A faluban

Ezüstharmat kocsmájában vágni lehetett a füstöt. William Jones a kocsmáros konyharuhájával törölgette fényesre a poharakat, s fél szemét mindig a bejáraton tartotta. Azonnal felismerte a de Noir fiúkat, ahogy beléptek a nyikorgó faajtón. Sötétek és vadak voltak. Nem olyan szutykosak mint a falubéliek, fekete szemükkel mint a hiúz figyeltek minden rezdülést. Ők voltak Ezüstharmat fenegyerekei. De rendszeres vendégek, így jó pénzt hoztak a kasszába. Vágni lehetett a füstöt a kocsma alkoholillatú levegőjében. A helybéliek csak Billynek hívták a kocsmárost, a lánya, egy telt keblű dús alsószoknyákkal sürgölődő talpraesett hajadon volt, a kocsmáros az egyik de Noirnak szánta volna, de hát jól sejtette, nem keverednek azok akárkivel.
- Lizzy, hozzál két korsó hideg sört az uraknak! – kiáltotta öblös hangján a lányának, s amíg várta a két fiú közeledtét, a ragacsos pultot törölgette. – Mi járatban fiúk!? Régen ittátok az én sörömet!
- Üdv, Billy – csúsztatott egy aranypénzt az asztalra Robin. – Házasemberként több a gond, te már csak tudod.
- Hogy milyen igaz! – igazgatta pocakja elé a konyharuhát az övébe Billy.
- Milyen hír jár a faluban?
- Idén tavasszal két esküvő is lesz a templomban – újságolta Billy.
- Nem az ilyen ügyek érdekelnek minket, te is tudod – hajolt a pult fölött a férfihoz Robin.
- Ha ezek érdekelnének akkor a templomba megyünk bátyám – könyökölt Lionel is közelebb.
- Derék lány, vagy Lizzy! Szólj a fiúknak, hogy húzzák egy kicsit a vonót – hessintette le a lányát Billy. Ahogy a zene tompította a beszéd zsivalyát, Billy a két de Noir elé tolta a söröskorsót.
- Az a hír járja, hogy a falu határában láttak két csuklyás alakot ólálkodni – törölgette a kezét a kötényébe a férfi, s közben szeme minduntalan járt a kocsmában ülőkön.
- Mikor? – meredt sötét szemeivel a férfi tokás arcába Robin, s újabb aranyat csúsztatott a pultra.
- Azt mondják, minden héten erre hozza őket a szél járása, az öreg Johnny látta őket, mert állandóan vizelési gondjai vannak és fent járkál éjszaka. Azt mondja az árokban sunnyognak a dögök! Egyszer le is vizelte az egyiket! – nevetett öblösen, hogy rázkódtak vastag hájai.
- Látta őket más? – kérdezte Robin.
- Nem, de több éjszaka panaszkodtak már arra, hogy erős patkódobogásra ébredtek, de amikor kimentek a kapuhoz, már senkit sem láttak, és ami még különösebb… - Billy közelebb hajolt, s közben köténye zsebébe süllyesztette az aranyérmét. - …patkónyomokat sem találtak – suttogta titokzatosan Billy. Lionel és Robin összenéztek, s belekortyoltak a sörükbe.
- Hát eltűnt-e valami a faluból? – tette le a söröskorsót a ragadós tölgyfa pultra Lionel.
- Áh, semmi a világon, az öreg Mrs. Thompson állítja, hogy elrabolták és megerőszakolták, de inkább csak a vágyálmaival rémisztgeti a falubeli asszonyokat – legyintett kacagva a kocsmáros.
- Na és a lovas és az ólálkodók, ugyanazok? – dobolt az ujjaival a falapon Robin.
- Nem egy időben volt a kettő – ingatta a fejét ajakbiggyesztve a férfi.
- Nem a parasztok járnak lovon – hümmögte Lionel.
- Hacsak a postamester fia nem szédíti ezzel a lányokat – támaszkodott a kocsmapultra Billy.
- Vagy katona vagy nemesember az – tette a poharakkal és korsókkal megrakott tálcát a pultra Lizzy, s sörtől csatakos fehér ujjait szoknyájába törölgette. – Betévedhetne már egyszer a kocsmánkba is! - sóhajtotta álmodozva, s a kocsmapultra helyezte mindkét alkarját, s ezzel mély dekoltázsát és hatalmas szoptatós melleit a de Noirok képébe tolta. Lionel nagyot húzott a korsóból, miközben szemét a formás halmokon legeltette.
- Az efféle útonállók ritkán szomjaznak meg, nem úgy mint a helybeli útonállók! – csapta meg Robin arcát kedvesen a kocsmáros. – Olyanok azok mint az árnyak, se arcuk, se nyomuk – bizonygatta Billy. Meglepődve kapta fel a fejét, mert a zene és a zsivaly is megszakadt. Billy a kocsmaajtóra látott, a két de Noir azonban nem.
- Ehh, Robin – bökte meg a fiú mellkasát a kocsmáros. Robin hátrafordult a bárszéken s másodpercek kellettek, mire szeme hozzászokott a füsthöz és a felszálló füstfellegen át meglátta az ajtóban álló alakot. Ezüstöskék selyemruhában, hajában hetyke kis kalappal felvetett büszke fejtartással Maria állt ott. Robin elhúzta a száját. Pontosan tudta, hogy milyen kép fogadta Mariát. Robin a kocsmapultnál és a képébe nyomott Lizzy-féle hatalmas keblekkel, sört iszogatva kétes alakok között. Robin leugrott a bárszékről és komótosan a nő elé sétált.
- Na, mi van Hercegnő? – kérdezte gunyoros hangon Robin, s könyökénél fogva kitolta a nőt a kocsmából.
- Végeztem mára!
- Megvárhattál volna kint is! – ment előre Robin.
- És mégis meddig?
- Tisztességes úrinő nem teszi a lábát egy kocsmába Maria! Hogy képzelted ezt? – dörrent rá Robin. – Mondtam, hogy mindjárt jövök!
- Nekem a szavad semmit sem ér! Megtudtál valamit? – ment utána határozott léptekkel Maria.
- Igen, hogy kár volt megemlítenem a kocsmát neked. Menjünk haza! – rontott az erdőbe Robin. Maria alig tudott lépést tartani vele. Csak csetlett-botlott Robin mögött. Nem ismeri ezeket a járatokat és ösvényeket, Robin pedig úgy ment előtte, mint egy eszelős, neki a kisujjában van az erdő. Ő könnyen kiismeri magát benne.
- Robin várj már! – kiáltott utána Maria.
- Szedd a lábad, ránk sötétedett! – bosszankodott Robin.
- S erről is én tehetek igaz? – hadakozott a cserlyékkel Maria.
- Igen! Te tehetsz! Annyi ideig voltál a ruhavarrásnál, hogy elment az egész napunk! – mérgelődött Robin.
- Igaz, hogy én vártam rád a kocsmánál, mert neked jól esett iszogatnod a kocsmáros társaságában! – szidta Maria.
- Tíz perc sem volt!
- Több mint egy órát voltál ott! És nem tetszettek azok az alakok! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe…
- Fogd be! – szólt hátrafordulva Robin.
- Mi? Te nekem ne mond meg… - Robin egyetlen ugrással előtte termett és Maria szájára tapasztotta a tenyerét, s másik kezének mutatóujját a szája elé emelte. Maria ijedten lélegzett, s kitágult szemekkel hatalmas ezüst szemeit Robinra függesztette. Avarzizegés hallatszott. Robin kimeresztett szemekkel hallgatódzott, majd lassan előhúzta övéből apró kését. Maria rémülten kapott levegő után.
- Eredj előre! – bökött Robin az állát megemelve a megfelelő hazavezető irányba.
- Te is jössz? – hebegte Maria halálra váltan. Robin csak a fejét rázta és Mariát a megfelelő irányba rántva taszította rajta egyet, s ő maga a zizenés irányába vetette magát a csermely sötét sűrűje elnyelte fekete alakját. Maria dermedten állt az erdő közepén. Se kitaposott járat, se ösvény, csak a fölé magasodó fenyvesek. Robin itt hagyta az erdő közepén teljesen egyedül? Édes Istenem segíts! – fohászkodott Maria, s bizonytalan léptekkel megindult előre. Robin toronyirányba állította ebben az egyben biztos volt. Tehát csak nem szabad letérnie a helyes irányról. De hogyan, amikor mindenütt bozótos van, meg fák, meg fenyvesek, hogy fog hazajutni a vadászkastélyhoz? Miért nincs nála legalább egy gázlámpás, vagy petróleumlámpa vagy legalább csak egy gyertya, olyan nagyon sötét van! – Maria rémülten tántorgott előre. Robint követve mindig olyan egyszerűnek tűnik a közlekedés az erdőben. Robin, aki magabiztosan halad, pontosan tudja, hogy merre tart, úgy ismeri a fekete fenyvest, mint Maria London utcáit. Robinnak egy-egy fa volt az utcasarok, egy-egy ösvény a sugárút. De Mariának semmit sem mondott a természet. Egyik fa ugyanolyan volt mint a másik, és most ahogy magányosan a sötétben haladt előre, úgy tűnt már időtlen idők óta halad előre, és vajon még mindig toronyirányba tart-e? Ahogy Robin irányította? Istenem, Robin egyedül az erdőben a sötétben? Miért nem adott választási lehetőséget, hogy vele tartson? Mi lesz most?

Robin hangtalanul osont a fák között, s közben fohászkodott, hogy Maria ne tévessze el az irányt. Elvégre városi lány. Tudja mi az, hogy egyetlen pontot kiszúrva eljusson egyik helyről a másikra. A városban is így közlekednek nem? Legalábbis egy ismeretlen városban biztosan. Robin is mindig toronyirányban járta London utcáit. Westmister apátság vagy Big Ben vagy akármi. Nem volt ideje Maria tévelygésén gondokodnia, ha el is téved a nő, majd rátalál később. De nem akarja szaladni hagyni az erdőjében lopakodó behatolókat. Elvégre a fenyvesek területén senki sem tartózkodhat engedély nélkül. A fenyves a de Noiroké. Maria elméletileg biztonságban van. Robin az egyetlen behatolót követte. Legalábbis bízott benne. A közelben reccsent egy ág. Robin megtorpant és körbenézve hallgatódzott. A fenébe is! Miért nem várta be Lionelt? Persze, mert már megint Maria, aki csak úgy belibbent egy kocsmába, dámaruhában, azért az egyetlen ruháért képes lett volna bármelyik kocsmabeli rátámadni és leszaggatni róla. Elvégre a legértékesebb anyagok, tudják, hogy micsoda értéke van egy női öltözéknek. S a faluban nem gazdagok élnek. Ekkor megfordult és még időben vette észre támadóját, nagy testes fekete alak volt, legalább kétszer akkora mint Robin. Jól sejtette az ellenfele erősebb nála.
- Ki vagy, te mocsadék? – rontott rá Robin, s heves dulakodásba kezdtek. Robin az ellenfele hasába vágta a könyökét, s kését a másik torkának akarta szegezni, de az alak egyetlen rántással kifacsarta a csuklóját. Robin fájdalmasan felnyögött, s lábával próbálta leverni a másikat a lábáról, de későn vette észre, hogy az ellenfelének is van fegyvere. Fájdalmat nem is érzett, csak valami meleget, ahogy a vére kiserkent nyitott ingje kivágásánál. Robin feldöntötte az alakot és az avarban vergődtek még percekig. Robin a kése után tapogatódzott, s zihálva, s kimelegedve a közelharctól, belevágta kését a férfi combjába.
- ÁH! Az anyádat! – ordított fel a támadója. – Jobb ha nem kapálódzól Robin de Noir, vagy különben sem te sem az ivadékaid nem élik meg a jövő évet! Törődj bele a sorsodba, s életben maradtok! – sziszegte a férfi, s azzal egy határozott mozdulattal leütötte Robint. Sötétség ereszkedett a szemére. Fogalma sem volt mennyi ideig hevert eszméletlenül az avarban, amikor gyengéd pofozgatásra ébredt.
- Ébredj már Robin! Jesszusom, hogy vérzel! – Lionel próbálta kicsomózni Robin nyakából vörös kendőjét, s azt rászorítani a Robin nyakén ás mellkasán végighúzódó sebre. Robin erőtlenül emelte fel a karját, s sajgó homlokához szorította. Ragadt a bőre, s sokáig tartott amíg ráébredt, hogy saját alvadt vérében tocsognak az ujjai.
- Szétrobban a fejem – hörögte halkan Robin.
- Mi a fene történt? Azt ne mond, hogy Maria bánt így el veled – vihogta Lionel, de hangjában őszinte aggódás hallatszott.
- Egyáltalán nem vicces! De tudom, kik a lopakodóink – hanyatlott az avarba némi erőlködés után Robin.
- Itt járt?
- Mariával nem a kerülő úton mentem, hanem csak át akartam vágni az erdőn, hogy minél gyorsabban hazaérjünk, és pont meghallottam, ahogy az árok mentén ólálkodik az a szemét! Tudtam, hogy nem szabad hagynom, utána kell mennem, vagy sosem derül fény arra, hogy ki mesterkedik a közelben.
- ÉS? – sürgette Lionel.
- Egy sólyom, ezüst koronával a fején. Megismertem a kése hologramjában! Julien jele! Itt van, az erdőmben és úgy ismeri, akárcsak mi! Te vagy én! Megfenyegetett!
- Hát fenyegesd vissza! A fenébe is! Gyere már nem feküdhetsz egész éjszaka itt az erdőben. Kicseszettül hideg van – rángatta fel Lionel, s átvetette Robin karját a vállán, hogy vonszolni tudja. Madárfütty röppent az erdőben. A vészriadó hangja. Lionel fütyült vissza. Néhány másodperccel később Florian ért hozzájuk.
- Srácok láttam, láttam valakit!
- Tudjuk – szólt erőtlenül Robin. – Lovat láttál-e?
- Nem, de a fickó húzta a jobb lábát – felelte Florian. – Számozatlan fiákerbe ült, sem a kocsis sem ő nem látszott, járjam körbe a fenyvest? – kérdezte sürgetve.
- Nem, gyere inkább segíts hazacipelni Robint! – Florien készségesen fogta közre Robint a karját saját vállára dobva. S együtt vonszolták az unokatestvérüket a vadászkastély felé.
- Mi történt Robin? Te találkoztál vele? – kérdezte Florian kíváncsian.
- Én, bár most azt kívánom bárcsak ne találkoztam volna vele. Hatalmas súlyú fickó és veszélyes is. Ha akar, megöl. De gondolom erre nem volt parancsa – jegyezte meg komoran Robin.
- Borúlátó vagy! A mi erdőnk és meg is tudjuk védeni. Most már legalább biztosak elhetünk benne, hogy Julien keze van a dologban – nyugtatta Lionel. – Van arca az ellenségnek.
- De árnyék, igazán árnyék, mert sosem fogjuk szembeszállni vele. Lionel! Legalább ketten járják az erdőt, soha senki ne közlekedjen egyedül – adta ki az utasításokat Robin. – Nem a fő csapásvonalakat használják, a sűrű és átláthatatlan helyeket figyeljétek, ami biztos, most már nem a tenger felől fognak érkezni – Robin kifulladva erejét elhagyva esett össze a két unokatestvére karjában. Lionel leizzadva ért a vadászkastélyhoz. Francios lámpással kezében várta az érkezőket. Tehát már várták őket. Eléjük sietett a kiürített tisztáson át. Robin küzdve a szemére ereszkedő sötétséggel felnézett a vadászkastély faborítású homlokzatára.
- Maria! Maria hazaért? – motyogta erőtlenül.
- Nyugodjon meg uram, asszonyom hazaért, egy haja szála se görbült. De hát mi történt? A Madame is olyan riadt volt, akár egy kis őzike…és hát mégis mi történt uram? – kérdezte Francios döbbenten látva, hogy milyen állapotban hozzák haza a ház urát.
- Robin! – sikoltott fel Maria, ahogy meglátta ketten vonszolják a férjét a ház felé, s előreszaladt.
- Ne sikíts, beszakad a dobhártyám és épp elég már ennyi vérveszteség is mára – mormogta Robin, s átvetve a karját Florian feje felett az elébe siető Maria arcát simította végig. – Hazajöttem Hercegnő!
- Inkább haza hoztak – sírta Maria, s Robin mellkasára borult, mire Robin felszisszent. Maria a sötétben nem látta, hogy Robin mellkasa csatakos a vértől, csak ahogy elhúzódott és Francios lámpásának fénye a férfira esett akkor látta meg azt, amit a sötétben nem láthatott. – Jesszusom te vérzel! – kiáltotta Maria, s maga karolta át a férjét, hogy Lionellel besegítse a kastélyba. – Francios! Forró vizet azonnal – utasította a férfit Maria.
- És whiksyt! – kiáltott utána erőtlenül Robin.
- Na azt nem, épp eleget ittál már! – tiltakozott Maria.
- A sebhez kell kicsim! – vigyorgott rá Robin, s végignyúlt a szalon kanapéján. Maria, Florian és Lionel egy emberként néztek aggódva a klánvezérre. Robin sápadt volt, mint a hold, erőtlen, akár egy tavaszi hóvirág és meggyötört, szeme alatt mély karikák, s sötét szemében valami kilátástalan üresség honolt.
- Vedd ezeket le! – ült le mellé Maria, s elkezdte lehúzni a férfiről a bőrkabátot és a fekete inget.
- De mégse mások előtt kedvesem – dohogta nevetve Robin.
- Robin! – szólt rá figyelmeztetőn Maria, s végre megérkezett Francios a fehér rongyokkal és a whiskyvel. Maria gyengéden töltött egy keveset az anyagra, s óvatosan a sebhez érintette. Robin összerándult.
- Ne kínozz hercegnő, így órákig elnyújtod és tudom, hogy imádod ha szenvedek, de nekem ehhez nincs lelkierőm ma – Robin elrántotta a whiskysüveget Maria kezéből és egy határozott mozdulattal magára locsolta az égető, csípő italt. Robin lehunyta a szemhéját a fájdalomtól és fogai közt szívta a levegőt, nehogy felordítson. Maria ijedten pislogva nézte Robin reakcióit, Florian és Lionel elhelyezkedtek egy-egy karosszékben. – NE bámuljatok már így! Nem fogok előttetek elpatkolni! – mordult rájuk Robin, s hagyta, hogy Maria átkösse a nyakánál és a hóna alatt a sebet. Egy pohárba whiskyt töltött, s belemártott egy újabb fehér anyagot az italba, s a homlokához szorította. – A francba is, felcsattant a szemöldököm – morgolódott Robin.

