Maria bekopogott a paplak ajtaján. Kámzsáját hátrahúzta a fejéről, s a karjára helyezett kosárban igazgatta a vadételeket. Bentről széknyikorgás hallatszott. Kopogó cipőtalpak, köhécselés végül a retesz kattanása, s az ajtó felnyílt. - Ó Maria! – csillant fel Jane Fontaille szeme a látógató láttán. – Illetve bocsánat. Madame de Noir! Úgy örülök, gyere csak beljebb. - Köszönöm Madame – mosolygott Maria. – Hoztam némi apróságot! – nyújtotta át a kosarat Maria. - Ó vadhúst hoztál drága gyermekem! Tudod, húst csak mértékkel! Mindig! - Hát persze Miss Heliotrope – Maria a szája elé kapta a kezét. – Hiába, a nyelvem még mindig rosszat mond. A megszokás! - Soha semmit sem szabad megszokásból tenni Maria! Nem ezt tanultad mindig nálam? - De igen madame! – felelte illemtudóan Maria. – Néha úgy érzem azonban…hogy semmi hasznosat nem tanultam egész életemben – simította végig kesztyűs kezével a szépen gyalult étkezőasztalt. - Hogy mondhatsz ilyet gyermekem! – szörnyülködött a kijelentésen Jane Fontaille. - Nem tudom, mostanában…sokszor megfordul ez a fejemben - tette le köpenyét Maria. Nem tette hozzá, hogy az érzés csakis azóta él benne, mióta Robin felesége lett. - Ne haragudjon madame Fontaille, de valójában most a Monsiurehöz jöttem…egy kis lelki meghallgatásért – sütötte le a szemét Maria. - Odaát van, a templomban – intett a fejével Jane s elkezdte kipakolni az ételeket. - Ha megbocsát… - Természetesen – mosolygott melegen Jane, s már rendezkedni is kezdett a konyhában. Maria az oltárnál találta meg a kis falu papját. - Vétkeztem atyám! – tört ki Mariából, s megszorította a férfi érdes kezét. - Mind ezt tesszük gyermekem! – paskolta meg a lány kezét nyugtatóan. - Nem atyám nem ért engem! Az én vétkem súlyosabb mindannyiunknál. Megfogadtam, hogy soha nem veszekszem és ma már nem múlik el nap anélkül, hogy veszekednénk. Két ellentétes ember, hogy is ne veszekedne? – ráncolta a homlokát tanácstalanul Maria. - Két embert mindig egy minden máson felülemelkedő dolog tart össze Maria: a szeretet – mosolygott rá pirospozsgásan a pap. - Tudom jó atyám! De mi van, ha az átok erősebben ül rajtunk mint hinnénk, ha hibát követek el és újra ránk telepszik a szörnyű átok. Ránk és az egész völgyre – sírta Maria lehajtott fejjel. - Egy Holdhercegnő, aki egyszer már megmentette a birtokot már semmit sem tehet. Egy hercegnő egy tett Maria! - Vagyis már nem tiszta a lelkem igaz atyám?! - Nos…egyetlen férjes asszony lelke sem lehet már tiszta – bazsalygott a pap az orra alatt. - Ön humorizál velem – nézett rá oldalt Maria. - Természetesen. Maria, számtalan fiatal párt adtam már össze életemben. Én a helyedben nem nyugtalankodnék. De Holdfölde sorsa már nem rajtatok fog múlni. - Holdfölde az otthonom, és szeretem. Én vagyok Holdfölde holdhercegnője! – szorította ökölbe a kezét Maria. - Nem Madam De Noir! – mondta élesebb hangon a pap. – Emlékszik mit mondtam, amikor először hallotta a történetet? Minden generáció ad egyetlen holdhercegnőt Holdföldének. Észre kell vennie, ami oly fényes akár a napkorong. Új generáció érkezik. Az egész völgy az új Holdhercegnőre vár. - Tessék? – pihegte erőtlenül Maria, s lerogyott a legközelebbi templomsorba. - Az ön generációja adott egy holdhercegnőt, kegyed személyében. De a menyegző is jelezte, hogy váltás történik. A varázslat lecsillapodott. Úgy tűnt a dolgok rendeződtek. Maria a hercegnőség nem örökre szól. - Ön meg akar sérteni engem! – pattant fel Maria ültéből, s felvetett fejjel a templomlépcső felé sietett. - Mariám! Miért tennék ilyet! Az emberek szemében mindaddig te leszel az utolsó hold hercegnő, de a völgy varázsa már lecsillapodott, csendben várja az időt, amikor ismét szükség lesz a holdhercegnő erejére. - Elfáradtam atyám, a legjobb lesz ha hazamegyek – búcsúzott el Maria, s kilépett a templomból. Ahogy elhelyezkedett vastag takarói alatt a nyitott fedelű szánon még visszaintegetett az ablakból integető nevelőnőjének. Jane Maria kosarával a karján rohant felé, s betette Maria lába mellé a szánra. Maria csak megkopogtatta a szán oldalát, hogy a hajtó indítsa a lovakat. Maria fújtatva gondolkodott a pap szavain. Azért jött az atyához, hogy megnyugvást találjon, erre még bosszúsabb lett mint volt. Miért is kellett ennyire felnőni? Amíg Maria Merryweather volt, aki londonból érkezett és kiderült, hogy ő egy Holdhercegnő, addig minden olyan meseszép és varázslatos volt. De most már, minden… - A szánkázás a napi tíz perc értelmes tevékenység, vagy az imádkozás? – felülről a legközelebbi hóval teli lombkoronából huppant a férfi Maria mellé. Csak így, meg sem állítva a szánt. - Te nem tudod leinteni a szánt, mint más normális ember? – förmedt rá Maria. - Így egyszerűbb volt, nincs fölösleges fennakadás – tette fel a lábát a szemközti lécre Robin, s kényelmesen hanyattdőlve, elhelyezkedett az ülésen. - Besodortál egy csomó havat és tűlevelet a szánba! – háborgott Maria, s sepergetni kezdte takarójáról és válláról a fenyő és hómaradványokat, amiket Robin érkezése juttatott a köpenyére. – Követtél igaz? – nézett el Maria ellenségesen. - Láttam a szánt a templom előtt, gondoltam hogy a nevelőnődhöz rohansz. Még mindig annyira gyerek vagy! – jegyezte meg epésen Robin. - Nem én hordok kakastollakat meg sastollakat a kalapomon – vágott vissza Maria. - Ez igenis jól néz ki! Honnan van ez a szőrmekucsmád? Londonból? – ráncolta