Fenyvesek lordja

"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...

2018. február 18., vasárnap

Taste Manchester

Amikor ránézek Stefi nővérének kártyájára látom, hogy egy Settle-i cím az. Nos meglepett a cím. Nem tudom, hogy eredetileg is itt lakott-e Stephanie. De meglepődöm, mert alapvetően nem messze Kendaltól. Persze nem a Kendal-Manchester főútvonalon van, hanem egy kis oldalúton, de például közelebb lakik Kendalhoz, mint Manchesterhez. Tehát nekem ez kicsit praktikusabb. Settle-ben nem hiszem, hogy jártam korábban. Egy aprócska kisváros. Kicsit ködös, mint minden Manchestertől felfelé. S esős, mint minden itt Angliában. De nem az a züllött vidék, mint Grimsby. Olyan hely, ahol úgy elvan az ember. Nincsenek nagy kalandok.  Ahol… végülis lehet gyereket nevelni.  Nem lepődöm meg, hogy egy sorházi lakás előtt parkolok le a jaguárommal. Becsengetek és Stefi nyit ajtót.
  • Szia!
  • Szia, gyere be! - Ahogy belépek természetesen  az egész házon végig padlószőnyeg van. Tipikusan, mint minden sorházban. Leveszem a cipőm és a kabátom. A konyhából két gyerek ront ki, egy fiú, és egy lány. Olyan öt és három év közöttiek lehetnek. Kergetőznek.  Katherine  a konyhából kinéz rám
  • Stefitől úgy tudom, egy tea mindig jöhet. Hamarosan a férjem is hazaér. Angol délutáni tea?
  • Jó lesz - biccentek, a gyerekek elviharzanak. A gyereknappaliban a fiam mászkál és érdeklődve kukucskál ki a hangokra. Mindjárt elhányom magam nem viccelek. Van egy hús- vér gyerekem. Él, lélegzik, mászkál. Figyel, tanul. Stefire nézek és nagyon lassan fújom ki a levegőt. Hát ezt aztán megcsináltuk!  Amúgy tökéletes a gyerek. Nagyon formás és szép kék szeme van. Helyes pofa. - Ezt nektek hoztam - egy ajándékkosarat állítottam össze vegyesen, játékokkal, édességekkel, teával, és külön odaadom a  játékautót. - Fogalmam nincs játszik ilyesmivel?
  • Aha, persze.. Nézd - Stefi kiveszi a kezemből és odaadja a gyereknek. A kicsi elmélyülten nézegeti, végül a szájába veszi.  - Most ezt a korszakát éli. Mindent a szájába tömköd - nevet Stefi.
  • Még azt sem tudom mi a neve? - nyögöm ki és zavartan a nyakamat dörzsölöm.
  • Alexander Brooks - mondja Stefi az ajkába harapva.
  • Ez komoly? - lehajtva a fejem nézek vissza rá és félig tényleg elmosolyodom. - Az én nevemet adtad neki?
  • Szerettem volna, ha legalább az egyiket tőled kapja - mondja lesütött szemmel Stefi.
  • Szerettem volna, ha inkább a másik nevét kapja tőlem - mondom komolyan. - Tudunk itt beszélgetni egy kicsit nyugodtabb körülmények közt? - kérdezek rá, tekintve, hogy a kislány éppen belémrohan, és majdnem feldönt. Őrületes a hangzavar is.
  • Kathy! Felmegyünk! - kiáltja a nővérének Stefi és maga után int. Az emeletre tart. Úgy látszik a teljes földszint a három gyerek játékbirodalma, a két nappali, a konyha, és a folyosó is. Stefi az emeleten is tovább fordul a legfelső szintre, a tetőtérbe. Láttam már ilyen házakat. Már csak építészetileg is. Szóval tudom, hogy fent egy zuhanyzós mosdó van, és egy viszonylag tágas szoba. Stefi becsukja az ajtót és ő maga a franciaágyra ül.  A sarokban van a kiságy, és egy habszivacs szőnyeg van a franciaágy és a kiságy közt. Mivel csak az ágy van a szobában, állva maradok.
  • Szóval Alex… mint én - túrok a hajamba. - Kezdjük az elején. Mikor tudtad meg?
  • Kábé, miután elmentél Skóciába. De akkor már késett, csak még nem mondtam. Amíg oda voltál megcsináltam a tesztet.
  • Eszedbe se jutott, hogy megemlítsd?