Ezüstharmat

Kopogott az ablakpárkányon a megállíthatatlanul szakadó eső. Tavaszi záporok érkeztek a fenyvesek felé, túl közel a tenger. S a lehető legváratlanabb pillanatokban is már lecsapott egy kis záporeső. A lombhullatók rügyezni kezdtek, de Maria alig szánt figyelmet a természetre. Robinnal ellentétben. A férfi a kandalló előtt gubbasztott és mogyorót hámozott. A mogyoróhéjak bőrnadrágjára potyogtak, s néhány már nyitott ingjénél a mellkasára hullott. Maria felpillantott rá a kézimunkájából. Shadow nagyot szusszantott Robin lábánál, mintha ő is unná már a céltalan heverészést a meleg kandalló előtt. Maria megrángatta a cérnát a hímzésen, s leengedte a hímzőrámát az ölébe. Kezdenek a legbővebb ruhái is szűknek bizonyulni. Már néhány ruhájának a varrását meglazította, de tudta, jól ez csak átmeneti megoldás, a kicsi napról napra növekszik a pocakjában. Ami tegnap jó volt rá, az holnap már lehet, hogy szűk lesz. Ideje, hogy az állapotának megfelelő ruhákat szerezzen be.
- Ha holnap nem esik az eső, akkor bemegyek Ezüstharmatra – Robin erre felkapta a fejét. Ezüstharmat a legközelebbi falu volt Holdszálláshoz és a De Noir várhoz egyaránt. De miért akar Maria bemenni a faluba?
- Mi a csudának? – hangjában egyéretlmű elutasítás és tiltakozás hallatszott.
- Szükségem van új ruhákra!
- És mégis miből akarod megvenni? – húzta el a száját Robin.
- Nem is tudom. Eladom a karikagyűrűmet? – jegyezte meg szarkazmussal Maria.
- Csak azt próbáld meg! – ült feljebb a fotelban Robin. – Minek neked új ruha?
- Ha elfelejtetted volna terhes vagyok! Hamarosan akkora lesz a hasam mint egy hordó és mégsem hordhatom a lányruháimat! – mérgelődött Maria. – Erre nem gondoltál? Hogy lehetsz ennyire értetlen?
- Nincs értelme útnak indulni, teljesen járhatatlanok az utak. Legalábbis szekéren. Lóra pedig nem ülhetsz! – jelentette ki parancsoló hangnemben Robin.
- Akkor menj el te és hozz nekem való ruhákat – nézett rá dacos kihívással a szemében Maria.
- Fogalmam sincs milyen ruha kell egy állapotos nőnek – jelentette ki morcosan Robin és ismét magába zuhant.
- Talán nem ártana beszélnem a falu orvosával sem vagy egy bábaasszonnyal, hogy kijönne-e hozzánk a szüléskor – jegyezte meg elgondolkodva Maria. Robin csak mormogott rá valami érthetetlent az orra alatt. Maria elkedvetlenedve nézett ki az ablakon. Mindenhol minden csupa sár. Vajon jót tesz-e a kerti növényeknek a sok esőzés? Robin napról napra szótlanabb lett, ahogy Shadow úgy ő is inkább vonyított volna, hogy végre ismét az erdőt járhassa. De helyette csak ült a kandallónál az asztalra helyezett lábakkal és bort iszogatott. Shadow egy kis nyüsszentéssel felemelte a fejét és füleit hegyezte. A kutya jelzésére Robin is felfigyelt, Maria hallotta meg legutolsóként a közeledő patkók zaját. Robin feltápászkodott a karosszékből és lesöpörte mellkasáról és nadrágjáról a morzsákat.
- Hercegnőm!? – Robin Maria székére támaszkodva a nő arcához hajolt. – Társaságunk érkezett! – nyomta egy pillanatra Maria ajkához a száját. Maria meglepődött, de nem szólhatott semmit, mert mire magához tért már Robin elhagyta a szalont.
- Úgy esik, mint a Bibliai Noé idejében! – szitkozódott az érkező, ahogy belépett az előtérbe. – Gondoltam, hogy magatok alatt vagytok, öcskös! – csapkodta meg Robin vállát Lionel, s bőrkabátjáról patakokban csorgott a víz. – Átjöttem egy kicsit hozzátok.
- Minek? – kérdezte barátságtalanul Robin.
- Megzavartam valamit? – érdeklődött kacsintva Lionel, s végignézte Robin borzas haját és ingjének felső gombjait, melyek ki voltak gombolva.
- Csak elodáztad Robin lerészegedését! Mást ugyan nem zavartál meg! Szervusz Lionel! – ért az előtérbe Maria.
- Ejha! Kigömbölyödtél sógorasszony! – bökte meg a kalapját Lionel. Maria elpirult, Robin ellenben meglepetten mérte végig Mariát.
- Tényleg? Én észre sem vettem – tette csípőre a kezét Robin. Igaz Maria már nem használ fűzőt és ez látszik az alakján, a szoknyáit pedig arasznyira feljebb igazította a derekánál, hogy a hasát szabadon hagyja,
- Most így jobban megnézve tényleg olyan mintha egy kisebbfajta ágyúgolyót tartana a szoknyája alatt. Eddig csak a mondandója volt robbanásveszélyes – vigyorgott szemtelenül Robin. – Na mit akarsz itt Lionel?
- Charlotte-tól menekülök. Egész héten mást sem hallok csak hogy mennyire fáj a feje és hogy elege van ebből az időjárásból. Meg küldött az asszony gombakrémlevest! – emelte meg az agyagedényt amit a kezében tartott. – A klán kérdezteti, hogy mikor rúgunk ki a hámból?
- A hétvégén ejthetnénk egy kis vadászatot. Most még nincs kedvem bőrig ázni egy fa tetején gubbasztva – vette ki Lionel karjai közül az edényt Robin.
- Nem kegyelmezel a klánnak Robin!
- Az élet sem kegyelmez nekem! – vágott vissza Robin, s közben egy szúró pillantást vetett Maria felé, mintha a feleségét tenné felelőssé a sorsáért.
- Robinnal holnap bemegyünk Ezüstharmatra – mondta negédes mosollyal Maria.
- Na az jó, öcskös az jó! – biccentett Lionel.
- Nem ,egyáltalán nem jó! – szúrta közbe Robin.
- Ja, hát akkor nem jó – vakarta meg a füle tövét Lionel, s egyikről a másikra nézett.
- Maria vásárolni akar – magyarázta Lionelnek Robin - … és gondolom akkor már be akarsz nézni a templomba is, a nevelőnődhöz mégy bánatsírásra, Fontenelle atyához meg gyónogatni, van is mit – fűzte hozzá Robin Mariához fordulva.
- Amíg Maria ájtatoskodik, benézhetnél a kocsmába, mindig ott szereztük a legjobb információkat az átutazó érkező kocsikról – emlékeztette Lionel.
- Ezt ne előtte! – sziszegte Robin Lionelnek s fejével Maria felé bökött, sötét szemével rendre intő merő tekintettel figyelmeztetve a férfit.
- Mi? Milyen kocsmába? – kapott a szón Maria és közelebb lépett.
- Semmi, Lionel nem mondott semmit – vágta rá gyorsan Robin. – Csak kocsonyahúst akar Charlotte, igaz Lionel?
- Úgy van, igen, a gyerek…kocsonyát akar enni – vágta rá kényszeredetten Lionel.
- Robin! Te kocsmázni szoktál?
- Én soha! – mentegetődzött Robin, de tudta ő is és Lionel is, hogy már lebuktak és elkéstek a mentő szövegekkel.
- Minden rablásodról a kocsmában értesülsz? Hiszen állandóan raboltatok! – háborodott fel Maria.
- Ugyan! Esküszöm neked sose voltam kocsmába! Lionel ment csak! – Robin megbökte az unokafivérét, aki fáziskéséssel de kapcsolt és falazni kezdett Robinnak.
- Jaj, hát igen. Én vagyok a kocsma felelős, meg a kocsonya felelős is a klánban, tudod hogy van ez. Van aki a raktárt őrzi, van aki a puskaporra vigyáz, aki az erdőt járja és aki a kocsmát – heherészett kínosan Lionel.
- Hogy lehetsz ilyen hazudós! – csattant Robinra Maria. – A házasságunk alatt is kocsmázgattál éjszaka? Azért nem voltál itthon?
- Dehogy is miket képzelsz rólam! – tettette a felháborodottat Robin és nagyra meresztett szemekkel próbálta az ártatlant játszani.
- Nem most jöttem az óperencián túlról Robin! Én városi vagyok, pontosan tudom, hogy mi folyik a kocsmákban! Nem lehet különb egy falusi kocsma sem! Hány kurvát fizettél már le? – sziszegte Maria. Lionel félrenyelte a saját nyálát és olyan hevesen kezdett köhécselni, hogy félő volt megfullad. Robin ügyet sem vetett a mellette fuldokló unokafivérére, ledermedve bámulta a feleségét.
- Huha Hercegnő! Ööö…én azt hittem nem is ismered ezt a szót…nemhogy ki merd mondani is – nyögte kényszeredetten Robin. Lionel elvörösödött, de a köhögés nélkül saját levében fővő Robin is.
- Nos attól, hogy nem alacsonyodom egy de Noir szintjére, attól még tökéletesen tisztában vagyok a dolgok járásával. Tehát? Hallgatom a magyarázatodat! – tette csípőre a kezét Maria, s szürke szemeit kíméletlenül Robinon tartotta.
- Álljunk le! Én egyáltalán nem szoktam… - emelte fel a kezét védekezőn Robin.
- Azt ne állítsd, hogy sosem mentél ezért egy kocsmába – jegyezte meg csípősen Maria.
- Azt nem mondtam – húzta el a száját bosszúsan Robin.
- Nahát, végre egyszer nem hazudsz – nézett fel a mennyezetre sértetten Maria.
- Félreérted, ez elsősorban tényleg csak információszerzés. A falusi pletykák a legjobbak, pontosan tudod, hogy mi a helyzet.
- Azt hittem erre vannak az őr és lesállások az erdőben – fintorgott Maria.
- Igen, de az csak részleges megoldás, jobb ha fel tudunk készülni egy támadásra ezt megértheted.
- Megértem, de attól még tudom miféle buja nők vannak egy kocsmában! Vagy tagadod?
- Nem – préselte össze az ajkait Robin. – De eltértünk a tárgytól. Ezüstharmatra akartál menni. De én nem járulok hozzá.
- El tudok jutni a faluba egymagam is – emelte meg az állát határozottan Maria.
- Maria! – szólt közbe Lionel is végre. – Házasemberek vagyunk. A hálószoba dolgait meg tudjuk oldani otthon is, ehhez nem kell kocsmába menni, ezt beláthatod. A De Noir klán egy családot alkot, a család a legfontosabb számunkra. Egy klánhoz tartozunk.
- A patkányok is klánokba rendeződnek – sziszegte Maria, s egy lesújtó pillantást mérve Robinra felkapta a szoknyáját és futva vette a lépcsőfokokat az emeletre.
- Na kösz, jól elintézted nekem – nézett Lionelre sötéten Robin, s az étkezőben letette az asztalra a leveses edényt.
- A nők szeszélyesek, nem tudhatod mire hogy reagálnak. Ettől függetlenül érdemes lenne elnéznünk a kocsmába – Robin morogva szedett magának egy levesestányérba és kanalazni kezdte a gombalevest. Ahogy Maria végre hallótávolságon kívülre került rátérhetett a fontosabb beszédtémára is. – Friss hírek?
- Semmi. Csendes a tenger. És beindult a parlamenti munka is – jegyezte meg Lionel. – Talán a nyáron várhatunk akciót. Akkor szünetel a parlament.
- Vajon maga vezeti az akciót, vagy megint nem meri idedugni a képét az a görény – sziszegte teli szájjal Robin.
- Julien nyíltan egy közelharcban? Na ne viccelj! – gúnyolódott Lionel.
- Sokára jöttél Lionel! Már majd szétvetett az ideg! – jegyezte meg Robin rosszallóan.
- Szerinted olyan egyszerű világítótornyosat játszani? – mérgelődött Lionel. – Mégsem bámulhatom egész nap a tengert! Charlotte meg nem is hagy!
- Nem is tudom, mostanában egyfolytában azt érzem seholsem vagyunk biztonságban. Egy vadászkastély nem védhető. Kellene az a vár, nagyon kellene. De hát amíg az apám a tulajdonos addig…kiszorultam ide.
- S talán még utána is – ingatta a fejét Lionel. – Ez van öcskös. Sokan vagyunk fiúk, de kevés a konc amin osztozkodhatnánk.
- Én ismerem Julien módszereit. Alattomos, kiszámíthatatlan és váratlan. S ami a legrosszabb: gyors. Észre sem veszem és kilopta a szememet – Robin arcára kiült a nyugtalanság.
- Résen vagyunk. Megkettőztük az őrséget, minden zsákmányt azonnal hazaviszünk, nincs raktárazás. Mit akarsz még? – sóhajtotta Lionel hátradőlve a széken.
- Nem tudom – Robin megtörölgette a száját, s megvakarta Shadow fültövét. A kutya elégedetten dörgölődzött gazdája lábához. Robin gondterhelten dörzsölgette a homlokát. – Maria, most meg már a gyerek is. Egyre több dolog amiér aggódhatok. S közben szorul a hurok. Körülöttünk Lionel. Ismerem Julient. Puhítja az apámat, tervez valamit. Mintha egy láthatatlan kéz osztaná a fejem felett a lapokat és én semmit sem tehetek, csak nézem, hogy mit dobtak ki nekem a játszmában.
- Talán fel kellene menned Londonba. Nyílt lapokkal játszani – javasolta Lionel.
- És? Mit mondjak? Vádoljam meg Julient? Bizonyítékok nélkül? Hamis tanúvallomásnak minősítené még a rabok szövegeit is. Julien védve van. Ráadásul mellette a törvény. Ha beállítok Londonba a nyakamba varrhatja a legkisebb lopásunkat is és akkor a kezére játszottam saját magam. Irány a Tower és Julien el is intézi ne aggódj! Alig várja, hogy rács mögé tehessen, ez lenne a legkényelmesebb módja, hogy eltegyen az útjából. S még be sem kellett piszkítania a kezét.
- Itthonülő lettél Robin. Sosem voltál ilyen.
- Igazad van. Nem merem egyedül hagyni Mariát – bólogatott komoran Robin.
- De ezzel nem oldasz meg semmit! Hogy itthon ülsz ezzel nekik sem segítesz – bizonygatta Lionel.
- Jó, jó, én is tudom. Adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat. Kártyázzunk – tolta félre az edényeket Robin, s két pakli kártyát helyezett az asztalra. Kezdődhetett az estig és éjszakába nyúló kártyaparti, kettesben.