a homlokát Robin, s le akarta húzni a lány fejéről. Maria visszatartotta a mozdulatot, s ellökte a férfi karját. - Mond miért van mindig olyan szagod mintha az egész napot tyúkólban töltötted volna? – grimaszolt Maria eltávolodva a szán végébe. - Talán mert bepótolom a hiányt, ami otthon nincs – vigyorgott rá gonoszul Robin. - Nem érdekel a napi élménybeszámolód – rángatta a kesztyűjét feljebb az ujjain Maria. - Pedig tegnap hallgatni akartad. - A tegnapi érdekelt, a mai nem – vágta rá Maria. Elhallgattak mindketten. Robin az egyik oldalon bámulta a fenyveseket, Maria a másikon. Közöttük bő egy helynyi távolság. Maria fájón hunyorította össze a szemét, maga sem tudta, a hideg menetszél, vagy más csalt könnyet a szemébe. Már megint az ostoba ellenkezést választotta, csak azért, mert nem merte Robin előtt a valóságot mondani. Robinnak mindig fenyőgyanta illata volt. Az egész ruhájából fenyőillat áradt. És Mariának ez egyszerre juttatta eszébe a karácsonyt és az első találkozásaik félelmét. Robin egyszerre volt vad és ingerlő. Úgy hatott Maria érzékeire, hogy nem is sejtette. Mariának minden tetszett Robinban. Az egész jelleme, Robin nem volt olyan piperkőc, mint a londoniak, sem olyan udvarias. Robin nyers volt, kissé mindig agresszív, határozott, és nem érdekelte senki. Robinnak egyedi stílusa volt, és Maria meg volt győződve róla, hogy a fiú maga varrja a ruháit. Ilyen különleges bőr, szőrme és tollakkal, vászonnal kevert ruhakölteményeket még sehol sem látott senkin sem. És nagyon tetszett neki ez. Voltaképpen a de Noir klán férfitagjainak sajátja. De Robin extrémebb volt még náluk is. Robin annyira polgárpukkasztóan más volt, mint a civilizált világ. Ő az erdővel lélegzett. Robin maga volt egy szelet a fenyvesek tortájából. Tollak, fenyőillat, bőr. S ez az ijesztő vadság vonzotta mindig Maria érzékeit. Ő a jól nevelt londoni lány természetesen az első félelem után egyenesen felkavarónak találta a fiút és egész megjelenését. Robin egyéniség volt. Senki nem érdekelte és semmi. Öntörvényű volt. Minden, ami Maria nem lehetett. S Maria éppen ezt a szabadságot érezte Robin mellett. A szabadság fenyőgyantás illatát. Robin azt csinált amit akart, mert nem itatódott bele úgy az önmérséklet, mint, ahogy Mariába belevéste Miss Heliotrop a tökéletes úriasszonyi viselkedést. Behajtottak a kastély kapuján, ahogy fordult a szán a kastélyhoz vezető útra a sarkon ismét ott figyelt a szürkésbarna sólyom a korhadt fatörzs tetején. Valahányszor elhaladtak itt a sólyom ott ült akár egy őr. Maria nem tudta eldönteni vajon van-e Robinnak valami kapcsolata az állathoz vagy sem. De az a madár olyan kitartó volt. Még le sem lassult eléggé a szán, Robin átszökkent a szánon a hóba. - Robin, a kosarat! – mutatott a lábánál lévő karoskosárra Maria. Robin visszanézett, s egy hangos morgással megmarkolta a kosarat, s leemelte. Kicsit kedvetlenül, de Mariának nyújtotta a kezét, hogy lesegítse. Maria felfogva szoknyáját lépett Robin mellé a hóba. - Elejtettem két vadnyulat, ma az lesz a vacsora – eresztette el azonnal a finom selyemkesztyűs női kezet. Maria a meleg kastélyba lépve kiburkolódzott szőrmeruháiból. - A vadhús nem egészséges. Köszvényes leszel mint apád. Örökölted tőle – mérte végig Robint Maria. - A köszvényt nem lehet örökölni. És apám nem köszvényes csak kifagytak a csontjai – dünnyögte Robin kissé bántottan. - Ha vadhúson élsz állandóan, akkor is köszvényes leszel! – toppantott Maria. Robin megemelte a szemöldökét, de nem reagált inkább. - Te meg ha nem csinálsz semmit elbutulsz – vágta rá Robin. - Már mondtam, vigyél magaddal – lépett a mosdótálhoz Maria, s átöblítette a kezét a vízben. - Nem, nőknek nincs helyük a klánban – vágta rá azonnal elutasítóan Robin. Követte a nő példáját, de Maria mosdóvizébe áztatta csak a sajátját. – Maradj csak itt! – Maria felhajtotta a kosárról a terítőt. - Ó nézd! Jane Heliotrop csomagolt nekünk bort! – tette az asztalra az üveget Maria. - Fehér bor – forgatta meg a tenyerében Robin, s zsebéből előkapott bontójával kihúzta a dugót az üvegből. – Az álszent papja! Milyen jó borai vannak! - Nekünk is lehetnének boraink, mindig apádtól kell kérnünk! Nekünk miért nincsenek? – kérdezett rá Maria, miközben a szövetszalvétát a térdére hajtotta. - Ha elfelejtetted volna, a de Noir-oknak csak fenyvesük van. Láttál már te fenyvesben szőlőt termeszteni? – Maria hangtalanul ült, aztán elvörösödött. Igaz, a helyi pap nyilván a nagybátyjától kapta a bort. A bor a Merryweather birtokról való. A de Noiroknak egy hatalmas fenyves jutott. Tele tobozzal. Nem túl gazdag kínálat. Robin a fejét rázta. - Mekkora egy ostoba liba vagy! Ha elfelejtetted volna, a két család közt éppen a birtokért mentek a harcok. Mert a Merryweatherök még ezt a kis erdőt is sajnálták tőlünk. Mindent magatoknak akartok! Te is ilyen vagy! - Ne azonosíts az őseimmel! – csattant rá Maria, miközben felszeletelte a vadhúst a tányéron. - Te hangoztatod mindig, hogy te Merryweather vagy! – meredt rá sötéten Robin. Robin teletöltött egy serleget a borral, s mohón szomjasan kiitta. Maria bekapott egy szelet nyúlhúst, s miközben rágta figyelte Robint a túloldalon. - Nekem nem töltesz? – kérdezte Maria, de hangjában a követelés hangja csengett. - Azt hittem elborozgattál a sekrestyében az atyával – húzta el gúnyosan a száját Robin. Fekete szeme alatt a sötét kontúr most még