs mit tudnod róla, már meghalt – felelte elzárkózóan Robin.
- És Julien? – kérdezett rá újra Maria.
- Talán ismered is a fickó londoni. Harmadunokatestvérem és hát ami biztos neked is annyira tetszik…nagy karriert futott be, igen fiatalon – fújtatta magából Robin.
- Tehát gazdag és befolyásos ellentétben veled – jegyezte meg epésen Maria.
- Ne akard, hogy előkeressem a lovaglóostoromat otthon – figyelmeztette kedvetlenül Robin.
- Úgysem tennéd meg! – nevetett hidegen Maria.
- Nagyon is! Ne feledd én a férjed vagyok! Nem az apád, nem nézek mindent el neked – sziszegte Robin kezét nyújtva Mariáért.
- Mindig emlékeztetsz, hogy miért is mentem hozzád feleségül! Mert olyan ellenállhatatlanul úriember vagy – felelte rá fagyosan Maria. Ahogy Robinba karolva belépett a de Noir várba máris érezte a változást. A lovagi páncélok kifényesítve. Füstölt és sült húsok illata terjengett, ragyogott minden, duplázott fáklyák és gyertyák ontották fényüket. Sehol sem hevertek részeg alakok a várfal mentén. Peckesen álltak őrt Coeur de Noir katonái. A várbeliek sürögtek forogtak. Kipirultak az arcok. Mintha legalábbis Viktória királynő érkezett volna hozzájuk.
- Ez Julien! – nézett végig a forgatagon Robin is. S közben fájón gondolt arra, hogy az apja az ő esküvőjükre se fényesítette így ki a kastélyt, nem álltak ilyen pedánsan a keresztbe tett kardok a várfalon, kifényesítve, csillogva mint most. – Ja és Maria! Ha még egyszer engedély nélkül bontod fel a leveleimet… - jutott eszébe, hogy Maria Julien nevét csakis apja sürgönyéből tudhatta meg.
- Á Julien! – hallatszott apja orkánerejű harsogása, ahogy észrevette a belépő fiatalokat. – Had mutassam be neked, a mi ifjú hercegnőnket! Mariát! Hiszen nem is találkoztatok még! – Maria végigpillantott a csillogó, fénylő lovagtermen. Az asztal mellől egy magas férfi emelkedett fel. Feltűnően szép, különleges kékesszürke szeme, átható pillantással nézte Mariát. Nyakkendője gyönyörű masnikba kötve igazi remekmű volt, elegáns francia divat szerint öltözött. Felöltője egészen a térdhajlatáig ért. Haját Lionelhez hasonlóan hátrafogva hordta, de sokkal előkelőbben. Nem érződött rajta semmi a de Noirokból. Ha csak nem a szenvedélyes tekintet izzó tüze. De a modora, az egész megjelenése a kifinomult arisztokratát sugallta. Pecsétgyűrűjét a kisujján viselte, ahogy fejet hajtott Maria előtt pedig elárulta, hogy e mozdulatot nem először hajtja végre, sőt olyan bámulatos könnyedséggel és mesterien vitte véghez, hogy azt sejtette, rendszeres és begyakorlott mozdulatról van szó.
- Julien de Montmarte szolgálatára, hölgyem – szinte a kezébe varázsolta Maria apró asszonykezét, s meleg ajkait Maria hűvös sápadt kézfejéhez érintette. Egyáltalán nem volt tolakodó. Ellenkezőleg, elbűvölően diszkrét és visszafogott volt.
- Maria de Noir – pukedlizett könnyedén Maria. Robin megforgatta a szemét. A két londoni, lám egymásra talált.
- Robin! Minden kincset elvadásztál előlem, de mint látom nem csak az erdőben. A legszebb gyöngyöt mégsem tudtad eléggé elrejteni a szemem elől – intette meg távoli unokafivérét Julien, s kezet fogott Robinnal.
- Nem tudtam, hogy egy erdőben vadászunk – vágta rá szárazon Robin, s megmarkolva Maria könyökét magával ráncigálta az asztalhoz. Féltékenyen állapította meg, hogy Mariának a szava is elállt, annyira levette a lábáról Julien modora. Simulékony akár egy kígyó.
- Gyertek üljetek csak ide, ide mellénk! – Coeur de Noir maga volt a szivélyesség. Hol volt most a Robint kitagadó hanghordozása, az az elégtelen arckifejezés, amivel Robinra szokott nézni. A köpönyegforgató mézes-mázos hangú Coeur de Noir villantotta ki fogait, mint ragadozó a zsákmányra. Robinnak végképp nem tetszett ez. Visszataszítóbb volt most az apja, mint amikor porig alázta őt. Julien mellé ültette Mariát, s így Robin nem tudta megakadályozni, hogy Maria ne közöttük üljön. Kényszeredetten ereszkedett le Maria másik oldalára az asztalhoz. Coeur maga mellé az asztalfőre tette Julient.
- Robin, lám a legszebb kincs ragyogását nem lehet az éjszaka fekete sötétjével sem leplezni igaz? – Julien Robinhoz beszélt, de valójában Mariára nézett és a bókja is Mariának szólt. Maria elpirult.
- Vigyázz hercegnő, mert Julien különösen ért a bókokhoz, csak azt nem tudja, hogy nem jó más tyúkóljában vadászni. Igaz Julien? – kérdezett rá fagyosan Robin. Érződött a feszültség a két unokatestvér között.
- Két kakas nem fér meg egy tyúkólban igaz Robin? Ilyenkor szokott sor kerülni a kakasviadalra – felelte meg rá Julien.
- Valóban – szedett magának a gazdagon megrakott sülttálból Robin.
- Maria! Robin mint bizonyára te is tudod, ott is ellenséget lát, ahol nincs. Ezért szokott a sajátjaira támadni. De elfelejted Robin, hogy én nem tartozom a kakasok közé – mosolygott ellenállhatatlanul szép szabályos fogsorát kivillantva Julien.
- Milyen szerencse – morogta a poharába Robin, s belekortyolt a kupa borba.
- Mesélj nekünk Julien, milyen az arisztokrácia krémje? Milyen érzés a Lordok Házában ülni? – csapott az asztalra kedélyesen Coeur de Noir.
- Nagy felelősség és komoly hivatás uram. A legfőbb cél a társadalmi jólét Angliában – mosolygott Julien.
- S ezért kizsákmányoltok mindenki mást, aki nem angol – tette hozzá Robin.
- A vérbeli francia! – nevetett fel Julien.
- Tudtommal mindketten azok vagyunk – felelte rá keményen Robin.