A kert előtt

Ahogy belépett Holdszállás konyhájára, egyből megcsapta a jól ismert marmalade dzsem illata. Sir Benjamin szakácsa ismét süteményt sütött. Maria álmodozva kalandozott el, lánykorára visszaemlékezve, amikor ezt a kedvenc süteményét majszolhatta nagybátyja könyvtárában. Hol vannak már azok az idők? S egyáltalán, most nem a nosztalgia miatt van itt!
- Maria kedves! Igazán nem számítottam rád a konyhámban! Mikor is dugtad ide az orrocskádat utoljára egy kis torkoskodásért? – sürgölődött a kemence körül Marmalode Jamben.
- Ó Marmalode már magam sem tudom megszámolhatom-e egy kezemen, amikor utoljára itt jártam – mosolygott rá Maria.
- Mi járatban kis Hercegnő? Bizonyára nem egy öreg kedves ismerős látogatására jöttél, azt megteheted bármikor, ma céllal jöttél hozzám! – keverte a krémet fakanalával Marmalode.
- Valóban egy kérés miatt érkeztem ma – vallotta be lehajtott fejjel Maria.
- Ha tudok, rám számíthatsz a segítségben most és minden időben Maria – kezdte aprítani a zöldségeket Marmalode, de szemét le sem vette Maria bizonytalan arcáról.
- Mindig csodáltam, hogy milyen sok friss zöldség és gyümölcs van itt kint a kertben, amikor turbolyát kellett vágnom, és azt sem tudtam hogy micsoda…emlékszik még?
- Sosem felejtem el azt a napot, amikor először léptél a konyhámba gyermekem – kacsintott Marmalode.
- Most azért jöttem, mert magam is szeretnék egy hasonló konyhakertet a vadászkastély körül, és ha kérhetnék mindenből egy-egy hajtást, vagy dugványt akkor most…
- Ó, hát ha csak ennyi a probléma, azt máris orvosolni tudjuk. Gyere velem! – Marmalode már elő is rántott egy metszőkést az egyik fiókból és kint termett a kertben, s sebesen nyisszantotta le egyik fűszernövényt a másik után, paradicsomtöveket, ültethető terméseket és magokat pakolászott Maria kosarába. Ellátva minden szükséges tanáccsal a termesztés és palántanövelés dolgában. Maria egyre kevésbé volt képes megjegyezni az információkat, hogy vajon melyik növényt hogy és mennyire kell öntözni, szereti a napot vagy az árnyékot inkább. De örült a begyűjtött szerzeményeknek, hiszen leendő konyháját ezekre akarja alapozni.
- Köszönöm Marmalode! Hogyan hálálhatnám meg? – nézte a teli kosarát zavartan Maria.
- Ha többet ellátogatsz Holdszállásra, az nekünk már öröm Maria! Mindig szívesen látunk itt, ezt sose feledd! – s pakolt a frissen sült süteményekből is Mariának.
- Attól tartok minél inkább előre haladnak az évek, nekem annál kevesebb időm lesz átnézni Holdszállásra – jegyezte meg bánatosan Maria.
- Ez az élet rendje gyermekem. Eddig Sir Benjamin viselte gondodat, de most már Robin az, aki gondot visel reád! És ez így van jól – mondta bölcsen Marmalode.
- Sokszor úgy érzem, egyikük sem tudta igazán ellátni ezt a feladatát – bazsalygott az orra alatt Maria. – Bárcsak maradhatnék még, de még sötétedés előtt szeretném elültetni ezeket! Mennem kell! Köszönök mindent Marmalode! S jövök, ahogy időm lesz! – integetett a kapuból Maria. Az egyetlen erdei ösvényen közlekedett, amit ismert, sosem mert letérni róla, akkor sem, ha tudta, hogy kerülővel ér így csak oda. Jobb a biztos és ismert út. Robin is ezt mondaná.

A délután folyamán újabb adag görgeteg gurult a lába elé. Friss földszag áradt a levegőben, ropogtak törtek a fenyőágak, mély gyantaillat párolgott a rásütő napfényben. Maria tovább rángatta a gyökereket a földből.
- Mit művelsz itt? – hallatszott a háta mögött az ingerült hang.
- Megpróbálok egy kis helyet teremteni itt – dobta le a gyökeret Maria, s kipirult arccal félresöpörte hullámos vörös tincsét a szeméből.
- Úgy, hogy kivágod a fákat az erdőmből? – csattant mérgesen Robin, s kitépte Francios kezéből a favágó baltát és nagy ívben elhajította.
- De Robin! - meredt a baltára Maria.
- Az engedélyem nélkül egy fűszálra sem léphetsz rá ebben az erdőben, világos vagyok? – sziszegte Robin megragadva Maria vállát, s enyhén megrázta a nőt.
- Durva vagy! – panaszolta Maria.
- Te is! Az erdőmmel! Ezek a fák fiatalok és életerősek, nincs jogod csak úgy kivágni őket, főleg úgy, hogy meg sem kérdeztél. Holnap arra ébredek, hogy eladtad karácsonyfának az egész fenyvest! – bosszankodott Robin.
- Ne légy már ennyire zsörtölődő, mert három fát merészeltünk kivágni a ház tövéből! – legyintett Maria, s lefejtette magáról Robin ujjait.
- Mégis mire megy ki ez a pusztítás? – mutatott körbe a kidőlt fenyőfáit sopánkodva nézve.
- Megpróbálok egy kis kertet kialakítani itt – mutatott körbe Maria.
- Kertet! – fröcsögte Robin undorral az arcán.
- Igenis! – vetette fel a fejét határozottan Maria, s kezébe vette az ásót.
- Hagyd ezt abba! – rántotta ki a kezéből Robin a szerszámot. – Nem szeretném, ha kárt tennél magadban, ebben az állapotban.
- Ugyan már! – akarta kivenni a kezéből az ásó nyelét Maria, de Robin nem engedte, helyette csak meresztgette Mariára sötét szemeit. Maria sóhajtva megadta magát. Értelmetlen ellenkeznie Robinnal. Ennyire már ismerheti. – Ne félts te engem!
- Nem is, csak látom mennyire nem értesz hozzá! – morogta Robin, s maga kezdte el kiásni a gyökereket a földből.
- Támogatod az ötletet? – figyelte Robin mozdulatait Maria.
- Egyáltalán nem – vágta rá céltudatosan Robin. – Ez itt nem a London Square Maria. Nem egy kis londoni kertváros, ahol egykor laktál. Ide nem kellenek kertek, ez erdő!
- Én is tudom, hogy egy erdő kellős közepén lakunk, nem kell erre felhívnod nap mint nap a figyelmemet – csattant rá sértetten Maria. – Ha heves az esőzés sokszor az ösvényt is eltévesztem, annyire erdőben vagyunk!
- Kövezett utakat szeretne a Hercegnő? – gúnyolódott Robin. – Rózsaszirommal ne hintsem fel előtted az utat?!
- Túlreagálod Robin! – dobbantott Maria, s felkapta a szoknyáját.
- Nem! Csak elegem van abból, hogy öntörvényűen cselekszel egy természeti környezetben. Nem vághatsz ki minden fát kedvedre, csak mert arra szottyan kedved! – hajította el az ásót Robin megunva.
- Nem vágtam ki minden fát! Helyet próbálok keresni a konyhakertemnek, mert nem vagyok hajlandó kiszolgáltatni magam a vadászszerencsédnek! – támadt Robinra Maria.
- Kösz, hogy a szememre hányod, hogy képtelen vagyok betevő falatot tenni az asztalra – húzta el a száját Robin.
- Ha lesz konyhakertünk akkor lesz mit ennünk, nem csak hús létezik a világon!
- Mondja ezt egy hivalkodó városi lány – tette karba a kezét Robin. – Hallanod kellene magad!
- Nos, lehet hogy a városi lány beszél belőlem ,de tudod mint városi én tisztában vagyok azzal, hogy nem minden időben terem minden és jobb tartalékolni. De ehhez te erdei tuskó ugyan mit értenél! – emelte meg a szoknyáját Maria és beviharzott a vadászkastélyba.
- Muszáj Francios előtt jelenetet rendezned? – nyomult utána Robin az előtérbe. Maria hűvösen végigmérte Robint, ahogy combra feszülő bőrnadrágban határozottan lecövekel előtte.
- Neked meg muszáj mindenen fennakadnod? – Tíz négyzetmétert kérek az erdődből, ez olyan sok?
- Nem, csak nevetséges, a de Noirok nem kertészkednek – fújtatott Robin.
- De én nem vagyok…
- De igen Maria! Nagyon is, hogy az vagy! Felvéshetnéd már valahova, hogy megjegyezd! – vágott a szavába keményen Robin.
- Ellenzed a kertem létesítését? – kérdezte követelődző hangnemben Maria.
- Nem tetszik – ingatta a fejét Robin.
- Nekem meg az nem tetszik, hogy mi lesz majd, ha a rabló-pandúr játszadozásaid miatt éhezni fog a gyerekünk! Én ésszerűen megpróbálok tenni valamit, hogy ha minden kötél szakad is akkor is legyen gyümölcs és zöldség az asztalon, amit tudunk fogyasztani, és ne dión és mogyorón kelljen áttelelnünk – Maria hadonászva járkált fel s alá a nagy preparált barnamedve előtt, s indulatosan Robinra pillantgatott harcias szürke szemekkel. – Lehet, hogy a te szemedben ezek fölösleges intézkedések és nevetségesek, de bennem még maradt annyi büszkeség, hogy elegem van abból, hogy a nagybátyámhoz, vagy az apádhoz rohanjunk ha kifogynak a készleteink. Soha többet nem akarok ilyen telet!
- Jól van ostorozz csak, mond a szemem közé, hogy mennyire egy rakás szerencsétlenség vagyok, megkaptam ezt mindig az apámtól is, most tőled is – harapott az alsó fogsorára keményen Robin, s megfeszültek arcizmai a mozdulattól.
- Én nem ezt mondtam, csak szeretnék tenni valamit, segíteni, hogy könnyebb legyen mindkettőnknek, olyan nehéz ezt megérteni Robin? – kérdezte esdeklőn Maria. Elfáradva lerogyott a fatörzsből vágott lócára. Mostanában olyan könnyen elfáradt. A veszekedés Robinnal pedig mindig maximális erőbedobást igényelt. Kimerült. Elege volt mindenből és aludni akart. Maria hátradőlt a faburkolathoz. S homlokráncolva figyelte, hogy Robin is elterpeszkedik mellette a lócán.
- Maria, ha ez a leghőbb kívánságod, akkor rendben, lesz egy kertünk a kastély körül, így megfelel? – túrt a hajába Robin, s ledobta maga mellé a kalapját.
- Igen, de tudom, hogy utálod a kertet – lóbálta a lábát a levegőben durcásan Maria.
- Persze, hogy utálom! Én vadász vagyok nem kertész Maria! Engem a mozgó eledel érdekel, nem az egy helyben növögető – s tompa kis tömzsi széles kezét Maria térdére helyezte. – De neked attól lehet kerted! Charlotte-nak is van. Úgy látszik a városi nők imádják az ilyesmit! Azt hiszik ha kertjük van, akkor már a természetben élnek. Pedig azzal, hogy elkerítetek egy részt a természetből éppen hogy megszelidítettétek a természetet, s az már nem is természet, csak egy mesterséges terület körülöttetek. Te ültetted a növényt és te neveled, ez nem természet, ez tudatos és emberi beavatkozás eredménye. S én minden ilyesmit ellenzek, főleg az erdőmben! De a feleségem vagy, és az erdő így a tiéd is! Ha egy kertre vágysz akkor ültess virágokat, meg amit akarsz! De csakis itt! A kastély közvetlen körzetében! Így rendben vagyunk?
- Igen. Köszönöm Robin! – mosolyodott el Maria, s puszit nyomott Robin arcára, a férfi még mindig morcosan nézett maga elé. Látszott, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy Maria mindenféle dolgokat ültetget az erdő tiszta érintetlen földjébe.
- Sokat akarsz asszony! És egyre csak többet – nézett Maria felé a fejét ingatva Robin. – Előbb egy kastélyt, most egy kertet, és egyre inkább terjeszkedsz, az én erdőm rovására – méltatlankodott Robin.
- Nagy az az erdő Robin! – tette a kezét Robinéra az ölében Maria.
- Néha kezdem azt érezni, hogy nem elég nagy – dőlt hátra Robin is, s Maria arcát figyelve mély sóhajjal tette fel a kérdést: - Akkor mond, hogyan képzeled azt a kertet, mit hova ültessünk? – Maria szeme boldogan felragyogott. Tudta jól Robinnak milyen nagyon nehezére esik ezt megtennie, hogy érdeklődjön valami olyan iránt, amit szívesen elfojtott volna már a tervezés csíráiban is, s most mégis az ő kedvére tesz, és beleegyezett a kerttervezésbe. S ha mindketten ugyanarra gondoltak: a születendő közös gyermekükre, akkor belátták, nagyon is szükséges lesz az a kert. Mert nem tudhatják, hogy mit hoz a jövő.