erősebben szúrt. Robin teletöltött egy kristálypoharat s a polírozott fán egy határozott mozdulattal átlökte Maria elé. Maria figyelte, ahogy a talpaspohár végigcsúszik az asztal másik végéből egyenesen elé. Robin szokásos módon belehajolva a tányérba, ujjaival húzta le a színhúsokat egymás után az egészről. Olyan mohón és jóízűen tudott enni, csöpögött a zaft az ujjain s Maria zavartan koppantotta kését a tányérhoz. Robin csak az élvezetekre gondolt mindig, most is. - Nem tudnál normálisan enni? – fintorgott Maria. - Mondtam már, a fém elveszi az ízét! Te barbár városi vagy mit értesz ehhez! – legyintett Robin jóízűeket cuppogva hozzá. - Postád érkezett délelőtt – szólalt meg társalgási hangnemben. - Kitől? – nézett fel rá a tányérjából Robin. Göndör fürtjei enyhén a szemébe lógtak, s most csodálkozó szemében egy kis érdeklődő ártatlanság ült. - Az apádtól – húzta ki szoknyája zsebéből a papírost. - Shadow! Eredj érte! - füttyentett a kutyának Robin, s a szövetkendőbe törölgetve zaftos ujjait várta, hogy kutya nyálas pofájában áthozza a levelet neki. – Shadow odaügetett gazdájához, s hálás farokcsóválással fogadta Robin buksisimogató mozdulatait. - Ez a levél. Fel van bontva! - emelte fel Maria felé mutatva a feltépett pecsétes levelet. Haragosan bámult a nőre. - Igen, a levelet kettőnknek címezte! Nézd meg! – bólintott rá Maria. Robin fittyet hányva a címzésre széthajtotta a lapot. - Mi ez? – kérdezte Mariát még bele sem olvasva igazán. - Meghívás az újévi bálra – Maria belekortyolt a borába. Nézte, ahogy Robin elmélyülten fürkészi apja írását. – Honnan van apádnak bora? – kérdezett rá Maria. - Loptuk – felelte egyhangúan Robin, mintegy fölöslegesnek érezve a kérdést. - Hát persze – bólintott Maria, s keményebben rágta a húst a fogai közt. - Amit a Merryweatherek művelnek az is lopás csak nagyban – vágta rá Robin fel sem nézve a levélből. – Mi kicsiben ti nagyban. Maria az asztalra csapta a szövetszalvétát, s szó nélkül távozott. Robin kényelmesen feltette csizmás lábát az asztal sarkára, amit csakis Maria miatt nélkülözött egyébként, s most végre belesimulhatott a háttámlás ebédlőszékbe. Díszesen faragott trónszék volt. Maria szerint giccses és nem illik a kastélyba, de Robin meg sem hallotta az olyan jellegű kirohanásokat. Megszerezte, a trónszék az övé, ezt egy Merryweather úgysem értheti. Robin hatalmasat ásított, s bicskáját előhúzva a farzsebéből kihúzott egy hosszú sastollat a vállára erősített tollgyűjteményből, s a viaszos anyagot hegyezni kezdte. Elmélázva formálta élesre a hegyét. - Leszedhetem az asztalt uram? – kérdezte a bemerészkedő szakács. - Vigyed – mordult rá Robin. – S tüstént tintát és papírt hozzál elibém, meg azt a fekete viaszgyertyát! – Robin amíg az eszközökre várt, élezgette még késével a tollat. - Ne olyan sietősen Maria! – kiáltott Robin hátra sem nézve. - De…honnan? – nyögte Maria visszalépve az ebédlő szárnyas ajtajához. - A késemben visszatükröződik minden ami mögöttem van tudod – emelte meg a trónszék karfájára téve könyökét Robin. A vastag penge fényesen csillogott, ezüstből volt. Akár egy arasznyi tükör. És természetesen látta, hogy Maria már neglizsében van. Vagyis abban a reményben jött még le, hogy Robin már régen felment. Megérkezett a tinta és a pergamen. - Mit művelsz te itt? – lépett közelebb összeráncolt homlokkal Maria az íróeszközöket látva. - Levelet írok apámnak, vagy te válasz nélkül szoktad hagyni a leveleidet? – kérdezett rá gúnyosan Robin. - Nem! – vágta rá durcásan Maria, s összefonta a mellei előtt a karját. Túl lengén jött le. És nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet volt ma részéről. Főleg, hogy Robin még mindig az étkezőasztalnál tollászkodik. Szó szerint. - Azt hitted írni sem tudok mi? – morogta rosszkedvű sértettséggel a hangjában Robin. - Miért nem a dolgozószobában írod meg a leveledet? – figyelte, ahogy Robin lehúzza a gyönyörű sastoll végét az üvegcse szélén. Maria tartott tőle, hogy Robin tintapacák ezreit fogja szanaszét fröcskölni az étkezőasztal fáján, és ezt nagyon nem akarta. Ez a fa szép volt. Túl szép ahhoz, hogy Robin most egyetlen levél miatt összegányolja. Közelebb lépett, hogy tiltakozzon, de az első sorokat látva csalódnia kellett. Robin tökéletes deáksággal, szépen vitte fel a tintát a papírra, s ráadásul nem is akárhogy. Maria álmélkodva tapasztalta, hogy Robin írása nem gyakorlatlan kéz munkája. Hanem egy kiírt kéz írásképét kapta. Egyenes sorvezetéssel, szépen döntött ízléses férfiírással. Valójában most látta először a férje kézírását. Amikor a Fontaille atya anyakönyvében aláírták a házassági anyakönyvet, ott fel sem tűnt neki. Robin sebtiben írta alá, és Fontaille atya adta át aláírásra a lehúzott pennát a férfi kezébe, ugyanúgy mint Mariáéba. - Mert a dolgozószoba messzebb van mint az étkezőasztal, nekem pedig nincs annyi fölösleges időm mint neked, hogy órákat egy levél megírásával töltsek – felelte dorgáló hanghordozással Robin. Maria szinte csalódott volt. Igaz, hogy súlyos hátrány, hogy a saját férje írásképét még csak nem is ismeri, de most hogy látta, úgy érezte becsapták. Robintól ez túlságosan is valamiféle latinos műveltséget sugallt, ami nem illett egész egyéniségébe. Inkább lett volna írástudatlan, aki a feleségének diktálja a leveleit, mert maga csak a nevét tudja leírni. Csalódása annyira eluralkodott rajta, hogy észre