Fenyvesek lordja

"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...

2010. november 1., hétfő

Apró lábnyomok vonala futott végig a fenyves tisztásán. Havazott, de a hó még nem takarta el a vadászó férfiak szeme elől a nyomokat. A téli vadászat legnagyobb előnye, hogy a hóban minden látszik. Az állatok mozgása. Alig néhány méterre a guggoló férfi mellett két veréb fürdött a hóban, hevesen rázták szürke szárnyukat, felverték a havat, fáztak is, borzongtak is és eszeveszetten csiripeltek. Veszekedtek talán, hogy kinek jut a frissebb hó. Vagy találtak egy szem mogyorót, amit Robin hullajtott el, mert vadászat közben Lionellel mogyorót ropogtattak. Robin és Lionel a cserjés takarásába húzódtak. Sötét és barna tollakkal, kevert ruhájuk nem ütközött ki az erdő színeiből. Beleolvadtak a cserjés sűrűjébe. Robin a puskáját töltötte meg puskaporral. Lionel szétroppantotta a következp mogyoróhéjat, s fogai között rágta a termést. - Meddig bénázol még vele? – sziszegte rá Lionel. - Mindjárt kész – kattogott a fegyver Robin kezében. Télen nem lehet csapdákat állítani túl feltűnőek, máshogy kell a vadakat elejteni. Ráadásul Robin a legjobb céllövő a csapatban. Nem véletlenül volt a klán fiatal tagjainak koordinátora. Az idősekkel nem is tartoztak egy vadásztársaságba. Robin vezetésével sokszor külön utakat jártak, s csak a legnagyobb vadászatokra jött össze a két generáció. - Mondtam, hogy tartsd szárazon a puskaport! – ropogtatta a mogyorót fogai közt Lionel. - Igen, csakhogy havazik! És reggel beleejtettem az egész pisztolytáskát a fürdővizembe – mérgelődött Robin. Végre elkészült a művelettel. Robin felnézve a fenyőágakra éles madárhangon rikkantott. Jelezte a többieknek, hogy bekerító hadművelet kezdetét veszi. – Fejezd már be a mogyorózást, vagy mókust akarsz újévkor enni? – sziszegte unokabátyjának Robin. - Az asszonynak biztos jól jönne valami mókusbéléses szép bunda – húzódott széles vigyorra Lionel szája. Robin előreosonva hatolt az erdő mélyébe. Lionel fáziskéséssel utána követte. Robin megtorpant. - Mi az mi van? – ütközött bele Lionel. - Nem jó, nem jó. – Robin éles füttyhangon megállította a csapatot. Karjával nagyokat lendítve jelezte, hogy irányt fognak változtatni. - Miért nem folytatjuk – akadékoskodott. - Irányt változtatott! – mutatott a nyomokra Robin. Lionel követte tekintetével fivére kinyújtott karját. S valóban az állat megtorpant és legalább derékszögnyi távolságban kitért az eredeti útvonalból, valami megijeszthette. - Nem járhat sokkal előttünk, ez még egészen friss nyom – érintette meg Robin a nyomokat. Robin a magasba rikkantott. Az új irányt mindig a kukorékolás száma határozta meg. A többiek csendben figyeltek. Talán öt perce haladtak az új irányba teljes csendben, amikor a jobb szél felől madárfütty érkezett. Robin és Lionel összenéztek. - Meglátták! – súgta Lionel, s a két unokatestvér csendesen átkúsztak a cserjés takarásában. Mindenki az időnként felröppenő jelzőhangok irányába indult. Lassan az egész csapat az egészen kicsi erdei tisztáson bóklászó fiatal őzet nézték. Az őz felkapta fejét az erdőbe hasító jelzőfüttyökre, de nem találta idegennek a hangot. A De Noir klán minden tagja jól tudta