Titkok

Charlotte meglepetten nyitott ajtót. A küszöbön Maria várakozott, lágyan a vállára omlottak vörös fürtjei, melyek most aranybíbor színűek voltak a délutáni napfényben. A karján karoskosárban szép gombafejek hevertek, még friss sötét földdarabkák között.
- Szedtem egy kis vacsorának valót – emelte meg a kosarat Maria, majd tanácstalanul Charlotte-ra emelte komoly szürke szemeit. – De fogalmam sincs, hogy nem mérgezőek-e? – Charlotte szélesre tárta a kaput, s meleg mosollyal betessékelte a sógorasszonyt.
- Meglátjuk mit tehetünk, bújj beljebb! – invitálta.
- Anyu! Kimehetek végre az erdőbe?!- ordította Armand, dübörögve a lépcsőfordulón.
- Nem!
- Utálom a szobafogságot!
- Nem vagy a szobádba zárva!
- De már nincs sár!
- Fúj a szél!
- Nem is fúj! Miért nem mehetek ki? – toporzékolt Armand.
- Játsz szépen a falovaddal fiam! És hagyj egy kis nyugtot nekem! – sóhajtotta Charlotte, s behúzta a szalonba Mariát. – Az erdő nem biztonságos. Robin nem említette, hogy egyedül ne kószálj?
- Említett valami hasonlót – felelte kitérően Maria.
- Mi lenne, ha kivételesen megfogadnád a tanácsait? Igaz nem sokat ér Robin mondanivalója, de néha van igazságtartalma, hidd el nekem – foglalt helyet a kanapén Charlotte, s lesöpörve a kézimunkáját, maga elé intette a kosarat. – Add csak, megmutatom, melyik milyen, bár első ránézésre is megállapíthatom, hogy mind ehető! Ha csak egyetlen mérgező is lenne közte ki kellene dobnom az egész kosárral – válogatta szét a gombákat fürgeséggel Charlotte.
- Ó tényleg?! Hát ezt nem tudtam… - motyogta Maria leereszkedve egy karosszékbe.
- Sok mindent kell még tanulnod az erdőről Maria – jelentette ki bölcsen Charlotte.
- Igen én is így érzem, csak hát Robin azon kívül, hogy eltilt az erdőtől, nem sok mindent mond róla – ereszkedett meg csüggedten Maria tartása.
- Pontosan tudom, hogy mit élsz át, mert Lionel is ilyen volt – mosolygott rá megértően Charlotte. – Tudod…egykor én is…városi lány voltam – ingatta a fejét Charlotte, s álmodozó hangon folytatta. – Imádtam a várost! A sétálóutcát, ahova minden vasárnap ki lehetett menni és megnézni a kirakatokat, a divatszalonokat, és finom kelméket vásárolhattam…de aztán…- Charlotte zavartan elmosolyodott, s gyorsan a kosár mélyére nézett.
- Aztán…? – csúszott a szék szélére Maria.
- Hát tudod…aztán megismertem Lionelt és ez mindent megváltoztatott – köszörülgette a torkát Charlotte. – Lionel a városban járt, valami üzleti ügyekben…és gondolom te is hasonlót érezhettél…más volt, mint bárki akit addig ismertem, öntörvényű és merész. Vele minden vad és viharos volt, akár egy vihardagály. Azonnal beleszerettem, három hétre rá, már megkérte a kezem. A de Noirok már csak ilyenek, nézd ezek tipikus erdei gombák, ha ezeket szeded, biztos lehetsz benne, hogy nem téveszted össze semmi mással – terelte el a szót Charlotte, s megmutatta a növényeket Mariának. – Van is egy könyvem a könyvtárban az erdei gombákról, ha akarod kölcsönadom – pattant fel Charlotte suhogó szoknyával.
- Ó, az nagyon jó lenne! – lelkesedett Maria, s követte a sógornőjét. Maria sok könyvtárban járt már. Például a londoni közkönyvtárban, vagy a nagybátyja magánkönyvtárában Holdszálláson, vagy a de Noir vár pinceraktárában tárolt könyveskamrában. Lionel de Noir és Charlotte könyvtára teljesen más volt. A könyvek zárt üveges szekrényekben rejtőztek. Vitrin mögött, mint a védett ritka példányok, vagy amit sohasem használnak. Maria követte Charlotte-ot a szobába. A nő tanácstalanul forgolódott a szobában.
- Nem tudom pontosan merre lehet, segítenél megtalálni? – kérte fel a lányt Charlotte. Maria nagyon is sejtette a könyvtárszoba inkább reprezentatív helység, alig töltheti be tényleges funkcióját, ha a ház tulajdonosai azt sem tudják milyen könyveik hol és merre találhatóak ebben a szerény választékban.
- Rendben, akkor én ezen az oldalon keresgélek – fordította el a kulcsot Maria, s ujjait lágyan végighúzta a kötetek gerincén. Egy finom bőrkötéses könyvecskén megakadt a keze. Arany cirádával a de Noir nevet égették a bőrbe. Maria egy apró habozás után felütötte a könyvet. Meglepődve tapasztalta, hogy családi miniatúra albumot tart a kezében. Miért Lionel de Noir őrzi ezt, és miért nem a nagy Coeur de Noir kastélyában bukkant rá? Maria szeme mosolyogva akadt meg egy kis litográfián, melyen a két unokatestvér állt, egymást vállát átkarolva. De hamar le is hervadt a mosolya, ahogy átlapozva, egy ismeretlen nőt látott Robin arcképe mellett. A fiatal lány hamvas szőke hajú kék szemű teremtés volt, légies, akár egy angyal. Lágy szinte nem is evilági mosollyal az ajka körül. Nem lehetett letagadni, hogy ő az egyik legszebb nő Angliában. S a képaláíráson az állt: Robin jegyese. Maria tenyere megizzadt, ahogy a könyvet tartotta, s egyben mintha minden melegség kiszállt volna az ujjai hegyén keresztül, szinte megdermedtek az ujjai.
- Ó itt van! Megtaláltam! – lelkendezett a háta mögött Charlotte, s csak lelkesedése akkor apadt le, amikor meglátta Maria falfehér arcát, ahogy egy bizonyos képről kérdőn felemeli rá vallató szürke szemeit.
- Ki ez a nő? – zihálta Maria, s szempillája sem rebbent, ahogy Charlotte-ra nézett.
- Ezt nem tőlem kellene megtudnod – mondta elkomolyodva Charlotte. Maria másodpercekig bámulta sógornőjét, ahogy különösen elzárkózik tőle. Maria úgy érezte elárulták. Mind. Az egész de Noir klán. Mindenki tudott valamiről, valakiről, akiről ő nem! Tíz év házasság után kell ezt megtudnia Robin de Noirról, a saját férjéről? Mintha nem is ismerné, mintha nem is tudná, hogy ki ez az idegen, aki egy tolvaj, elrabolta az ő szívét is, de cserébe megkapta-e Robinét valaha is?
- Nem voltatok őszinték hozzám! – sziszegte Maria, visszacsapva a kötetet a polcra, s elviharzott. Charlotte, csak a bejárati ajtó előtt érte utól, s megragadta Maria könyökét, hogy visszatartsa.
- Ne légy ítélkező Maria, amíg nem tudsz semmit! – lihegte kifulladva Maria arcába Charlotte.
- Most már épp eleget tudtam meg. A gombákat megtarthatod! – fröcsögte Maria, s lerohant a lépcsőkön, s belevetette magát az erdőbe.

Maria dühösen rúgta maga előtt az avart, miközben képtelen volt felfogni az információkat. Robin és egy másik nő? De hát…Maria kimerülten torpant meg. De hát Robin tíz évvel idősebb nála. Miért volna olyan elképzelhetetlen és kizárt dolog, hogy a férfi életében volt előtte egy másik nő. Mielőtt ő Maria Merryweather megérkezett volna Holdszállásra. Miért érzi úgy, hogy becsapta a férfi? Hogy megcsalta?
- A dühös kis vadóc, lám, nem hallgat a szép szóra – hallotta meg Robin gunyoros hangját a háta mögött Maria.
- Beszélni akarok veled! – csattant rá Maria.
- Kiváló az időzítés – tárta szét a karját Robin. – Nem hall minket senki, csak a madarak.
- Rendben. Ki az az Enyma? – szegezte a férfinak a kérdést Maria. Robin tartása megfeszült, ahogy meghallotta a nevet, s mintha egy sötét árnyék suhant volna át az arcán. Robin levette a kalapját, s leguggolt a csermely széléhez. Ismét itt voltak, ahol az erdőben szeretkeztek, a forrásvíznél.
- Kérdeztem valamit! – szólt vádlón Maria.
- Honnan tudsz róla? – kérdezte egészen halkan és bosszankodva Robin.
- Charlotte-al voltunk a könyvtárszobájukban, és véletlenül a kezembe akadt egy kis képeskönyv. Amiben a menyasszonyodként szerepel az a nő! – Robin fújtatva bólogatott.
- Mi ez az egész? Tíz éve elhallgatod előttem, hogy…
- A dolognak nincs jelentősége, és akkor sem volt, amikor mi ketten megismerkedtünk – felelte Robin.
- Nincs jelentősége? – kiáltotta döbbenten Maria. – Elhallgattad előlem! Te és mindenki! Hogy nézhettetek nap mint nap a szemembe úgy hogy…hogy…
- Talán úgy, hogy kínos az egész ügy azért! – ordította vissza Robin.
- Neked kínos!? Szerinted hogy éreztem magam, amikor megtudtam? – kiáltotta Maria sértetten.
- Én… nem akarok erről beszélni – nézett el a csermely folyásának irányába Robin.
- Pedig kellene – sütötte le a szemét Maria.
- Miért? – jött az egyszerű kérdés.
- Mert én arra kérlek.
- Ha azt mondom nincs jelentősége nem elég?
- Nem. Amíg úgy érzem, hogy sötét foltok vannak előttem az életedben. Enyma is egy közülük – erősítette meg Maria.
- Hát jó, ha szeretnéd essünk túl rajta – biccentett Robin, s felegyenesedve átnézett a csermely másik oldalára. Átlépte a kis forrást, majd vissza, s így szlalomozva a csermely folyásán kezdte elmesélni a történetet.
- Enyma…az anyámra emlékeztetett. Szőke mézszínű haj, kék szemek, porcelánbőr, kedves és gyengéd volt. Ha ismered Lovedayt akkor tudod miről beszélek. Loveday is olyan mint amilyennek anyám él az emlékezetemben. Akkoriban ő volt az eszményi nőképem. Fiatal voltam, és naív…és szerelmes. Enyma apja az apámmal vadászgatott. Hivatalból, jó pénzért. S egyszer-kétszer elhozta a lányát is magával, mert Enyma anyja sem élt már akkor. Titokban jegyeztük el egymást. Csak az én klánom tudott róla, apám nem. Ezért volt az a képsorozat is Lionelnél, ő lett volna a tanúnk. Csendes esküvőt akartunk Greenwichben. De…aztán…néhány héttel a szökés előtt, megjelent a színen…
- Julien de Montmarte – szúrta közbe Maria.
- Úgy van. Látom kezd összeállni a kép.
- Az a sérülés a szeme fölött…
- Igen…akkor esett a dolog. Egy este, ünnepség volt nálunk a várban. Enyma egy aranyfonállal szőtt bordó selyemsálat viselt övként a derekán. A sálon egy koronás sólyom címerével. Ha jól rémlik ez volt a titkos Royal White. Julien titkos címere. A sál pedig egyet jelentett: Enyma felbontva titkos eljegyzésünket Juliennek adta magát, még az azt megelőző éjszakán. Persze elvakított a düh és a féltékenység, meg akartam ölni Julient. Párbajra hívtam, s Julien vesztett. De akkor már Enyma csillaga is kihunyt fény volt a szememben. Átengedtem Juliennek, mert nem láttam értelmét, hogy tovább küzdjek egy nőért, akit lehengerelt Julien sima világias modora.
- És aztán…
- A történet többi részét tudod nem igaz?
- Tudnom kellene? – lepődött meg Maria.
- A történet további részét már ismered. Julien elvette feleségül Enymát. Enyma apja pedig bejuttatta Julient a lordok házába. Julien politikai pályát futott be, Enyma belehalt a gyermekszülésbe, Julien megkapta a vagyont, és víg özvegyként éli tovább az életét.
- Azt hittem Enyma beteg volt…
- Bizonyára az is…részletkérdés. Julien messze nem bizonyult olyan férjnek, mint amilyen csábító volt.
- S a szakadék még mélyebb lett közted és Julien között. Julient végleg kitagadtad a klánból, és már értem miért a gyűlölködés közted és Julien között. Valójában elvette tőled a menyasszonyodat.
- Az egész elég prózai és ha lehet még rosszabb fényben tüntet fel, mint amilyen eddig voltam, de ha már ennél is szánalmasabb leszek, majd én is levetem magam a mélybe – fintorgott Robin.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem – bólintott Maria.
- Talán most már érted, miért gyűlöltem azt, ahogy Juliennel viselkedtél, amikor itt volt. Mert azt éreztem, hogy most a feleségem fogja elcsábítani mellőlem.
- Én nem vagyok Enyma – jelentette ki Maria.
- Tudom…de…
- Akkor nincs de – szólt határozottan Maria, s leguggolt a csermelyhez Robin mellé. – Iható ez a víz?
- Igen – biccentett Robin, s segített vizet meríteni Mariának. Maria belekortyolt a Robin kézmelegétől langyossá váló forrásvízbe. Robin itta ki a maradék vizet a tenyeréből, s felhúzta a guggoló Mariát is a földről.
- Tudod Robin, te jobb ember vagy, mint Julien…ezért sem tudnám őt választani helyetted. Mert neked van szíved – szorította Maria a tenyerét Robin mellkasára, s megérezte a férfi erős szívdobogását a keze alatt.
- Megnyugtató ezt hallani, köszönöm – vigyorgott rá bágyadtan Robin, s csókot lehelt Maria hűvös ajkaira.