sem vette peregnek az órák és az emeleti deszkák megreccsennek a férfi súlya alatt. Maria visszatartotta a lélegzetét. Robin az ajtaja előtt állt meg, halatszott a csizma koppanásán és Shadow jellegzetes lihegése az ajtóküszöbnél. A kutya szimatolt az ajtórésnél. Könnyedén szökkent a kopogás ritmusa az ajtón. - Maria? – Maria nem merte kifújni a levegőt, szorosabban tartotta a mellkasán a takaróját. – Maria?! Tudom hogy ébren vagy – támaszkodott az ajtófélfának Robin, s lehajtott fejjel hallgatódzott. – Alig tíz perce jöttél fel és ne felejtsd el, hogy aludtunk már együtt. Tudom jól, nem vagy az a típus, aki beájul az ágyba és kész. Nyisd ki! Vagy betöröm tudod, hogy nekem mindegy! – Robin lenyomta az ajtókilincset. Természetesen zárva. Nem is számított másra. Maria hónapok óta zárja az ajtaját. Hallja minden éjszaka a retesz kattanását. – Maria! – a hangszálak megremegtek az erősödő hangerőn. Robin belevágta a kését az ajtóba. Maria mezítláb szökkent a hideg kőre, s szinte kitépte a reteszt a helyéből, hogy felrántsa az ajtót. A feje felett remegett az ajtóban a kés, ahogy a falnak csapódott. Maria összehúzta a könnyű anyagot a mellkasán. - Mondjad mi bajod? – szitkozódott Maria, s szürke szemeivel csúnyán meredt az ajtóba vágott késre. - Nem kaptam választ. Miért jöttél le? – emelte meg a szemöldökét Robin. - Nem járkálhatok szabadon a kastélyban? – kérdezte vissza fagyosan Maria. - Ebben az öltözékben? – bámulta Maria alakját leplezetlenül Robin. – Nem gondolod, hogy ehhez hideg van? - Az ágyban nem volt hideg – préselte össze az ajkait Maria. - Miért zárod ezt az ajtót? – kérdezett rá követelően Robin. - Eddig is zártam – felelte Maria, s ideges lett tőle, hogy érződik a hangján a remegés. - Eddig is tudhattad volna, egy retesz nem akadályoz meg abban, ha be akarok jutni a hálószobádba. Nem zárhatod ki a saját férjed a hálószobádból! – fintorgott Robin, s kirántotta a kését az ajtóból. - De igen Robin, megtehetem – felelte királynői fejtartással Maria. - Ez is a kötelességeid része, tudod megfogadtad – emlékeztette Robin. - Nem én mondtam le róla – rekedt el Maria hangja. Robin Marián felejtette a szemét. Maria a torkára szorította a tenyerét, s csak kikerekedett szemekkel meredt a férfira. Robin most félelemetesen magasnak és sötétnek tűnt. Csak a kandallóban lobogó tűz világította meg őket. S Robin tűzfényben mindig vadabb és izgatóbb volt. Shadow már kényelmesen elterült a kandalló előtt, számára a hely ideálisnak tűnt. Semmit sem érzékelt a feszültségből, ami a két gazdája között gyulladt. - Vártál? Mh? – Robin végighúzta a kezét az ajtó érdes szélén, másik kezével visszasüllyesztette összecsukott bicskáját a zsebébe. – Kíváncsi vagyok Maria! – vált rekedtessé Robin hangja is. – Vágytál rám minden éjszaka? Vagy csak most, hogy idén nincs ágymelegítőd. - Van ágymelegítőm! – pihegte Maria szürke szemeit le sem véve Robinról. Alig egy karnyújtásnyira állt tőle. Érezte, ahogy a vékony anyagon átsüt a melle körvonala. Szinte összeesett annyira vágyta a férfi érintését. Robin szemében különösen tükröződött a kandalló fénye, s göndör fürtjei mögül kitartóan Mariát nézte. Mária zihálva kapkodta a levegőt. Egész testében reszketett és erőtlenül állta Robin pillantását. - Igen, hogyne…de valld be…nem annyira jó mint én – futott fel csak egyik szája sarkán a mosoly. Maria ernyedten hagyta, hogy Robin a karjaiba zárja. Szomjasan itta ajkának ízét. Annyira régen érezte már ezt a különös fenyős, friss ízt, szinte fuldoklott a csókban, a tiltakozó karjai erőtlenül hanyatlottak le. Szinte öntudatlanul hagyta, hogy Robin az ágyra döntse, és a hosszú bőrujj alól tenyere meleg tapintásával felgyűrje selyem hálóinge anyagát. Testén újra és újra átfutott a remegés hideg hulláma, Robin rutinos tenyere végigsimította a combját, a derekát, a melleit, olyan gyorsan, hogy fel sem fogta merre járnak testén a férfi tapasztalt ujjai. Vékony ujjaival a férfi göndör hullámos hajába túrt, amelyet már annyira régen érzett az ujjai között. Az egész teste vonaglott és követelte a férfi érintését, s maga sem érzékelte, hogy torkából a vágy hangja törnek utat. Robin ránehezedett, izmos combja lenyomta a puha matracot, ágyéka szorosan feszült Maria lába közé, s vad mohósággal falta Maria ajkait. - Ez őrültség! – fordult le Mariáról, s göndör hajába túrva tántorgott fel az ágyról. Húzta a feje, és szédült a félbemaradt ölelés után. – Shadow! Kotródj kifelé, nem itt alszunk! - szólt rá a kutyára Robin, s nehezen találva a lábaival az utat, behúzta maga után az ajtót. - Robin…- suttogta a mennyezet felé Maria, s felnézett az ágya baldachinjára. Egész testében feldúlt volt. Az előbb még a férfi melege és súlya takarta be, s érintése felkorbácsolta vágyait, s most ismét…itthagyta, akárcsak a nyáron. Mellkasa őrült ütemben emelkedett és süllyedt. Ha kevésbé lett volna úrinő mint amennyire az, most nem érdekli semmi, és Robin után megy, hogy bemásszon abba a hatalmas, fafaragott franciaágyába, s befejezzék, amit elkezdtek. Fogalma sem volt a férfi hogyan képes ennyire visszafogni magát. Hiszen érezte, ismét az övé lehetne, Robin akarta, éppen annyira mint ő. Robin nem mindenben elég vad és ösztönlény. Vagy miért tartóztatja meg mindkettőjüket ennyire? Ma nehezebben fog elaludni, mint az elmúlt hónapokban eddig bármikor. Kívánta a saját férjét, sőt mi több, sóvárgott utána.