- Igen, valóban – Julien szája még mindig mosolygott, de a szeme hideg volt, akár a lecsüngő jégcsapok odakint az ablakperem alján.
- A Lordok házának szociális érzékenysége vajon csak az angol munkásosztályig terjed? – kérdezett rá tovább élezve a helyzetet Robin.
- Túl nagyban gondolkodsz Robin, mint mindig, minden francia. Ezért buktak el mindig, és ezért buksz el te is – vágta rá kedélyesen Julien, de szavai kések voltak, egyenesen Robinra élesítve. – Ne politizáljon az, aki nem ért hozzá – tartotta szájához az ezüstkupát Julien. – Igaz, Couer?
- Ó hogyne! – mozgott Couer de Noir kövér hasa a nevetésétől, s figyelmeztető villanást küldött a fia felé. Robin a nyelvére harapott. Oly jól ismerte már apja megjegyzését: Tartsd a szád! – neki itt nincs miről beszélnie. Ő, aki egy Merryweathert választott az oldalára. Ráadásul, egy vagyontalan Merryweathert. Julien egy gazdag gróf egyetlen leányát vette feleségül, akit idejekorán vitt el a tüdőbaj. Kevés gond és gazdag özvegység. S házassága révén bejutott a Lordok házába. Minden volt, ami nem Robin.

Vacsora után, Robin régi hálószobájában csendesen vetkőzött az ifjú de Noir házaspár. Maria elgondolkodva oldozta meg a ruhája megkötőit. A spanyolfal másik oldaláról Robin gyorsabban öltözött. Átdobta a spanyolfalra a sálját. Maria figyelte a lecsüngő vörös sálat.
- Gondolom teljesen levett a lábadról – rúgta le a csizmáját Robin. Maria hallotta a koppanást.
- Honnan veszed? – lépett ki a szoknyájából Maria.
- Láttam rajtad, ahogy ránéztél. Rám sosem néztél még így! – tépte le magáról az inget Robin.
- Te féltékeny vagy? – lépett ki a spanyolfal mögül Maria, hogy szembe tudjon nézni Robinnal.
- Csüngtél minden szaván. Az ő szavába bezzeg soha nem vágtál. A londoni piperkőc szépfiú igaz? Hiszen mindig is Londonba vágysz! Mellettem is!
- Egyáltalán nem erről van szó! Holdfölde az otthonom!
- Ne tagadd! Londont mindig is szeretted, neked a vidék túl unalmas. S íme London maga jött el hozzád. Alig várod már, hogy elváljunk és hozzámehess! Benne megtaláltad mindazt amire vágysz igaz? Amit én soha nem tudnék megadni neked! A totális ellentétem! És te bámultad minden mozdulatát! Undorító volt még nézni is!
- Ez nem igaz! – kiáltotta hevesen Maria.
- De igen, ne is tagadd! Láttam! Remélem élvezed, hogy a sárba tiporhattál apámmal együtt, hisz mindketten őt csodáltátok! – Robin dühösen kötötte meg a köntöse övét, s felrántotta az ajtót.
- Robin! Annyira vak vagy!
- Képetlen lennék egy ágyban aludni veled, hogy közben az lebeg a szemem előtt, hogyan néztél Julienre! – fröcsögte vissza Mariának, s kilépett a hálószobából. Hatalmas döngéssel csapódott az ajtó. Maria habozva keresgélte a saját éjszakai köntösét. Robin után akart menni, de rájött, nem tudja, hová ment. Leült az ágy szélére s elfújta a gyertyát. Robin a várbörtön felé vette a lépteit. Úgy hallotta, apjának érdekes fogja akadt a napokban és meg akart bizonyosodni róla, hogy a hír igaz.
- Porkoláb! – kiáltotta el magát Robin. A tömlöcök előtt vértben ülő férfi felszökkent ültéből. – Engedj be, beszélni akarok vele! – morogta Robin. Végignézett magán. Éppen nem börtönlátogatáshoz van öltözve, de ez érdekelte most a legkevésbé. A porkoláb kinyitotta a tömlöcajtót, s beengedte rajta Robint. Csukódott az ajtó.
- Szép estét – lépett apja várbörtönének nyirkos cellájába Robin.
- A pizsamaparty eggyel feljebb van – felelte rá amaz.
- Mi a neved? – kérdezte Robin, a falhoz láncolt véres arcú férfit nézve.
- Nem mondhatom el – rázta a fejét amaz.
- Megmondod vagy kiszedem belőled nekem tök mindegy – húzta el a száját Robin.
- És mivel akarsz megfenyegetni? Széttárod a köntösöd? – röhögött a másik. Robin bemosott neki egyet.
- Ah! – a férfi a fal mellé rogyott az ütés erejétől.
- Ne hergelj! – figyelmeztette Robin, körbenézve a fal mentén. Megrohanták az emlékek. Ebben a várban raboskodott Maria is. Igaz alig egyetlen éjszakát. Több mint tíz éve. Mennyire régen is volt! – Tehát? – nézett vissza a férfira.
- Álnevet használunk az akcióinkhoz. Innen a csoportunk neve is.
- Mi az az álnév? – hunyorított rá Robin.
- Olyan egyszerű, akár a nap. Minden vagyunk, ami nem a te klánod. Ha úgy tetszik, az ellentettjeitek vagyunk.
- A nevet! – guggolt le hozzá Robin.
- De Blanc – suttogta nevetve a férfi. – Erre magad is rájöhettél volna. – Robin megmarkolta a férfi haját, s felrántotta a fejét.
- Velem ne szórakozz! Ki a vezetőtök?
- Az utasítást mindig levélben kapjuk, soha nem találkoztunk még vele, a mi csapatunk kis csapat, minket csak felbérelnek a munkára uram! – dohogta a férfi feldagadt nyelvvel.
- A nevet! – sziszegte Robin dühösen.
- Így írja mindig alá: Royal de Blanc. Semmit se tudok a többiről uram. Mi elvállaljuk a munkát és a zsákmány egy része a miénk. Egyszerű kis tolvajok vagyunk mi! Ártalmatlanok a maguk fajta nagyurak ügyködéseihez mérten – vigyorogta foghíjasan a férfi.
- Talán tovább ered a nyelved, ha még élvezed a vendégszeretetünket egy kicsit – egyenesedett ki Robin. – Porkoláb! Kelj fel ne aludj! Tartsd rajta a szemed! – kopogott ki apja emberének.
- Igenis – motyogta a bajsza alatt a férfi, s a kulcsot elfordította a zárba.
- Eressz előbb ki te barom! – mordult rá Robin.