Avarkeringő

Robin követte az erdőbe a feleségét. Szürke prémkalapja alól Maria szürkéskék szemei még különösebben pillantottak rá. Komoly tekintete volt, mint mindig. Maria tíz évvel ezelőtt is ilyen komoly pillantású lány volt. Akkor is ezt fogta meg Mariában. Annyira más volt, mint bárki akit ismer. A művelt városi lány. Maria igazi jó kislány volt. Totális ellentéte Robinnak. S most is ugyanezek a komoly szürkéskék szemek nézik. Valami különös bölcsességgel. Robin akaratlanul is más szemmel nézte az asszonyt. Maria most már hamarosan anya lesz. S a felismeréstől a szeme előtt fog ismét jellemfejlődésen átesni a nő. Emlékezett rá, milyen volt, amikor a lányból feleség lett, most pedig a feleségből anyává válik. Maria leguggolt az erdő mélyén megbújó kis forrás vizéhez. Robin ismerte ezt a forrást, tiszta és iható a vize, de jéghideg. Maria belemártotta ujjait a kis csörgedező vízfolyásba. A sodró hideg vízben már görcsbe álltak az ujjai, mikor elhúzta a víz sodrásából fehér ujjait. Maria felegyenesedett, s sétálni kezdett a sűrű avarban, szoknyája betakarta a faleveleket, lendülete felröppentette a kis barnás levélkéket, aztán ismét visszahullottak a földre. Maria visszanézett a fatörzsnek támaszkodó Robinra. Robin nagyot sóhajtott, de nem szólalt meg. Mit mondhatna? Tudja, hogy mit tettek, hogy mikor, s hogy Maria a közös gyermekükkel várandós. Értelmetlen lenne már veszekedni, vagy leszidni, vagy csak dühöngeni is. Házasok voltak, előbb vagy utóbb ez következett volna. Úgy tűnik elérkezett az ideje.
- Mondj már valamit! – kérte csendesen Maria. Robin elnézte a nőt, ahogy az avarban zavartan forgolódott, bizonytalanul fel-felpillantva rá. Milyen szépen illett a szürke szemekhez a prémkalapja. Milyen elegáns, komoly és egyben meseszép volt vele. Robin sötét tekintete végigsiklott a felesége alakján, s egy pillanatra megállapodott a hasán. Ismét találkozott a tekintetük.
- Szeretlek! – bökte ki némi bosszúsággal a hangjában Robin, mintha elégedetlen lenne ezzel az érzéssel. Maria meghökkenten nézett rá. Robin ellökte magát a fatörzstől, s sodró lendülettel lépett Maria elé, s gyengéden a legközelebbi fatörzshöz tolta. – Ellenvetés hercegnő? – kérdezte a kedves kis gúnnyal a hangjában. Maria elmosolyodott, s finom hűvös ujjaival átsimított Robin arcélén.
- Nincs – suttogta halkan. – Azt hittem veszekedni akarsz.
- Akartam is. De rájöttem, úgysincs értelme – sóhajtotta Robin a fatörzsnek támasztva a tenyerét Maria feje mellett.
- Nem akartam tovább bonyolítani a mostani helyzetet – motyogta Maria erőtlenül, ahogy megérezte Robin magabiztos érintését a derekán.
- Maria, veled az életem mindig is nem várt bonyodalmakkal gazdagodott, azt hiszem ezért is vettelek feleségül. Mert imádok veled átlendülni minden nehézségen – lehelte Maria ajkára Robin. Maria behunyt szemmel élevezte a férfi forró leheletét az ajkán.
- Ez igazán különös módja a bókolásnak Robin – vonta össze játékosan a szemöldökét Maria. – De sosem hallottam még tőled ilyen szépet.
- Akkor jól jegyezd meg, mert többet nem is fogok mondani – vette birtokba Maria ajkait Robin. Karjával átfogta Maria derekát, ahogy megérezte a felesége lábai elgyengülnek a csók alatt. Maria erőtlenül karolta át Robin nyakát, levegő után zihált, Robin alig néhány légvételnyi szünetet tartott, s újra lecsapott rá mohó, nedves ajkaival. Forgott a fejük felett az örökzöld lombkoronaszint, a lombhullatók rügyező ágai, a fák lombjai közt átszűrődött a napfény, megvilágítva az arcukat. Maria kábultan érezte, hogy a sűrű avarszint zizeg alatta, de fel sem fogta, hogy már a földön fekszik, s Robin átforgatja maga fölé, apró falevelek és gallyak hullottak Maria hajából Robin mellkasára. Ahogy a sűrű hullámos tincsek közé túrt Robin kalapja lehullott a fejéről. Kellemesen hűvös volt a koratavaszi délután. Az erdőben szélcsend volt. A bágyadt napfény könnyű melege simogatta őket. Robin ujjai pedig türelmetlenül kerestek utat az alsószoknya mélyén Maria legérzékenyebb pontjához.
- Robin! – pihegte aléltan Maria, ahogy meleg férfias ujjak rátapintottak nőisége szirmaira. Robin felnyögött ahogy a nedves szirmok mohón rátapadtak az ujjára. Remegő kézzel oldozta ki nadrágja övét, s az avar közt bódultan várakozó Mariára feküdt. Egyszerre nyögtek fel a behatolás pillanatában. Maria levegő után kapkodva tolta csípőjét közelebb. Lehunyt szemhéján átsütött a nap, különös bordó, rózsaszín meleg fénybe borítva a pillanat érzését. A fenyvesek ágai borultak feléjük. Robin jól irányzott mély férfias lökései újra és újra sikításra ösztökélték, s nem zavarta, hogy a gyönyör sikolyai felverik az erdő csendjét. Csak ketten voltak, Maria átadva magát a mámornak, Robin erős karjaiban, s megszűnt a világ, a napfényben fürödve, a csörgedező patak lágy csobogása és az alattuk elterülő puha avar zizegése közt. Maria Robin vállába markolva hatalmas sikollyal jutott fel a csúcsra, s néhány lökés után Robin kielégült kiáltása követte, s kifulladva rogyott Maria mellé az avarba. Percekig pihegtek egymás mellett, kimerülten. Maria szemhéja lassan rebbent. Felette a fák lombjai közt a kék ég vakító világossága szűrődött át. A természetben voltak. Maria elpirult a gondolatra, hogy az erdőben bárki megláthatta volna őket. Persze ez a de Noirok erdeje, de a klánból bárki járhatott volna erre.
- Mire gondolsz? – nézett rá oldalt Robin. Maria megnyalta az ajkát mielőtt megszólalt.
- Miért jöttél utánam Holdszállásra? – kérdezte kitérően Maria.
- Beszélni akartam veled – felelte rá Robin.
- Nem igazán beszéltünk – állapította meg Maria.
- Dehogynem. A testbeszéd a lehető legközvetlenebb módja a kommunikációnak – vigyorgott pimaszul Robin. Maria felkönyökölt, s Robin felé fordult.
- Ez illetlen dolog volt – fedte meg Maria.
- Nem vettem észre, hogy igazán tiltakoztál volna hercegnő – jegyezte meg marón Robin.
- Akkor sem lett volna szabad… - ráncolta a homlokát Maria. Robin komótosan kezdte kiszedegetni Maria hajából a kis avardarabkákat, gallyakat, leveleket.
- Ugyan már, magánbirtokon vagyunk Maria. Erre ritkán járnak idegenek – mosolygott, miközben Maria fel sem fogta a gondoskodó, szerető kezek matatását a haján.
- Bárki megláthatott volna.
- Kétlem, hogy a klántagok híres kukkolók lennének, ma senki sincs az erdőben, én jártam körbe a birtokot – nyugtatta Robin. – Tehát felébredt benned a kis hercegnő éned. De az összbenyomás mégsem teljes – húzott ki egy gallyat Maria hajából Robin s nevetve a felesége elé tartotta. Maria morcosan kapta ki a férfi kezéből.
- Egyszerűen csak lerohantál az erdő kellős közepén – méltatlankodott Maria mosolyogva.
- Elfelejtettem, hogy a feleségem csak ágyban párnák közt tudja elképzelni az együttléteinket – forgatta a szemét Robin.
- Meglepődtem, hogy milyen puha az avar – állapította meg elgondolkodva Maria.
- Sok mindent tudnék még mutatni neked, amin meglepődnél – jegyezte meg titokzatosan Robin.
- Azt hiszem jobb ha megmaradok ártatlan tudatlanságomban – seperte le a szoknyáját Maria.
- Csak én vagyok a te örök megrontód – húzta vissza a nőt magához Robin, s megrántva Maria a mellkasára borult, s Robin rátapasztotta száját a nő puha ajkaira. Maria ujjai Robin szíve fölött nyugodtak a mellkasán. Érezte a férfi erős szívverését.
- Nem is hittem, hogy ennyire szeretem a rosszfiúkat Robin. Egészen addig, amíg meg nem ismertelek.
- Tehát titkon bevallod, hogy élvezed a rosszalkodást velem? – nevetett fel Robin s szemében különös fény gyúlt.
- Bevallom nagyon…élvezem – mosolygott rá Maria.
- Nocsak hercegnő? Hát mégis van valami ami jó a házasságunkban? – ült fel Robin, s miután felállt leporolta a ruháját.
- Talán több is mint gondolnánk – nézett fel rá ültéből Maria. Robin kinyújtotta a kezét Maria felé, hogy felsegítse a földről.
- Madame de Noir? Úgy érzem ideje útnak indulnunk, ha még sötétedés előtt szeretnénk hazaérni – Maria megfogta Robin felé nyújtott tenyerét, s már ismét talpon is volt, amint Robin egy határozott mozdulattal felhúzta magához.
- Hogy festek? – nézett hátra a szoknyájára Maria.
- Szerintem jobb ha nem látod – húzta Mariát maga után a kezénél fogva.
- Mit fog szólni Francios, ha így lát megérkezni minket? – sóhajtotta Maria, ahogy Robin mellett lépkedett.
- Valljuk be látott már minket ennél rosszabb helyzetben is – köszörülgette a torkát Robin.
- Az igaz – harapott a szája szélére Maria. Kéz a kézben sétáltak az erdőben, járatlan utakon, kis ösvényeken. Robin olyan magabiztosan vezette Mariát, pontosan tudta hol és merre járnak. S Maria ezt mindig csodálattal tapasztalta. Ő már néhány méter után eltévedt volna az erdőben. Most is ráébredt, csak Robin mellett érezte magát biztonságban a hatalmas fenyvesek között. Jó érzés volt, hogy apró keze szinte elveszett a nagy, meleg férfikéz fogásában. Robin durva, nyers viselkedése és erőszakos fellépése mellett mégis tudott gyengéd lenni hozzá. Mennyire ellentétes érzelmek és megnyilvánulások jellemezték. Robin elkapta Maria fürkésző csodáló pillantását. Egy pillanatra megállította, s lehajolt a nő ajkaira, mielőtt kiléptek az erdő fáinak takarásából a vadászkastélyhoz vezető tisztásra. Szótlanul siettek be a napnyugta utolsó sugaraival kísérve a vadászkastélyba. Francios Dijon bár észrevette a levélmaradványokat a házaspár ruházatán, egyetlen szóval sem említette, de nem kerülte el figyelmét az sem, hogy a házaspár kézenfogva lépte át a küszöböt.

Az ötlet teljesen ad hoc módon ötlött fel Robin fejében. És maga is meglepődött, hogy miért éppen ez jutott az eszébe. Talán csak bosszantani akarta a feleségét. Vagy egyszerűen csak gúnyolódni? De ahogy kimondta, és az, amilyen módon Maria kimeresztette rá szürke szemeit, csak tovább szította a tüzet, Robinban kezdett erőre kapni az először képtelennek tűnő ötlet.
- Na mi van?! Holdhercegnő!? Nem mennek a holdszámítások? Lehet utána kéne nézned a ciklusodnak drágám! – ütötte tovább a vasat Robin, ám minél több gúnyosnak szánt mondat hagyta el az ajkát annál lassabbá is vált a beszéde. Ahogy fejben maga is utána számolt, s kezdett ráébredni, hogy a felvetése egyáltalán nem is alaptalan. Hamarabb futott ki az arcából a szín, mint a fatörzsnek dőlő Maria arcából. Mindketten egyszerre értették meg, hogy mit is jelent Robin felvetése. S a felismerés döbbenete után Robin tenyerével eltakarta a szemét, s a homlokára csúsztatva a kezét fogta át két kézzel a fejét a hajába túrva. – Ó basszus! Oltári nagy basszus! – nyögte szitkozódva Robin, s a cserjésbe rúgva támolygott el, magára hagyva Mariát. A vadászkastélyba érve első útja a boros-készlete felé vezetett. Robin mintha alva járna, kábán bontotta fel az üveg bort, s a szájához emelte.
- Ezt nem hiszem el! Én barom! – szidta magát Robin, miközben újra meghúzta az üveget. A kandalló elé rogyott a kényelmes fotelba, s bámulta a tüzet. Shadow fújtatott rá néhányat, majd szorosan Robin lábához telepedett. Robin gondterhelten bámulta a borosüveget maga előtt.
- Na öregfiú, ezt jól megcsináltam! – motyogta a kutyának Robin. Kongott az ürességtől a feje. Most mi lesz? Ez az egyetlen kérdés zakatolt a fejében, miközben ezernyi gondolat is próbált utat törni magának. Hatalmasat kortyolt az üvegből, és belebámult a tűzbe. Talán percek teltek el így, vagy órák. Fogalma sem volt. Lázasan próbált valami ésszerű kiutat találni. Sokára eszmélt rá, hogy Maria ott áll mellette és talán már percek vagy órák? -óta feltette ugyanazt a kérdést s várja rá a választ.
-Tehát nem tévedtem? – fújtatott Robin.
- Fáradt vagyok most ehhez Maria, képtelen vagyok beszélni róla, vagy akármiről, most nagyon…
- Ühüm…értem – húzta el a száját Maria, s faképnél hagyta a magában iszogató Robint.