  • A szemináriumon már megkaptuk az előzetes eredményt. A nyakamba szakadt, hogy… ott kell hagyjam az egyetemet... teherbe ejtettél. Utáltalak.
  • Oké… azt még meg is értem. Még én is szoktam magamat utálni. De ugye tudod, hogy ez már nem csak rólad szólt? - kérdezem komolyan.
  • Tudom…
  • Fel sem merült benned, hogy esetleg tudni szeretnék róla?
  • Meg akartál vágni. Csak ezzel foglalkoztál. Visszajöttél és hideg voltál. Úgy éreztem, már nem érdekellek.
  • Nem akartalak megvágni Stefi. Te voltál az, aki állandóan eljátszottad a lehetőségeidet. Ne engem hibáztass olyan dolgokért, amiket te követtél el. Most nem Alexről beszélek, mert igen, én csináltam, hülye vagyok, meg komolytalan, mondták már százszor százan… én estem neked, és én nem védekeztem, még azt is tudom, hol történt… - Igen. Még az is derengett, hogy nem voltam mindig meggyőződve, hogy használtam gumit. Főleg… a zuhanyzóban. Ott tényleg fogalmam se volt mi történt velem, szóval azért tudtam az első pillanattól, hogy ha ez a gyerek itt van, és a Stefié,  akkor elképzelhető, hogy… az enyém is. A zuhanyzómban csináltam fel. Oda általában nem vittem  gumit, és aztán valahogy mégis egymásnak estünk. És én sem vigyáztam eléggé.
  • Igen… a zuhanyzós szex - bólogatott Stefi.
  • Igen, ott… -fújtam ki a levegőt. Tehát Stefi is tisztában volt, hogy hol voltunk felelőtlenek. - Azért… egész helyes gyereket hoztunk össze - jegyzem meg. Stefi bizonytalanul néz fel rám.
  • Igen…. tényleg nagyon szép gyerek - suttogja Stefi és elfutja a könny a szemét.
  • Nem akarlak cseszegetni, tényleg. De… komolyan olyan pasinak tartasz, aki elől el kell titkolni egy gyereket? - kérdezem teljesen összetörten. Csak nézem, ahogy Stefi sír. Mint ott az utolsó órám után vele. Amióta megtudtam... Azóta semmit nem aludtam. Egyszerűen egész éjszaka ezen forogtam.  Tényleg mindent megtettem, ami tőlem telt. Lehet nem sok volt… de… nem gondoltam, hogy ezt kapom. Így. Hogy kimaradtam a saját gyerekem első hónapjaiból. Ha nem Stefi nyeri meg azt a pályázatot, talán meg sem tudom. S ettől tényleg legszívesebben leinnám magam, de… most más feladat van.
  • Nem. tényleg nem… nem vagy olyan.
  • Jó, hát már innen el lehet indulni - túrok a hajamba. - Mikor költöztél ide?
  • Manchesterből egyenesen ide költöztem. A szüleim látni sem akarnak - nézi a padlószőnyeget Stefi. - A nővérem azt mondta, egyedül nem bírnám, úgyhogy így tudott a legjobban segíteni, ha velük lakom.
  • Ez bölcs előrelátás volt a nővéredtől - biccentek. - Szóval végig itt voltatok Settle-ben, alig negyvenkét kilométerre Kendaltól.
  • Igen -  suttogta megsemmisülten.
  • Mennyi idős most?
  • Nyolc hónapos.
  • Hol szülted?
  • Kendalban - hunyja le a szemét Stefi. Basszus! - A Westmorland General kórházban. - Ez most már tényleg engem minősít. A fiam ott született abban a városban, ahol lakom, és még csak nem is tudtam, és az anyjának esze ágában sem volt értesíteni.
  • Nehéz volt megszülni?
  • Tizenkét órát vajúdtam.
  • Értem - akkor annyira nem volt könnyű szülés.
  • Haragszol? - pislog fel rám Stefi.
  • Nem tudom. Stefi, sokkot kaptam. Egyszerűen még a feldolgozás folyamatában vagyok.  Van egy gyerekem. Neked volt erre legalább hét-nyolc hónapod rákészülni. Én készen kaptam a csomagot. Jó lett volna tudnom.
  • Tudom.
  • Nem miattunk. Hanem Alex miatt.
  • Tudom.
  • Azért annyira nem élek gázul, hogy ne fért volna bele.
  • Tudom.
  • Szeretnék a részese lenni az életének.
  • Rendben.