- Ja, hogyne persze – forgatta a kulcsot, kitárva a nyikorgó tömlöcajtót Robin előtt.
- Ostoba! Ha elalszol, főbelövetlek világos? – dörrent az őrre Robin.
- Ébren leszek akár a baglyok uram – vágta rá szuszogva a férfi. Robin elvonult a várbörtönből. Végigmérte magát. Bevonult pizsamában és hálóköntösben apja egyik tömlöcébe és megfenyegette az apja által foglyul ejtett gyanús alakot, aki a vár körül ólálkodott. Kihallgatta és most pizsamásan visszavonul. Még jó, hogy hálósapkát nem hord! Azzal elég paródiásnak tűnt volna a fenyegetése. A lépcsőfordulóban az apja egyik szobalánya kötényét gyűrögetve mosolygott rá. Robin elhaladt mellette aztán megtorpant. Visszanézett a lányra, az még mindig őt nézte.
- Hol a feleségem? – kérdezte ráripakodva a lányra.
- A könyvtárba ment uram – pukedlizett elpirulva a lány. Tehát jól sejtette, a lány nem véletlenül várt rá a hálószobája előtti lépcsőfordulóban. Maria tehát a használaton kívüli könyvtárszobába ment? Robin megforgatta a szemét és ismét elhaladva a lány előtt lefelé igyekezett a pincébe. Dohszag áradt. Apja nem értékelte sokra a könyveket. S nem is fordított rájuk nagy gondot. Robin anyjának halála után lerámolták a könyveket ide, a pincébe. Senki sem használta azóta. Kivéve Loveday és Robin. Néhanapján. Robin halkan tette be az ajtót maga után. A sorok közt halványan szűrődött át a gyertyafény, amely a lányhoz vezetett. Tehát Maria nem alszik. Helyette lejött a könyvtárba. Robin végignézte a könyvállományt. Természetesen nem túl nagy, és a kötetek ázottak, nedvesednek a pincében és penészednek is. Ez a sorsuk Coeur de Noir uralma alatt. Robin megtalálta a lányt. Egy régi karosszékben ült, hullámos haja a hátára omlott. Sokáig nem vette észre Robint.
- Nem tudtál aludni Maria? – kérdezte a könyvespolcnak dőlve Robin.
- Megijesztettél – kapta hátra a fejét Maria, s összecsapta a kezében tartott kötetet.
- Nem tőlem kellene félned – felelte Robin köntöse zsebébe dugva a kezét. Maria is háziköntösben volt. Senki sem járkál már éjszaka a várban. Túl késő van. Ráadásul a könyvtár Robin hálószobájához volt a legközelebb. Maria csak a lépcsőn kellett, hogy levonuljon. – Azt hittem hagytam elég időt, hogy Julienről álmodozva el tudj aludni és ne kelljen azzal a tudattal aludnod ma este, hogy mellettem alszol – vágta ki keményen Robin. Maria sértetten felpattant és el akart suhanni Robin mellett, de az megállította a karjával.
- Ne érj hozzám! – lehelte Maria.
- Julien érintésére jobban vágysz? – zihálta zaklatottan Robin, s kitépte Maria kezéből a könyvet, s a könyvespolc tetejére dobta, Mariát a polcsornak szegezve.
- Közönséges vagy – sziszegte elfordítva a fejét Maria. – Julien csak kedves próbált lenni velem, nem úgy mint te.
- Julien egy köpönyegforgató, kétszínű alak, aki mindenből a hasznot húzza és most a feleségemre vetett szemet! – csattant Robin satuba zárva Mariát.
- Eressz! – pihegte Maria, megpróbálva ellökni Robint.
- Ne dőlj be neki! – suttogta Maria fülébe Robin. – Francia és mint minden francia ért a széptevéshez, a sima szavakhoz.
- Te is az vagy – vetette ellen Maria.
- Nem. Julien apja tényleg francia. A De Noirok számtalan angol nőt vettek feleségül, messze nem vagyunk már olyanok, mint a Julien félék.
- Azt én is észrevettem – fintorgott Maria. – Miért számít neked bármit is, hogy Julien mit mond vagy tesz velem? – nézett Robinra komoran Maria.
- Ezért! – rántotta magához a feleségét Robin, s az ajkaira tapasztotta a száját. Tenyerét becsúsztatta Maria köpenye alá, s a kék hálóköntöst Maria válláról letolva a könyvtár nyirkos padlójára csúsztatta.

A gyertyafénynél két férfi komor arccal bámult maga elé. Akár testvérek is lehettek volna. Az egyik hullámos haját selyemkendővel kötötte meg a tarkóján, ha kiengedte vállig ért a haja. Szeme tüzének fénye halványabb volt, mint fiatalabb társáé. Az ő szemében lágy gesztenyebarna fények gyúltak, melegen fénylettek. A csendet csak a terméseket bontó ropogás hangja törte meg. És egy éles rikácsoló női hang.
- Armand! Ne menj közel a sziklaoromhoz még lezuhansz! – hallatszott Charlotte magas éles hangja. Lionel kinézett a havas tájra. Charlotte a főzőasszonnyal odakint állt a hóban és sült gesztenyét készítettek vacsorára. Élesen, magasan rikácsolt Charlotte hangja.
- Borzalmas az orgánuma mi? – szűrte a fogai közül Lionel unokaöccsének.
- Ez neked orgánum? Shadow szebben vonyítja a Holdat! – felelte rá bosszúsan Robin, miközben újabb mogyorót tört szét.
- A hercegnőd miatt nem tudtuk elkapni a rablókat, mert természetesen, neked a kis hercegnő megmentése volt a fontos most is! – pörgette a szavakat nem kis elégedetlenséggel a hangjában Lionel.
- Miért te mit tettél volna? – nézett fásultan a gyertya lángjába Robin, miközben arcvonásai megkeményedtek, ahogy újabb héjat zúzott szét a markában. – Igazad van! Hagynom kellett volna és akkor elkapjuk őket!
- Te könnyen beszélsz öcskös cseszd meg! Hazahúzol apádhoz és kész! De nekem családot kell fenntartanom! Mi a francokat mondjak Charlotte-nak meg a gyerekemnek? Miért eszünk már három napja száraz gesztenyét, meg avas diót? Mókusnak nézel komolyan? – morogta Lionel újabb és újabb mogyorót roppantva.
- Igazad van! Szidj csak! Én voltam aki elszúrta az egészet! Nekem köszönheti az egész klán, Hogy itt tartunk! Nézz rám! – rázta a fejét összemorzsolva a kezében a termést. – Itt ülök, az unokabátyámnál és a saját mogyorómat morzsolgatom!