a madarak énekét utánozni. Ez követelmény volt. Aki nem tud jelezni, az elveszlik az erdőben, hiszen így értekeztek egymással. Lélegzetvisszafojtva figyelték az állatot. Robin csendesen húzta elő korcából a puskatust, s jobb szemét behunyva célra tartott. Valaki a szélsők közül rálépett egy gallyra. Erőset reccsent, az őz megriadt, s a másodpercek pillanattöredéke alatt Robin elsütötte a fegyvert. A lövés hangjára felröppentek a madarak a közeli fákról, rajzott az egész környék, mindenki menekült. A klántagok azonban csak nézték a hóba süppedő állatot. - Nagy vagy Robin! – kurjantották, s a fekete ruhás alakok elözönlötték a kis területet. Robin is felegyenesedett a guggolásból. - Akkor végeztünk – seperte le a mogyoróhéj maradványokat kesztyűjéről Lionel. - Egy hétre való, öt nap múlva ismét nagyvadászatot kell tartanunk – csavarta fekete selyemanyagba fegyverét. Lionel elővette zsebóráját. - Már ennyi az idő?! – képedt el, s sietősen zsebrevágta az ezüstórát. – Mindjárt fél hat és még haza kell vinnünk a vadakat. Vörös volt a hó a vértől. Robin a mellkasán találta el az állatot. A többi közé hajították a tetemet a szánakra, s mentek tovább. - Nem érek haza időben – fintorgott Robin. - Gyalog semmiképp! – bólintotta Lionel. – Gyere úgyis hozzánk vagyunk a legközelebb, még nálam van az egyik ünneplőruhád, és megkapod Thundert. Vele lehet csak igazán vágtázni. - Jó, igyekezzünk - kézfogással búcsúztak el a vadászat zárásaként, Lionel és Robin is egy-egy vadat a nyakába dobva rohantak Lionel kúriája felé. - Ez jól elhúzódott – lépett az előtérbe Lionel. – Charlotte drágám! Készíttess még egy fürdővizet! – kiáltotta fel az emeletre feleségének. - Máris elkéstünk Lionel, siess! Mit akartatok lőni ma medvét? – kiáltotta vissza a fiatal nőhang. - Apa, apa! – Lionel fia rontott ki a szalonból. – Ugye veletek mehetek? Anya is felöltözött szépen és… - Nem! Coeur de Noir utálja az ilyen kis apró lényeket mint te! – rántotta meg fia nadrágjának övét Lionel, hogy visszatartsa a továbbrohanástól. - Fuj, apa csupa vér vagy! – fintorgott a kisfiú. Igazi de Noir volt. Fekete mint az ördög, gonosz kis tekintettel és csibészes élénkséggel. Ráadásul elődökhöz méltón kukorékolt. Ismét rázendített, s ettől az egész kastély harsogott. - Armand! Fejezd be ezt az ordítást! – rázta nadrágba a fiát Lionel, s puhán tarkón suhintotta a gyereket. - Au, ez fájt! – húzódott el Armand. - Hol voltál eddig? Csupa kosz vagy! Az egész társaság el fog késni, azt hiszed a szomszédban van az a vár?! Hogy tehettétek éppen az év utolsó napjára ezt a vadászatot! – rikácsolta Charlotte maga előtt terelgetve a két férfit. – Robin legalább neked lenne eszed! Te már ismered apádat! Ha még egyszer összetörsz valamit a házamban soha többet nem teheted be a lábad úgy vigyázz Robin! Soha többet! – hessegette a vendégszoba felé Robint. - Drágám, ez nem csak a te házad és én beengedem Robint! – kiáltotta utánuk Lionel. - Jaj, ne szólj bele Lionel! Te csak készülődj, már előkészíttettem a hintót szóval igyekezz! – Charlotte behúzta Robinra az ajtót, s a dézsa gőzölgő víz ott állt a szoba közepén, Robin ledobálta magáról véres bőrkabátját és nadrágját, s belemerült a habzó