Egyelőre ezzel a lépéssel is megelégszem. Nem akarom lerohanni Stefit sem. Beérem azzal, hogy engedi, hogy lássam a gyereket. Egyelőre. Tényleg nagyon hosszú folyamat lesz innen építkezni. Ez olyan, mint amikor a területen már állt egy ház és a helyére egy újat kell húzni. Na most pont ezt érzem, a régi helyére valami újat kell építenem.

Bent az egyetemen Sean óráról jön. Beülünk az egyetemi kampuszra enni valamit. Sean a kínálatot nézegeti. Elég tanácstanalul. Én még csak nem is gondolkodom.
  • Mit együnk? - nézi az ajánlatot Sean.
  • Melegszendvics, tészta, vagy szendvics levessel? - harminc féle beülős hely van a kampusz területén de ha Seannal vagyok mindig a Kick Starting Manchaster ajánlatnál kötünk ki. Ezek mind kávézók itt és nem normális éttermek. Nagyon a diákokra építenek. Szóval tényleg csak reggeli és szendvicsmenüik vannak ebéd körül valamilyen levesajánlattal variálva. - Szendvicset kérsz, vagy szendvicset? - vigyorgok Seanra.
  • Hát nem is tudom… akkor legyen egy szendvics - röhögi Sean.

Egyébként vannak péksüteménykínálataik is, ami szerintem elég választékos, Csak Seannal annyira nem rajongunk az ilyen édestésztás dolgokért. Én szoktam kérni a szendvicskerülés érdekében egy tálat, általában az észak-nyugat fantázianévvel becézett variációt, és ebben van például kolbász és kenyér is , de egyébként helyi sajtokból készült tál, vajjal és lazaccal. Igazán a sajt és a lazac miatt választom mindig ezt az észak-nyugat tálat, mert egyébként keksz és valami mini Manchaster sütemény is társul hozzá, amiket általában nem szoktam megenni. Tehát Sean a szendvics-leves kombót eszi általában, én meg ezt az észak-nyugat tálat a Manchaster sütivel, és ezzel eléggé meghazudtolom dél-angliai származásomat. Lehet a lelkem mélyén mégiscsak szeretem ezt a Kendal-Manchester körzetet? Főleg, most, hogy tudom Stefi is itt lakik, sőt feltételezem innen is származik?
  • Tényleg! A szőke csajszi! Hát nem gondoltam volna, hogy éppen egy egyetemről kibukott csajszi terve lesz a győztes. Mit szólsz hozzá?
  • Ahhoz képest, hogy háromszor megvágtam homlokzatszerkezetből egészen jól összehozta azt a templomtervet - bólintok miközben  fűszeres vajban itatgatom a lazacfalatot.
  • Lehet te ösztökélted, mint Einsteint a kettes - vigyorog Sean.
  • Azt nem tudom. Inkább arra gondolok, hogy erősen befolyásoltam a rossz teljesítmény felé a puszta létemmel.
  • Mert? - Sean hatalmasakat harap a pirítósháromszögekre vágott szendvicséből és valami nyúlós sajtos levest kanalaz hozzá.
  • Nem is tudom. Érted, ha valaki csak azért jár a fejedben, hogy hogyan tudnál vele összejönni és lefeküdni, nem biztos, hogy képes vagy vele kapcsolatban másra gondolni. Mondjuk a tanulásra.
  • Szóval a sármod miatt kellett megvágnod? - vigyorog Sean.
  • El tudom képzelni ezt a variációt. Jah - biccentek és egy héjában sült krumplicikket választok le a bambusznyársról.
  • Beszéltél vele igaz? Képtelen voltál megállni, hogy ne találkozz vele - nyalogatja a szája szélét Sean.
  • Lehet - felelem titokzatosan.
  • Alex! Ha már csak megláttad integettél neki, ott lent - bökött irányban az asztal  alá a mutatóujjával.
  • Ennyire nyilvánvaló volt?
  • Persze, totál nem értettem, hogy miért engedted el. Mondtam, hogy ha akarod kipályáztatom a franciákhoz, aztán áttoljuk az egyetemen mi ketten.
  • Nem tudom… igazándiból azt hiszem többet vártam tőle. Nem akartam, hogy csak én toljam érted? Azt akartam, hogy ő szerezze meg, a maga erejéből.
  • Figyu nem lehet minden csaj zseni. Főleg amelyik ilyen jól néz ki - törölgeti a száját a szalvétába Sean. A vaj ízét ízlelgetem a krumplival végül kibököm.
  • Stefi ennél több.
  • Aha… te tényleg nem vagy belezúgva… - röhögi. -  figyelj a statika órákon én lökdöstem át, szóval azért hidd el képben vagyok, hogy mik a csaj kvalitásai.
  • Attól még cuki csaj - rántok vállat.
  • Persze, hogy az. De mindig csak az árnyékodban lehet - pislant rám Sean. - Na őszintén ki vele. Taliztatok? Újra?
  • Ühmmm… igen.
  • Megkúrtad?
  • Még nem.
  • De meg fogod.
  • Szeretném… idővel.
  • Jól van, figyelj a statikát én fogom vinni míg élek, szóval… ha ketten áttoltuk akkor megvan neki az a diploma. Te is tudod az építész szakon ez a kettő a legnehezebb tárgya a többin átgaloppol.
  • Fejben tartom. És kösz Sean.