Robin előfutára Shadow jelezte, hogy gazdája közeledik a reggelizőszalon felé. Shadow bretagne-i cserszínű basset kutya volt. A szőre olyan, mintha épp az előző percben öntötték volna nyakon egy vödör vízzel. Maria meg volt győződve róla, hogy Robin azért hívta a kutyát Shadownak, mert a kutya mindig csak önmaga árnyékának tűnt. Persze ezt egymás közt soha nem hozták szóba. Shadow úgy terült szét most is a kandalló előtt, mintha az imént verték volna agyon. Robin szerint ez a kivert képű állat a legjobb vadász egész Dél-Angliában. Maria úgy ítélte ez a kiváló minősítés csakis annak köszönhető, hogy a kutya francia és nem angol. Shadow lompos mozgással besompolygott, tipikusan ázott kutyaszagot árasztva magából és pont a kandalló előtt helyezkedett el, hogy további szagmintákat terjengessen a kastélyban. Maria vetett egy szúrós oldalpillantást az állatra, de az természetesen füle botját se mozgatta erre. Shadow túlságosan emlékeztette Robinra és ráadásként ez az ázottképű dög mindig mindenhova elkísérheti Robint. Maria ellenszenve csakis abban a tényben gyökeredzett, hogy ő mindezt nem teheti meg. A kutya kiváltságosabb helyen volt Robin életében mint ő maga. S ezért utálta ezt a kis semmirekellő dögöt. Robin jellegzetes ruganyos léptekkel ért a reggelizőbe. Bőrcsizmájával oldalba dörgölte az állatot, s az asztalra vetett egy pillantást. Robin fél tizenkettőkor ébredt, a reggelit sosem szedik le az asztalról, amiót a Robin kukorékoló, vircsogó hadjáratot intézett a szakács ellen, amiért merészelte leszedni az asztalt, anélkül, hogy ő akár csak ránézhetett volna. Így Robin akármikor érkezett a reggelizőszalonba, a reggeli ott várta, nem egyszer a következő nap tálalásáig. A tea kihűlt, a felcikkezett gyümölcsök már barnultak. Robin szó nélkül elhaladt Maria mellett, s a kenyeres kosárból kiemelt egy hegyes szárú háromszög alakú pirítóst. Valahonnan bőrkabátja alól előhúzta a bicskáját, s kését belemártotta a padlizsánkrémbe. Vastagon kente az erősen fokhagymás pikáns ízű krémet, s bele is harapott a megkent pirítósba. - Nem ülnél le reggelizni? – szólalt meg a sarokból Maria. Csak morgás érkezett feleletként. Maria újra beleszúrta a tűt a hímzésanyagba, s öltött egyet. Robin változatlanul járkálva az asztal körül falta be a padlizsánkrémes pirítósát. – Fogsz ma valami értelmeset is csinálni, vagy a szokásos semmittevéssel töltöd a napod? – kérdezte hűvösen Maria. - Te fogsz ma valami értelmeset csinálni? – kérdezte tele szájjal Robin. – Vagy megint fölösleges és haszontalan dologgal vesztegeted a napod? - Én hímzek, ez hasznos tevékenység – tiltakozott Maria. - Minek? A hímzűtőnek a fonalnak, vagy az anyagnak? – tenyerelt az asztalra Robin erős szájrágással meredve Mariára. - Loveday is hímez – érvelt Maria. - Igen – s kézfejébe törölte a kezét. – Szép mellényeket a nagybátyádnak. - Hímezzek neked? Azt mondtad sosem vennél fel ilyen nevetséges holmit – emlékeztette Maria. - Nem is! De minek hímzel, ha sehova se használod fel? Annyi értelmetlen dolgot csináltok ti nők! Felfoghatatlan – rázta a fejét Robin, s még egy padlizsánkrémes kenyeret befalt Maria borzadó tekintete alatt. - Azt hittem az éneklésem elnyeri a te tetszésedet is – háborgott Maria. - Be kell vallani, Shadow szépen vonyít hozzá – felelte sötét vigyorral a képén Robin. Maria tüntetőlegesen fordult egy kissé ültében, hogy enyhén háttal legyen Robinnak, s hevesebben döfte át a kelleténél a tűt az anyagon. - Mit fogsz ma csinálni? Fára mászol, mint a majmok? – kérdezte gúnyosan felvont szemöldökkel Maria. - És te? Beülsz a szalonba és a hímzőrámádba kapaszkodva várod az estét? – kérdezte vissza könyörtelenséggel a hangjában Robin. - Utálatos durva és erőszakos vagy – szidta el Maria. - Talán nem ilyennek ismertél meg Maria? – Robin a szépen húzott karoszszék támlájára könyökölt és Maria feje felett átnézett a hímzésmintára. - De, pontosan ilyennek – vágta rá sötéten Maria. - Elvárom, hogy ma legalább tíz percet értelmesen tölts – vonta össze a szemöldökét Robin. - Semmi közöd, hozzá, hogy mit csinálok – csattant rá Maria,s lecsapta a hímzőrámát. – Több értelmes dolgot végzek én, mint te az erdőben bóklászva. Úgy emlékszem az egyezség a halkereskedésre állt és nem a vadak újbóli elejtésére. - Elfelejted Maria, hogy a kényelem, amelyet annyira kedvelsz, csakis nekem köszönhető. A nagybátyád semmit sem biztosított számodra. Remélem az a borsónyi agyad felfogta ezt. Tehát amennyiben nem akarod, hogy kitegyem masnikba és szalagokba bugyolált hátsódat a hóba, leszel szíves nem foglalkozni az én dolgaimmal! –A hímzőráma koppanva gurult le Maria öléből, Robin reflexei azonban most is gyorsabbnak bizonyultak. Kifacsarva Maria lendülő karját a szék mögötti kandallópárkányhoz szorította a felpattanó nőt. - Ne merészeld! – sziszegte neki Robin. Maria gyomra felkavarodott a foghagyma szagától. - Istenemre Robin ez undorító! – fintorgott. - Akkor jó! – vigyorodott el Robin, s elengedte Maria csuklóját. - Nem lenne szabad veszekednünk – emlékeztette Maria, fájós csuklóját dörzsölve. Robinnak erős a marka. - Senki sem tilthat meg semmit egy de Noir-nak – vetett fel a fejét Robin. - Az egyezséget te szeged meg nap mint nap. - És Te! – vágta rá önfejűen Maria. - Te! - Te! – egyre sötétebben meredtek egymásra, ahogy ismételték.. Egy perc erőszakos adok-kapok után Maria adta be a derekát. - Robin, ez gyerekes – tért ki Robin elől Maria. Robin a Maria hátsójára tornyozott masniredőket figyelte. - Rémes ez a maskara rajtad! – jegyezte meg Robin. – A tegnapi, na az