vízbe. Armand végigrohangálta a kúriát éles kukorékolással, dübörgő ugrálással, visítozva, dühöngve. - Az Isten szerelmére Armand fejezd már be! – parancsolt rá az anyja. – Lionel meddig pancsolsz még! Igyekezz már! - Hozd ide a csizmám asszony! – dörmögte le Lionel. – Miért ezt a sötétkék förtelmet hoztad ide, én ugyan fel nem veszem! - Dehogyisnem veszed fel! – ripakodott rá Charlotte. – Én azt mondtam és ráadásul én idén ebben a sötétkék atlaszruhában akarok menni, szóval vedd csak fel! Siess már! Jaj! El fogunk késni! Te nem Robin vagy! Robinnak mindent elnéz az öreg de Noir! De beleremegnek a csontjaim is ha ránkkukorékolna azzal a hordónyi tüdejével! Lionel, öltözz már! - Charlotte még meg sem törölköztem! - Jaj, mindegy az, majd megszáradsz útközben, gyere már! – Armand végigvisított a folyosón, dübörögve csörtetett szülei közé, s a két szülő egyszerre ordított rá. – Armand fejezd már be! - Robin lehunyta a szemét és elmerült a vízben. Pontosan tudta, miért nem akar gyereket. Hát ezért! Őrület ami itt megy!Lassan kezdett kihűlni a víz, Lionel még benyitott rá. - Robin, mi megyünk, sietned kellene, ha nem akarjátok lekésni végképp a vacsorát. Gondolom elmégy még Mariáért? – Lionel várakozóan elhallgatott. Robin komótosan mélyen ülő sötét szemekkel meredt rá. – Vagy megvárjunk és velünk jössz? – habozott Lionel. - Érte megyek, hogyne – bólintott rá meggyőződés nélkül Robin, enyhén megemelve a szemöldökét. Charlotte cipőkopogása hallatszott, s Lionel háta mögött feltűnt a mélykék estélyiruhába öltözött asszony. - Robin, gondolom nem szándékozod megsérteni sem Mariát sem az apádat a tiszteletlenségeddel! – vonta össze vékony szemöldökét Charlotte. – Éjfél előtt beesni elég nagy udvariatlanság lenne! - Ott leszünk – felelte Robin fejbólintással. - Na hagyjad már készülni Charlotte! – tolta el feleségét az ajtóból Lionel. – Ki sem tud szállni a fürdőből, ha bámulod, na menjünk, vegyed a bundádat drágám! Hova tettem a kalapomat! - Melyiket!? - Melyiket melyiket! Azt a szép pávatollasat. - Azt nem veszed fel! Ott az a kakastollas! - Az nem kakas, hanem… - Nem érdekel, hogy milyen tollas, gyere már! – hallatszott az udvarról Charlotte távolodó hangja. Robin kiemelkedett a vízből, s törülközőt a dereka köré tekerve a mosdótálhoz lépett. Nem először volt már Lionelék vendégszobájába, a tükör alatt most is ott volt a borotvapengéje. Felvitte a habot az arcára, s az éles pengét biztos kézzel végighúzta az arcán. - Robin!? – állt a nyitott ajtóban Armand. - Tessék! – nézett a gyerekre a tükörben Robin. - Te is rabló vagy mint apa? – kérdezte fakardját leeresztve. - Igen – mosta le a habot a pengéről a vízben Robin, s a tükörben tartotta a szemkontaktust a gyerekkel. - Neked is van fiad? – kíváncsiskodott Armand. - Nem, nincs – felelte rá nyugodt hangon Robin, s újra végighúzta a pengét az arcán. - Nem is lesz? - Még nem tudom – válaszolta rá Robin. - Miért nem rabolsz egyet magadnak? – mélázott Armand. - Mert gyerekeket nem szoktunk rabolni – mosolyodott el Robin. - Csak élelmet? – csuklott egyet Armand. - Nem csak azt – felelte kitérően Robin. - Hát mit? Nőket? – vigyorodott el Armand. - Kitől tanulsz te ilyeneket? – fordult meg