Most azt látom a legtisztábbnak, és magától értetődőnek, hogy próbálom levenni az anyagi terhet Stefiről és a nővéréről, ha már mást nem is tehetek. Szóval megkérem, hogy írjon egy listát, hogy általában mi kell a gyereknek úgy egy hétre előre. A bevásárlóközpontban pedig csupa olyan sorokat keresek fel, amikre életemben nem tévedtem, önszántamból biztos, hogy nem.  Pelenka, nedves törlőkendő, babakaják és egy-két apróság mindig kiegészítik a vásárlói kosaramat. Elgondolkodom, hogy most vajon milyen minősítést kap a vásárlói kosaram. A jaguár csomagtartójába beszereztem két méretes ládát és hét közben abba dobálom a cuccokat, hogy amikor szombaton megyek akkor csak a két ládát emeljem ki. Így praktikusabbnak tűnt, mint ki-be pakolászni a házamból. Fejben megjelöltem azt a szobát, amit a legalkalmasabbnak találok gyerekszobának a házamban. De majd idővel Stefit kérem meg, hogy segítsen berendezni. Egyelőre betagozódtam a hétvégi apukák sorába.

Kendalban ismét Kyle kocsmájában vagyok. Elmesélem neki az egész Stefi storyt. Nem részegedünk le, csak mértékkel iszogatunk.
  • Most mond meg mit csináljak?
  • A lánnyal?
  • Igen.
  • Hát szerezd meg!
  • Na jó, de hogyan?
  • Hát ahogy elsőre is ment - vigyorog rám Kyle. - Tudod mit megnéztelek volna, amikor közli veled, hogy a te gyereked. Ú de megnéztem volna a képedet.
  • Jah, jó pillanat lehetett - a sörösüvegemen kapargatom a cimkét. - A húgom is sajnálja, hogy nem volt jelen és nem kattinthatott egy pillanatképet. Még én is sajnálom. Az hűen prezentálná az egész életemet.
  • Van képed a kissárcról?
  • Ühüm, most a hétvégén csináltam róla - kiveszem a telefonom és a pultra rakom.
  • Helyes gyerek. Hasonlít rád - Alex tényleg nagyon kis cuki baba. Komolyan néz, elgondolkodón. Szinte mereng. Egyelőre még nem ismer meg. Alig értem hozzá, de nagyon kis puha. És ficánkoló. De azzal is beérem, hogy nem sír, ha meglát. Alapvetően elfogadta, hogy fel-feltűnök a képben. - Az anyja. Szép lány - teszi hozzá Kyle.
  • Igen… az… - biccentek és nézem a képen, ahogy Stefi lehajtott fejjel a gyereket figyeli maga előtt az ölében.
  • Hé, hogy jönnétek össze másodjára ugyanazzal a nőcivel? - szól oda Kyle a tévé alatt ülő két alaknak.
  • Hát… izé… fogdosd a haját.
  • Jaja… meg simogasd az arcát.
  • Dicsérgesd! Meg ilyenek…
  • Ha megvan még a kémia, akkor csak az indulás nehéz… utána már megy minden a maga útján.
  • Előbb-utóbb úgyis a lényegen leszel, szétkúrod.
  • Nem, nem fogom szétkúrni, ez nem olyan kapcsolat - rázom a fejem.
  • Mindegy, majd úgyis oda lyukadtok ki - legyintenek ránk.
  • Hát ennyit tudtam tenni az ügyben - ránt vállat Kyle. - Figyelj, ha normális nőcijeik lennének nem itt ülnének nálam - súgja, s int a fejével a sörözők felé. Nézem Kyle mögött a polcon az italokat. Ki kell találnom, hogyan legyen. De talán igazuk van itt… majd kialakul, ahogy az elején is.

Az irodában semmit nem említek az ügyből. Ahogy Vanessa egyre nagyobb pocakját nézem, csak azon merengek, hogy én mindebből kimaradtam Stefivel. Ő egyedül hordta ki és szülte meg a fiamat. Vanessa időnként értetlenül felnéz rám, amikor rajta felejtem a szemem. Vonakodom szóbahozni előttük. Vanessa eleve nem is tud semmit a dologról. Liam azért legalább ismeri a Stefivel való dolgaimat. Még a fényképét is látta az egyetemi rendszerben. Még azt is felvetette, hogy belezúgtam Stefibe. Most kicsit elgondolkodom Liam és Sean azon kijelentésén. Lehet tényleg kicsit szerelmes voltam Stefibe. És most? Nem tudom. A fiamat akarom. Ebben az egyben biztos vagyok. De… igazándiból tényleg Stefit is akarom vele együtt. Szétszórt vagyok. Persze tőlem ez nem ritka dolog. Liam is megszokta, meg az egyetemen is, de én azért érzem, hogy ez jóval erősebb szétszórtság a szokványosnál és nagyon durva elmaradásaim lesznek, mert nem tudok koncentrálni semmire. Állandóan Stefi és Alex jár a fejemben. Ötletelgetek, hogy hogyan tovább.