- Igazán? Tényleg? Szóval a mogyoródat? - villant kaján fény Lionel szemében, ahogy cinkosan Robinra nézett, de unokaöccse nem láthatta, mert Robin sötét tekintettel csak maga elé meredt.
- Jó, igaz. Ez nem is az én mogyoróm. Akkor a te mogyoródat zúzom! – dobta a tálba a héjától megszabadított mogyorót.
- Na álljon meg a menet! – kapta fel a fejét Lionel vigyorogva. – Az én mogyoróimtól tartsd távol a mancsod világos?! – Robin erre értetlenül felpillantott, mire Lionel elröhögte magát.
- Ez nem vicces! Barom! – értette meg Robin, hogy Lionel, már percek óta csak mulat rajta. – Te most komolyan, ennyire jót mulatsz rajtam?! – kérdezte sértetten Lioneltől.
- Látnod kellene magad, ahogy kivert kutya képpel itt ülsz, és mogyorót törsz nálam! – kacarászott hátradőlve Lionel. – Te is halálra kacagnád magad!
- Egyáltalán nem érzem ezt! Sőt!
- Miért nem mégy már haza és kortyolgatsz limonádét a hercegnőddel a holdfényben? – fintorgott rá Lionel.
- Mert nincs limonádém, borult az idő, és a hercegnő túlságosan is jól játssza a kis hercegnő szerepét! – förmedt rá Robin.
- Okéoké, még jó hogy nincs puskaporunk, mert félek, hogy lelőnél - tartotta maga elé a kezét védekezően Lionel, miközben jót derült Robin hirtelen felindulásán.
- Az a helyzet…
- Megmondom én neked mi a helyzet! – csapott az asztalra dühösen Lionel, kifogyva türelméből. – Hogy kifogytunk a készleteinkből, és éhen fogunk pusztulni a tél kellős közepén, ha nem teszel valamit! Neked édes mindegy, mert Maria szemében sosem volt tekintélyed! De én? Hogy nézzek a feleségem és a fiam szemébe, miközben holmi száraz dióbeleken éheztetem őket?! Neked lehet, hogy nincs semmi önbecsülésed, de nekem van! – robbant ki Lionelből, s akaratlanul a lábuknál fekvő Shadowba rúgva felpattant, s járkálni kezdett, hogy megpróbálja feszültségét levezetni. A kutya nyüszítve Robin lábához feküdt. Robin nem válaszolt. Még nyomorultabbul érezte magát mint eddig. S pontosan tudta, hogy miért.
- Igazad van – morogta rekedt hangon maga elé Robin. – De miért varrsz mindent az én nyakamba? Mintha mindenről csak én tehetnék!
- Mert te vagy a klánvezető, és nem én! – fonta keresztbe a mellkasán a karját Lionel.
- Úgy szóval már megint itt tartunk! Nem tehetek róla, hogy nem a te apád az elsőszülött a családban, hanem az enyém! – pattant fel ültéből türelmét vesztve Robin is.
- Egyáltalán nem erről van szó! – kiáltotta rá Lionel.
- Dehogyisnem! – csattant rá feleletként Robin. – Amúgy meg el lehet hagyni a klánt! – keményedtek meg Robin vonásai. Lionelt mintha arcul csapta volna. Robin lehunyta a szemét. Nem ezt akarta mondani. Egyszerűen csak kiszaladt a száján. Meggondolatlanul. Túl nagy nyomás nehezedett a vállára. Maria, Lionel, a klán, az apja. Sok ez együtt. Lionel percekig meredt rá. Most meleg őzike barna szemei voltak. Döbbentek, egészen világosbarnák. Robin fekete szemei viharosak, kimerülten sötétek.
- Kenyértörést akarsz? – kérdezte hidegen Lionel.
- Legalább az azt jelentené, hogy kenyerünk van – sóhajtotta az arcát a tenyerébe temetve Robin. Elfordult az ablak felé. Hátratúrva göndör haját megtámasztotta könyökét az ablakkereten, s fürtjeit markolva nem engedte, hogy ismét előreboruljanak. Lionel figyelte az unokafivérét. Pontosan tudta. Robin nem a tájat figyeli, csak néz kifelé az ablakon és gondolkodik. – Nem tudom Lionel. Mariával is belementem valamibe, amibe nem kellett volna. Nem oldottam meg még mindig semmit. Hibát hibára halmozok és nem tudok gátat szabni a rossz sorozatok árjának. Adj tanácsot! Mit tegyek? – olyan kétségbeesett tanácstalanság hallatszott Robin hangján, mint még soha. Lionel is az ablakhoz lépett, s a párkányra tenyerelve lepillantott a családjára.
- Még megvannak a kötélhálók – felelte halkan. Robin figyelte az úton felfelé kaptató lovast. Lionel a régi vadásztechnikájukat javasolta. Igaz, azt elsősorban nyáron használták, amikor zöldelltek a fák. De hát ez az utolsó esélyük. Robin kevésbé szerette a vadászatnak ezt a módját. A hosszú várakozást, a vad űzést, terelgetést, a hirtelen lecsapást. A fák tetejéről ugrottak a hatalmas hálóval az állatokra. S szegény állat még percekig vergődött a hálóban, amíg sikerült kioltaniuk parányi életét. Robin nem szerette szenvedtetni az állatokat. Ráadásul fárasztó dolog is a vadászatnak ez a módja. De nem lesz más mód, maguknak kell megpróbálniuk valami élelmet begyűjteni.
- Jó, legyen. Azt tesszük – biccentett rá Robin. Mindketten akkor léptek el az ablaktól, amikor a lovas leugrott a nyeregből.

Lionel előresietett az apró előtérbe. Éppen este hat órát ütött az óra a feje felett, amikor átvette a sürgönyt. Robin megismerte rajta a kakastaréjos pecsétet. Az üzenet a De Noir várból érkezett. A küldönc zihálva próbált levegőt kapni. Vágtatott egyenesen a De Noir várból idáig. Charlotte jobb híján egy kis sült gesztenyével kínálta meg a futárt. Armand is felfigyelt az érkezőre, s beviharzott a kicsiny előtérbe. A kakas befejezte a kukorékolást, s visszahúzódott a kis ablakok mögé, már csak az inga hangja kattogott a fogadótérben állók feje felett. Öten álltak a fali lámpakar fénye alatt, a vaddisznók a festményről elutasítóan és dühösen bámultak Robinra. Armand a vörös falikárpitot igyekezett lekapargatni egy fenyőággal, amíg Charlotte ki nem rángatta a gyerek kezéből. Lionel feltépte a pecsétet, s széthajtotta a papírt.