Robin, hogy a gyerekre nézzen. Armand hirtelen elzárkózott és elmosolyodott. - Hát, nem tudom – rántotta meg a vállát, s elfutott. Robin megforgatta a szemét. Ah, gyerekek! Robin gyors vágtára fogta a szürke telivért. Thunder volt Lionel legjobb hátaslova. Száguldtak mindketten mint a szél. Alig negyed óra vágtára volt Robin kastélya. Robin a sötétben alig látott, de túl jól ismerte már az erdőt, hogy tudja merre kell tartania. A kastély olyan sötétbe burkolódzott előtte, nem segítette a hazafelé tartót. Csak a földszinti szalonban égett a gyertya. Sötét volt a kastély. Shadow futott ki Robin elé, ahogy a férfi átvetve lábát, leugrott a lóról. Robin berontott a kastélyba. Maria a rekamién ült, egyenes derékkal, szépen hullámokba rendezett vörös hajjal, éjfekete ruhában, a derekához varrt sötétbarna, fekete és fehérmintás tollakkal. Egy apró bőrkötéses kötetet olvasott, a dübörgő csizmakopogásokra felnézett a könyvből. Szemében szemrehányás tükröződött. Talán négy órája is ülhet már itt a nő ünneplőbe öltözve, és Robinra várva. Maria meglepetten látta, a férfi fekete ünneplőben lépett a kastélyba, göndör fürtjei még feketébbek a nedvességtől, arca frissen borotvált, s a ruhája kifejezetten elegáns. Elmaradhatatlanul tollakkal díszes. - Kész vagy már? – mordult Robintól a sürgető kérdés. - Én? – eresztette le a térdére a kötetet Maria. A kérdés teljesen ostoba volt. Robin aki futtában lihegve állt az előtérben, és Maria aki tökéletes tartással, gondosan rendezett ruhában az indulásra vár órák óta. Maria letette a könyvet a rekamié melletti asztalkára, s elfújta a gyertyát. Ahogy észrevették a gazda hazatért, gyorsan gyújtották a fáklyákat a kastély előtt. Kigördült a hintó a kocsiszínből, egyenesen az ajtó elé. Maria Robin elé ért. Súlyos anyagból készült a ruhája. Látszott, ahogy lépett. Vastag, sűrű alsószoknyák erdeje takarhatja a lány lábait. S szinte habzó tengeri hullámként ömlött utána a fényes fekete uszálya. Annyira szép volt. Robin csak szótlanul bámulta. Maria Robin előtt lépett ki az éjszakába. A fáklyák fénye megcsillant ezüst hajcsattján. Csak az oldalsó tincseket fogta hátra, így hátulról dúsabbnak hatott most a haja. Robin emelte meg Maria uszályát, hogy besegítse a hintóba. Robin átfutott a hintó másik oldalára, s felpattant Maria mellé a kocsiba. Becsapta az ajtót, s a fogat elindult. - Gondolom egész nap vadásztál? – kérdezte gúnyosan Maria. - Gondolom egész nap magaddal foglalkoztál – felelte rá fagyosan Robin. – Biztosan jó időtöltés volt. Kitöltötte a napodat. - Biztos, hogy jobban, mint ahogy te töltötted a tiedet – nézett ki az ablakon Maria. Nem is szóltak többet egymáshoz, míg a de Noir várba értek. A lovagterem mennyezetéről megannyi malomkör alakú vas gyertyatartók csüngtek alá, fényük elárasztotta a hosszú faasztal körül ülő sokaságot. Couer do Noir az egész völgyet meghívta magához az újévi mulatságba. Csak két szék állt üresen az asztalnál. Közvetlenül Coeur mellett. Egyik oldalán leánya ült a férjével. A másik oldalra a fiát várta. Robin a karját nyújtotta Mariának, s sietős léptekkel vezette végig a lovagterem végébe. A vidám falatozásban keveseknek tűnt fel az alaposan elkésett pár sietése.