2018. február 17., szombat

Egy nyílt tervpályázat

Manchesterben a tanári szobában ülök Seannal. Egymás mellett van az íróasztalunk annyira kicsi a szobánk, a hátunk mögött van a két fotel a dohányzóasztallal. Sean már megint valami perverz oldalt nézeget. Ez a mániája. Bár beismerem feldobja vele a napjaimat.
  • Mit nézegetsz? - kérdezem ásítva. Nem tudok aludni. Eddig nem volt időm, most meg már nem is tudok.
  • Használt bugyit nézek a neten.
  • Minek neked használt bugyi? - fintorgok.
  • Szűz csajok árulják az aznapi bugyijukat.
  • Ez de beteg!
  • Miért, szedtél már le te bugyit szűz csajról? Ezek közt nem találsz már egy szüzet sem. Én tudni akarom milyen egy szűz bugyija.
  • És azt akarod szagolgatni?
  • Aha.
  • Sean, te annyira perverz vagy.
  • Még mindig jobb, mint golden retrievert keresni. Állati szex? - fújtat rám Sean.
  • Hagyjuk.
  • Jössz az eredményhirdetésre? Annak az amatőr nyílt pályázatnak lesz ma.
  • Amire az egész műegyetem beadta? Nem tudom. Nem igazán érdekel. Mármint amatőr pályázatokra én nem készítek fel diákokat, én az éles versenyeket szeretem, amiknek van tétje.
  • Én csak arra vagyok kíváncsi melyik gyökér kerül ki közülük - rántja meg a vállát Sean.
  • Nem tudom…nem igazán izgat tényleg.
  • Meghívlak egy italra ott a bárba aztán dumálunk még.
  • Jól van, na megrendelted a bugyit?

Egy közeli kisvárosi templomtervet versenyeztetett az egyik kis egyházközség. Amatőr verseny volt, nyílt tervpályázat a fél végzős építészkar beadta rá a pályázatát. Mivel több diákom is itt volt, meg Sean elrángott, én is itt vagyok, hogy lássam melyikük nyer esetleg. Már a Patty, Matt, Chris, Stefi féle évfolyam államvizsgázott. Akkor esett le, amikor államvizsgáztattam őket. Stefi most végezne. S most elgondolkodok, hogy vajon mi lett vele. A több diák mind beadta a pályázatát. Mivel ez a diákok sportja volt én csak a háttérben szerzem az infókat. Az egyházközösség döntése alapján hirdetik ki a falunak legjobban tetsző tervet. Itt van a fél tanszék, hiszen mindenki tud a pályázatról. Amikor kimondják a nevet, ledöbbenek:
  • S akinek a terveit megszavazta a helyi közösség nem más mint: Stephanie Brooks! Gratulálunk, kérem fáradjon ide! - lefagyok. Nem létezik.  Stefi itt, Manchesterben? Persze amatőr verseny volt. Nem kellett hozzá, még csak építésztechnikusnak sem lenni.  Még én is keresem a tekintetemmel.

Aztán végre meglátom, ahogy szélen sietve közeledik. A szőke haj, a fekete keretes szemüveg. Ugyanaz a lány, és mégsem. Stephanie mosolyogva veszi át az elismerést és már siet is le a pódiumról. Megváltozott. Először az tűnt fel, hogy már nem annyira vékony, mint volt. Nagyon sokat változott. Formás volt most is. De az emlékeimben sokkal karcsúbb volt, az a féle, aki egyhamar nem hízik el. Most azért volt rajta felesleg. Nem vesztettem el a szemem elől. A rendezvény végével mindenki az állófogadásra sereglik. De a lány nem.  Egyszerre úgy érzem itt a lehetőség, beszélni vele. Találkozni vele. Most már nem  tanítványom. Nem fűződhet érdek ahhoz, ha találkozunk.