- Apa úgy unom már a gesztenyét, semmi íze nincs! Mikor eszünk már újra fácánt! – nyavalyogta dühösen Armand, s lábával dühösen rugdosta apja csizmáját.
- Fejezd már be Armand! – szólt rá a fiára Lionel.
- Mi az Lionel? – kérdezte Charlotte kíváncsian a férjét fürkészve. – Mi jött.
- Inkább ki! – felelte Lionel, de tekintetével nem a feleségét kereste, hanem Robint. Robin a lépcsőkorlátnak dőlve, a legalsó lépcsőfokon állt, karját keresztbe fonva maga előtt. – Julien de Montmarte – ejtette ki a nevet. Ugyanaz az ideg rándult Lionel és Robin arcán is. Mindkettejük harmadunokatestvére Londonból. A Lordok Házából. – Itt van, a De Noir várban. Apád invitálja a klánt holnap estére a tiszteletére rendezett vacsorára.
- Julien de Montmarte…ugyan mit akarhat itt? – morogta a kérdést maga elé Robin. De ugyanez a kérdés fogalmazódott meg mindenkiben, aki a levelet olvasta.
- Haza kell menned! – szólt rá Lionel Robinra.
- De én nem így terveztem!
- Tök mindegy, holnap az egész klán kivonul apádhoz. Menj, már Maria is megkapta a levelet! – dobta a levelet a kis asztalra Lionel.
- A válasz uram? – kérdezte a kipirosodott köpcös férfi, még mindig lihegve.
- Ott leszünk, természetesen, számíthat ránk Coeur de Noir – bólintott Lionel. A férfi már pattant is a nyeregbe, ahogy Robin is megkapta Thundert, a leggyorsabb lovat. Robin sietve kapta magára kalapját és vastag bőrkabátját.
- Akkor holnap Lionel. És gyönyörű Charlotte – hajolt meg gunyorosan Robin.
- Eredj a fenébe! Naplopó! – intett neki Charlotte anyáskodón.

A szürke sólyom Robinra villantotta sárga szemét, ahogy az elvágtatott mellette. A kastély fényei hívogatóak voltak, fáklyafény világította a kocsifelhajtót, amin Robin végigvágtatott. Az egész kastély olyan volt, mint egy mesebeli faház. Mahagóni és ébensötét fa borította az egészet, szinte beleolvadt a természetbe a vadászház. De Robin számára túl modern volt. Új építésű kastély, nem védhető és nem erős. Kényelmes laknak szánták nem erődnek. Robin, aki a de Noir várban nőtt fel, mindig is csalódottan ért az erdő mélyén megbújó vadászkastélyba. Hiába a szőrme, hiába a sok preparált állat és szarvasagancs melletti egyéb vadásztrófeák, nem feledtették vele, hogy ez halvány utánzata annak, ami a de Noir várban van.
Robin leugrott a lóról, s belökve a kaput körbenézett a vadászkastély előterében. A másfél méteres kitömött barnamedve most is két lábára állva, vicsorgó fogakkal nézett le Robinra. Ilyen az itthoni fogadtatás.
- Uram, nem vártuk ma estére – sietett elé Francios, kezét tördelve.
- Azt én is tudom! – legyintett rá Robin.
- Hol van a feleségem? - mordult kedvetlenül Robin. – Szalonban, hímzőrámába kapaszkodva? – gúnyolódott a sálat kioldozva a nyakából.
- Oh, nem nem… - Francios szerény pislogásából Robin már tudta, hogy merre kell mennie. Meg sem várva Francios magyarázatát, Robin előresietett, s belökte a konyhakamra ajtaját.
- Ha én mondom, hogy üres a kamránk az nem elég meggyőző neked, Maria? – kezdte halkan, majd egyre emelkedő és erőszakosabb hangnemben Robin.
- De igen – porolta le a szoknyáját Maria, ahogy felállt a térdepelésből, s leveleskosarat lecsapta a földre. – Leveled jött – intett a tekintetével elutasítóan Maria a tálcán felbontatlanul heverő levélre Maria.
- Igen, én is tudom – mordult Robin – Gyere már! – szólt türelmetlenül a nőre, s kifordult a kamrából. Maria kedvetlenül, és habozva de végül követte. – Mi történt veled? Nem estél a kíváncsiság bűnébe ma? Csak hogy legyen mit legyónnod húsvét előtt!? – gúnyolódott Robin.
- Azt mondtad, ne bontsam fel a leveleidet – válaszolta ellenkezve Maria.
- Ó nahát! És minek köszönhetem a nagy engedelmességet hercegnő?! – fordult felé gúnyos hanghordozásából mit sem vesztve Robin, s belökte az öltözőszalon ajtaját. – Az éjszaka megtette a hatását?!
- Nahát visszatért az emlékezeted? – sziszegte Maria ellépve Robin mellett az ajtónyílásban.
- Semmi baj nem volt az emlékezetemmel – morogta Robin.
- Várom a bocsánatkérésedet – húzódott távolabb Maria. Robin nem felelt. Maria megemelte a szemöldökét. Robin felhajtotta a ruhásládák tetejét.
- Jól van bocsánat – tárta szét a karját Robin, de a hangjában semmi meggyőződés nem volt. – Keress magadnak valami ünnepélyeset – szólt a lányra.
- El se olvastad a levelet – szólt rá Maria.
- Nem, mert tudom mi áll benne! Na keresd már és…ne legyen túl…khm…kihívó! – villant Mariára Robin szeme.
- Talán megrettent tőlem a nagy vadász? – nevetett fel gúnyosan Maria.
- Nincs a bájaidban semmi, amit ne láttam volna és ami hatással lenne rám – vágta rá elutasítóan Robin.
- Mekkora egy szemét vagy! – csattant fel Maria.
- Több napra készülj – figyelmeztette Robin, miközben maga is válogatni kezdte a ruhákat.
- Apádhoz megyünk – szögezte le egyből Maria.
- Bámulatos megállapítás, igen – vágta rá sötéten Robin. – Francios! – kiáltott le a nyitott ajtón át Robin, a lépcsőlejáróra nézve.
- Igen uram?! – hallatszott lentről a szakács hangja.
- Van még valami élelmünk?! – kérdezte Robin.
- Egy fél zsák dió uram! – felelte Francios. Robin ráharapott a szája szélére. Egy ideig harapdálta a szája szélét végül nyersen mondta Mariának.
- Készülj, most indulunk!