tetszett – idézte fel magában a tollakkal díszített csípőrészt magában Robin. - Gondoltam, ha betoppansz a karácsonyi vacsora kellős közepén mint akit vadak közül szalasztottak, legalább legyünk egymáshoz öltözve…nagyjából – sötétedett el Maria tekintete. – De természetesen csak megerősödött bennem a megállapítás, hogy egy Merryweather legalább egy holdtávolságnyira van a magad fajtáktól. – Robin széles mosollyal az arcán flegma léptekkel közelebb lépett Mariához, s tenyerét rácsúsztatta a nő derekára. Erősen markolva rántotta Mariát magához, s a fülébe suttogta. - Maria…emlékeztetlek, hogy te, most már de Noir vagy. Így magad is holdtávolságnyira vagy a magad fajta Merryweather-öktől, a saját nagybátyádtól. Nem különös? Talán elgondolkodhatnál már ezen…azt hittem hagytam rá elég időt – vonta fel fekete szemöldökét Robin, s olyan hirtelen engedte el Mariát, hogy az majdnem felbukott. - Shadow! – Robin csettintett egyet a kutyának, s köszönés nélkül távozott. 3. fejezet Hózuhany kíséretében Robint leverte a lábáról a fentről érkező súly. Robin belebokszolt a támadó gyomrába, Shadow ugatva futott vissza hóban hempergő gazdájához. Olyan hirtelen érkezett az egész és annyira figyelmetlen mostanában. - Hé-hé! Lassan a testtel! Csak én vagyok! Robin! – röhögött fájósan dörzsölgetve a hasát a támadó, s hanyatt feküdt a hóban. Robin eltávolodva látta, hogy szőrmesapkát a szemébe húzva, a szintén feketével kihúzott szemű támadója, nem ellenség. - Lionel! – lökte el Robin unokatestvérét, s felugrott a hóból. – A többiek?! - Előreküldtem őket egy kis rókavadászatra – vigyorgott Lionel, s elfogadta Robin kezét, hogy felrántsa a hóból. – Nagyon elgondolkodtál! - Önszántamból sosem tennék ilyet – tiltakozott Robin szokásos mogorva stílusában. - Vagyis Maria ösztönzött a fejtornára? – csattant a kaján nevetés Lionel száján. - Nőn soha nem gondolkodtam – zárkózott el Robin. – Na megyünk utánuk, vagy tereferét tartunk? – indult Robin gyorsítva léptein. - Robin, azért maradtam hátra bevárni téged, mert beszélni akarok veled – állította meg fivérét Lionel. Legalább fél fejjel magasabb volt Robinnál. Nyakában a rókaprémen csillogtak a hópelyhek. Úgy nézett ki, mintha az imént ejtette volna el a vörös rókát, s csak a nyakába dobta volna a vadat. Robin szemezett egy ideig az állat mancsával. - Jó bocs elaludtam! – tárta szét a karját rosszkedvűen Robin. - Rövid volt az éjszaka? Vagy csak kimerítő? – vigyorgott rá Lionel. Robin elfordította a fejét, s újra útnak indult. Ropogott a talpa alatt a hó. Olyan bágyadt volt, mint az út szélén sorjázó fenyőfák. Vastag hóréteg húzta le az ágaikat. Az alsó ágak erőtlenül hanyatlottak a földre, nem bírták tartani a terhet. Lionel felvette Robin lépésritmusát. - Én vagyok a vezető nem? – csattant Robin. - Robin, mindenki látja, hogy nem vagy velünk, sem testben sem lélekben! A tegnapi akciónk ékes bizonyítéka ennek! Majdnem ott maradtál! – emlékeztette a balesetre Robint. - Mert az a kicseszett karácsonyi vacsora járt a fejemben. A Merryweathereknek olyan fontosak ezek a hülye keresztény ünnepek! – dörmögte Robin a havat rúgva maga előtt. - De te de Noir vagy! Ne hagyd hogy eluralkodjanak rajtad ezek a pénzsóvár Merryweatherek! Kiforgattak mindenünkből és aztán tessék, msot elvárják, hogy te tartsd el az ő lányukat is! Holott minden az övék Holdföldén! Én mindig mondtam öcsém, Merryweathert nem szabad elvenni! – lehelte a hidegbe Lionel. - Jól van – morogta Robin. - Figyelmeztettelek, mielőtt belevágtál! – nézte megrovón öccsét Lionel. - Tudom! – vágta rá durcásan Robin. - Miért is vetted el! – bosszankodott Lionel. - Volt egy közös ügyünk – dugta a zsebébe fázósan a kezét Robin, s elnézett inkább a havas tájra semmint, hogy Lionel szemébe nézzen. - Egy közös ügy, amiből természetesen a Merryweatherek jöttek ki jól ismét! Övék maradt egész Holdfölde, plusz Loveday! És az a fösvény Benjamin Merryweather átpasszolta neked ezt a londoni piperkőc lányt… - hadonászott Lionel. - Ő egy holdhercegnő! - Veled minden kamu dumát meg lehet etetni? – kérdezte fintorogva Lionel. – Akkor hercegnő ő ha én pávián vagyok! Egy hercegnő gazdag öcsém! Ennek a Merryweather csajnak még öröksége sincs. Az apja nem hagyott rá semmit, a nagybátyja meg nem adott hozzá hozományt tudtommal. Mi hasznod volt ebből a házasságból? Csak kolonc a nyakunkon, ráadásul még egy éhes szájjal több! Mikor pang a vadászidény! Télen minden állat behúzódik a vackába! És a hülye akciótok eredményeként ránkerőltettek egy halászati törvényt. Mostantól csak halásszunk! Hát azt hiszik értünk mi a halászathoz? Szétunom az agyam, amíg arra téved egy hal! Egy de Noirnak nem pálya az unalom! A halászatot a lelkészeknek találták ki, akik ráérnek meditálgatni az élet dolgain! - És? Mit akarsz? - Küld haza a lányt! És ismét vágjunk bele a régi üzletbe nyíltan! – vágta ki harciasan Lionel. – Ne mond, hogy te nem gondoltál rá! Ismerem a gondolataidat is de Noir vagy Robin! Te is ugyanerre gondolsz! – Robin levegőt vett, aztán mégse kezdett bele. Összepréselte vértelenné váló ajkait, s erőlködve de végül ki bökte. - Nem, én nem egészen erre… - Pontosan tudom, mi akadályoz ebben! – fröcsögte rá Lionel, s kirántotta Robin kezét a zsebéből, s erőszakosan szétfeszítette az ujjait. Robin markában egy kék selyemmasni lapult, mely egy apró vörös tincset kötött át. – Hát ez! – sziszegte Lionel magából kikelve. – Remélem jól szétbaszod helyettünk is, mert ő kurvára kibaszott velünk! – Robin akkorát bemosott unokabátyjának, hogy az elterült a hóban, de azon nyomban