Az előcsarnok magas oszlopai és dús növényzete mentén halad, a körfolyosón végig.  Ez a rész kiesik az átadó nyüzsgő tömegétől, itt csak a mosdók felé van a lejárat néhány pihenővel. Lelassuló léptekkel követem, egy ideig azt hiszem a mosdók felé igyekszik, aztán egy másik nőt látok meg, idősebb, mint Stephanie és egy babakocsit tologat. Ahogy meglátják a közeledő lányt mindketten mosolyognak rá. A gyerek visítozik és csapkodja a babakocsiját.
  • Na ki nyerte? ki nyerte meg? - kiáltja nekik Stephanie és a két nő egymásba borul, a nő kiveszi a díjat Stefi kezéből, Stefi pedig leguggol a gyerekhez és kiemeli a kocsiból. Magához szorítja és forog vele, s végül a karjára ülteti.  Babakékben van. Szőke, stramm kisfiú.  Stefi a gyereket forgatva felnéze és a gyerek feje felett összeakad a pillantásunk. Stephanie lefagy. A mozdulatot elkapja a másik nő is, s rám néz. Szemében egyszerre felismerés, kérdés, meghökkenés, majd metsző hideg fénnyel. Stephanie súg neki valamit és átadja a gyereket. S maga indul felém. Magassarkúban van, ceruzaszoknyában és bő blúzban. Megáll előttem. Stefi feje felett a gyereket nézem.
  • Szia. Gratulálok.
  • Hát kösz. Elértem. Nélküled is  - mosolyog enyhe éllel Stephanie.
  • Ez nem az építész dicsérete, hanem a művészé. Főleg a külsőt értékeli a közösség.
  • Amiből meghúztál. Zsinórban. Háromszor. - A sors iróniája. S ezt mindketten tudjuk. Csak nézem a lányt. Akit tanítottam. Évekig. Aztán… még emlékszem mennyire vad, lendületes és állati szexeket nyomtunk le. Mély levegőt veszek és felteszem a kérdést:
  • A tiéd a kicsi? - kérdezek rá zsebre dugott kézzel.
  • Igen - nehezen tudom belőni, hogy hány hónap is telt el, de azért érzem, hogy minden izmom megfeszül, ahogy a következő kérdést felteszem Stefinek.
  • Kitől? - nem válaszol. Csak néz. A fekete keretes szemüvege mögül, szemrebbenés nélkül, csak néz rám. S érzem, hogy lassan ökölbe szorul a kezem. - Válaszolj Stefi!
  • Ezt ne itt - pillant el a hátam mögé.
  • laszolj!
  • Alex...ez… - Stefi elzárkózón hátrál egy lépést.
  • Tőlem  van igaz? Tőlem! Basszus! - ahogy Stefi szemét elfutja a könny, lehunyom a szemem. Úristen! A tenyeremmel átdörzsölöm az arcom. Évek szemetét borítja rám az élet. Az én kicseszett életem. Rám szakad ez az egész. Van egy gyerekem. Egy fiam. Egy csajtól. Akivel még csak igazán nem is jártam. Aki a tanítványom volt. Akit megrántottam, meghúztam és mint most kiderült teherbe is ejtettem. A tenyeremet a homlokomon tartva nézek Stefire. Esküszöm sokkot kaptam. Másodpercekig képtelen vagyok megszólalni, cselekedni, gondolkodni. Egyszerűen csak állok ledermedve és nézek Stefire. Szült egy gyereket. Tőlem. Kinek? Nekem? Magának? Istenem én ezt képtelen vagyok felfogni, feldolgozni, megérteni. Lefagytam. A homlokomat dörzsölöm és csak egyetlen dolog jut eszembe. Tudnia kellett. Ott az utolsó találkozasunkkor már tudta.  Hogy terhes. Akkor… - Miért… miért titkoltad? Ühmm? Mert meghúztalak épszerből? Ez valami személyes bosszú volt? Vagy mi a fasz?
  • Én… nem tudtam mit reagálnál.  
  • Amikor ott a rajzok felett elbőgted magad…. már akkor is tudtad igaz??? - ahogy elbőgi magát már tudom, hogy igen. Mennyi kurva fölös körtől megszabadultam volna! A Jenny lánykérés, meg a többi. De nem, mert tele van az életem ilyen nőkkel, ilyen trágya, hülye kapcsolatokkal, szemétre való szarral. Itt vagyok bambán, mint valami barom, egy legalább fél éves kissráccal, aki az enyém, mert az anyját néhányszor megbasztam. S eddig még csak halvány lila fingom se volt a létezéséről. - Miért nem mondtad el?
  • Nem tudom. Féltem. Tőled. A reakciódtól.  Pont elutaztál Skóciába, amikor visszajöttél, akkor meg ott voltam, hogy ott kell hagynom a sulit hiszen… terhes lettem. Egyből nekem támadtál, hogy nem sikerült a rajz. Nem tudtam, hogy hozakodhatnék elő egy ilyen kijelentéssel.
  • Nem is akartad elárulni igaz? Soha.
  • Miért mi lett volna másabb?
  • Minden! - nem tudom. Most lehet, hogy ordítok vele. De hihetetlen, hogy nem volt hajlandó ott közölni velem. Hogy ő annyira se vett komolyan. hogy legalább tudassa velem. Hogy legalább opciókat adhattam volna. Közösen. Az apja vagyok. Jogom lett volna legalább tudni róla.
  • Ugyan már, még csak átengedni sem akartál, nem hogy egy gyereket velem. Mit számít neked, hogy ő van-e, vagy nincs?
  • Kurvára sokat! Mondjuk kaphatta volna az én nevemet is! - csattanok rá. Annyira szeretném megrázni. Hogy miért tette ezt velünk? Miért ennyire fiatal és hirtelen és meggondolatlan? Minden lehetett volna másként. Minden… egyáltalán nem volt szar az a kapcsolat. Akármi lehetett volna belőle. Főleg ennek a tudatában.