Robin felületes álomból ébredt, de szinte azonnal rémülten rezzent össze. Félrelökte Shadow fejét az öléből, s kiviharzott az istálló felé. A legközelebbi hátaslóra pattant, s vágtatott egészen unokabátyja házáig. Remélte, hogy a friss reggeli levegő felébreszti. Észhez téríti a rémálomból, ami rá ereszkedett. De tudta jól, az, ami felzaklatta, attól nem menekülhet. Lionel a reggel friss levegőjén az avart próbálta összegereblyézni Charlotte fűszernövénykertjében.
- Hé! Na mi ez a nagy sietség! – intett neki Lionel megtorpanva a mozdulatban.
- Gáz van, hatalmas, totális és teljesen…gáz! – ugrott le a lóról Robin, s idegességében le-fel rohangált Lionel előtt az avarkupac körül.
- Mi van már? Mit keresgélsz? Gyémántot, vagy arany félkrajcárt? Kis kakas! – röhögte Lionel. – Na?
- Lionel! – Robin zihálva megállt. Csípőre tette a kezét, és máris belesápadt a gondolatba. – Nagy…nagy baj van!
- Micsoda?! Nyögd már ki?! – ordított rá Lionel türelmét vesztve, s felkészülve a legrosszabbakra.
- Maria…terhes! – préselte ki magából akadozva Robin. Lionel pislogott egyet. Majd még egyet. A harmadiknál már kimeresztette hozzá a szemét.
- Hát…akkor minden oké – bólogatott elmélyülten Lionel, furcsa formába rántva a száját, s a gereblye nyelére támaszkodott.
- Mi az hogy minden oké?! Semmi sem az!- harsogta teli torokból Robin.
- A frászt hoztad rám, legalább azt hittem hogy ég a vár. De hát semmi ilyesmi nincs – kezdett újra a gereblyézéshez Lionel. – Ja és…gratulálok! – tette hozzá vigyorogva, kezét nyújtva Robinnak. De Robin csak ellökte magától a felé nyújtott kezet.
- Mihez? Én…én nagyon nem terveztem ezt! Nekem most…véletlen sincs szükségem gyerekre! Érted?
- Nos…szerinted Armand a tervek szerint jött? Hát a gyerekek már csak ilyenek – folytatta a kerti munkát Lionel.
- Te nem érted mit beszélek hozzád? Nekem gyerekem lesz! Most mi a francokat csináljak! A rohadt életbe is! – túrt a hajába idegesen Robin újra és újra, s megint járkálásba kezdett.
- Ühüm – biccentett hozzá nagyokat Lionel, miközben a leveleket húzta egy kupacba.
- Hogy lehettem ekkora, hülye, barom – rugdosta a földből kiálló növénykarókat Robin. – Miért csináltam gyereket? – nézett tanácstalanul Lionelra.
- Hát erre te tudod a legjobban a választ – vigyorogta Lionel. – Na és beszéltél már Mariával?
- Nem – guggolt le kimerülten a járkálástól Robin.
- Ez normális az elején én is pánikrohamot kaptam, majd elmúlik. És előjön, amikor a feleséged naponta tíz percenként ezzel zaklat: Az Armand jó lesz? Mert nekem az tetszik a legjobban! Vagy legyen mégiscsak Maurice? Vagy Coeur az ükrokonod után? Na öcskös! Majd akkor megtudod mi az a frász! Mert amit eddig éreztél az csak a csiklandósabb része volt. A névválasztással igazán ki tudnak borítani a nők.
- Most mi lesz? – nézett kétségbeesetten Lionelre Robin.
- Mi lenne? Az élet megy tovább…hamarosan egy de Noirral többel – kacsintott Robinra Lionel.

Loveday várakozón fürkészte Maria feszült arcvonásait. Maria mély levegőket vett, tekintetével kerülte a sógornője nagy melegbarna szemeit, s helyette inkább előttük a szőnyegen játszó gyerekeket nézte. Nehezen jöttek szájára a vallomás szavai. Hogyan mondhatná meg? Már órák óta csak kerülgeti a nyílt és egyenes beszédet. Húzta és halasztotta. De valahogy nem jönnek olyan könnyen a szájára a szavak, azok a szavak, amelyeket még maga sem hisz el igazán. Amikor Robin hozzá vágta a felvetését, csak ledermedt. Aztán ledöbbent. Később pánikba esett. S be kellett vallania magának is, hogy nem tudna most Robinnal beszélni. Erről, vagy bármi másról. Menekülni akart az elkerülhetetlen elől.
- Gyermeket várok – bökte ki végül nehézkesen Maria.
- Ó Maria! Ez annyira csodálatos! – ölelte magához Loveday Mariát. – Hát az én kóborló lelkű öcsém is apa lesz! És mit szólt?
- Nem igazán fogadta, kitörő örömmel – harapott a szája szélére Maria.
- Mert kis lökött! – legyintett Loveday.
- Nem tudom, úgy tűnt, hogy haragszik – bizonytalankodott Maria.
- Csakis magára – mosolygott rá Loveday. – De majd megenyhül.
- Sosem fog – rázta a fejét Maria. – Teljesen megrémült.
- Ne is foglalkozz vele! Máris rengeteg ötletem van, készítünk babakelengyét…
- Nem tudom Loveday, valahogy még én sem vagyok ebben a hangulatban – habozott Maria.
- Hát persze… de én már úgy örülök nektek. És a kicsinek – áradozott Loveday Maria kezét megragadva.
- Mintha így is nem lettek volna épp elég gondjaink. Tudom, hogy Robint milyen gondok gyötrik. És most a tetejében ez is!
- Ne mondj ilyet Maria!
- De így van Loveday! – pattant fel Maria. – Az erdőben idegenek járkáltak, engem is csaknem magukkal vittek! Meglopták Robinékat, az erdő nem biztonságos többé! És Robin arra gondol mi lesz, ha én és a gyerekünk itt leszünk a nyakán és azt se tudja mit együnk és mihez kezdjen velünk.
- Borúsan látod az egészet!
- Ez nem borúlátás, hanem a realitás! – ráncolta a homlokát Maria. – Megértem Robin gondjait, még ha nem is mindent oszt meg velem. Szeretnék valahogy segíteni, de tudom, hogy ez képtelenség részemről. Annyi minden volt mostanában, ami miatt úgy tűnt, hogy Robin teljesen alkalmatlan a klánvezetői és családfői szerepre. S most erre a bizonytalan légkörre, egyszerre apa is legyen? Erre tényleg nem alkalmas…
- Örülök, hogy a feleségem ilyen jó véleménnyel van rólam – hallatszott Robin hangja Maria háta mögött.
- Nem hallottam, hogy megérkeztél, Robin – pördült meg a tengelye körül Maria.
- Szerencse, különben lemaradtam volna a feleségem bíztató szavairól, ahogy csodálatos értékítéletet alkot rólam – húzta el gúnyosan a száját Robin. Zilált volt a haja, pirospozsgás az arca a kinti csípős széltől, fekete bőrnadrágjában ijesztően erőteljesnek festett most. Maria bánta, hogy elhamarkodottan szaladtak ki a száján a szavak, amelyeknek Robin is fültanúja lett. Robin sértett haragos sötét tekintete találkozott Maria ijedt és sajnálkozó szürke szemeivel.

Robin és Lionel közös erdőnéző körútjukat tartották. Miután Robin kiadta az útját, Juliennek látványosan sietősre sikeredett a visszatérése Londonba. Robin a klánnal taktikát változtatott. Nem raktároztak semmit, hálóval vadásztak és a friss húst rendszeresen el is fogyasztották. Így viszont azt jelezte, hogy az életük ismét a szüntelen egymást érő vadászatok végeláthatatlan láncolatává vált. Amíg léteztek a raktárak, addig akár hetekre is volt szabadidejük, otthonülős napjaik. Most minden nap össze kellett ülni egy kis vadászatra, mert hogy nem minden nap volt egyforma a vadászszerencse. Mégis a nappalok és az éjszakák is nyugodtabbnak tűntek. Végre lezárult a báli szezon, az ünnepségek. Robin örömmel fogadta, hogy ismét csak a vadászkastélyba kell visszatérnie. Ahol külön hálószobája van Mariától. Nyugodtan töltheti a nappalait és az éjszakáit. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Nem kellett a de Noir kastélyba menni élelemért. Robin farzsebbe csúsztatott tenyérrel elégedetten sétált az erdőben. A saját erdejében.
- Ez a legszebb időszak a természetben – jelentette ki Robin.
- Hát nekem egyforma – jegyezte meg Lionel. – Erdő, erdő. Fa, fa. Igazán egyik ugyanolyan mint a másik.
- Nem igaz. Minden fa más. Nincs két egyforma fa, vagy erdő. Tudod Lionel azt szeretem a legjobban az erdőben, amikor ilyenkor a napfényre minden felderül. Újjáéled a természet. Ahogy átsüt a napfény a fák levelein és ágain. Ahogy eljut egészen a legkisebb fűszálig. Ahogy megváltozik az erdő, mert átfesti egyetlen természeti erő: a nap
- Ha te mondod öcskös – legyintett Lionel. – Mindenben ilyen szószátyár vagy, vagy csak ha a tüzelőnek szánt erdőről van szó – vihogott Robinra.
- Végre vége a télnek, szeretem ha tavaszodik és minden feléled. Akár tudod ezt te értékelni akár nem – rántott vállat Robin.
- Persze, csak hát az év minden napján ugyanezt az erdőt látjuk, nem nyújt már akkora DEJÓ érzést érted? – forgatta a szemeit Lionel.
- Persze nem érzed magadban a tulajdonos büszkeségét, nem úgy mint én – ugratta Robin.
- Fogadjunk apád levadászott előlünk mindent – sóhajtotta Lionel.
- Még mindig jobb ha a saját apád lop meg, mintha idegenek – rántotta meg a vállát Robin.
- Juliennek kiadtad az útját, ezt nem bocsátja meg apád! Elvégre mégiscsak tagja a parlamentnek!
- Kit érdekel? Akkor menjen képviselővadászatra! De ne az én erdőmben űzze szét a vadakat! – pislantott oldalt Lionelre.
- Sosem jöttetek ki egymással – emlékezett vissza Lionel.
- Talán mert annyira ellentétesek voltunk mindig is? – tette fel a költői kérdést Robin. Lionel nem is válaszolt rá. Igaz. Mit mondhatna. – Apám se vette fel sose a klánba. Mert a vak is látja, hogy nincs orra a vadászathoz, se füle, se szeme.
- De pénze van hozzá! – felelte rá Lionel.
- A pénz nem elég ahhoz hogy vadász légy. Nem árt hozzá a környezet ismerete, a tapasztalat, a természetszeretet. Már csak járásából is ismered a vadat. Tudod még a lélegzetvételének legapróbb rezdülését is. Az igazi vadászat ösztön és nem pénzen vásárolható, vagy könyvből tanulható – magyarázta Robin.
- Jó én is tudom. Csak annyira próbálkozott – védekezett Lionel.
- És te megsajnáltad? Elszédített a kamu dumájával, hogy nincs családja, nincs klán, aki befogadná? – gúnyolódott Robin.
- Hát valahogy úgy igen – habozott Lionel.
- Tarts nyitva a szemed. Az ellenség mindig akkor csap le, amikor a legkevésbé vagy éber – emlékeztette Robin.
- Igaz, Charlotte-nak is mindig éjszaka jut eszébe támadni – ráncolta a homlokát Lionel.
- Menjünk arra! – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést Robin. Fürkész tekintete azonnal a legkisebb változásokat észrevette az erdőben. – Nem bandázunk idegenekkel – Robin megállt, s leguggolt az egyik terebélyes fa körüli gyepszinthez. – Engem inkább ez nyugtalanít! – mutatott le a tenyérnyi foltra Robin.
- Mi az? Észrevettél valamit? – kérdezte Lionel áthajolva Robin válla fölött, s lenézve a földre.
- Már múlt héten is láttam hasonló nyomokat – dörzsölte át a homlokát Robin.
- Nem is említetted – lepődött meg Lionel a foltot figyelve.
- Mert nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de most már… - Robin elgondolkodva nézett fel, s elrévedt a cserjés sűrűjében.
- Feltűnt valami? – kapott a horogra azonnal Lionel, s leguggolt Robin mellé, hogy jobban lássa az arckifejezését.
- Igen…az elmúlt két hétben már több helyen is láttam, hasonlót, de mindig…csak – Robin körbenézett a fák sűrűjén. Olyan jól ismerte az erdőt, hogy tudta minden fa pontos helyzetét, mintha térképet alkotnának a fejében. – Mindig csak…a vadászkastély két kilométeres körzetében. Távolabb nem találkoztam ezzel a jelenséggel.
- De mi ez talán valami, növénybetegség? – nézte a különös foltot Lionel.
- Mh, nem találkoztam még ilyennel, nem hiszem… a bomlásból ítélve savas anyag – ráncolta a homlokát Robin.
- Talán egy újabb merénylet készül? Feldühödtek, hogy nincs mit lopni? Lehet tényleg zsarolni készülnek? – kezdte az összeesküvés-elméleteket szőni Lionel.
- Azt…nem tudom. De szeretnék ennek utánajárni. Lehet a vadakat támadta meg valami – nézett maga elé gondterhelten Robin. – A legközelebbi vadászat után bevizsgáltatjuk az állatot. Mi van, ha az egész klánt megfertőzik a vadak. Lehet valami méreggel megetették a vadakat és akkor ha elfogyasztjuk, minket is megmérgeznek vele.
- Az rettenetes lenne! Az egész családot kiírthatnák! – rémült meg Lionel.
- Pontosan. Csak az a különös, hogy miért mindig csak itt a vadászkastély körül találom ezt. A vadaknak ennél sokkal változatosabb a vonulása az erdőben. Ezért nyugtalanít ez az egész. Ez túl központosított. Ráadásul itt a közelben nem találtunk beteg vadat, vagy elhullott állatot – Robin fellökte magát, s Lionel is követte. – Ha bármi gyanúsat észlel bárki a klánból, azt azonnal jelezzétek nekem. A szakácsokat kétszeres gondosságra intsétek az ételek előkészítésénél, sok minden kiderülhet már az állatok húsából is. Nem vagyok nyugodt, amíg nem járok ennek a végére – sietett előre Robin.
- Rendben, körbeküldök egy futárt a klánban, hogy mi a helyzet – egyezett bele azonnal Lionel.
- Helyes, az jó lesz. És értesíts mindenképp ha megtudsz valamit – biccentett Robin. – Akkor holnap hajnalban a vadászaton – fogott kezet búcsúzóul Lionellel, s a két férfi útja a következő ösvényen szétvált. Robin megigazította fekete kalapját a fején, meglazította a nyakába kötött kendő csomóját, s elindult a vadászkastély felé. Már nem járt messze a háztól, amikor furcsa zajra lett figyelmes. Halkabbra fogta léptei zaját. De közben gyorsított is a tempóján. Akármilyen állat, útonálló, vagy klántag is az, de most nem akarta elszalasztani, hogy a rejtély nyitjára akadjon. Csendesen közeledett a hangforrás irányába. Szinte elnyelte lépteit az avarszint lágy zizegése. Robin kikerülgette a cserjések tüskés bozótosát, félrehajtotta a fák leomló ágait, s hogy védelemben maradjon, rejtve az ismeretlen elől, óvatosan kikémlelt két szorosan egymásra nőtt fa között. Nem egészen az a látvány fogadta, amire számított. Lélekben felkészült arra, hogy idegen behatoló van az erdejében. Vagy hogy szenvedő állatot kell megnéznie, hogy mi is a baja. De a valóságban csak a vaskos fatörzsbe kapaszkodó Mariát találta, aki előregörnyedve öklendezett. Robin kieresztve a levegőt mormogott az orra alá, s előrecsörtetett a fák közül.
- Muszáj szétgányolnod az egész erdőmet? – mérgelődött Robin Mariát figyelve, aki felegyenesedve, egy keszkenőbe törölgette a száját.
- De hát én nem is…
- Te most komolyan a környék összes fáját és cserjéjét lehányod? Hogy fog így kinézni az erdőm! Ez nem tesz jót a növényeknek! – bosszankodott Robin. Hirtelen nagy természetvédőként fellépve, s féltékenyen féltve az erdőt, ami a de Noiroké.
- Te mindig csak azt a vacak erdődet félted! – csattant rá Maria. – Nem tudom, azt hiszem a tegnapi szarvaspörkölt megfeküdte a gyomrom – ráncolta a homlokát értetlenül Maria. Lassan kezdett sápadt arcára visszatérni a szín.
- Úgy! Szóval a vadhús az oka!
- Igenis! – feleselt rá azonnal Maria.
- Szerintem meg egyáltalán nem az az oka – tette keresztbe a karját fölényesen Robin.
- Nem? Hát akkor micsoda? – vetette oda foghegyről Maria.
- Arra még nem gondoltál, hogy esetleg terhes is lehetsz?