- Francios! A szánt készítesse elő számunkra! – kiáltott le a szakácsnak Robin.
- Azonnal uram! – felelte rá Francios, s hallatszott ahogy fürgén elsuhan.
- Szeretnék átöltözni, ha már megint előtört belőled a parancsolgatási vágy! – sziszegte Maria. – Ha magamra hagynál!
- Ezer örömmel! – vágta rá dühösen Robin, s ölébe kapva a ruháit kivonult az öltözőből.

Pinot Noir-os hajnal;)

Maria a kancsóból kitöltötte a langyos vizet a mosdótálba. Még hajnalhasadás előtt értek a vadászkastélyba. Az egész kastély mélyen aludt. Nem ébresztették fel a személyzetet. Robin a ruhásszekrénynél állva húzta át fején fekete ingjét, hogy lecserélje. Átengedte Mariának a mosdótálat. Maria szobájába most nem volt bekészítve víz, nem várták haza a ház úrnőjét. Robin tiszta selyeminget keresett elő, s becsukva a szekrényajtót, hátát nekitámasztotta. Rebbenő pillákkal figyelte, ahogy Maria alsószoknyában a mosdótálhoz lép, s egy tiszta mosdókendőt a vízbe mártva végigdörzsöli hófehér meztelen karját.
- Talán elfordulhatnál – szólt rá megrovón Maria.
- Nem először látlak alsószoknyában – felelte rá keményen Robin. Figyelte, ahogy Maria végigsimítja a nedves kendővel a nyakát.
- Egy fürdő jobban esne – sóhajtotta fáradtan Maria.
- Nekem is. Akkor meztelen lennél – villant meg Robin szeme. – Nem várhatod el, hogy vizet forralni most felébresszük Franciost. – Maria beleegyezően bólintott. Robin kábán figyelte, ahogy a felesége mosakszik, s az ő törülközőjét a bőréhez nyomva itatja fel a nedvességet.
- Úgy emlékszem figyelmeztettelek valamire – kezdte Robin, a mosdótálhoz lépve. Maria elfordult, s közben áttörölte az arcát.
- Komolyan azt vártad, hogy Holdszálláson maradok? – dacolt vele Maria.
- Igen azt! De te ez helyett a számodra teljesen ismeretlen erdőben sötétedés után mászkáltál! Mi van, ha nem vagyok az erdőben?! – Robin átszappanozta a mellkasát, s dühösen csapkodta magára a már teljesen kihűlt Maria által elhasznált vizet. - Miért nem csinálod csak egyszer azt, amit mondok neked! – förmedt a feleségére.
- Nem vagyok a tulajdonod! Milyen jogon utasítgatsz engem?! – dobta le az ágyra a Robin szekrényében talált ruháit.
- A férj jogán! Van fogalmad róla mekkora veszélyben voltál? Komolyan mondom Maria utálom, ha az erdőmben vagy! – nézett fel Mariára Robin, miközben a mosdótálra támaszkodott, s álláról csöpögött a víz.
- Mi az hogy az erdődben?! – csattant Maria. - Hiszen még megvédeni sem tudod! Mindenféle alakok járnak benne és… - keresgélt Maria a ruhahalom közt.
- Hallgass már el! – ordította le Robin. – Hallgatóztál? Rendben. Megkíméllek a továbbiaktól. Igen betörtek az erdőbe és a mi vadászterületünkön vadásznak az én dolgaimra. Többek közt te is ezen dolgaim közé tartozol. Ne szólj közbe – csattant rá Robin durván kirántva a törölközőjét a ruhák alól. – Nem tudom kik ezek, hogy mi a céljuk, én is vissza akarom szerezni amit elvettek, kiderítem kik ezek és visszaállítom a régi rendet, de ehhez időre van szükségem. – idegesen és türelmetlenül beszélt, Maria minden mondatkezdésére szempillarebbenéssel reagált, miközben figyelte, ahogy Robin dörzsölgeti a törölközővel magát.
- Robin, egyedül úgysem…
- Ne ártsd bele magad! Maradj távol a dolgaimtól csak ennyit akarok! – suhintott dühösen a levegőbe Robin.
- Tulajdonképpen miért küzdesz egy olyan ügyért, ami számodra elveszett? Az erdő talán nem is lesz a tiéd – kérdezett rá gúnyosan Maria. – Apád soha nem fog megbocsátani azért, hogy Merryweathert vettél feleségül.
- Nem érdekel.
- Te sem tudod, hogy kidagad-e igaz? S ha igen? Ki örökli a fenyvest?
- A legközelebbi fiúági rokon. Lionel. De most ne térjünk el az eredeti témánktól. Komolyan az őrületbe kergetsz! Éjszaka az erdőben! Normális vagy ilyenkor?
- Te is jársz éjszaka az erdőben – védekezett Maria maga elé tartva a választott ruhát.
- Mert nekem az egész erdő térképe a fejemben van, úgy ismerek, minden fát, bokrot és fűszálat, mint a tenyeremet. De te? Eltévedsz az erdőben Maria és napokba telik mire megtalállak értsd meg! – bújtatta át fején az ingjét Robin.
- Miért nem használsz jelzőhelyeket?
- Az erdőt ne írtsam ki véletlenül? - mordult Robin. - Ez nem turista útvonal, hanem birtok Maria. Egy nemesnek azért van erdője, hogy kifejezze a hatalmát, Az erdő a De Noir-oké.
- Akkor engedd, hogy megismerjem – kérte Maria.
- Te? Aki egy feléd tévedő légytől is halálra rémülsz? – kacagott fel gúnyosan Robin. Maria szúrós tekintettel válaszolt. Egyszerű galambszürke ruhát vett fel, végigsiklott az anyag karcsú alakján. Egy selyemszalaggal sebtiben hátrakötötte a haját. Robin hálószobájában volt. S most valahogy zavarta a tény, ahogy Robin fölé magasodva ereje teljében kiabált vele. Csak inget cserélt, még a saras, törmelékköves csizmája volt rajta, a poros combhoz simuló fekete bőrnadrággal. Sötét volt és félelmetesen vonzó.
- Mehetünk? – kérdezte erejét összegyűjtve Maria.
- Nem vicceltem, komolyan csak dió van – dobta a mosdótál melletti törülközőtartóra a nedves anyagot Robin, s előre indult az étkezőbe. Az asztalon egy nagy kosárban púposan dióhalom várta őket. Robin fütyörészve nyitotta ki az egyik tárolószekrényt, s egy palackot tett az asztalra. Maria kérdőn nézett rá.