Aztán a semmiből beugrik. Valami.... ami eddig elkerülte a figyelmemet. Valahogy átsiklottam felette. A nőket Vanessa után, mindig Vanessához hasonlítottam. Kivéve Stefit. Stefit sosem hasonlítottam Vanessához.

Ahogy ez hirtelen a fejembe szökik, mintha áramütés ért volna.  Megtört a varázslat. A bénultság. Az idegsokk. A roham. Újra visszataláltam a szerepembe. Alex újra a pályán. Ideje kezdenem valamit ezzel a két nővel. Stephanie visszalép a babapkocsihoz, és zsebkendőt keres. Felitatja a könnyeit, és kifújja az orrát. A gyerek nyugtalanul néz rám. Nem érti, miért sír az anyja. Nem érti, én mit keresek itt. Még egyelőre én se értem. Nem értem a helyzetet, de azt hiszem tudom, mit kell tennem. Odalépek az idősebb nőhöz.
  • Üdvözlöm. Alex Goodwin - biccentek, a nő a kezét nyújtja, és megrázom. - Van egy olyan sejtésem, hogy már hallotta a nevet - mosolygok kényszeredetten. - Ha jól sejtem Stephanie nővére.
  • Jó tipp. Katherine - elhúzza a kezét és futólag Stefire néz. - De igazán tegezhetjük egymást.
  • Köszönöm. Azt hiszem elkerülhetetlen lesz, hogy találkozzunk a jövőben. Hol érhetlek el Stefi? - fordulok vissza hozzá.
  • A húgom nálam lakik.
  • Hazafelé tartotok? Szívesen elviszlek titeket.
  • Én hoztam be Stefit kocsival, amúgy is gyerekülés kellene - mondja elnézően. Gyerekülés! Úristen! El se tudom képzelni, hogy a jaguáromba gyerekülést rakok! Eljöttem egy szimpla kis amatőr nyílt tervpályázatra és erre tessék. Nekem azon kell agyalnom, hogy a jaguáromba nem modellek lesznek a hátsó ülésen, hanem egy gyerekülés.  Hát erre tuti, hogy nem gondoltam volna, amikor ma reggel felkeltem.
  • Várunk holnap. Itt a címem és az otthoni telefonszámunk - nyújt át egy névjegykártyát a nővére.
  • Rendben. Akkor holnap.