Lódobogást hallott az erdőből. Robin lassította a lépteit, s nem tévedett, szürke lovon hetyke lovaglókalapjáról lelógó fehér fátyolszalaggal Maria lovagolt felé. Ahogy észrevette a férfit lassított, s ügetésre fogta a lovat. Vörös lovaglóruhában volt, fekete lovaglópálcát tartott a kezében. Maria hirtelen megrántotta a kantárszárat, megállásra késztetve az állatot. Robin elhúzta a száját a mozdulatot látva, s megindult az asszony felé. Maria is ugyanúgy nézett rá, szürke szemeivel, mint az üldözött vad, már tudja, hogy nincs menekvés.
- Te meg mit csinálsz? – mordult Mariára, elkapva a vezetékszárat, s kirántva Maria kezéből.
- Lovagolok, ha nem tűnt volna fel – emelte meg hűvösen a szemöldökét Maria.
- Már megint a hercegnőt játszod? – kérdezte flegmán Robin.
- Én nem te vagyok. Nem kell megjátszanom, mint neked azt, hogy vadász vagy – nevetett fel hidegen Maria.
- Szállj le a lóról! - sziszegte Robin vasmarokkal tartva a gyeplőt.
- Miért? – tiltakozott Maria erősebben szorítva a ló oldalát csizmájával.
- Mert én azt mondtam! – ragadta meg a nő derekát a nyeregben. S Maria akarata ellenére, leemelte a nyeregből. – Ki engedte meg neked, hogy lovagolj? – emelte meg Maria állát, ahogy letette a nőt maga elé a földre.
- Engedély kell hozzá? – préselte össze az ajkait Maria nemtetsző szürke szemvillanással.
- Nem árt! – szorította meg Maria derekát Robin.
- Eressz el! – tette fehér kesztyűs ujjait Robin karjára Maria, megpróbálva eltolni a férfi kezét a derekáról. Maria egyetlen rántással kiszakította magát az erős szorításból, s sietős léptekkel megindult a vadászkastély felé.
- Maria! – kiáltott a nő után Robin, s maga mellett vezetve a lovat a nő után indult. – Ha azt mondom neked, hogy veszélyes az erdő szerinted az vicc? Valami ostoba tréfa? Képtelen vagy komolyan venni azt amit mondok neked?
- Nem! – torpant meg Maria, hátrafordulva.
- Mit nem? – állt meg Robin is, elvesztve a fonalat. – Volt már, hogy egyszer is komolyan vettél valamit amit mondtam neked? – vonta össze a szemöldökét Robin.
- Pontosan! – csattant Maria, s a szürke szemek most szikrákat lövelltek Robin felé. Robin a szája szélére harapva gyönyörködött a vörös lovaglóruhában, a szép fekete kalap, fehér szalagján, a szikrázó tekinteten, Maria dühösen is szép. – Volt egy balga alkalom, amikor komolyan vettem, amit mondtál. Maria megragadva a szoknyáját, megfordult, s mielőtt befutott a kastélyba még hátrakiáltotta. – Amikor feleségül kértél! – Robin bambán állva meredt utána.
- Na szépen vagyunk! – motyogta az orra alá Robin. Maria beviharzásával egy időben araszolt ki a kastély lépcsője elé Francios Dijon.
- U-uram…itt van…
- Ki van itt? Mit akar? – mordult rá ingerülten Robin, átdobva a kantárszárat Franciosnak.
- Monsior Julien de Montmarte…szeretné a tiszteletét tenni… - hebegte Francios.
- Julien! A tiszteletét?! Na ne röhögtessen! – lépett el Francios mellett Robin sötét tekintettel, s belépett az előcsarnokba. Francios minden bizonnyal a szalonban várakoztatja Julient. Hát csak várjon!
- Maria! – ordította Robin az asszony után. – Ne olyan sietősen asszony! – Maria a lovaglókalapjából húzgálta ki a hajtűket, amik a fején tartották a kalapot, s közben megállás nélkül haladt felfelé az emeletre. – Bent maradsz a szobádban, bezárlak és ki sem jöhetsz!
- Ne légy nevetséges Robin! – kiáltotta le Maria flegmán, Robin kettesével véve a lépcsőfokokat beérte a nőt az öltözőajtónál. – Nem zárhatsz be a szobámba!
- Nem fogom végignézni, hogy a szerelmeddel enyelegsz az orrom előtt. Egész nap egy fán guggolva gubbasztottam, az estémet nem akarom azzal elrontani, hogy Anglia legpiperkőcebb kiállhatatlan köpönyegforgatójának társaságában nézzem végig ahogy a feleségem bemutatja mély és bizalmas vendégszeretetét! – Csapta be az öltözőszekrény ajtaját Robin, amit Maria az előbb nyitott ki.
- Sosem bizalmaskodtam vele! – nyitotta ki újra az ajtót Maria, s válogatni kezdett a ruhák közt.
- Ó valóban? Akkor a múltkor a rondellán az mi volt? Ha két perccel később érkezek, ott fetrengtek a bástya kövezetén.
- Ne légy nevetséges kérlek!
- Ne légy nevetséges? Mást nem tudsz mondani?
- Nem mondhatok mást, ha az vagy!
- A nagy úrinő szótárad elég szegényes – fintorgott Robin, s kitépte maria kezéből a fekete-fehér kockás apró csipkés ruhát. – Ezt nem veszed fel.
- Most mi bajod vele? – ellenkezett Maria.
- Túl mélyen kivágott – hajította vissza a szekrénybe a ruhát Robin. Maria kiemelt egy másik ruhát.
- Nem! Ezt sem! Ebben túl karcsú a derekad! – Maria sértetten nézte, ahogy Robin kirángatja a kezéből az anyagot s visszadobja a másikra a ruhát.
- Így csak széttúrod a szekrényemet! Felfordulást csinálsz! – lökte el Maria. S kihalászott egy alsószoknyát.
- Na nem azt nem! – lépett közbe Robin. – Ebben állandóan a fenekedet kell nézni, olyan ingerlő!
- Robin! Fejezd be!
- Vegyél fel valami tisztességes ruhát!
- Minden ruhám tisztességes!
- Nem, egyik sem az!
- Bocs, nincs nálam sem csador, sem apácaruha!
- Mondhatnád hogy gyengélkedsz és nem érzed jól magad – tanácsolta Robin.
- És mi van, ha erre Julien azt mondja, hogy szeretne az ágyamnál jobbulást kívánni? – emelte fel a fejét kihívóan Maria.
- Jó, öltözz fel! – tárta szét felemelt karját Robin, s kihátrált a szobából.

Robin sötét tekintettel fürkészte az asztalnál ülő Julient. Francios Dijon szolgálta fel a vacsorát. Robin szemmel tartva harmadunokatestvérét töltötte ki a vörösbort a fonott borítású kancsóból. Maria elé tette a borral teli kristálypoharat.
- És?...Mikor akarsz már visszatérni Londonba Julien? – kérdezte ellenszenvesen Robin.
- Ááá! Őzgerinc áfonyamártással! – lelkendezett elővillanó szabályos fogsorral Julien figyelmen kívül hagyva Robin epés megjegyzését. – Nem is tudtam, hogy ilyen nagy ínyenc vagy Robin! – vigyorgott, s közben kéken csillogó szeme elégedetten nézett körbe az asztal körül.
- Én nem is! – felelte rá dühöngve Robin. – De Maria… – pillantott a feleségére Robin, s tekintetük találkozott. – És Francios az! – biccentett Franciosnak, jelezve, hogy távozhat.
- Meg tudom érteni, miért nem akartatok sohasem elköltözni innen! Fenséges lakomák, nagy vadászatok! Csak a szórakozás! London egészen más – vágott az őzhúsból Julien és megmártotta az áfonyaszószban.
- Bizonyára nagyon hiányzik már – mosolygott a férfira Maria.
- Kedves Maria, az igazság az, hogy éppen ellenkezőleg – kortyolt a borából Julien, s a pohara felett Mariára villant különleges kék tekintete. – Kedvemet lelem, e kedélyes vidéki életben, magam is szeretek vadászatokon részt venni.
- Bizonyára London környékén is rendeznek falkavadászatot a magad fajtáknak – sziszegte a húst rágcsálva Robin.
- Ó igen! Persze! De az mégsem az igazi! Olyan érzésed van tőle, mintha színházban ülnél és mindezt csak neked rendeznék – ingatta a fejét Julien. – De amit ti tapasztalhattok az maga a valóság. Az igazi vadászösztön. Mint az ősembereknél – villant meg csöppnyi lenézés a kék szemekben, hidegen, élesen, apró sugárként, mely el is tűnt.
- Nem hiszem, hogy hasonlóan áradoznál a vadászatról Julien, miután a guggolástól góc nő a térdednél és begyullad a bokád – felelte hidegen Robin. Julien és Robin farkasszemet néztek az asztal felett. Maria kortyolt a borból, majd köhécselve törölgette a szája szélét a szalvétájával, s könnyedén felkacagott.
- Ugyan Robin! – legyintette meg a férfit. – Robin mindig csak viccel – próbálta menteni a helyzetet Maria. – Ugye drágám? – rúgta sípcsonton Robint Maria. Robin összepréselve az ajkait nézett Mariára.
- Nem nem vicceltem – villant fekete szeme a nőre.
- Mond csak kedves Maria neked is feltűnt, hogy egyik klán sem fogad be új tagokat? Olyan különös, sem Robin, sem Coeur de Noir klánja nem vár tárt karokkal. Vagy tévedek?
- Téged biztos, hogy befogadnának, hisz családtag vagy – fecergett kényelmetlenül a székén Maria.
- Nem – Robin megtörölte az ujjait a szövetszalvétában, s fagyos tekintettel Julient fixírozta. – Tehát ezért jöttél ide? Apám elutasított, s most engem akarsz puhítani? Én nem londoni gazdag nemes vagyok, aki a vidék borjain híztam fel, és a feleségem által lehetne rám hatni. Azzal, hogy Mariának a kedveiben próbálsz járni tovább erősíti bennem azt az elképzelést, hogy a szándékaid mint mindig most sem egyenesek és nem is tiszták! Ki vele miért jöttél?
- Tudod te azt nagyon jól! – keményedett meg Julien nyájas hangja is. Robin nem vette le a szemét a férfiről, de szavait a feleségéhez intézte.
- Maria menj fel a szobádba! – mondta vontatottan. Maria egyikről a másikra nézett. Most valahogy nem mert ellenkezni Robinnal. Halkan tolta hátra a székét, s suhogó szoknyával elhagyta az étkezőt. De ahogy betette maga mögött az ajtót fülét a fára tapasztotta.
- Emlékszel a tíz évvel ezelőtti esetre? – kérdezte hidegen Robin.
- Van ami emlékeztessen – mutatott a szeme felett alig látható apró vékony kis fehér vonásra Julien.
- A válaszom akkor is nem volt. Apám ügyesen kerüli ki a témát, hogy miért nem vesz fel a klánjába, hiszen a fiatalok velem vadásznak. Én viszont továbbra is azt mondom gerinctelen állatokkal nem foglalkozom. Márpedig a féreg kétségtelenül puhatestű – sziszegte Robin.
- Ezt még megkeserülöd Robin! – zihálta Julien felpattanva.
- Tíz éve csak vérre ment a párbajunk. Most mi legyen? Mh? Élet halál harc? – kérdezte öntelten Robin.
- Hogy lehet az, hogy egy gyáva kis senki, mint te még mindig nem járattad le magad eléggé a klán előtt? De az idő az én malmomra hajtja a vizet – állt meg egymással szemben a két férfi.
- Te csak ne fenyegess engem Julien!
- Terem még ez az erdő babért, ha eljön az ideje, nekem is! – Robin bosszúsan állapította meg hogy felfelé kell néznie.
- Álmodozz csak Julien! Londonban nem hajnalban kezdődik a hivatali időd, szóval van idő rá – gúnyolódott Robin.
- Te is megtaláltad itt a számításod - bökött fejével az emeletek felé Julien, ezzel egyértelműen Mariára utalva.
- Számításom? – húzta össze a szemét Robin. – Ez a szó inkább hozzád illik Julien. Számítás! Köztem és Maria közt semmi sincs ami számítás – akarta faképnél hagyni Julient, de még visszalépett egy szóra. – Ja és Julien! Ha még egyszer hozzá mersz érni a feleségemhez azzal a mocskos kezeddel, akkor látványosabb lesz az, amit kapni fogsz a képedre annál a kis karcolásnál – sziszegte neki Robin, s kiviharzott az étkezőből. Csaknem magával sodorva Mariát is. De még időben utána kapott, s talpraállította.
- Kíváncsiság, asszony a neved, mi?! – húzta el a száját gúnyosan Robin, s felsietett az emeletre. Maria csak percekkel később követte. Csendesen kopogott Robin szobájának ajtaján, majd benyitott. Robin az ezüst kádban ült, habok között, tarkóját a kád peremének döntve, ahogy Maria belépett felé fordította a fejét, de kezét lustán továbbra is a kád szélén pihentette.
- Julien már elment – mondta Maria.
- Nagyszerű! – szűrte a fogai közt közönyösen Robin, s újra maga elé nézett. Maria nézte, ahogy Robin tarkójánál a göndör tincsek nedvesednek.
- Robin?! – lépett közelebb Maria. – Miért nem mondtad soha…hogy fájdalmaid vannak? – kérdezte halkan.
- Mi? Ja, hogy az? Te komolyan vetted? – legyintett Robin, s nedves ujjaival a hajába túrt. – Csak szemétkedtem Juliennel, ennyi, semmi több.
- Ez nem igaz. Komolyan mondtad, tudom – ült Robin ágya szélére Maria.
- Te sem mondtad nekem – feleselte rá vádlón Robin.
- Mit? – nézett fel rá Maria meglepetten.
- Mit?! Hát hogy fájdalmaid vannak! – támasztotta meg a fejét a hajába túrt nedves ujjaival Robin.
- Én nem, is… ezt meg honnan veszed? – hebegte Maria.
- Láttam, amikor lovagoltál, amikor lépésre állítottad a lovat.
- Képzelődsz! – pattant fel Maria hirtelen sietősre fogva a dolgot.
- Én sem vagyok már ugyanaz, akinek megismertél Maria. Több mint tíz éve volt az!
- Mennyi mindent nem mondunk el egymásnak? – nézett Robinra kétségbeesetten Maria, megfogva az ajtókilincset.
- És mennyi minden az, amit tudunk szavak nélkül is egymásról? – kérdezte halkan Robin, s követte tekintetével, ahogy Maria becsukja maga mögött az ajtót. Robin kieresztve a levegőt a tüdejéből hátradőlt, s lehunyta a szemét.