- A szerencsés megmenekülésére Madame de Noir! – emelte meg a szemöldökét Robin, miközben hangos pukkanással felbontotta az üveg bort. – Pinot Noir, egyenesen apám pincéjéből – öblösen csobbant a borospohárban az élénkpiros szinű bor, s Robin Maria elé tette a poharat. Újabb pohárba töltött, s a poharát hozzákoccintotta a Maria kezében tartott pohárhoz.
- Lord de Noir! – emelte Robinra a poharát Maria különös fénnyel a szemében.
- Milady! – kacsintott Robin Maria felé emelve poharát, majd felhajtotta a bort. – Hogy ízlik?
- Nagyon finom – itta ki Maria is egy hajtásra a bort. Robin kérés nélkül újratöltött mindkettejüknek. Aztán a kosarat maga elé húzva törni kezdte a diót. Maria kábultan figyelte, ahogy Robin erős markában összeroppantja a dióhéjat. Reccsenés. Újabb dióbél került elő. Maria elmélázva ropogtatta a foga alatt. Robin rendületlenül törte a diót, időnként kortyolt a borból. Éhgyomorra itták az első pohárral, fejbe csapta őket azonnal. Maria arcára vörös pír szökött, szemei furcsán csillogtak. Robin egyre sötétebben villanó szemekkel nézett rá vörösboros pohara felett, majd nagyot húzott a pohárból. Maria elfeledkezve magáról játszadozott vörös tincseivel. Pödörgette az ujjai körül, s közben lapos szempillarebbenésekkel Robint méregette.
- Robin! – kezdte Maria megtámasztva a fejét.
- Mh? – nézett rá futólag Robin, s újabb dióbelet csúsztatott fogai közé.
- Miért nem adjátok bérbe a halászterületet? Ha ti nem akartok halászni ott, más talán biztos szívesen halászna az öbölben – mérlegelte Maria homlokráncolva. – Kérhetnétek a bérleti díjat is és a halkereskedelemből bizonyos százalékot.
- Nem tudom, erre még nem gondoltunk. A tenger a miénk és az erdő. Ennyi. Túlságosan ragaszkodunk hozzá, hogy bérbe adnánk. Az olyan, mintha már nem csak a miénk lenne. Más használja, tehát nem egyedül a mi tulajdonunk – vonta össze a szemöldökét Robin, s könnyed mozdulattal, újratöltötte a poharakat.
- Igen, igaz. De már megint, csak a büszkeség beszél belőled Robin – kortyolt a borba Maria.
- A büszkeség nem mindig ártalmas Maria. Sokaknak adott erőt, sok mindenhez. Lehet, hogy a de Noir-oknak már csak a büszkeség maradt – felelte elgondolkodva Robin.
- Ugyan már – legyintett Maria, s billegtette a talpaspoharat az asztalon. Nézte, ahogy a gyertyafényben megcsillan a bor. – Nem mondtad, hogy vigyázzak ezzel a borral – simította át a homlokát Maria. Már szédült. Váratlanul ütötte fejbe az alkohol.
- Ütős kis bor az biztos – bólintott rá Robin, s megakadt a szeme Maria alkarján a hosszú vörös csíkon. – Megsérültél!
- Csak karcolás – kapta a szeme elé Maria a karját. Robin leseperte a dióhéjmorzsákat a kezéről, s maga elé húzta a nő karját.
- Miattam történt!
- Dehogy. Hallgatnom kellett volna rád – mondta lesütött szemmel Maria. – Csak hát…én is aggódom érted Robin, ugyanúgy, mint te énértem.
- Mikor mondtam én ilyet? – kérdezte bárgyún Robin, de meg sem várva lehajolt Maria alkarjára, s nyelvével végigsimította a horzsolást. Maria megborzongott az érintésre.
- Robin – lehelte Maria ,s szabad kezével eltolta a férfi fejét. – Gyere koccintsunk inkább a megmenekülésünkre, akárkitől is – emelte meg a poharát. Robin hozzábiccentette poharát Mariáéhoz, s hallgatta az üveg csengését, majd egy hajtásra kiitta a bort.
- Nem bánom – Robin az üveg után nyúlt. Már csak Maria poharába tudott tölteni. – Madame de Noir attól tartok, elfogyott a borunk – nézte ahogy az utolsó csepp illeg a borosüveg száján.
- Ó – formálta fátyolos szemekkel Maria. – Tudod, imádom…amikor így hívsz – búgta bágyadtan Maria.
- Nagyon becsiccsentettél Maria. Sosem mondanál ilyet önszántadból – röhögött Robin. Néhány szem dióval fél óra alatt elfogyasztottak ketten egy üveg bort, nem kis teljesítmény volt.
- Nem érdekel, a férjem vagy, azt mondok amit akarok. Mond ki a nevem – kérlelte Maria az asztalra borulva.
- Maria Merryweather – Robin Maria keze után nyúlt. Csak összekulcsolódó ujjaik játszottak egymással. Maria köves eljegyzési gyűrűje és Robin karikagyűrűje csillogott a gyertyafényben, ahogy Robin diótöréstől kissé feketére festett ujjai átsimították Maria tenyerét, ujjait, kézfejét.
- Nem! A mostani nevem! – nevetett fel Maria ahogy eljutott tudatáig Robin mit mondott. Robin elvigyorodott. Mindketten egyre kábultabban figyelték önálló életre kelt kezüket, ahogy egymásra találnak, összekulcsolódnak ujjaik, majd újra átsimítják egymás tenyerét.
- Marie de Noir – Maria felkuncogott ahogy Robin a fülébe suttogta búgó hangján a nevet. Robin franciásan ejtette ki a Mariát. Marie-nek ejtve. Robin hátralökve a székét, Maria feneke alá csúsztatta a tenyerét ,s felültette az asztalra félresöpörve a dióhéjakat, s ajkát rátapasztotta Maria nedves ajkaira. Maria buján viszonozta a csókot, kábán, bágyadtan, alkoholos mámorban, karjait Robin nyaka köré fonta.
- Tulajdonképpen mi a fenének öltöztünk mi fel? – kérdezte mosollyal az ajka körül Robin.
- Már magam sem tudom – zihálta Maria újabb csókra kínálva ajkait. Szomjasan várta, hogy Robin újra birtokba vegye az ajkait, s mohón, vadul csókolja. Hátradöntötte Mariát az étkezőasztalra, vörös haja szétterült az asztallapon, ahogy Robin kihúzta a selyemszalagot Maria hajából. Tenyere türelmetlenül tolta fel a fehér alsószoknyát, kibontva Maria meztelen lábát a ruhaanyag alól.