Ahogy elköszönök a két nőtől, egyetlen név ugrik be. A húgom. Angela. Szóval miközben beülök a kocsimba tárcsázom a húgomat.
  • Alex? Szia.
  • Ráérsz most? Elkelne a segítséged.
  • Az én segítségem? Na még erre se nagyon volt példa - jegyzi meg némi szarkazmussal.
  • Mindennek eljön az ideje. Öltözz fel, elviszlek valahova. Tíz perc múlva ott vagyok.
  • Nagyon sürgős? Épp negatívokat hívok elő.
  • Sürgős - mondom és kinyomom a telefont. Angela kötött ruhában ül be mellém az anyósülésre.
  • Jó, és most? Hova megyünk? - érdeklődik, miközben kisorolok és átszáguldok a városon.
  • Bevásárlóközpontba.
  • Mióta van rám szükséged egy nagybevásárláshoz.
  • Amióta a  gyerekrészleget keresem fel.
  • Már megint Liaméknak nézel valamit? - sóhajt fel Angela.
  • Nem.
  • Nem? Mármint nem Liaméknak?
  • Nem Liaméknak - leparkolok s kiszállok. Angela követ.
  • Akkor kinek?
  • Magamnak.
  • Mióta van neked gyerekholmira szükséged.
  • Amióta megtudtam, hogy gyerekem van - felelek rá és kiveszek egy bevásárlókosarat s tolom magam előtt. Angela megáll és lemarad.
  • Tessék?
  • Jól hallottad.
  • Alex! Neked gyereked van?! - Angela utánam szalad és értetlenül bámul az arcomba.
  • Mióta?
  • Kábé… - lepillantok a karórámra. 15.02 van. - Kábé egy órája tudom. És kábé olyan… hat-tizenkét hónaposra saccolnám a gyereket.
  • Hűűűű! Húha! Azta…. azt mondtad Nicole védekezett.
  • Ja, ő védekezett.
  • Hazudott igaz?
  • Nem. Nicole védekezett. Nem Nicole-tól van a kicsi.
  • Úristen! Jenny elutasította a gyűrűdet és közben terhes lett tőled? Milyen ciki már! De hát az lehetetlen! Jenny nem volt annyira régen! Az a gyerek nem is a tiéd!
  • Angela állj le, Stefi az anyja.
  • A diáklány?! - Körbenézek az üzletben. Mire van szüksége egy babának? Tökre nem értek a gyerekek nyelvén. El sem tudom képzelni mit csinálnak a babák. Teljesen elveszett vagyok ebben az egész rendszerben. Leemelek a polcról egy kék műanyag gurulós autót és bedobom a kosárba az volt ráírva hogy 6M+. Az okés lehet.  Angela nézi a kisautót a kosárban.
  • Szóval fiú?! Alex…. neked van egy fiad?! Vááá!! - Angela a döbbentből átcsap lelkesbe. - Úristen, a bátyámnak van egy fia! Jaj Alex… ez… végülis jó nem? - borul a nyakamba a polcsorok közt.
  • Ezt… egyelőre nem tudom. Angie. A gyerek elsősorban Stefié.
  • De… de… azért… nem mondasz le róla ugye?
  • Angie. Ezen még nagyon sokat kell dolgoznom. Nagyon sokat.  Egy csomó idő kiesett. Rengeteg mindent kell csinálnom. Helyrehoznom ezt az egészet… ahhoz… Stefivel is.
  • Egy kis Goodwin! - tapsikol Angie.
  • Figyelj… mivel nem voltam ott, törvényesen ez a gyerek nem az enyém érted? Valószínűleg nincs apja, nincs a nevemen érted?
  • Hát jó… de majd lesz igaz? Majd a nevedre veszed.
  • Angie, most nem tudok gondolkodni, inkább segíts gyerekülést választani - állítom le. Angela teljesen begőzölt. Alig lehet leállítani, csupa olyan kérdéssel ostromol, ami persze valahol ott van az én fejemben is, de amikre most egyelőre nem tudok gondolni, mert nagyon sok minden kellene hozzá. Rendbe tenni. Helyrehozni. Tisztázni. S igen, mindezt Stefivel.
  • Jó, szóval gyerekülés. Mekkora a gyerek?
  • Hát olyan ekkora, meg ekkora - mutatom széltében és hosszában a távot a két tenyerem közt.
  • Alex itt a méretek súlyban vannak megadva - nézi Angela.
  • Fogalmam sincs. Válasszunk egy olyat most, ami a kisebb típusúaknak jó - nézegetem a gyereküléseket.
  • Szerintem ez jó lesz - választ ki egy fiús gyerekülést Angela. Rábiccentek és a kosárba emelem. Még válogatunk néhány dolgot a sorok közt. Angela egészen lelkes lett. Nagyon kellene már neki egy gyerek.

Manchesterbe kell mennem délelőtt, mert órám van a tájépítészekkel, de igazság szerint már nagyon húznék ki Stefihez meg a gyerekhez. De megemberelem magam és végigviszem az órát. Egyébként éppen ide vágó témát veszünk.

  • A mai órán a játszótér kialakítással foglalkozunk - belegondolva legalább tízszer levezényeltem ezt az órát, építettem is néhány játszóteret, de… eddig nem voltam érintett a témában. Egyszerre egészen máshogy nézek erre az órára és erre a tananyagra is, most, hogy tudom, hogy nekem is van egy gyerekem.
  • A jó játszótér környezetkultúrára nevel, nem csak a korosztály, hanem az egész család szabadban
  • tartózkodását teszi tartalmassá. Amikor játszóteret tervezünk gondolnunk kell arra, hogy a családban
  • különböző korúak a gyerekek és különböző igényeket kell kielégíteni. A legkisebbek számára  a
  • pelenkázás biztosítása és megfelelő árnyékos terület kialakítása. Az óvodás korú gyerekeknek közös játéktér, és a mozgáskoordinációhoz szükséges elemek. Az iskolásoknak már nagyobb sportterek kellenek és játéklehetőségek. A játszóterén ott vannak a gyerekeiket kísérő felnőttek is. Akik számára árnyas pihenőhelyeket, és az egymással való kommunikáció lehetőségeit kell megteremtenünk.  A játszótér növényzeténél figyelembe kell vennünk, hogy olyan növényeket kell választani, aminek semelyik része sem mérgező. A burkolatokat ütéscsillapítással,  a játszótéri elemeket pedig sérülés és egyéb veszélyek nélkül kell megvalósítani, megfelelő védőtávolságokkal...