Maria elfogadta Julien karját, hogy a vár rozoga falépcsőin fellépkedjen a körbástya tetejére. Kiugró, előretolt tömzsi rondella volt, vastag fallal. Szinte üdítő volt a téli éjszaka a bálterem zajához képest. Tiszta csillagos éjszaka volt, a Hold korongját mintha márványból faragták volna, fehéren és hidegen uralta a csillagok közt a sötétséget. Maria átvette a felé nyújtott perzsgőspoharat, s vállával nekitámaszkodott a bástyafalnak, kikémlelve a fenyvesek tetejére a lőrésen.
- Lélegzetelállítóan pazar innen a kilátás – ámult el Maria. – Nem is tudtam, hogy fentről ilyen gyönyörű a táj – fordult Julien felé mosolyogva.
- Sosem jártál még a bástyafalon? – lépett Maria mellé a férfi.
- Nem – rázta a fejét Maria, s vörös göndör tincsei vidám csigákban lengtek a vállai körül. – valahogy kiesik a lakóépületektől ez a rész.
- A várnak erről a pontjáról lehet a legjobban belátni a tájat. Egészen távolra ellátni – nézett a távolba Julien. – Csodálom, hogy Robin nem hozott még fel ide – Maria tekintete lesiklott a bástyafal fáklyával megvilágított köveire. Nem akart a házasságáról beszélni, főleg nem Juliennek, ennek a kedves, lehengerlő, figyelmes férfinak. Rokonnak. Julien megérintette Maria hófehér vállát, tenyerével betakarva a törékeny nő sápadt bőrét.
- Maria – súgta kedvesen, de többre már nem jutott ideje. A körbástyára csörtető alak megzavarta a kettősüket. Julien megfeszült és elhúzta a kezét. Mariának meg sem kellett fordulnia tudta ki érkezett.
- Lám csak, lám! – hallatszott a gunyoros de indulatos hang. – A díszvendégünk igen jól szórakozik, ennek igazán örülök – villant Robin sötét tekintete Julienre.
- Mariánál kellemesebb társaságot aligha találni itt ezen a vidéken – felelte rá fagyosan Julien, s Mariához fordulva, megfogta az asszony kezét, s a szájához emelte, egy kézcsókra. – Maria! Köszönöm, hogy ezen az estén, rabolhattam az idődből egy keveset – búcsúzott el. Robin szótlanul méregette a férfit, ahogy elhaladt mellette és eltűnt a csigalépcső fordulójában a szeme elől. Robin körbenézett a rondellán.
- Nincs túl hűvös itt a nyitott bástyán, éjszakai légyottokhoz? – kérdezte a nőt Robin.
- Féltékenységedben egészen bámulatos képzelőerődről teszel tanúbizonyságot – sziszegte rá Maria.
- Láttam jól szórakozol – csattant Robin karba tett kézzel néhány lépést közelebb lépve.
- Jól szórakoztam, amíg meg nem jelentél – vágott vissza Maria.
- Jól szórakozol, Juliennel! Azt mondtam ne flörtölj vele! – csapott a bástyafalra Robin.
- Miért kell mindig mindenen felkapnod a vizet? – villant Robinra Maria szürke tekintete.
- Talán nem adsz rá lépten-nyomon okot? – mérte végig a feleségét Robin. A királykék ruha, most szinte feketének tűnt az éjszakai fényben. Sejtelmes sötétkék csíkok derengtek a szoknyaanyagban, ahogy a hullámokon s redőkön megcsillant a holdfény. – Hideg van meg fogsz fázni – lökte el magát a párkánytól Robin. – Menjünk vissza!
- Miért nem hoztál fel ide sosem? – kérdezte vádlón Maria.
- Mert nem biztonságos! – támadt vissza Robin. – az a falépcső, tákolmány amin Julien felvonszolt bármelyik pillanatban összedőlhet, de gondolom észre sem vetted, annyira elkápráztatott Julien. A rondella amúgyis harci funkciót tölt be, miért érdekelne?
- Mert olyan szép innen minden – érvelt Maria, ahogy Robin megragadta könyökét egyértelműen jelezve, hogy akár akarja Maria, akár nem, leráncigálja a bástyáról.
- Ha szépet akarsz látni, ahhoz ki sem kell tenned a lábad a szobából, nézz tükörbe és kész – mérgelődött Robin, csak ahogy ráébredt mit mondott, elengedte Maria karját, mintha megégette volna magát. – Na jössz vagy nem? – förmedt Mariára Robin megbánva előző mondatát, s előresietett.
- Segíts lemennem – emelte meg a szoknyáját Maria a csigalépcső ingatag szerkezetét figyelve.
- Így jártál! Akkor kellett volna gondolkodnod, mielőtt feljöttél ide – nézett rá vissza Robin, de várakozón felnyújtotta a kezét Mariának. Maria még mindig a kezében szorongatta a pezsgőspoharat. Robin feljebb lépett egy lépcsőfokkal, s kivette a nő kezéből a poharat. – Gondolom pezsgőztetek, kettesben, a holdfényben, igazán, megindító – fintorgott Robin, ahogy beleszagolt a pohárba. Édes francia pezsgő illata csapta meg az orrát. Robin egy dühös mozdulattal a bástya falához csapta a poharat. – Ennyit erről! – S megragadva Maria kezét vonszolta maga után le a körbástyából.
- Miért kell mindig ilyen undoknak lenned? Annyira kikészítesz ezzel! - próbálta kiszabadítani a karját az erős szorításból Maria. Próbálkozása hamar megoldódott, mert ahogy leértek a lépcső aljára Robin azonnal elengedte Mariát.
- Mivel szédített? – mordult sötéten Robin.
- Semmivel – igazgatta a szoknyáját sértetten Maria.
- Beszéltetek a birtokról? – vonta össze a szemöldökét Robin.
- Nem emlékszem ilyesmire. Miért? – lepődött meg Maria.
- Miért, miért… Csak! – förmedt rá Robin.
- Jól van. Mindig olyan ingerült vagy – vett mély levegőt Maria.
- Talán megvan rá az okom – rántotta meg a vállát Robin.
- Persze neked mindig mindenre meglehet az okod! – robbant ki Maria. – Szerinted nekem nincs? Lehet azért fogadom olyan kiszomjazva Julien kedvességét, mert senkitől sem kapom meg ezt. Főleg nem tőled! – nézte ellenségesen a férjét Maria.
- Kedvességre vágysz? – nevetett fel gunyorosan Robin. – Julientől? – Robin széttárta a karját. – Akkor a francba is, váljunk el Maria és kész! – kiáltotta indulatosan Robin, kidülledt szemekkel Mariát nézve. Az ujjai megfeszültek az idegességtől, s hátat fordítva elviharzott.

Lionel az emeletre vezető lépcsőn futott össze Robinnal. Ahogy unokaöccse feldúlva közeledett megállt a lépcsőfokon, s bevárta a felfelé igyekvő feszült és dühöngő Robint.
- Na? Sikerült megtalálnod őket? – kíváncsiskodott.
- Igen! Sikerült – szűrte a fogai közt Robin.
- Romantikus hangulatban találtad őket? – vihogta Lionel.
- Ez tökre nem vicces! – támadt rá Robin.
- Azért nem kell felfalnod, mint egy oroszlánnak! – csapott Robin vállára Lionel.
- Elegem van az egészből! Holnapra rendeld össze a klánt, hálós vadászatot tartunk! – adta ki a parancsot Robin, s Lionelt kikerülve tovább indult.
- Okés – nézett Robin után fejét ingatva Lionel. Robin berontott a hálószobájába, s az utazóládába kezdte dobálni a holmijait. Minden dühét beleadta a csomagolásba, épp egy pár bőrkesztyűt hajított nagy indulattal a ládába, amikor Maria benyitott. Robin felnézett rá. A nő megtorpant az ajtóban, s végignézett az utazóládán.
- Pakolj te is! Hazamegyünk! A vadászkastélyba – mondta Robin. De a parancsa csak rekedt suttogás volt. Maria beljebb lépett, s betette maga mögött a faajtót. Nekitámaszkodott a hátával. Robin fenyegetően festett. A háta mögött égő gyertya még kontúrosabbá tette Robin sziluettjét, a tollak peckesen álltak a vállánál, izmos combjain feszült a fekete bőrnadrág, terpeszben állt hatalmas fekete szemeivel Mariát fixírozva.
- Khm…mi ketten…mármint…Julien és én…nem… - Robin két lépéssel Maria előtt termett és ujját a nő szájára tette, hogy elhallgattassa. Maria úgy érezte, hogy ég a szája Robin ujjának érintése alatt. Kitágult szemekkel nézett fel a fölé magasodó férfira.
- Ne! Soha többet ne ejtsd ki ezt a nevet a hálószobánkban – morogta Robin végigsimítva mutatóujját Maria vörös ajkain, majd motoszkálva, apró rebbenéssel lejjebb siklott az érintése Maria nyakán, a keblei közt nyugvó sötétkék különlegesen csiszolt kristályokig. Virágformákat képeztek a kristályok Maria nyakláncán. – Soha többet – súgta Robin, tenyerével betakarta a nyakláncot, s Maria mellkasán hagyva a tenyerét, lehajolt, hogy birtokba vegye a nő ajkait. Mariából hatalmas sóhaj robbant ki, s a térdei megroggyantak, mintha kiszaladt volna a lábából minden erő. De Robin másik kezével már szorosan át is karolta, Mariát derekánál fogva magához húzva, tartotta erős karjaiban, s mohón csókolta. – Ráérünk holnap reggel is csomagolni – mormolta Robin, mielőtt újra lecsapott felesége ajkaira.

Florian, a klán legfiatalabb tagja fejjel lefelé csüngött egy vaskos ágról. Térdhajlatába vágott a kemény faág. Mellette Lionel bátyja, Lucien, a fatörzs szétágazó ágvilláinak kényelmes karosszékében nézte az ágakon röpködő madarakat. Mellettük kiterítve az erős kötelekből csomozótt vadászháló kifeszített egyik vége. A másik végénél Lionel és Robin gubbasztottak. Mindketten guggoltak. Lionel szivarozott.
- Tedd már el azt a vacakot! – tiltakozott Robin, ahogy Lionel elégedett eregette a füstöt.
- Egy csudát! Julientől kaptam, állítólag egyenesen az amerikai ültetvényekről van – szippantgatott nagyokat Lionel. – Ilyesmit nem lehet Angliában kapni.
- Lehet mérgező! – fújtatott fintorogva Robin.
- Rémeket látsz! – kacagott Lionel.
- Egy szemernyit sem bízom Julienben, akármi lehet ez is! – mutatott a szivarra Robin.
- Jobb a kilátás Florian? – ásítozott Lucien fejét hátradöntve egy vastag ágnak.
- Szétunom az agyam itt – himbálódzott lógás közben Florian.
- Ha nem beszélnétek ennyit hamarabb fognánk valamit – méltatlankodott Robin, néhány erős rántással újabb csomókat kötve és megerősítve a hálót.
- Hé! Most is te kezdted! – emlékeztette Lionel.
- Fogd be! – mordult rá Robin.
- Inkább verebeket fognánk – figyelte a felröppenő madarakat Lucien. – Az sokkal egyszerűbb volna.
- De egy verébbel még Armand se érné be – rázta a fejét Lionel. – Egyébként is soha nem ettem még verebet. Nem is akarok. Akkor inkább a dió – szippantott nagyot Lionel a szivarból. – Bár nem, a dióból már elég volt… - Robin egyetlen intéssel beléjük fojtotta a szót. Jobb kezét felemelte, s a jelzést már az egész klán jól ismerte. Csendet kért. A legélesebb fülű vadász meghallott valamit. Florian kimeredt szemekkel bámulta Robin kezét. Az ágak között beszűrődő napfény megcsillant az arany karikagyűrűn, ahogy Robin hangtalanul intett Floriennek, hogy emelkedjen fel az útból. Florien párduc csendességével és ügyességével feltornázta magát Lucien mellé a faágra. Lucien felült és most hasonlóan unokafivéréhez, Robin guggoló pozícióját vette fel. Felhangzott a fütty az erdő mélyében. Robin a szemközt ülő fákon várakozóknak jelezte, hogy készüljenek. Megkezdődött a terelő hadművelet. A többiek csak Robinék hálója felé riasztják a vadat. Négyen lesben várakozva guggoltak a két terebélyes koronában rejtőzve, a szétfeszített hálóval, s hallgatták a fel-felröppenő füttykoncertet, amivel jelezték a távolból, hogy merre halad a vad, hogy haladnak a csalogatással. Robin az apró kis erdei ösvényt figyelte, amelyet őriztek. Már a cserjésben hallatszott az állat közeledése. Robin könyökét a térdén támasztva tartotta fel a tenyerét, s lassan elkezdett visszaszámolni, csak az ujjain mutatva: öt, négy, három, kettő, egy… A négy de Noir erősen markolva a hálót egyszerre ugrott le a faágról. Az időzítés tökéletes volt. A háló alatt ott ficánkolt a megriadt őz. Robin és Lucien előrántotta a tőrét, s az állat félelmének gyorsan véget vetettek. Robin megtörölte egy kendőben a véres pengét, s visszacsúsztatta a tőrt az övébe.
- Ezzel is megvolnánk – egyenesedett fel elégedetten Robin. – Lionel majd küldd át a részemet, hazaugrom, most már.