- Ó Robin! – sóhajtotta Maria Robin göndör hajába túrva ujjait.
- Khm…khm…- hallatszott az erőszakos torokköszörülés a hátuk mögött.
- Akkor ma ne forraljak teavizet uram? – hallatszott Francios Dijon hangja a háttérben. Robin felegyenesedett a reggelizőasztalra tepert Mariáról.
- Öhm – vakarta meg a homlokát Robin. – Ma nem tartunk igényt a reggelire Francios – nyögte Robin. Maria elvörösödve döbbent rá, hogy a szakács milyen helyzetben láthatja, kiterülve a dióhéjak között a reggelizőasztal közepén, combközépig lemeztelenített lábakkal, pityókásan. Maria zavartan próbálta leseperni a szoknyáját s kábán felült. Francios szemérmesen eliszkolt.
- Jaj Robin! Mit gondolhat rólunk? – nézett kóvályogva Robinra Maria. Robin talpra állította Mariát, s kézen fogva maga után húzta.
- Igazán? Engem nem érdekel – húzta maga után Mariát a lépcsőn. A lépcsőfordulóban a falhoz nyomta, s falni kezdte az ajkait. Maria nyöszörögve dobta át karjait Robin vállán. Forgott vele a föld, szédült, a belsejét tűz emésztette el, nem érzékelt semmit, csak Robin tapogatódzó ujjait, nedves ajkait a nyaki lüktetőerén, a forró leheletét a bőrén.
- Robin! Robin! – ütögette erőtlenül a férfi hátát Maria.
- Mi az? – révedt fel nehezen Robin, s egy pillanatra felemelte a fejét ,hogy sötét tekintete találkozhasson Maria fátyolos szürke szemeivel.
- Menjünk a hálószobába! – lehelte Maria.
- Jó, oké…jó-jó – Robin kábultan fordult ismét a lépcső felé. Sötét is volt, részeg is volt, alig találta meg az utat az emelet felé. A lábával rúgta be az ajtót maguk mögött, s szó szerint bezuhant az ágyba Mariával. Rángatták, tépték egymásról a ruhákat. Robin végigsimított az ismerős hajlatokon. Maria lehunyta a szemét annyira forgott a mennyezet a feje felett. Reszketett egész testében, úgy érezte perzseli a bőrét Robin érintése, s felsikoltott, ahogy megérezte Robin vágyát mélyen magába.
- Ah, Robin! – Maria belekapaszkodott Robin vállába, s zihálva lélegzett, Robin féktelen erővel tette magáévá. A masszív mahagóni ágy remegett a lökések erejétől, Maria sikoltozott a gyönyörtől. Robin vad indulattal magasodott felé, szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy az apró törékeny nő nem roppan össze vágyának erejétől, de Maria csak levegő után kapkodva sikoltott fel a beteljesülés mámorában. Érezte, ahogy Robin néhány kemény lökéssel méhébe lövelli magvát, s kimelegedve, pihegve ernyedtek el egymás karjaiban. Minden elcsendesült, csak az erdő kezdett ébredezni odakint, a vadászkastély körül.


Maria olyan édesen és mélyen aludt, mint már hónapok óta nem. Kisimultak az arcvonásai, melegben volt, és elégedetten nyújtózkodott, akár egy macska. Hol van? Hány óra van? Alig tért vissza az emlékezete. Ahogy megmozdult a keze érezte, hogy vastag szőrmetakaróval takaródzik. De hiszen! Maria felnyitott a szemét. Nem tévedett. A szemközti falon szép szarvasagancs. Balra az ezüst fürdőkád. A zsaluk között erős napfény sugara vetődött a hálószobára. Kétségtelen. Robin hálószobájában van, Robin ágyában. Oldalt kapta a fejét. Robin kusza hajjal, hason fekve szétterülve feküdt mellette. Lassan kezdett ő is ébredezni. Ahogy kinyitotta a szemét egyenesen Mariára nézett. Sokáig fel sem fogta, hogy mi van. Aztán hirtelen felkapta a fejét. Rémülten nézett végig kettejükön. Meztelenül feküdtek a vastag szőrmetakaró alatt. Egy ágyban.
- Mi történt? – kérdezte Robin a hajába túrva.
- Mi az hogy mi történt? – könyökölt fel a párnájára Maria.
- Mit keresünk mi egy ágyban? – pattant ki Robin kijózanodva az ágyból, s az ágy körül szanaszét heverő ruhahalmok között keresgélni kezdte a nadrágját.
- Férj és feleség vagyunk, nem emlékszel? – mutatta felé a karikagyűrűjét Maria.
- Azt én is tudom! – morogta Robin felrántva a nadrágját. – Hogy kerültél az ágyamba?
- Hogy kerültem az ágyadba? Te hoztál fel! – csattant rá Maria.
- Hazudsz kis boszorkány! – sziszegett rá Robin. – Szállj ki! Szállj ki az ágyamból! – állt meg az ágy lábánál csípőre tett kézzel Robin.
- Már nem tudod meg nem történtté tenni! – nézett rá értetlenül Maria.
- Nem tettük meg! – rázta a fejét Robin.
- De igen! Nagyon is! Most mi bajod van Robin? – ült fel Maria.
- Gyere ki az ágyból! – csattant rá Robin, s a földről felemelve a galambszürke ruhát az ágyra dobta Mariának.
- Te teljesen meghibbantál? – vonta össze a szemöldökét Maria ,s átbujtatta fején a ruhát.
- Mit csináltál velem te kis boszorkány? – nézett dühösen a nőre Robin.
- Én? Te itattál le az apád Pinot Noir borával, aztán felrángattál a hálószobádba és a magadévá tettél!
- És te hagytad?! – förmedt rá Robin idegesen a hajába túrva. – a francba is! – járkált Robin le-föl a hálóban.
- Tiltakoznom kellett volna? – lepődött meg Maria.
- Igen, igen. Nagyon is! – torpant meg felbőszülten Robin. – Nem te mondtad mindig, hogy barbár, útonálló vagyok, bandita!? Aki megrontalak és elveszem az ártatlanságod?
- Robin! – lépett felé békülékenyen Maria. Robin hátrált.
- Ez az én hálószobám, szóval neked kell elmenned! Menj, hagyd el a szobámat Maria! – csattant türelmetlenül Robin. Maria egy ideig csendben nézte a férfit.
- Várni fogom a bocsánatkérésedet Robin! Azért ,ahogy most viselkedtél velem – felelte hűvösen Maria ,s az alsószoknyáját a férfinél hagyva távozott a hálószobájából.