le is gáncsolta Robint, s a két unokafivér ádáz harcot vívtak a hóban hemperegve. Robin tollas kalapja elgurult az egyik fenyőfa alá. Lionel rókaprémje még jobban megszakadt a nagy birkózásban. A heves percekig tartó erőfitogtatás végül pihegésben fulladt ki. - Hé, állj, állj le! Ne veszekedjünk, hiszen…unokafivérek vagyunk! – mosolyodott el pihegve Lionel, s összeborzolta Robin kócos göndör fürtjeit. Robin elrántotta a fejét, s a hóban csúszva elfordult rokonától. Vérig sértve mutatta hátát a másiknak. - Robin…az egyetlen, oka amiért a de Noir klán hallgat, az te vagy. És a te kapcsolatod Mariával! Már rég kirobbant volna az egész, de a boldogságod miatt tartjuk a rohadt egyezséghez magunkat és befogjuk a szánkat. - Az én boldogságom? – Robin keserűen felnevetett, s fellökte magát a hóból. Robin zaklatottan járt le-fel, végül az egyik fatörzsnek dőlve keresztbe tette a karját. - Robin? Talán nem… - Nos…nem - Robin belemélyesztette a fogait alsó ajkába, sötét tekintete végigjárta a vakító fehér hótakarót, végül kényszeredetten szűrte a fogai között. – Nem akartam elmondani, mert az ilyesmi senkire sem tartozik, de - Robin felnézett a fenyőfák teteje felé, mert képtelen volt Lionel szemébe nézve mondani a vallomást. - …megvan már talán fél éve is, hogy Mariával nem… - Mi? Miket hadoválsz itt össze? – förmedt rá Lionel, dühtől izzó arccal. - Valami nincs rendben Lionel – rázta a fejét Robin s közben lehajtotta a fejét. Göndör fürtjei szanaszét lebbentek a mozdulattól. – Szinte minden szavunk egymáshoz veszekedés. És Maria egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem szabad veszekednünk, ne veszekedjünk és már a végén azon veszekedtünk, hogy ne veszekedjünk. Nyáron nagyon elszaladtak a dolgok, egy csomó mindent egymás fejéhez vágtunk aztán… nem tudom hogy történt... - És ő…? – vádolta érzéketlenséggel Mariát Lionel. - Nem. Én – sóhajtott Robin. Lionel most már teljesen értetlenül magyarázatra várva nézett fel unokaöccsére. – Úgy éreztem, ő az oka, hogy képtelen vagyok koncentrálni a vadászatokon. Mert…egyfolytában rá gondoltam. Hiszen nem véletlenül vettem feleségül. Vágyok rá, a nap minden percében és képtelen vagyok urrá lenni magamon. Azt hittem ha megszüntetek mindent magunk közt, akkor olyan lesz minden mint az esküvő előtt. De nem…lehet, ki kellene lépnem a klánból Lionel. - Te barom! – lionel hozzávágott egy nyúlcsapdát, s felpattanva a hóból Robinhoz futott. Megrázta a vállát. – Nem fog egy szoknya kiszakítani a de Noir klánból világos? Ő most már de Noir! És a de Noir családban nem a nők mondják meg, hogy mi lesz! A Merryweathereknél ez biztos másképp volt. Azért jutottak oda, ahova. Övék az egész birtok, és mégis egy romos kastélyban pénzgondokkal küzdenek. - Le fogjuk késni a vadászatot! – vette fel a kalapját Robin, leseperve róla a havat. - Hé Robin! – állította meg hangjával Lionel az előrefutót. – Tudod mi a szokás? Újabb kakasokat hozni a klánba. Remélem fejben tartod. Mint unokatestvéred mondom, nem csak a klánban röppent fel a kukorékolás arról, hogy te vagy az első Fekete Kakas aki nem tudja megtojózni a tyúkot az ólban. - Talán a klánon kívül is túl sok idejük van az embereknek másokkal foglalkozni, holott magukkal sem ártana – vágta rá haragosan Robin, s a két fivér futásnak eredt.

Fenyvesek lordja

„Miért nem akarod, hogy hozzámenjek ahhoz a Londonban megismert fiúhoz? – kérdezte Maria. Robin akkorát csapott öklével az asztalra, hogy az összes edény belecsörrent. - Azért, mert hozzám fogsz jönni! – harsogta. – Megértetted Maria? Hozzám fogsz jönni!” P. 149. Maria félrehúzva a vastag bíborvörös bársonyfüggönyt kikémlelt a hideg téli éjszakába. Jégvirág díszítette az ablaksarkokat. Maria mögött a kakukkosóra elütötte az éjfélt. Maria meg volt győződve róla, hogy valójában nem kakukk szól a faórából hanem kakas. Egy fekete kakas rikongat az éjszaka csendjébe. Mint megannyi éjen át a kastélypark határán túl. A fenyvesek fekete alakjai, a láthatatlan vadászok. Kattogott a fémszerkezet, a rugó visszaugrott az ajtó mögé, a kakas eltűnt, a szobára ismét csend telepedett. Egyetlen gyertya égett csak a kandalló feletti gyertyatartóban, elég volt a kandalló lobógó fénye, amely betöltötte a szobát. Maria felpillantott az égboltra. Látszott a holdsarló keskeny kecses alakja, most szinte bölcső formát öltött, alsó hasa fénylett a széleihez ringva elvékonyodott. A csillagok fénye tompán ragyogott az ég fekete atlaszán. Hideg éjszaka lehet odakint. Maria elengedte a függöny anyagát és hagyta, hogy visszaomoljon az ablaküveg elé. Suhogott fekete selyemalsószoknyája, ahogy visszalépett a kandalló előtti vastag szőrmére. A derekánál megannyi fekete toll vegyült a csipkemasnik és selyemanyag közé. Hosszú barna tollak suhogtak a szoknyája redői közé dörgölődzve. Szorosan fűzött derekára csúsztatta a tenyerét. Bosszúsan toppantott, s felkapta a gyertyát a kandallóról, az előtérbe sietett. Abroncsos szoknyája hátralibbent, ahogy az ajtón átlépett, s ugyanebben a pillanatban fekete párudcmozgással ért a lépcsőfeljáróhoz a magas, sötét alak. - Robin! – torpant meg ringó szoknyával Maria. Robin megvakarta a tarkóját ott, ahol a kakastollak peckesen kiálltak vállánál, s felcsúsztatta a homlokára a szemére erősített fekete selyemkendőt. – Hol maradtál? – vonta kérdőre Maria. - Hol lettem volna? Az erdőben! – mordult vissza Robin. Sötét pillantása akaratlanul is végigsiklott a karcsú nőalakon. Maria szépen redőzött szoros felsőjű ruhában és dús fantáziájú tollakkal ékes, díszes, taft, tüll, csipke és selyem szoknyáján. Az uszálya a földet söpörte legalább fél méterrel a krinolin mögött. Vörös haja loknikban hullott vakítóan fehér vállára és mellkasára. Robin szó nélkül továbbindult kettesével véve a lépcsőfokokat a kissé kopott szőnyegen. Maria felcsippentve a szoknyáját sietett utána. - A nagybátyámék átjöttek vacsorára! Elfelejtetted? Rettentően kínos volt! Nem voltál itt! – dühöngte Robin hátának Maria. - Dolgom volt! – felelte vissza közönyös elutasítással Robin. - Hogy képzelted, hogy faképnél hagysz, és lelépsz csak így szó nélkül – Robin szó nélkül becsapta maga után az ajtót. Maria meredt egy ideig a csukott ajtóra, majd benyitott. – azt sem tudtam hol vagy, mi van veled… - Robin visszanézett rá, csak egy durcás kifejezést küldött a nő felé, majd letépte homlokáról a kendőt. Ahogy hullámos haját hátratolta az anyag, Maria szeme megakadt a piros csíkon. – Te vérzel? – érintette meg a férfi homlokát, de Robin elrántotta a fejét lágy női érintés alól. Maria ügyet sem vetett Robin tiltakozó hadműveleteire ellenében. Megdörzsölte ujjbegye között a vörös nedvességet. - Magamra hagynál végre? – csattant rá Robin. - Nem, még nem végeztem – felelte makacsul felvetett állal Maria. Robin bosszúsan meredt rá, majd a nyekergő ruhásládára ülve elkezdte lerángatni a csizmáját, erősen koppant a padlón a csizma. Robin felcsapta a láda tetejét és rángatva magáról a ruhákat dobálta bele, amit sikerült lehámoznia. Ahogy a már kihűlt fürdővízű ezüstkád felé haladt csapkodott, dühöngve hajigálta a dolgait. - Hiába dühöngesz és csapkodsz össze-vissza! Akkor is így van! Ennyi igazán elvárható lett volna! Megbántottad őket! - Kizárt! – szűrte a fogai között Robin, s csobbanással elmerült a kádban. - És én? Rám tekintettel sem vagy!?Legalább közöld ha eltűnsz! – kiáltotta rá Maria. - Nem tartozom neked magyarázattal! – nézett sötéten Mariára Robin, s belemerítette kezét a fenyőillatú hideg vízbe. - De igenis! Ha elfelejtetted volna, talán emlékeztetlek, hogy… - kezdte kioktató hangnemben Maria, s hozzá csípőre tette a kezét. - Befognád már végre!? – kiáltott rá Robin türelmét vesztve. – Zsong a fejem a rikácsolásodtól! - nyomta két tenyerét a homlokára, s így ujjaival összevizezte a haját. - Rikácsolás? Neked, az ha valamit civilizáltan megpróbálunk megbeszélni az rikácsolás? – kelt ki magából Maria, s teljesen a fürővízbe merülő Robin fölé magasodva közelebb lépett. - Maria! Ha nem akarod, hogy megkopasszalak mint egy járás széli csirkét és kitegyem égővörös fürtjeidet a kapura, akkor most azonnal hagyd el a szobámat, mert nem mondom kétszer! – nézett rá összevont szemöldökkel Robin. Maria egy ideig még nagy szürke szemekkel meredt a fekete szempárba, de mindketten hajlíthatatlannak tűntek. Maria végül sarkon fordult s kiviharzott Robin szobájából.

Holdhercegnő - Robin de Noir és Maria Merryweather

Holdhercegnő

A történetet 1946-ban írta meg Elizabeth Goudge. A regény:
A regényben nem teljesen úgy épül fel a kapcsolati hálózat mint a filmben. - Nos kétségtelenül elhibázottabb és rosszabb. a filmben igyekeztek ezeket a botlásokat helyreigazítani.

A legnagyobb és legélesebb különbség, hogy Robin nem Coeur de Noir fia. Viszont Loveday valóban de Noir. Férjhez megy egy ügyvédhez, és Robin a könyvben Lovedayfia. A másik, hogy nincs meg Maria és Robin között az ellentét. Valójában ők ketten gyerekkori barátok és játszótársak. Robin nem tagja a de Noir klánnak és nem rabol, lop vagy fosztogat.
Mariát mélyen átható vallásosság jellemzi, ami a filmben szerencsére nem jelenik meg. A regényben Robin már kijelenti, hogy feleségül veszi Mariát. Ez meg is történik amint betölti Maria a 14. életévét és az utolsó lapon már azt is tudjuk, hogy tíz gyermekük születik.

Miss Heliotrop nem Sir Benjamin kocsisához, vagy komornyikjához - vagy nem is tudom milyen státuszban van az illető a kastélyban - megy feleségül, hanem a helyi paphoz, aki egykori régi szerelme. Ezt a szálat átemeltem a regényből, mert így a folytatás egyszerűbb.

A film szerinti Robin és Maria felállásban íródik a folytatás, vagyis Robin a fenyvesek tolvajbandájának tagja és de Noir. Loveday a nővére, Coeur de Noir az édesapja.

A regényből meghagytam azt a változatot, hogy a problémamegoldás azzal zárult, hogy Holdfölde, a Merryweatherek és a de Noirok egy szövetséget kötnek. A de Noir klán nem fenyegeti többé a vidéket, nem lopnak, nem rabolnak és nem vadásznak. helyette halkereskedelemmel foglalkoznak és a halat szállítják és cserélik el a környékbeliek termésére.

A regény legnagyobb hibája talán éppen ebben gyökeredzett. Hogy a de Noirokat egyszerűen Azoknak titulálja az író, a gonoszoknak. A gonoszságuk csak abban rejlik, hogy többet akarnak Holdfölde birtokaiból, holott a valóság az, hogy a Merryweatherek akarták a de Noirok erdejét is magukénak tudni, s ezzel kijutni a tengerhez, s teljes Holdföldét uralni.

Nos a de Noirok nem egy halászközösség, hanem afféle lovagi típusú nemesség részei. Kaptak egy fenyvest de képtelenek azon gazdálkodni. A fenyvesekben nem terem semmi ezért természetes, hogy vadásznak. Az egyéb terményeket pedig tolvajlással szerzik meg...

A filmben és nagyjából a könyvben is Maria és Robin összefogásából megoldódnak a gondok. és sem a könyvben sem a filmben nem következik be, a lappangó Robin&Maria vonzalmat betetőző csókjelenet. Tulajdonképpen egymás kezét sem fogják meg. Ez egy gyerektörténet.
Loveday és Sir Benjamin újra egymásra találnak, ahogy Miss Heliotrope is vagyis a teljes boldogság a zárókép mind a filmben, mind a könyvben.